„Hihetetlenül jól néz ki! Azok a tetoválások és borosta na meg az izmok és akkor még nem is beszéltünk a mély barna szemeiről, amelyek folyamatosan ámulatba ejtenek. Az a srác egyszerűen tökéletes! Még az enyhén ferde állkapcsában is van valami bájos, amit egyszerűen nem tudok szavakba önteni.” – Megan Harper, 26, volt csoporttárs

„Nem tagadom, hogy okos srác, de rendkívül arrogáns és lusta. Ha éppen úgy volt kedve, akkor mindig megcsinálta a házikat és a különböző beadandókat. Ekkor nagyon jó értékelést kapott rájuk, de néhány alkalommal rávett, hogy én csináljam meg helyette ezeket. Nem ismeri a nem szó jelentését és addig zsarol vagy éppen fenyeget, míg igent nem mondasz neki. Rendesen rettegtem tőle tizenkettedik végére. Ja és azt hozzá kell tenni, ha nem ötöst kapott az én hibámból, akkor nem félt az osztályfőnök előtt olyan dolgokkal gyanúsítani, amelyeket nem tettem meg, de természetesen mindig mindenki neki hitt. Nagyon jól el tudja adni magát.” – Clinton Hodge, 26, volt gimis osztálytárs

„Nagyon sármos fiatalember, bárkit levenne a lábáról kortól függetlenül. Az egyik legkiemelkedőbb tehetség volt már elsőéves korában is. Sokszor vette félvállról a dolgokat, de a szemeszter végére minden alkalommal összeszedte magát. Sok órát kihagyott, de ő mindig csak azt mondta, hogy betegség. Ennyire gyakran senki sem beteg. Inkább az eszeveszett bulizás, de rá még ezért sem lehet haragudni, hiszen olyan jó a beszélőkéje, hogy mindig kivágja magát.” – Dr. Elizabeth Johnson, 35, egyetemi professzor

„A világért nem cserélném el másra. A legjobb báty a világon, de ha nem szokik le azonnal a magasságom cikizéséről, akkor eltöröm a kezét! Már úgysem számítana neki, hiszen ha így folytatja a fejét is elhagyja rövid időn belül amilyen összeszedetlen.” – Aurora Cabot, 23, testvér

4 nem fogadott hívás: Lara

2 olvasatlan üzenet tőle: Lara

Lara: Hol vagy már?
Lara: Már legalább fél órája itt kellene lenned!

A lány üzeneteit olvasva csak elnevetem magam, s rögtön zsebre is vágom a telefont. Valamiért a nők mindig azt hiszik, ha pár éjszakát együtt töltöttünk, akkor abból valami komolyabb is lehet. Az én szótáramban ez máshogy szerepel. Szerintem mindössze jól éreztük magunkat és ennyi. Senkinek sem tartozom elszámolással, s egyéb kötelességgel. Az utóbbi időben egyedül Lara képtelen ezt felfogni. Nem egyszer mondtam már el neki, hogy engem csak a kötetlen szórakozás érdekel, semmi más.
Ezekkel a gondolatokkal öltözöm át az egyenruhámba a munkahelyemre beérve. Szinte nevetnem kell, de mégsem teszem meg. Annyira azért én sem vagyok lealacsonyító, legalábbis most még nem.
- Csá Lip, milyen volt a tegnap este? – lép be az egyik legjobb barátom, s egyben legkedvesebb kollégám, Otis az öltözőbe. Arca kicsit nyúzottabb a szokásosnál, de nem teszem szóvá.
- Halál – nevetek fel. – Kár, hogy nem maradtál. A cherry’s-ből még átmentünk két másik helyre majd hajnal ötkor valami klubban találtam magam valami csajjal és... – mielőtt folytatni tudnám újra csörögni kezd a telefonom.
- Lara? – kérdezi egyből Otis hatalmas vigyorral a képén.
- Ki más lenne? Esküszöm letiltom mindjárt a számát. Most éppen azt képzeli, hogy elkísérem a családi ebédre, ami úgy negyven perce kezdődött – húzom fel a cipzárt az uniformomon, mire Otis hatalmas nevetésben tör ki. – Na most mi van? – kérdezem értetlenül, mire csak lemondóan bólint, megpaskolja a fejem és kikerülve minden szó nélkül kezd el átöltözni.


- Nem érzem a pulzusát! – üvöltöm röpke két órával később egy nő eszméletlen teste felett. – Kezdem az újraélesztést – ugyanolyan hangosan közlöm ezt, mint az előző mondatomat. Otis ott áll mellettünk és figyeli a történéseket. Tudom, hogy ilyenkor mindig leblokkol egy kicsit, én is félek minden egyes alkalommal, de nem szabad megállnunk. Ha már megvan az elhatározás is, hogy megmenthetünk egy emberi életét, akkor egy fokkal boldogabbnak kellene lennünk, de míg nincs meg a teljes siker csak pánik van. Semmi több.
Egyik tenyeremet a szegycsont alsó harmadára helyezem, másik kezemet pedig rá, s összekulcsolom ujjaimat. A karom közben nyújtva van, míg a csuklóm egy már túlontúl merev pozicíót vesz fel, ami egy kis fájdalmat okoz, de nem foglalkozom vele. Most nem én vagyok itt az első.
Harminc lenyomást végzek hihetetlen gyors tempóban, mikor hátrahajtom a nő fejét, befogom az orrát és a száját az állánál fogva nyitom szét és egymás után kétszer normál legvételnyi adag levegőt a szájába fújok. Ezt még kétszer ismétlem, de nem történik semmi. A nő ugyanúgy fekszik élettelenül.
- Ezt nem hiszem el – suttogom magam elé, míg egy könnycsepp hagyja el a szemem. Otis arrébblök és ő is megpróbálja az újraélesztést, de nem történik semmi. A beteg meghalt és nem tehetünk mást.


Másnap, mikor végre hazakerülök a munkából első utam az ágyamba vezet, ám nem jön álom a szememre. Csak forgolódok és arra gondolok, hogy életemben először halt meg valaki a kezeim között.
Az oldalamra fekve egyre inkább eluralkodik rajtam a sírás és már nem próbálom meg titkolni. Elvégre nem lát senki, végre kitombolhatnám magam, de annyira félek kifejezni az érzelmeimet, hogy még egyedül sem vagyok képes elereszteni a bennem lévő szomorúságot.
A másik oldalamra vergődöm magam, hiszen sehogysem kényelmes. Minden póz hihetetlenül kellemetlen és úgy érzem, hogy legszívesebben a falnak mennék fejjel, de akkor sem lenne jobb. Az arcomat mélyen a párnába fúrom, amikor a telefonom eszeveszett csörgésbe kezd. Pár másodpercig azon gondolkozom, hogy hagyom a francba, de végül utána nyúlok és meg sem nézem, hogy ki az már veszem is azt fel.
- Végre, hogy utol tudlak érni! Hol voltál tegnap? Olyan ciki volt! Most kellett volna megismerniük téged a szüleimnek – Lara idegesítő hangja a vonal túlsó végéről nem segít a helyzetemen. A szomorúság mellé még az agyvizem is felmegy tőle.
- Nekem most nincs ehhez erőm – szinte suttogom bele a telefonba, talán egy szipogást is elengedek.
- Úristen mi történt szívem? Ne haragudj, hogy úgy rád rontottam! Baj van?
- Figyelj nincsen semmi – felülök az ágyn és erőt veszek magamon. Nem hallhatja a hangomon a megtörtséget. Én sem akarom hallani, ez gyengeséget sugároz és én sosem vagyok gyenge. – És velünk sincsen semmi. Nem tudom honnan szedted ezt az egész baromságot, hogy együtt vagyunk, de ennek semmi köze a valósághoz. Ideje lenne magadba látni. Hány randin voltunk? Egyen sem, néhány buliban összeszedtelek és egyszer elmentünk ketten berúgni és az lett a vége, hogy nálam kötöttél ki. Nem kell ebbe semmit belegondolni. Nem vagyunk együtt és nem is leszünk. Ne fárassz már többé – ezzel a végszóval ki is nyomom a telefont és letiltom Lara számát. Nem vagyok kíváncsi rá és végképp nem akarom, hogy ezt szakításnak vegye és visszapróbálja könyörögni magát.
Sóhajtva dobom le a mellettem lévő éjjeli szekrényre a telefont és ezúttal hagyom, hogy a szomorúság és a gyász eluralkodjon rajtam.