Nincs olyan ember, akit mindenki szeret, mindig van legalább egy olyan személy, aki halálosan gyűlöl és utál téged.
Őszintén tudok szeretni, odaadó vagyok és alkalmazkodásra képes. Empátiám, szelídségem és segítőkészségem miatt szívesen fordulnak hozzám. Folyamatosan rá vagyok hangolódva környezetemre, ezért úgy tudok segíteni, hogy azt kérni sem kell. Ösztönösen ráérzek, ha valamit titkolni akarnak előlem, végére is járok, de sosem beszélek arról, amiről nem akarok. A látszat ellenére rendkívül határozott vagyok, céltudatos. Mindig azok között vagyok, akik megfogják a munkát, akik beleállnak a kellemetlen helyzetekbe is, akik képesek a közösség élére állni! Gazdag a fantáziám, jó mesélő vagyok, gyermek szeretetem miatt vonzódnak hozzám kicsik és nagyok egyaránt. Rendkívül jó hallgatóság vagyok, nekem aztán elpanaszolhatsz és elörömködhetsz bármi jó és rossz hírt. Legtöbbször igyekszem nyugodtan szemlélni a dolgokat, kitartó vagyok, céltudatos, néha picit makacs, kissé talán önfejű is. Az emberekkel általában barátságos vagyok, de ha arról van szó, a sarkamra állok, ugyanakkor nem megyek fejjel a falnak. Egyébként szeretnék utazni, új dolgokat felfedezni, érdekelnek az emberek, az ismeretlen tájak, szokások, szeretek olvasni, történeteket hallgatni vagy zenét. És imádom a természetet. Meg mindenféle mozgást a természetben. Meg az úszást. Minden héten búvárkodom.

Egyéb:
Magasság: 165 cm
Súly: 53 kg
Van egy szoba tiszta kutyusa, még Chestertől kapta, mikor összejöttek: Koda
30 cm-es magasságával és 7 kilós súlyával imádnivaló ebzet. Mindennap hosszú sétára viszem, imád szörfdeszkázni és a vízben úszástól sem óckodik. Amikor meglátogatom a szüleimet mindig viszem magammal.
- Van jogosítványom, autót még nem vásároltam. Majd ha lesz több pénzem, majd akkor az álmaim autóját is megtudom vásárolni. Álomautó
- Szeretek: az angolnát és a tűhalat - persze élve, pizza, tea és kávé - utóbbi feketén, újszülött babék és a baba illatokat, frissen vágott fű szaga, eső illata
Nem szeretek: Tömegközlekedés, nagy vihar, túl meleg időjárás

Annyira jó élete van egy gyereknek, amíg gyerek… amíg nem kell felnőnie és belegondolnia abba, hogy milyen is a világ, csak élhet a maga kis csodavilágában, ahol a képzelete szerint alakulnak a dolgok… és nem kell még azzal foglalkozni, hogy az, amit ő elgondol, az nem úgy van valójában. Élhet a képzeletbeli barátaival és nem fogják érte kinevetni… gondolhatja azt, hogy a kert végi fa, az valójában egy óriási palota, vagy egy harcmező… Pontosan ilyen életem volt nekem is. Nem csak nekem, testvéreimnek is. Egyszerűen csak körülöttünk olyan nyugalom volt, hogy a mi általunk kialakított világ számunkra a legideálisabb volt… Én már kislány koromban is olyan voltam, ha valaki egyedül játszott, akkor megfogtam a kezét és elvittem a csodavilágomba, ami semmi nagyobb dolog nem volt, csupán a képzelet… és az, hogy egy mászóka éppen egy erőd. Hiszen pont azért jó gyereknek lenni… mert szabad vagy te is és a fantáziád is. Ennél jobb gyerekkort nem is kívánhatna az ember.
Sokáig hittem a tündérmesékben, abban, hogy minden ember megérdemli a saját kis boldogságát. De ahogyan telnek az évek, egyre jobban érzem azt, hogy az élet elég nagy szívás. Nincsennek hercegek, akiket soha senki és semmi nem vehet el tőled, és nincsennek boldog happy endek sem. Egy pillanatnyi boldogság után újra egyedül kell maradnod, vagy csak simán jobb, ha egyedül is maradsz amíg csak élsz, hisz akkor nem lehet gyenge pontot. Azt hiszem, hogy egy embernek azzal lehet a leginkább ártani, ha elveszik tőle azt, aki a világot jelenti számára, aki mellett minden probléma ellenére boldog maradhat.
2020.04.04
Szinte rohanva érek be a munkahelyemre, hiszen sikerül fél órával tovább aludnom a megszokottnál. Nem nagyon szeretek késni, viszont a koránkelés sem az erősségem. Éppen, hogy rendbe tudtam magamat szedni annyira, amennyi épp elegendő ahhoz, hogy kilépjek az utcára. Szeretem a munkámat, meg vagyok elégedve vele. Bár még csak alig fél éve vagyok itt, nagy szerencsémre elég jól befogadtak. Az öltözőbe hamar lepakolom a táskámat, meg a kabátomat, felkötöm a hajamat, aztán kilépek a pulthoz, ahol a helyem van. Még mindig álmos vagyok, így gyorsan megcsinálok egy erős kávét. Ha nem dolgoznék, akkor valószínűleg most fordulnék át a másik oldalamra. A tegnap szabad napom volt, mindennap nem érhet ekkora luxus. A kolléganőm kedvesen köszönt. Szerencsére nem csak én vagyok ilyen kedvetlen reggelibe, róla is lerí, hogy bal lábbal kelt fel, meg, hogy semmi kedve nincs dolgozni. Hát... csak eltelik valahogyan ez a nap is. De legalább akad itt valaki, akinek fülig ér a szája, ez pedig mosollyal tölt el engem is.
- Egyébként tegnap kerestek. - szólal meg végül egy hosszú hallgatás után a csajszi, miközben épp egy papírt töltögetek. Meglepődve nézek rá. Nem tudom, hogy miről beszél, talán csak félre értett valamit.
- Valóban? És mégis ki? - kérdem, és bár nem akartam, hogy a hangomon hallatszódjon a meglepettség, azt hiszem, hogy ez nem igazán jött össze. A kolléganő felvonja a szemöldökét, ahogyan észreveszi rajtam a meglepettséget, majd végül elmosolyodik.
- Chester... - válaszol végül… majd vállat von.
-Azt hitte itt vagy bent, de mikor mondtam, hogy szabadnapos vagy, elment… - folytatta, összehúztam a szemeimet.
- Pedig tudta, hogy nem dolgoztam, vagy megint azt hitte, hogy szerda van? Ma van szerda ugye? – érdeklődtem, majd elnevettük magunkat. Végül vissza álltunk dolgozni. Alig vártam, hogy haza érjek és megkérdezzem tőle, hogy miért itt keresett? Tegnap, mikor tudja, hogy nem dolgozom…
Lassan telt az idő, amit ott töltöttem, szóval mikor véget ért már igyekeztem is haza, hogy átöleljem Chestert. A bejárati ajtót kinyitottam, belépem és megdöbbentem álltam meg és néztem Rá! Az asztal megterítve, finom kaja illat a lakásban… díszek mindenütt, lágy zene szólt a háttérben. Kilépett a konyhából és a mosolyát meglátva az enyém is szélesedni kezdett.
- Mit csinálsz? - érdeklődtem, s közben lepakoltam a táskámat, de ő csak közelebb jött és letérdelt elém, a kezében egy dobozka volt, melyet kinyitott. A szemembe örömkönnyek gyűltek, mikor megláttam a gyűrűt.
- Hozzám jössz? Leszel a feleségem? - érdeklődött, mosolya még most is lehengerlő volt.
- I…igen! - nyögtem ki végül, mire felpattant és átölelt jó szorosan, még a nyakamba is beleszagolt. Közben annyira eltávolodott, hogy az ujjamra húzhassa a gyűrűt, megcsodáltam, ám megkérdeztem.
- Tegnap miért kerestél? Itthon voltam…
- Tudom. - szakít félbe. - Bevásároltam, úgy hogy ne tudj róla… tegnap csak este értem haza, te már durmoltál, reggel meg korán mentem el…szóval csak így tudtam összehozni. - vont vállat, majd kézen ragadott és az asztalhoz húzott ahol a meleg leves már ott várt a tányérban.
- Ahogy szereted.
Ma volt az eljegyzés… Április negyedike, a hónap és a nap, mikor először találkoztunk, csak épp két évvel ezelőtt. És nem sokra rá már össze jöttünk, aztán nemrég összeköltöztünk. Az ő lakásába. Jó nagy, elférünk kényelmesen.

A sírkő feliratát olvasom… Heidi Ashley Nachole
- Szia, Ash! Hoztam…. hoztam virágot, gondoltam kicsit feldobom a sírod, utálnád, ha látnád, hogy milyen….sablonos. - emlékszem, hogy milyen bolondnak néztem régen azokat, akik egy sírhoz beszéltek, most pedig itt ülök a gyerekkori barátnőm sírja előtt, és ugyanezt teszem. Kijövök ide minden héten, elmondom, hogy mi van velem, hogy miként vannak a szüleink és…ennyi. Mintha bármit is segítene. - Hamarosan végzek az egyetemmel, szóval… jól állok. Több pénz, kicsit több munka, de megéri, szeretem csinálni. - már azelőtt is gyerekorvos akartam lenni, hogy Ash meghalt. Nem is tudom, hogy miért, csak… egyszerűen szerettem volna valami jót tenni, és Ashley halála után kötelességemnek éreztem, hogy én más legyek.
- Édesanyád jól meg van, legalábbis a körülményekhez képest. Most van valami új pasija, egész jófejnek tűnik, bár … nem is tudom, szerintem annyira nem illik hozzá. De rendes fazon, csak … nem is tudom, nekem annyira nem szimpatikus. - de nem is nekem kell, hogy az legyen, igaz? Az Ő élete ez, azt kezd vele amit akar, és már ő is megunhatta azt, hogy egyedül van… Ashley halála máig a fejemben van. A mai napig emlékszem rá. 7 éves korában rákot diagnosztizáltak rajta. És hiába volt az a sok kemoterápia és egyéb orvosi mizéria… sajnos 17 évesen meghalt. Már nem tudtak rajta segíteni. Két hónap alatt lefogyott 17 kg-t, a haja odalett…pedig ő volt az én aranyhajú barátnőm…  Éppen szóra nyitnám a számat, mikor megcsörren a mobilom.
- Én most... megyek, szükség van rám. - mondom, miközben feltápászkodom a földről, és elindulok a temetőből kifelé. Nem szoktam elköszönni tőle. Soha nem tettem. Mindig azt mondogatta, hogy majd úgy is találkozunk, így vagy úgy, szóval felesleges dolog a búcsúzkodás. Nem is búcsúzom. Találkozni fogok vele még.

Anyával szinte mindennap skypozok, ha valamiért kimarad, akkor másnap már reggel a telefonom csörgésére ébredek... mi történt és mesélj, meg a hasonló aggodó telefonbeszélgetésünk. Szóval igen... a tesók meg? Velük is elég sűrűn beszélgetek. Amíg oda haza voltam, mindenkit láttam mindennap, az öcsémet én kíségettem suliba...segítettem leckét írni, segítettem a házimunkában, most meg? Egyedül megvagyok, a családomtól mindenféle támogatást megkapok... szeretem őket és már azon megy a vita, hogy mihez kezdek ha kikerülök az egyetemről. Mi lenne? Most is dolgozok, ezután is dolgozni fogok, meg még folytatódni fog a tanulásom, csak más körökben. Az eljegyzést még nem mondtam meg nekik... majd személyesen.