Picúr -aki a feleségem-, szerint cinikus és szarkasztikus vagyok, szerintem meg ami a szívemen, az a számon is. Ha valaki idióta, annak a tudtára kell hozni, hátha kigyógyítható belőle.
Azt is mondja ugyanakkor, hogy nagy lelkű és lelkiismeretes vagyok. Vele szemben talán tényleg, de azzal azért nem dicsekednék, hogy az adóm egy százalékát hova szoktam utalni...
A kollégák szerint jó vezető vagyok, és pont ez az amiért jól együtt tudunk dolgozni. Hát, most egy időre új górét kapnak. Ki tudja? Lehet az nem cseszi el úgy a dolgokat, mint a régi.
Amúgy szeretem a régi rock zenét, a whiskyt, a cigit és a megoldásra váró rejtvényeket.

Évek óta dolgoztunk már ezen a rajtaütésen és úgy tűnt, végre révbe értünk. Minden a kezünkben volt. Az összes bizonyíték, bűncselekmény, egy szóval tényleg minden, amit fel tudtunk mutatni ellenük, amikkel éveken, évtizedeken keresztül mérgezték az emberek elméjét és tartották rettegésben egész New Yorkot. Szerettem a hivatásomat, mert változatos, mert nincs két egyforma ügy, mert állandó a nyüzsgés az ügyosztályon, az irodában, mert egy kávét nem tudsz úgy meginni, hogy valaki ne akarna az adott üggyel kapcsolatban valami újdonsült, szájról szájra terjedő pletykát, vagy éppen megoldást lenyomni a torkodon. Ez valahol persze rohadt idegesítő tudott lenni, de legalább könnyűszerrel foghattam a hiperaktív kollégáimra a tüdőrák kialakulásának magas fokú kockázatát, amikor a feleségem mosáskor cigis dobozt talált a farmerom zsebében. Mert ő úgy tudja, hogy már nem szívom. Még stikában sem. Igazából állandóan leszokóban vagyok. Nikotinrágó, tapasz, szentmisék, ördögűzés, már mindent kipróbáltam, de semmi sem segített hosszútávon. Picúr szerint a cigi okolható azért, mert nem részesülünk a gyermekáldás adta felhőtlen örömeiben, szerintem meg az, hogy a történtek óta se éjjelem, se nappalom és már hetek, hónapok óta a kínzó rémálmoktól gyűrött a lepedő, mintsem a gyerek csinálás okozta buja örömei végett... Ezek után persze nyugodtan levonhatod a következtetést, hogy csak egy kiégett, nikotin szagú FBI ügynök vagyok, aki többet tartózkodik bárokban, kocsmákban néhány pohár Chivas Regal társaságában, mint otthon a feleségével, aki vagy házfelújítási ötletekkel, vagy meddőségi klinikák címeivel bombáz naphosszat. Szeretem Picúrt, az életemnél is jobban. Ha nem így lenne, nem vettem volna el, és nem vonultam volna kényszer szabadságra a felettesem parancsára, de megőrülök itthon és megőrülök a terápiákon is, amiket csak akkor van esélyem ellógni, ha a feleségem éppen dolgozik.
Összeszokott csapatként működtünk. Mindenkinek megvolt a saját feladata, mindenkinek megvolt a helye egy-egy bevetés, akció alatt. Az embereimet általában az erősségeikhez mérten láttam el feladattal éles helyzetben, persze akadtak szituációk, amikor felcserélődtek a szerepek, de az összhang, az hogy együtt tudtunk dolgozni, minden akadályon átsegített minket. Kivéve akkor és ott. Mert amit ott láttunk, azt soha nem fogjuk elfelejteni. Beleitta, belemarta magát az elménkbe, mint a sósav és a legrosszabb pillanatokban telepszik rá az agyadra. Például amikor az asszony lábai között fekszel. Elég lelombozó tud lenni. Szó szerint. Láttál már olyan vallásos szektát aminek a vezetője Atyának nevezi magát, egy templomnyi illegálisan tartott lőfegyvere van, a világvégét hirdetik és miközben gránátot dobálnak rád, a bibliából idéznek és lángszóróval próbálják megfélemlíteni az ellenük szegülőket? Nem? Hát addig a napig én sem. Azt gondoltam, hogy ilyen csak a túlspilázott Stallone filmekben fordulhat elő, majd amikor repültek a törmelékek és a szétszakadt emberi testrészek, rá kellett jönnöm, hogy ez a rohadt rideg valóság! Erősítés híján mindannyian ott hagytuk volna a fogunkat. Felszámoltuk a szektát, de az akció így is megannyi emberi áldozatot követelt. Túszul ejtett civilek és három társam veszett oda. Mindenki hősként ünnepelte a nevünket, a jelentésekben az állt, hogy sikeres volt az akció, a hírek napokon keresztül ettől voltak hangosak, az emberek felismertek az utcán, mindenki közös fotót, ölelést és kézfogást akart, én pedig legszívesebben leugrottam volna a Szabadság szobor tetejéről, hogy a sírba vigyem magammal az igazságot amit soha, senki nem fog megtudni és ami a bűntudattal együtt úgy mardos belülről, hogy lassan felemészt.
Valahonnan távolról hallom, hogy nyílik az erkélyajtó, így az utolsó adag letüdőzött füstöt krákogva köhögöm ki fagyos leheletemmel együtt az éjszakai fényekben úszó város fölé. A csikk valahol az eggyel alattunk lakó Mrs.Marble teraszán köt ki és ahogyan megfordulok, hogy szembe találjam magam a feleségem szikrákat szóró pillantásával, csak a röfögő franciabulldogunk -Bosco-, anus rózsájával nézek farkasszemet ahogyan a hálószoba irányába fordulva nyújtóztatja elgémberedett, tömzsi tagjait.
-Te kis rohadék! Majdnem stroke-ot kaptam. Pedig ha valaki, te aztán tudhatnád, hogy a gazdasszonyod haragjánál kevés ijesztőbb dolog létezik. Emlékszel még amikor múltkor a szőnyegére hugyáltál? Én is... - Féloldalas vigyor sejlik sűrű borostával -mit borostával?! Szakállal-, borított képemen miközben egyik lábammal megdörzsölöm tömzsi testét.
-Na, húzzunk be mielőtt tényleg lebukunk. - Intek az üveg erkélyajtó irányába és Bosco, mintha csak értené, belöki azt maga előtt, én pedig lábujjhegyen követem. Engedelmesen letelepszik az ágy előtt lévő szőnyegre én pedig hosszú percekig elmélázva bámulom, féloldalasan az ajtófélfának vetődve a halkan szuszogó feleségemet. Elmélázok kisimult, vöröslő orcáin, melyen itt-ott szeplők incselkednek egymással, és mosolyognom kell hullámos fürtjeinek egyikén, amely az arcába omolva csiklandozza pisze orrát. Ez a látvány az, Ő az aki még ezen a világon tart, aki arra sarkal, hogy ne adjam fel, aki segít embernek maradni és két lábbal megállni a földön!