Egyszerre vagyok idegeskedő jellem és mégis nyugodt. Hogy miért vagyok idegeskedő? Mindenért. Házasság előtt az volt a bajom, hogy minden leadandóm tökéletes volt-e? Hogy amit kiadok a kezemből, az csak tökéletes legyen. Aztán jött a házasság és hamarosan a gyerekek. Ott mindenért aggódtam. Jól látom, hogy szomjas? Hogy nem a gatyó van tele? Eleget evett? Hogy tényleg csak a pocó csavar és csak büfi kell? Elvitte az uzsit az oviba, majd a suliba? Szívemnek jó volt az a nyakkendő az inghez? Hogy amit mondtam Teresával kapcsolatban, azt mondja, hogy jó legyen az üzlet? Hogy a gyerekek jó szakra jelentkeztek? Elég önnállóak?
Állandóan és mindenért aggódok, hogy balul sül el, hogy nem leszek elég jó.
Másrészről pedig valahol ott van az, hogy szeretek mélyet ugrani a vízbe. Szeretem magam kipróbálni és hiszek abban, hogy a gyerekeknek maguknak kell megtapasztalni a világot, amint elég érettek ahhoz, hogy saját lábukra álljanak. Remélem, meg tudtuk adni azt a hátteret, amire szükségük van.
Ha három szóval kéne jellemezni magamat, akkor a precizitás, a gondoskodás és a hivatás szenthármasával lehetne megtenni. A hivatás az első és már akkor ütközésben volt mindazzal, amit úgy neveznek: család. Nehéz volt összeegyeztetni, kaptam hideget, meleget, hogy nem vagyok eleget a gyerekekkel, miért dolgozok még otthon is, mikor ott a gyerekhad és anyaként mit képzelek?
Akkor lett elegem, amikor veszélyeztetett terhes lettem az utolsó szemeszterre a harmadikkal. Megértettem, hogy mit is akarok, és az: mind a kettő. Család nélkül nem tudok anya lenni és hivatás nélkül nem tudom látni az értelmét a lézésemnek.
Aggódom a páromért is. Látom rajta, hogy az elmúlt évtizedek alatt ő is sokat változott, s hiába volt türelmes, mikor bálnának éreztem magam a gyerekek alatt és után, s szerinte csodálatosan néztem ki akkor is, azért tudom, mikor ért úgy hozzám, hogy akart és kívánt, s mikor csak azért, hogy nekem örömet okozzon. Az utóbbi, akármennyire is szeretem ezért, porig volt képes rombolni maradék önbizalmam, így mikor már volt elég időm, hamar a konditermek vendégévé váltam, hogy visszanyerjem valamennyire az alakomat.

Kulcs? Zsebben. Pénztárca? Táskában. Iratok? Táskában. Táska? Kocsiban. Oké, kettő kipipálva.
Nem a megszokott reggeli indulás, főleg, hogy nem vagyok egy könyörgős típus a gyerekeknek. Értem én, hogy a gyereknek teljesen más az időérzéke és nagyjából végtelen mennyiségnek gondolja, míg végül képes Pató Pálként teljes kényelmességgel készülődni. Ez nálam nincs. Rossz anya vagyok, tudom.
Kocsiajtó bevág. Minden megvan? Nincs, hiányérzetem, az van. Felnézek a visszapillantóba, majd oldalt. Egy gyerek zsibvásár semmi ahhoz képest, amit ezek képesek leművelni. És már megint nem tudom bekapcsolni a biztonsági övet úgy, hogy ne szüljek meg vagy háromszor, mire odaérünk a végcélhoz.
- Oké, számolás! - Fordulok meg. - Egy, kettő, három... mi? Te ki vagy? - Nézek rá az egyik gyerekre. Nem az enyém, az fix.
- Csókolom Esther néni, anyuval megbeszélték, hogy most elvisz a suliba.
- Miért, milyen nap van?
- Kedd.
- Ó, tényleg - indítom a motort, de még mindig nem stimmel valaki. Felnézek még egyszer. Legidősebb? Pipa. Második? ...  .....
- Már megint! - Motor leállít, biztonsági öv ki, én ki, nagy nehezen, mert a pocak azért már nagy, majd bemegyek a házba, a második csemetére bukkanva.
- Megyünk, kicsim, kész vagy? - Fú, észre sem vette, hogy majdnem itt hagytam.
Megnyugodva indítom újra a kocsit. Nagyon jó vagyok idő management és a dolgok irányításában, de két tényező néha megesik: túl sok. A másik: egy gyereknek hiába mondod, hogy... nem fogja felfogni és onnantól kezdve borul minden. Ezt szorozd meg hárommal. Néha kiborító, kimerítő. Csak remélni tudom, hogy nem rontom el őket, vagy csinálok valamit rosszul.

Idegesen várakozom a titkárságon. Vége a megbeszélésnek és Darren megkért, hogy várjak egy keveset, beszélni akar velem.
Be kellett ugranom tolmácsolni Lill helyett, teljesen elment a hangja, ott pedig éppen az a fontos. Sajnos elég kényes tárgyalásba ültem be és tolmácsként is nagyon kellett teljesítenem és egyúttal hárítanom a gusztustalan megjegyzéseit Darren ügyfelének. Amiket felém tett. A szünetben inkább kimentem a parkba sétálni, egy csésze kávé társaságában, hogy lenyugodjak. Darren leült mellém a padra.
- Kevesen bírják vele, elismerésem.
Kifújom a levegőt és inkább kortyolok egyet a kávéból.
- Próbálok arra gondolni, hogy ezt miért teszi. Mert nem nekem szólnak, csak provokálni akar. De istenemre! - Ökölbe szorítom a kezem és felemelem. - Úgy bevágtam volna neki!
- Mégsem tette meg. Ezzel nyert.
Megint kifújom a levegőt.
- Azért átnézetném a pénzügyi jelentését - kortyolok bele ismét a kávéba, ezzel fedve zavaromat. Még ilyen nyíltan nem kaptam pozitív visszajelzést. Képes vagyok minden apróságon aggódni.
- Nem hagyta magát és nem szállt bele a játszmájába. Tartson ki, már csak egy óra és kész vagyunk.
Valóban, a tárgyalás egy óra alatt befejeződött és igyekeztem kitartani, még úgy is, hogy nem mutattam ki, tényleg ráborítom az asztalt, ha csak ránézek.
Mosdó, hideg víz az arcomra, nyakamra és mély levegő. Az aktatáskámat már a kezembe venném, mikor Darren, kinézve az irodájából, megkér, hogy várjak egy keveset.
Áh, kész, megbuktam. Biztosan elszúrtam valamit. Leülök, mit leülök, leroskadok a székbe és kifújom a levegőt. Oké, én ráérek megkapni, hogy többet nem akarnak látni.
Belül ugyanígy szorongva ücsörgök a széken, kifelé igyekszek összeszedett és mosolygós lenni.
Egyáltalán nem volt baj a munkámmal, sőt! Alkalmi munka ugyan, de igényt tartanak a tolmácsolásomra, ezt főként annak köszönhetem, hogy nem vettem magamra a direkt célzásokat és a munkámra figyeltem. Inkább azon csodálkozom most már, hogy mások nem így tesznek? Rendben, persze, van egy határ, amikor pattan a cérna, de utálhatom akármennyire, vagy lehet ellenszenves akárhogyan a másik fél, azért vagyok ott, hogy tolmácsoljak.
Kezemben a szerződéssel léptem ki az ajtón. Nincs szükségem erre a pénzre, sokkal inkább az agyamat szeretem megtornáztatni, ezért sem adtam fel, csak mikor a gyerekekkel kapcsolatos dolgok összeadódtak, szakadtam ki egy fél évre és aztán gőzerővel mentem vissza, foglaltam le magam. Tartsanak rossz anyának, de egy idegbeteg, elégedetlen anyánál nincs rosszabb!