Charlene Grandt egy olyan nő, akit nagyon sok minden foglalkoztat a világban. Rengeteg minden érdekli, szeret megismerni új dolgokat, nyitott ember. Ha kudarcot vall bármiben, legyen az munka vagy magánélet, hisz benne, hogy a hibáiból tanulhat, de az egoja azért valamilyen szinten sérül, és nehezen lép túl azon, ha nem neki van igaza. Roppant szorgalmas és karrierista, az esetek nyolcvan százalékában hazaviszi a munkát és otthon folyamatosan azon kattog az agya. A könnyű sikert nem igazán szereti, sokkal elégedettebb, ha rendesen megdolgozott azért, amiért elismerést kap.
Alapvetően vidám természetű ember, de elég könnyen fel lehet bosszantani, főleg az alaptalansággal és a hazugsággal, amiket nem igazán visel el. A bókokat szereti, de az ízléstelenséget nem tudja elviselni. Mivel a munkahelyén nagyrészt férfiak veszik körül, úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy azok hogy néznek rá, legfőképpen azért, mert utálja azt a nézetet, hogy ez a pálya nem a nőknek való. Mindig azon igyekszik, hogy bebizonyítsa, hogy igenis egyenrangú egy férfival szemben.
A magányt jól viseli, nem annyira a tartós kapcsolatairól híres, de arra is kényesen ügyel, hogy még véletlenül se szűrje össze a levet kollégával vagy olyannal, akivel később napi szinten kellene találkoznia. A férfi kollégáival inkább próbál baráti viszonyt kialakítani, mintsem véletlenül is máshogy tekinteni rájuk. A magánéletben is inkább férfiak között mozog, lévén, két bátyja mellett nőtt fel, már kiskorában is ehhez szokott hozzá.

Leteszem az asztal közepére a szépen megsült pulykát, amit Hálaadáskor kellene elkészítenem, de az utóbbi öt évben bármennyire igyekeztem jelen lenni, sosem sikerült a munka miatt. Igazából csak négy hónapot késtem majdnem, de legalább igyekszem bepótolni. Az biztos, hogy mindenki jobban jár, ha én főzök és nem a fiúk közül valaki, bár apa az évek alatt egész jól elsajátította a főzés tudományát. A bátyáimról inkább ne beszéljünk, őket inkább a feleség vagy az aktuális barátnő látja el. Ehhez képest annyit esznek, mint négy birkózó.
- Istenien sikerült ez a pulyka, Lanie – mondja teli szájjal Clyde.
- Hát, talán olyan barátnő után kellene nézni, aki legalább ezt a szintet megüti pulykasütés terén. – Habár félig görcsben áll a gyomrom, mivel tudom, hogy most is bármikor hívhatnak az FBI-tól, azért a hangulat még mindig a szokásos. Ezt a napot hetekkel ezelőtt kitűztem már, de tegnap besűrűsödni látszott a programom a munka terén is, miután Blacksmith kitalálta, hogy rám bízza McCarthyt. Most komolyan? Én voltam az, aki a legjobban kampányolt az ellen, hogy egyáltalán eszébe jusson, hogy kivegye a börtönből. Ne csináljuk már, egy terroristáról beszélünk. Erre mit tesz? Mellém osztja, az én csapatomhoz, amitől már a hideg is kiráz, komolyan. Nem egy tolvajról van szó, az istenért. Szerintem direkt ki akar velem szúrni, gondolom a szokásos miatt, mert nincs az a lábam között, mint neki.
- Jó, hogy sikerült összehozni végre ezt a vacsorát, olyan ritka már, hogy így együtt vagyunk – néz körbe apa a gyerekein.
- Kár Charlie, hogy anya nem tudott megtanítani, hogy kell igazán jól megfűszerezni a pulykát. Finom, csak nem olyan – teszi le a villát Nick, amire én majdnem félrenyelem a falatot. Mindenki tekintete egyszerre villan a bátyámra, én pedig igyekszem nyugodtan, egy apró mosollyal elengedni a fülem mellett ezt a megjegyzést. Már csak azért is, mert egyszerűen nem tudom hova tenni. Aztán mégse sikerül.
- Tudod Nick, sajnos esélyem se volt arra, hogy megkóstoljam azt a kibaszott pulykát, mert a drága anyánk úgy döntött fél éves koromban, hogy lelép. Őszintén sajnálom. Ha meg nem ízlik, akkor nyugodtan lehet enni máshol is, cseszd meg. – Nyugodt vagyok, de belül azért elég rendesen dolgozik bennem a düh. Mi a franc ütött Nicholasba? Sosem szokta felhozni, talán egyszer fordult elő az utóbbi években, akkor sem reagáltam túl jól rá, tudja, hogy iszonyatosan haragszom az anyánkra, már ha lehet egyáltalán az ilyet anyának nevezni. Apán és Clydeon is látom, hogy inkább meg sem szólalnak annak érdekében, hogy minél gyorsabban témát is váltsunk.
- Amúgy képzeljétek, most úgy néz ki, hogy alakul végre valami komoly az egyik kollégámmal – tereli is a szót a másik.
- Kollégával? Lázas vagy? – mosolyodom el.
- Igazából már régóta kerülgetjük egymást, csak eddig nem fordult komolyra.
- Hűha. Hát, sok sikert, csak tartsd is meg, akkor nem lehet baj. – Ha szakít vele véletlenül, a csaj egész biztos, hogy megkeseríti minden áldott napján a munkahelyén, mint az enyémet anno az az idióta Peter.
Közben a zsebemben elkezd rezegni a telefon, amit kezdetben megpróbálok figyelmen kívül hagyni. Ne már Charlene. Csak még pár óra, biztos ráér még addig!
De mi van, ha nagyon fontos? Nyilván fontos, mondtam, hogy csak akkor hívjanak, ha életbevágó.
- Bocs – nyúlok a zsebembe, miután felálltam a székről és a konyha egyik félreeső sarkába vonuljak.
- Bocsánat, tudom, hogy azt kérted, csak ha muszáj, de egy nyomra bukkantunk a Hopkins-ügynél. Be kéne jönnöd, elég sürgős – hadarja le Tim a helyzetet. Nem hiszem el. Pont most. Megdörzsölöm a homlokom és egy sóhaj közepette szóban is rábólintok a kérésre.
- Húsz perc és ott vagyok – nyomom le a telefont, de csak akkor veszem észre, hogy apa mögöttem áll.
- Ne hara... – kezdek bele, de rögtön belém fojtja a szót.
- Tudom, hogy fontos. De azért gyakrabban is jöhetnél.
- Igyekszem majd.
- Grandt ügynök újra akcióban? – jelenik meg közben Clyde is.
- Állandóan – szól az étkezőből Nick. Mi a franc baja van? Homlokomon összefutnak a ráncok, majd úgy döntök, hogy most nem itt fogom megbeszélni vele, mert egyrészt időm sincs, másrészt pedig nem akarom mindenki előtt. Úgyis azt mondaná, hogy semmi.
Gyorsan összekapom magam, mindenkinek adok egy puszit, Nicknél pedig megállok egy pillanatra.
- Majd hívlak. És bocs, még egyszer, mindenkitől. Bepótoljuk. – Ezt is.