A lázatos: tisztában van vele, hogy apjának köszönheti mindenét, ami van, soha nem is titkolja, mennyire felnéz rá
U tál: mindenkit, aki a nevét hallva, beteszi egy skatulyába és elítéli anélkül, hogy egy árva szót is váltottak volna.
R agaszkodó: van egy nyaklánca, amit még a nagymamájától kapott, azt maximum letéphetik róla, és ragaszkodik azon kevés emberekhez, akik tényleg szeretik őt, és akiket ő is szeret.
E ngedelmes: soha, még egyszer sem szegült ellen szüleinek, a lázadó kor nála tartott talán két hétig, de az is annyiban merült ki, hogy nem ment a szobájába, mikor odaküldték, vagy épp beszökött a konyhába nasizni, mikor nem szabadott volna.
L eleményes: sose láttad még őt unatkozni, minden pillanatban helyzetben feltalálja magát, és a lehető legjobbat hozza ki belőle.
I gényes: főleg a hajára, de a környezetére is, és bizony nem áll távol tőle, hogy visszadobja az autódba a szemetet, ha te épp a piros lámpánál gondolod azt, ideje kidobni.
A karatos: talán ez az egyetlen olyan tulajdonsága, amire nem túl büszke.

H ideg: sokkal jobban szereti, mint a forróságot.
I ndia: szinte függője az indiai ételeknek, és feltett szándéka eljutni Indiába.
N agymama: a halála után hetekig nem tudtak kiszedni belőle egyetlen szót sem, mígnem ezt megelégelve, egy terapeuta segítette át a gyászon.
E ljegyzés: a huszonegyedik szülinapi ajándéka, egy vőlegény.
D oktori: még két év, és a zsebében lesz, de az orvostudomány helyett, a jog felé orientálódott.
R eflektorfény: nem igazán szereti, mert az neki olyan, mintha egy nagyítón keresztül keresné benne rengeteg ember a hibát, és mielőtt nyilvánosságra lép, napokig készül rá, hogy tényleg ne rontson el semmit, és ne hozzon szégyent a családjára.
A rchibald: az apjával olyan bensőséges viszonyt ápolnak, hogy a férfi már azelőtt tudja, mit szeretne, mielőtt még ő kimondaná, ő pedig tűzbe menne érte.

W ashington: volt a fehér házban, azóta oda akar költözni.
E gyetem: papíron a Columbiára jár, de magántanuló, és csak egyszer volt alkalma végigjárni.
L ovaglás: hobbi, szenvedély, minden… ha egy kicsit ki akar kapcsolni, lóhátra ül, és csak vágtat a semmibe.
L evegő: asztmás, bár próbálja ezt az aprócska hibát elrejteni az emberek elől.
I sabell: a legjobb barátnője gyerekkora óta, és a kúriájuk lakója, mivel a lány édesanyja bejárónő.
N agynap: még nem sikerült kitűzni a dátumot, de már előre retteg tőle, mert fél attól, rossz feleség lesz.
G olf: a másik szerelme, és tizennegyedik szülinapjára az apukájától egy golfpályát kapott.
T estőrök: rengetegen vannak, nyilvános eseményekkor a közvetlen közelében, alapjáraton meg megadva neki a kellő szabadságot, valahol a közelben bújkálnak.
O rvos: annak szánták, de valahogy összeférhetetlen volt vele, így letettek róla.
N év: legtöbbször egy átoknak tartja a nevét, de sose mondaná ki ezt hangosan.



- Miért? Miért most mondod ezt? Ma? Miért kellett vele eddig várnod? – arcomon patakoznak a könnyek, és hisztérikusan kiabálok az öreg cseresznyefa alatt, tekintetemmel pedig meg tudnám ölni őt. Mert nem teheti ezt velem. Nem a születésnapom előtti estén, egy nappal azelőtt, mikor az életem örökre megpecsételődik egy olyasvalaki oldalán, akiről fogalmam sincs, ki lehet.
- Elkéstem – éri el a felismerés, és még a sötétben is látom, ahogy az arca egyre fehérebb árnyalatot vesz fel, ahogy eléri a felismerés. Nem teszek, nem mondok semmit, hisz én tudom, hogy nem késett el, soha nem is ért volna célba ez az egész, de mégis… annyira csodás volt, az az édes kis titok. Nem tudtam, hogyan miként fogok ennek véget vetni pont ezen az estén, de megkönnyítette a dolgát.
Szemeimben akkor is számonkérés tükröződik, mikor belül tudom, hogy akkor se változtatna a helyzeten, ha napokkal, hónapokkal ezelőtt ejti ki azt a bűvös szócskát, ami olyan könnyednek tűnik, bennem mégis elnehezít mindent.
- Tudod, hogy amúgy sem változtatna semmin. Hiába állnál a szüleim elé azzal, hogy szeretsz és el akarsz venni, képen röhögnének és elküldenének játszani – tudom, hogy fájnak a szavak, nekem is fájnak, de ez a kegyetlen tény. Életem ezen részébe nem lehet beleszólásom és nincs is, de még ha lenne se tudnám azt garantálni, hogy az előttem állóval kötném össze az életem, hiába a kellemes perceknek. Én érzem, hogy nem vagyok szerelmes, nem úgy, ahogy ő, de még ha az is lennék, akkor is. Wellington vagyok, és ez nem csak egy név. Ő is tudja, nem egyszer igyekeztem megértetni vele. Apámnak meg alanyi joga van ahhoz, hogy rendelkezzen a vagyona felett, és eldöntse, kinek adja majd át mindazt, amit szinte a semmiből épített fel. Mert ez sem titok.
- Holnap lesz a partim… akkor látom meg a…. férjem – akárhányszor ki kell mondanom ezt a szót, elakad a nyelvem. Nem attól, hogy én ezt nem akarnám, akarom, akarnom kell, egyszerűen csak nem érzem azt, hogy én erre készen állok. Anya és apa is azt állítja, ketten pedig nem lőhetnek mellé, mégis, ha csak belegondolok megborzongok, és a gyomrom diónagyságúra zsugorodik.
- És velünk mi lesz? – kerekedik el a szeme, mire az én tekintetembe is megütközés csillan, mert egyszerűen nem értem a kérdést, vagyis nem elsőre. Ahogy lassan tudatosodik bennem, mit ért velünk alatt, nagyot sóhajtva hunyom le a szemem, és lassan fordítom a fejem jobbra, majd balra.
- Olyan, hogy mi… Ian sose volt – nyugodtan és lassan ejtem ki a késnek ható szavakat, és szinte fizikailag érzem, ahogy belé szúrom őket. Összeomlik, előttem, a szemeim előtt, kellően bebizonyítva nekem azt, hogy nem is lesz olyan, hogy mi. Ő nem lesz benne az életemben, nem lehet a férjem, ha csak ennyitől szinte összerogy.
Hátat fordítva neki, lassan tipegek vissza a már kastélynak titulálható házunkhoz, miközben folyamatosan fülemben zengenek apám szavai:
- Hercegnőm, hagynám én akár egy percig is, hogy szenvedj? – ebben az egyben bízok, meg apám ítélőképességében. Nem hadakozok, egyszer nem fordult meg a fejemben az, hogy eléjük álljak azzal, hogy én ezt nem akarom. Gyerekkorom óta készítettek a holnapi napra, és most mégis… egy aprócska részem azt kívánja, bár ne ébredne fel.