- Hát baszki – foglalta össze tömören a mellettem álldogáló Emma azokat a gondolatokat, amelyek az én fejemen is átcikáztak, mikor megpillantottam az elénk táruló látványt. Számítógépem monitorján több word dokumentum sorakozott fel és mindegyik Stella egy-egy megkezdett cikke volt – és volt belőlük bőven. De ahogy haladtunk, tényleg kénytelenek voltunk megállapítani, hogy betartotta ígéretét, miszerint a szó szoros értelmében félbehagyta minden cikkét, ilyen formában pedig… a használhatatlan nem a legjobb szó rá, de mondhatjuk, hogy nem kevés munka kell a „felfejlesztésükhöz”. Igazából remekül összeszedte a forrásokat, érdekes megjegyzéseket fűzött hozzájuk, de formába kellett önteni, aktualizálni kellett őket, ez pedig nem kevés időt igényelt. Persze, minden rosszmájú egyed erre azt mondta volna: kellett neked magadra haragítanod a csajt? Amire persze azt mondhatnám, hogy nem ez volt a célom, sőt… ettől függetlenül tény, nem szerencsés egy közegben dolgozni az exeddel, én pedig már előre számoltam annak a lehetőségével, hogy vagy felmond, avagy részleget vált. Ha tippelnem kellett, biztos voltam benne, hogy az utóbbi mellett dönt, elvégre tudtam: Stella szeret írni és az, hogy velem egy kisebb jelenetet rendezve szakított, az nem jelenti az újságról való teljes lemondását. Csak jelenleg épp játssza azt a tipikus női hisztit és oda szúr, ahova tud. Valahol azért reméltem, hogy nem lesznek ilyen húzásai, de a legutóbbi kávéházas parádé után nem kellett volna meglepődnöm ezen.
- Clyde, tényleg ne maradjak? Figyu, ketté szedjük és fele idő alatt ledaráljuk, hogy melyik cikkek azok, amik használhatóak és melyikek menjenek az enyészetbe…
- Nem Emma, a te fő feladatod most az, hogy eljuss a Mapplethorpe kiállításra, fotózd amit lehet és arról írj. Stella cikkeinek felmérése és befejezése nem olyan kétségebeejtően sürgős, de az a kiállítás már csak pár napig látható – meg tudtam, hogy mennyire el akart menni rá. Elég, ha egy ember szenved ezzel a feladattal, eleve én is úgy gondoltam, hogy lehetőség szerint aznap csak végig nézem őket és rostálok, a tényleges munkát jövőhétre szántam. Már csak azért is, mert Emma erről még nem tudott, de Stella ígért még nekem néhány plusz forrást, amit még átküld, de kezdtem egyre jobban kételkedni abban, hogy még a nap folyamán megteszi.
- Jó, jó, már itt se vagyok… de te se maradj sokáig! – mondta még búcsúzóul, majd elköszönt, mire én csak intettem neki, amikor pedig már nem látta, kiengedtem magamból egy hatalmas sóhajt. A szerkesztőségből egyre csak fogytak az emberek, ahogy pedig lassan felmértem a terepet, kezdett egy nagyon baljóslatú gondolat szöget ütni a fejemben: nagyon úgy tűnik, hogy már megint Warren társaságában kell eltöltenem a túlórát. Nem azt mondom, hogy nem kedveltem őt, de azt hiszem senki se zárná a szívébe azt a személyt, aki direkt hátráltatja a munkájában. Tudom, ő tagadta, de biztos voltam benne: aznap este úgy döntött, ha ő szenved, akkor nekem is kell… én pedig azóta filozofáltam a megfelelő visszavágáson.
Miközben megnyitottam Stella egy újabb félkész cikkét a háttérben a rádióból újra felcsendült egy remek toplistás szám, aminek se a címét, se az előadóját nem ismertem, csak annyit, hogy Olivia mostanában mindig ezt énekli… már kezdtem a visszaszámlálást, hogy vajon mikor fejezi be végre és talál valami új borzalmat.
Nehezemre esett elmerülni az olvasásban, épp ezért sikerült fültanújának lennem egy csodálatos beszélgetésnek, ami Stacy és egy egyelőre ismeretlen vendég között zajlott le. A kíváncsiság nagy úr, rajtam aztán végképp, főleg mikor meghallottam kihez érkezett a látogató. Első tippre azt gondoltam volna, hogy Warren aktuális partnere… és úgy voltam vele, hogyha esetleg a drága hölgy jelenetet rendez, abból még lehet egy érdekes bejegyzés az újság Twitter fiókján. „A barátnő lecsap – támadás érte szerkesztőségünk székhelyét”. Hm, ez a cím nem lett volna elég jó, de ha adtak volna rá elég időt, igen kis színvonalas szerzemény lehetett volna – ha nem jövök rá, hogy az érkező nem éppen az úgynevezett „barátnő” kategória, vagy legalábbis ha lehet hinni a bulvár lapoknak. Rendben, nálam jobban senki se tudhatja, hogy minden bulvár hírt osztani kell kettővel… hárommal… nagyon sokkal, ha az igazságtartalom kereséséről van szó.
Viszont mikor felém fordult, majd jött a nekem címzett kérdés, kicsit meglepetten emelkedett magasba a szemöldököm. Nem elég, hogy Ella Johnson-Koch, a Koch Industries örököse tisztában volt a nevemmel, de még vacsorázni is hívott. A bennem élő mélyen gyanakvó ember persze rögtön a lehetséges hátsószándékot kereste a tettben, de a kíváncsiságom jelen esetben még azt is képes volt lenyomni.
- Miért is ne, Miss Koch, igazán értékelem a felajánlását – láttam a kezében a zacskókat, így feltételeztem, nem az a célja, hogy elkísérjem egy gyertyafényes vacsorára valamelyik horrorisztikusan drága étterembe, épp ezért álltam fel helyemről, hogy az asztalomhoz húzzak egy széket. Bár mindenközben nem bírtam megállni, hogy ne tegyek egy apró megjegyzést. - De ha jól sejtem az étel egy részét Mr. Bradfordnak hozta… nem bánja, ha az úr nehezményezni fogja jelenlétemet? – mert én nem, sőt, de azért érdekelt, hogy legújabb vacsorapartnerem miképp vélekedik erről.

- Akkor viszont elég érdekesnek hatna, ha továbbra is Mr. Eastonnak szólítana, nem? Kérem, hívjon Clyde-nak… és bár lehet az illem megkívánná, hogy a hölgy ajánlja fel elsőnek, mit szólna a tegeződéshez? – tettem fel a nagy kérdést. Igazából már csak azért is, mert maga a helyzet meg a közeg eléggé adta ezt a váltást, na meg aztán ha Warren visszatér, végképp viccesnek hatott volna, hogy vele tegeződöm, majd ha Miss Koch-hoz szólok, akkor magázódom és a végén totál összeegyeztethetetlenné vált volna az egész. Egyszerűbbnek hatott így és reméltem, hogy Miss Koch is hasonló véleményen van, bár nem egyszer sikerült már tévednem az emberek megítélése kapcsán.
A felém nyújtott kezet elfogadtam, igazából nem lep meg, egyre több nőneművel találkozom manapság aki immár ilyen formában üdvözli napi szinten a többi munkatársat. Vannak, akik szeretnek ódivatúnak bélyegezni, de azért annyira nem ragadtam le a múltban, hogy úgy gondoljam „a nőknek a konyhában a helye” meg egyéb ledegradáló látásmódok előrébb vinnék bármilyen szempontból a társadalmunkat.
Mikor sikeresen odahúztam egy széket, majd azért valamennyire sikerült felszabadítanom valamennyi helyet az étkezéshez akkor láthatóan megkapom a lehetőséget is arra, hogy kiválasszam melyik fogást részesítem előnyben. Végül a marha mellett tettem le a voksom, hogy aztán én is helyet foglaljak.
- Ugyan, én köszönöm a meghívást – biccentettem felé egy halovány mosollyal a szájam szegletében, miközben én is a tőlem telhetően kényelembe helyeztem magam. Tény, mikor megláttam az evőpálcikát, nagy eséllyel átsuhanhatott az arcomon valami, elvégre tény ami tény, egyáltalán nem autentikus, de ha ettem is kínait, azt nem pálcikával tettem. Valahol ilyenkor áldottam a precíz fejemet, épp ezért tudtam az asztalom alatt lévő kisszekrényhez nyúlni és onnan előszedni egy kést meg egy villát. Érthető módon ezek a tipikus, jól elrakható kis szállítható darabok voltak, nem a jól megszokott, díszes fajták, de a célnak megfeleltek.
- Jó étvágyat – mondtam még, majd nekiláttam volna, mikor meghallottam a szavait, amire kicsit megemelkedett a szemöldököm. Nem számítottam rá, hogy kapok egy ilyen témafelvetést, meg hogy Ella olvassa a cikkeim. Bár hamar rendeztem a gondolataimat és bekapcsolt a negatív énem, miszerint, nem, nem a cikkeimet olvassa, hanem egyet olvasott. Továbbá csak azért került a kezébe az újság, mert egy közeli barátja is tagja a szerkesztőségnek. Nagy eséllyel ha már szemügyre vette Warren írásait, akkor néhány unalmas percében szemügyre vette az enyémeket is. Rendben, itt kijelenthetnénk, hogy még ettől se szükséges borúsan látni a dolgokat, elvégre ok-okozati tényezőkről beszélünk, mindenkinek megvan a maga motivációja, hogy miért éppen pont a mi lapunkat választotta, ha pedig pont a baráti kötődés ez, akkor azt nincs jogom becsmérelni, sőt…
- Igazán köszönöm, de nem csak enyém az érdem. Egyik kolléganőm is nagy segítség volt – Lilian pont ezért van megemlítve társszerzőként. Mondhatjuk, hogy ez egy közös projektünk volt, ami még véleményem szerint is egész jól sikerült, de mindamellett, hogy bemutattuk a Met-gála történetét és hátterét, mégse bírtam megállni, hogy ne tegyek egy finom megjegyzést arra, miszerint „ha más nem, a parádézás is kivételesen hajt valami hasznot”. Értem én, hogy mindenféle kormánytól és más cenzúráért felelős szervezettől függetlenek voltunk, mégis, vigyázunk kellett azzal mennyire fog erősen a tollunk. A túlzó kritika bizonyos témákban semmiképpen sem vezet jóra és bizony a felső hatalmak mindig megtalálják az eszközöket, hogy miképp tegyenek alá azoknak, akik kellemetlennek hatnak a számukra.

Annak az esélye, hogy Melody Bradford a Washington Square News irodájának piszkos padlójára tegye a Christian Louboutin magassarkújának tűzpiros talpait, már-már negatív irányba mozdult el a valószínűségi skálán, ám erre – a teljességgel érdektelen tekintetét elnézve főleg –, felesleges lett volna felhívni Stacy örökké lankadó figyelmét, így hát nem is tettem. Sok jelzővel lehetett illetni anyámat, de az ostoba nem tartozott közéjük, ha valóban az épületben tartózkodott volna, hogy kimerítse a gyermekvállalással ráruházott szülői kötelességeit, ellenvetést nem tűrve, személyesen masírozott volna a színem elé, gondosan elvágva ezzel tőlem a menekülés legapróbb lehetőségét is. Aztán meg, ha nem is vesszük figyelembe a tényt, hogy az a fajta karakter volt, aki mindig kínosan ügyelt arra, hogy a hangját előbb meghalld, mint ahogy megpillanthatnád, ott volt még az az elhanyagolhatatlan apróság is, miszerint Melody Bradford sosem tette volna be önszántából a lábát egy ilyen „buta liberális fertőbe”. Ebbe a kategóriába egyébként a lakásom már sajnos nem kapott helyet, így egy időben komolyan fontolóra vettem a lehetőséget, hogy beköltözöm a szerkesztőségbe. Aztán mostanra a túlóráim számának rohamos emelkedése végül tényleg azt eredményezte, hogy jóformán már az irodában laktam, viszont ezzel legalább tényleg a minimum alá szorítottam a közös programok számát a legfelsőbb hatalmakkal.
- Nagyszerű, megmondanád neki kérlek, hogy nem érek rá? – a hangomban ugyan nyoma sincs ellenszenvnek, az arcomon annál inkább. Nem fáradok azzal, hogy mosolyba rendezzem az arcizmaim, és a kérésnek álcázott parancssort leszámítva nem is fordítok több figyelmet a lányra. A munkaideje végeztével már Stacy elvei is takarékra kerültek, így fennhangú szóváltás helyett – hála az égnek – csak bosszús mormogásra futja részéről, amikor távozik, én pedig bűntudat nélkül terelem vissza fáradt tekintetem az előttem berregő fénymásolóra.
A Hallgatói Önkormányzat szemeszteráttekintő gyűlése óraműpontossággal esett mindig a vizsgaidőszak és az ünnepek kellős közepébe, ennek fényében ez a későre nyúló maradás sokkal kevésbé volt fájó pont az életemben, mint mondjuk a múlt pénteki. Ugyanakkor még én sem számítottam rá, hogy az eseményből akkora vitaest kerekedik, hogy a hazaindulás pusztán távoli vágyálomként lebeg majd a lelki szemeim előtt. Ebben a szemeszterben az NYU hallgatói közgyűlése egyetlen határozatot sem fogadott el, és ami még rosszabb, egyetlenegyet sem nyújtott be. Hiába bújtak az "adminisztárciós helyzetrendezés" és a "hallgatókkal fenntartott kapcsolatok erősítésének" szépen fogalmazott feladatlistái mögé, a kifogásaik ettől még nem voltak többek annál, amik: kibúvók. Ezt természetesen nem mulasztották el szóvá tenni a muszlim és zsidó vallású kisebbségi csoportok vezetői sem, akik a saját nagy ünnepeik időpontjára szerettek volna tanítási szünetet kiharcolni, és ezzel kezdetét vette az a megállíthatatlan pro-kontra érvháború, amit egyszerűen hatalmas hiba lett volna nem lecikkezni, elejétől a végéig. Semmi sem vonzza úgy az olvasókat, mint némi drámával díszített sárdobálás.
Türelmetlen mozdulattal nyalábolom fel a még meleg papírhalmomat, mikor a fénymásoló két éles pittyenéssel a feladata végére ér, majd útban vissza az asztalomhoz már el is kezdem rendezgetni az eheti témáink forrásanyagait, hogy jövőhéten is legyen mihez nyúlnia az ügy nélkül maradt oknyomozóinknak. A kései időpontra való tekintettel meg is engedek magamnak egy elégedett vigyort, mikor Sera egyik plakátjáról íródott cikk bukkan elő a halom közé tűzve, ami aztán grimasz formájában nyomban az arcomra is fagy, mikor észreveszem, hogy mennyire nem vagyok egyedül. Clyde rendezett, barna tincsei kevésbé okoznak meglepetést, lassan rendszert csinálhatunk már a péntek esti túlóra-randijainkból, ellenben a vacsorapartnere már kevésbé megszokott látvány errefelé.
- Esetleg megzavartam valamit? – szavaimat az asztalomra dobott papírhalom csattanása előzi meg, sokkal inkább a drámai hatás kedvéért, mintsem ingerültségből. Na meg Easton óvatos hangszínén folytatott, kínosan illedelmes csevegőtémáján amúgy is csak emelni tud némi hirtelen és váratlan hanghatás, ha már amúgy is ez a két jelző az, amit teljességéből hiányzik az egész lényéből.  

Persze, észrevettem, hogy kissé megakasztotta felvetésem, de úgy véltem, amíg nem teszi nyíltan szóvá, hogy problémát lát benne, addig nem akartam rugózni rajta. Úgy tűnt, hogy hasonlóképp látja ő is, mivel csak egy köszönömöt hallottam részéről, amire egy biccentéssel reagáltam.
Az már egy egészen más témakör volt, mikor megemlítette, hogy meglepő fejleménynek tartja kijelentésemet.
- Úgy vélem, ha valaki dolgozik valamivel, akkor megérdemli, hogy nevén nevezzük, legyen az nő vagy férfi. Meg aztán én magam sose szerettem mások tollával ékeskedni – ha be is segítettem kollégáimnak egy-egy cikkükben, akkor nem vártam el tőlük hogy engem megemlítsenek társszerzőként, viszont azt már igen, hogy egymással szemben ezt megtegyék. Én, mint a saját részlegem vezetője eleve felelősséggel tartoztam értük, egyúttal segítenem kellett a fejlődésüket, viszont ha az adott cikkhez rajtam kívül valaki más segítségét is kérik és az illetőnek több energiát kell belefektetnie, mint tíz perc, az a minimum, hogy valami kreditet ad a részére. Legalábbis az én elveim ezek voltak.
A folytatás viszont vett egy újabb érdekes fordulatot, tekintve itt a pálcika témakört. Igazából mondhatnánk, hogy igazán kedves gesztus Ellától, hogy úgy véli, nekem majd lesznek olyan pillanataim az életben, ahol majd azon fog múlni a megítélésem, miképp is forgatom ujjaim között az evőpálcikát. Más kérdés, hogy én a közeljövőben nem igazán láttam ilyen eseményt, de valljuk be, önmagam lekezelésében igazi mester voltam, más kérdés, hogy ezt magabiztos fellépéssel próbáltam leplezni. Saját magam elé támasztott maximalizmusom nem egy alkalommal már engem is majdnem hogy az őrületbe kergetett, pont ezen okból is akartam valahol elkerülni ezt a momentumot, de… Ella ahogy közelebb ült, majd burkoltan értésemre adta, miszerint sokkal jobban értékelné, ha hozzá hasonlóan én is a pálcákat használnám, nos… kénytelen voltam szembe szállni a kihívással. Azért a kétértelmű megjegyzés egy halovány mosolyt csalt az arcomra, de nem tettem rá semmilyen megjegyzést. Lett volna az a helyzet, ahol leütöttem volna valamivel, de azzal a gondolattal a fejemben, hogy hamarosan társaságot kaphatunk, mégpedig olyat, aki kicsit se repesett volna az örömtől a csodás diskurzus hallatán, inkább úgy döntöttem jobb a békesség.
- Értem, köszönöm a tanácsot – figyeltem a mozdulatait és a kéztartását, majd magam is új evőeszközeimért nyúltam, de sejtettem, hogy akármennyire is tartottak mások gyors tanulónak, azért nem két perc alatt fogom a tökélyre vinni ezeknek a fadaraboknak a használatát.
Ha egy félénk szűzlány lettem volna, lehet látványosan meglepett volna Ella közvetlensége, vagy… nem, rosszul fogalmazok. Mert így is meglepett, de kevesebb jelét adtam ennek, semmint akkor, ha egy óvatos naiva lettem volna. Egyáltalán nem volt ellenemre közeledése, bár tény, tekintve érkezésének eredeti célját, nos, ez számomra egy be nem kalkulált fordulatnak tűnt. El tudom képzelni Warren mennyire el lehetett ragadtatva attól a látványtól, ahogy ott egymás mellett ülünk, Ella pedig segít nekem a helyes pálcatartásban… nos, legalább tényleg csak fapálcákról beszéltünk és nem másról.
- Ugyan Warren, miért is zavarnál. Jelenléted emeli az esemény fényét, főleg, ahogy a holmijaid csapkodásával lágy ritmust adsz háttérzajnak. Nem is tudtam, hogy mi hiányzott a péntekemből – egész szép bók lett volna, ha a hangom nem veszi fel a csak neki tartogatott közönyösnek ható hangszínt. Igazából az elmúlt időszakban tökélyre vitte, hogy mesterévé váljak ennek a színtiszta, érzelemmentes közlésnek, a hozzá tartozó fapofával, amit akkor épp hanyagoltam, hiszen jobban lekötött az Ellával folytatott… tevékenységünk, hogy úgy mondjam.

A klasszikus valószínűségi modell szerint az eseményteret véges számú elemi esemény alkotja, melyek azonos valószínűséggel következhetnek be. Ezek alapján az evőpálcikák helyes használatát oktató Ella látványára betoppanni pontosan ugyanannyi esélyem volt, mint mondjuk a plafonig csapó lángok alkotta irodatűzre vagy egy tizenhét tagú zimbabwei gyermekkórus előadására. Azt, hogy a felsoroltak közül ebben az egyenletben melyik is lett volna számomra a k=kedvező eset, ennyi információból nehéz lett volna megmondani. Egyészen addig, mígnem Clyde szóra nyitotta a száját, hogy jó szokásához hűen kikényszerítsen magából valami teljességgel érdektelen megjegyzést, aminek fényében az irodatűz gondolata máris előrébb lépett az optimális forgatókönyvek listáján.
- Tudod, néha komolyan gondolkozom azon, hogy hozok egy cserepes növényt az asztalodra, hogy pótolja neked az oxigénmennyiséget, amit felesleges hangképzésre pazarolsz. – választ nem várva terelem át kék íriszeim – és ezzel egyetemben minden figyelmem – Ella irányába, felhasználva a röpke mozdulat közben mind a négy tizedmásodpercet, hogy eltűntessem a piszkálósó lekicsinylés élét a hangomból, és az örömteli meglepetés fogalmához igazítsam az arcvonásaim.  – Nem szívesen utasítok vissza egy ilyen asztaltársaságot, hidd el, de nekem muszáj dolgoznom.
Clyde-al és a részlegével ellentétben, nekem tényleg nem voltak felesleges óráim ücsörögni egy-egy cikk felett, pláne ha a folyamatban lévő események olyan lendülettel rágták meg és köpték ki a  vitatémáikat, ahogy a Hallgatói Önkormányzat támadó diákcsoportosulások tették. Megfelelő kezekben persze ez az érdekképviselet is remekül együtt tudott működni a tanulók-tanárok-vezetőség alkotta háromszög minden csúcsával, az utóbbi időben viszont az államok lakosai mintaszerűen vétettek szarvashibát, akárhányszor szavazati jogot adtak a kezükbe, nem volt hát annyira meglepő, hogy egy ilyen elhanyagolható területen is sikerült bosszantóan csúnyán mellé nyúlni. A hírrovatnak mondjuk jót tett, a tanulmányainknak már kevésbé.
- Bár, ha Clyde kézügyességére és könnyed ujjaira alapozod a pálcikahasználat sikerét, akkor ez egy hosszú vacsora lesz, lehet, végzek, mire befejeznétek. – a székemet magam alá, az ajkaim pedig gonosz mosolyra húzom. A monitorom – a türelmetlen egymásutánban nyolcszor leütött space billentyű hatására – magához tér, mellette a telefonom képernyője is fényárban úszik a Town Hall épületében zajló események értesítéseitől, az én tekintetem mégis Ella és Clyde meglehetősen közeli kettősén nyugszik. Előbbi tekintélyparancsoló jelenlétének árnyékában az utóbbi szinte elveszik, és nem segít az összképen az a csúzli sem, amit a váratlan vacsorapartnere valószínűleg ellenvetést nem tűrve rákényszerített. Mentségére szóljon, miután gondosan a helyükre igazították őket, már Clyde kezében sem tűnt annyira esetlennek az a két összegumizott fadarab, de még így is majdnem biztos voltam benne, hogy bármit is választott, előbb fog elhűlni, minthogy a szájába szenvedje az utolsó falaltot. Ugyanakkor az egyik legjobb barátomnak még mindig szokása volt felszurkálni a pálcikáira a kung pao csirkét, pedig az apjának ázsiaszerte vannak szállodái és pont elég időt töltött bennük ahhoz, hogy tudja ez mekkora illetlenség, szóval ki vagyok én, hogy ítélkezzek az ilyesfajta kulturális nehézségek miatt.

Néha szinte valóban úgy éreztem, mintha Ella tekintete lyukat égetett volna belém. Nem mintha nem szoktam volna meg, hogy figyelnek rám, munkahelyi pozíciómból adódóan elvégre szükséges volt, hogy megbirkózzam az ilyesmivel, viszont akkori hölgytársaságom érdeklődése egy kicsit másképp hatott. Bár nem igazán tudtam, minek köszönhetem ezt a lankadatlan figyelmet, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Valljuk be: úgy véltem, hogy kedves kis vacsoránk után majd valahogy rábírja Warrent a távozásra, aki később majd mesél rólam még néhány kedves dolgot, majd nagy eséllyel nem találkozunk többet. Ha pedig mégis, akkor nagy eséllyel valami hasonló szituációban, bár akkor ki tudja, mennyi időm lesz munka mellett bármi mást csinálnom. Aznap úgymond szerencsém volt, hogy minden mást időben sikerült befejeznünk a csapattal, más kérdés, hogy azért még boldogabbá tett volna, ha nem szükséges túlórában bent maradnom. Nem mintha rosszul éreztem volna magam Ella társaságában, egyszerűen csak a legtöbb ember jobban szereti az állítólagos szabadidejét nem a munkahelyén tölteni… főleg, ha a képletben szerepel egy olyan munkatárs is, akinek heppje van arra, hogy az agyadra menjen.
Pont ezt akarta alátámasztani Warren feltűnése és kedves megnyilvánulásai. Szavai hallatán először csak az égnek emeltem a tekintetem, majd halkan felsóhajtottam.
- Ebben az esetben téged az Amazonasba kellene költöztetni, hogy egyáltalán menthető legyen a kár – tekintve, hogy nem egyszer említették azt a helyet, mint a Föld tüdője, így kifejezetten megfelelt volna Warren számára. Más kérdés, hogy akkor pluszban még kellően távol lett volna ahhoz is, hogy a főszerkesztői pozícióra pályázzon. Szerintem mindenkinek nyerő szituáció lett volna, akinek meg nem… az hazudik. Vagy legalábbis az én szememben mindenképpen.
Ella hathatós segítségével azért lassacskán egyre jobban ment ez a pálcika használat, de tény, fényévekkel lassabban fogyasztottam az ételt, mint ő. Mivel még sose szorultam rá a pálcikák használatára, így érthető volt az esetlenségem, de azért kellően zavart annak ténye, hogy Warren szemtanúja volt a bénázásomnak. Velem ellentétben ő már nem egyszer lehetett arra kényszerülve, hogy háta mögött hagyva a nyugati kultúra által kedvelt késeket és villákat, a kelet által preferált evőeszközöket használja, így pedig bőven előttem járt ebben. Tudom-tudom, ez nem egy verseny, de ettől még zavart. Akaratlanul is élt bennem egy rivalizálás az irányában, viselkedése pedig nem könnyítette meg a helyzetemet.
Természetesen újabb megjegyzése pont akkor bukott a felszínre, mikor a pálcával megkaparintott étel nagy része visszahullott a dobozba. Épp ezért vettem egy nagy levegőt, majd nem is fordítva figyelmem Warrenre, úgy reagáltam.
- Majd egyszer kifejthetnéd, hogy mi alapján vagy ilyen jól értesült a kézügyességem kapcsán, elvégre tudtommal még nem igazán volt lehetőségünk ennyire elmélyülni egymás… megismerésében – persze, rossz az, aki rosszra gondol, meg aztán a stílus amiben mondtam, nem igazán engedett volna arra következtetni, hogy én bármilyen formában kétértelműnek szántam volna a megjegyzést.
Ella megnyilvánulása pedig inkább csak újra megmosolyogtatott.
- Valóban. Ki tudja, lehet lesz még alkalmunk megismételni, bár akkor én állom az ételt – mert tény, egy részemet azért zavarta, hogy Ella kontójára étkeztem, de másfelől ott volt az is, hogy ő ajánlotta fel a lehetőséget, továbbá az ő keresete az enyém ötszöröse lehet alsóhangon. Bár tegyük hozzá, ez a kijelentésem akár egy szemszögből tekinthető lett volna megint felhívás keringőnek címszóval mozgó tettnek, de… abban a pillanatban saját részemről inkább baráti felvetésnek gondoltam. Már csak azért is, mert tartottam tőle, hogy Warren hozzám vág valamit, ha úgy véli randira hívom az egyik barátját, meg aztán nem is olyan régen égettem meg magam Stellával, még ki akartam élvezni egy darabig a szingli időszakot, legalábbis ez volt a nagy tervem. Aztán persze, én hiába szerettem előre tervezni a dolgaimat, sokszor a sors, az élet, a fene tudja kicsoda mindig beleszólt a dolgokba, más kérdés, hogy a végeredmény nem mindig volt negatívnak nevezhető.

Hallom Clyde hangját, de a szavai késve érnek csak el a tudatomig, ha nem így lenne, bizonyára nem hagynám szó nélkül a sérelmet és semmiképpen sem engedném át neki az utolsó szó jogát. Ha apró is, a győzelem attól még győzelem, Easton felett aratva pedig – akinek köztudottan legalább olyan jól forog a nyelve, ahogyan az esze – egy megnyert szócsata olyasfajta diadal volt, amit később fel lehet használni ellene, én pedig kifejezetten szerettem az orra alá dörgölni, ha alulmaradt valamiben. Most viszont minden felém intézett szava értelem nélkül, üresen kong csak a gondolataim örvényében, miután a vacsorapartnere, a nagybetűs Nő magához ragadja minden figyelmem egyetlen óvatos kis gesztusával. Ez persze nem annyira meglepő, Ellának sosem volt szüksége a hangjára, hogy felhívja magára a figyelmet, ahogy szavakra sem, hogy megértesse a mondanivalóját. Szerettem azt hinni, hogy évtizedeket átölelő ismeretségünk fényében már könnyedén olvastunk egymásban, de az igazság az, hogy Ellát csak akkor lehetett kiismerni, hogyha Ő hagyta, ez pedig nem volt rá jellemző. A csalódott kifejezést, amibe az arcizmai csavarodnak az elutasító válaszom után, viszont meg sem próbálja elfedni, így azonnal célba is talált vele, amint egymásba gabalyodik a tekintetünk. Egy másik, jóval kedvezőbb, és kevésbé feszült helyzetben valószínűleg megpróbálnám tompítani a közénk feszülő csend élét, de a saját sértettségem – vagy talán Ella jelenléte – nem hagy helyet a józanésznek, így nemes egyszerűséggel csak leülök az asztalomhoz. Nem járulok a színe elé – pedig akarok, nagyon is akarok –, nem adok neki üdvözlés gyanánt puszit, csókot, semmit. Jogos mindez, pusztán azért, mert a nemezisem asztalát és társaságát választotta az enyém helyett? Nem. Ettől még személyem elleni támadásnak veszem? Ó, de még mennyire.  
A telefonom rezegni kezd a billentyűzetem mellett, egy újabb értesítés jelzi, hogy az önkormányzati meeting új irányt vett, és alig tizenhét kérdőjel társaságában a helyszínen lévő kolléga veszettül szeretné tudni, hogy egyáltalán figyelek-e rá, vagy feleslegesen ült be a frontvonalba. Eközben én merev tekintettel fixírozom a monitorom, mígnem Clyde okot nem ad a szemkontaktus felvételére. Ő ugyan egyetlen pillantásra sem méltat a szavai mellé, de ez engem a legkevésbé sem akadályoz meg abban, hogy az arcát fürkésszem.
- Ez egyelőre csak amolyan megérzésre alapozott találgatás, de majd megkérdezem Stellát, ha már úgyis az én részlegemre akarja cserélni a tiédet. Bár úgy hallottam, benne sem volt igazán volt lehetőséged „elmerülni”, úgyhogy talán nem Ő a leghitelesebb forrás a képességeid felméréséhez. – szándékosan használom a saját szavait ellene, viszont vele ellentétben én gondosan ügyelek arra, hogy a hangszínem a lehető legjobban kihangsúlyozza a kijelentés kétértelműségét. Azt persze, hogy mi állt a szakításuk valódi hátterében, nem tudom, tekintve, hogy sem Clyde, sem Stella nem avatott be a részletekbe. Az elhanyagoltságra hivatkozó válóok is a beauty-s lányok napindító pletykáiból származott, az Ő csicsergésüket pedig aligha lehetett megbízható információnak tekinteni, minden esetre érzékeny pontnak tűnt, én pedig nem voltam jó hangulatban.
Ha Ella szavai nem is, ujjai és alsó ajka találkozásának könnyed kis mozdulata mindenképp olaj a tűzre, óvatosan fenyegetőző gesztusként húzom össze kissé a szemeim, belerejtve egyetlen, alig észlelhető nonverbális rezzenésbe minden indulatom: ne játszadozz velem. A haragom egy – elenyészően kicsi – része viszont Clyde szavai mentén nyomban elpárolog, habár tudom, hogy Ella irányába tett felajánlásának a legkevésbé sem az a célja, hogy az én közérzetemen javítson. Minden esetre nem tudom megállni, hogy ne tekeredjen pimasz grimaszba a szám sarka, mikor felveti az anyagiak rendezését, ha ismétlésre kerülne sor. Kedves gesztus, illedelmes, úriemberhez méltó, efelől semmi kétség, ugyanakkor felettébb buta dolog is ezen aggódni, mikor mellette Amerika második legvagyonosabb családnevének örökösnője ül kényelmetlenül feszes, egyenes háttal.
- Roppantul összemelegedtetek, látom. – jegyzem meg szárazon, mert azt nyilván nem mondhatom egyiküknek sem, hogy ne találkozzanak. Clyde már csak az én idegeim őrlése miatt is ellenkezne – amit mondjuk meg tudok érteni, azt meg az isten óvja, aki valaha is megpróbált bármit is parancsba adni Ella Johnson-Kochnak. – Ez lehetne akár az új közös számotok is.
Jobbom mutatóujja köröz párat a levegőben, utalva a rádióból szűrődő dallamokra, mielőtt újra dobolni kezdene a billentyűzeten, inkább csak figyelemelterelés, mint konkrét munka céljából. Ezen a ponton már bántóan nyilvánvaló, hogy a tényleges munkavégzésre úgyis képtelen leszek, amíg társaságom van, és, hacsak nincsenek menthetetlenül belefeledkezve egymásba, ez bizonyára nekik is feltűnik. Ellának azért, mert ismer, Clyde-nak pedig azért mert nem vak. Egyazon felületen dolgozunk, egy idő után bizonyára gyanússá válik, ha nem jelenik meg a nevem a monitorjának bal sarkában.  

Az én szemszögemből nézve nem kicsit volt átkozott ez a helyzet. Miért is gondolom így? Egészen egyszerű: adott a szobában egy férfi, akivel már egy jó ideje… mondjuk, hogy egy egészséges versengést, játszmát folytattam egy jó ideje. Más kérdés, hogy ez a szituáció elmúlt időszakban éleződött ki egyre inkább, hiszen ahogy telt az idő, úgy közeleg az az időpont, mikor kinevezik a Washington Square News új főszerkesztőjét – és mindketten erre a címre pályáztunk. Persze, akadtak mások is, akik hasonló álmokat dédelgettek a kollégák között, de ha választanom kellett volna, kit látok legnagyobb riválisomnak, gondolkozás nélkül Warrent mondtam volna. Mert elismertem a munkásságát, más kérdés, hogy sose kötöttem volna az orrára.
Másrészt pedig ott volt egy nő, akiről elég kevés beható ismerettel rendelkeztem, ez által nem tudtam átlátni a tettei mögött mozgó célt. Persze, hogyne hallottam volna már Elláról, vagy legalábbis a családi hátteréről, de ennyiben ki is merült mindennemű ismeretem az irányában, hiszen sose volt okom alaposabban beleásnom magam a mindennapjaiba. Bár jelen pillanatban azt lett volna jobb tudni: mégis milyen kapcsolatban áll Warrennel? Evidens, hogy ismerik egymást, tekintve, hogy a felsőbb körök már az évszázadok óta bevált szokás szerint szerettek összejárni, így további kapcsolatokat, üzleti partnerségeket kiépíteni – ha pedig a későbbiekben a gyermekeik ismeretsége által még nagyobb előnyt kovácsolhatnak, akkor miért ne ismertették volna össze őket? Én legalábbis így okoskodtam a dolog kapcsán.
Arról már ne is beszéljünk, hogy ismeretlenekhez csak úgy nem állítunk be, étellel a kezünkben, hacsak nem a szeretetszolgálat munkatársai vagyunk. Bár ők se pont a WSN-ben kerestek volna rászorulókat.
Ezen alapokból kiindulva tehát joggal feltételezhettem azt, hogy minimum baráti viszonyt ápolnak egymással, hacsak nem keveredik mindkettőjük lelkében némi szadizmussal vegyített mazochizmus és kedvenc időtöltésük a nagyon utált személy felkeresése egy nagy adag kínai társaságában. Még a végén kiderül, hogy Warren ki nem állhatja a kínait és csak azért hozták ezt a számára, hogy legyen min utálkoznia. Milyen kár, hogy Warren anélkül is képes utálkozni, hogy bármiféle normális indoka lenne rá… rendben, lehet ő azt hiszi van, de tulajdonképpen nincs.
Itt pedig felvetül a kérdés: számomra miért olyan lényeges ez? Az indokokat kezdhetnénk mondjuk azzal, amit már az előbb említett úr is a fejemhez vágott: túlzottan is gyanakvó vagyok. Volt-e erre különösebb indokom? Az adott szituációban ebben nem teljesen voltam még biztos. Az ellenségem ellensége a barátom kijelentésből indulva az ellenségem barátja az ellenségem, de… erős megnevezés lett volna ez. Pontosan azért, mert nem úgy tekintettem Warrenre, mint egy ellenlábasra, egyszerűen csak voltak olyan húzásai, ami miatt egyik pillanatról a másikra képes volt megváltoztatni a hozzá való viszonyulásomat. Pontosítok: mikor már azt gondolnám, hogy esetleg még képes lehetnék valamennyire megkedvelni, akkor mindig produkál valamit, ami által a mérleg inkább a negatív megítélés irányába csapott át. Direkt csinálta? Bosszantott, de nem tudtam volna megválaszolni.
Kiindulópontra visszatérve: ismeretségek ide vagy oda, ha valakivel baráti kapcsolatot ápolunk, akkor hajlunk arra, hogy az ő pártját fogjuk. Ebből adódott tehát, hogy némi óvatossággal közeledtem Ella felé is, bár… valljuk be, alapvetően valamiféle távolságtartással voltam minden ember felé, akit annyira még nem tudtam bekategorizálni. Miközben Ella leplezetlenül vett górcső alá, számomra legalábbis a rám szegeződő tekintet ezt sugallta, de végül is, ki tudja… azt mondják, hogy a nők képesek egyszerre több felé figyelni, megeshet, amit én érdeklődésnek véltem az valami teljesen másnak volt betudható. Mint már említettem: Miss Koch egy hatalmas kérdőjel volt számomra. Egyelőre.
Az viszont, hogy milyen jóízűen nevetett fel a visszavágásomra, az kicsit elgondolkodtatott, mint ahogy az is, hogy Warren felől erre nem érkezett bármiféle visszavágás. Ebben a helyzetben szinte szerencsésnek tekinthettem, hogy épp ettem, ami lehetőséget adott két falattal való megbirkózás között – mert igen, az-az átkozott pálcika nem egyszerűsítette meg a dolgom – valamennyire elgondolkodni a helyzeten, de még ez se volt elég mindenre. Ó igen, már szinte hallottam is a kérdést a fejemben, hogy „Ó, bakker Easton, mi ez az újabb francos összeesküvéselmélet?!”. Mentségemre szóljon: az író kreativitás nélkül nem tud cikkeket publikálni. Tényszerűen pedig egyiküknek se lett volna oka bármilyen formában kitolni velem, mindettől függetlenül: nem tetszett a kialakuló helyzet. Ahogy fél szemmel Warren felé pillantottam, azért valamennyit sikerült kivennem abból, hogy frusztrációja nem csupán a pénteki túlórának tudható be, de a további mind-mind talány volt.
És akkor és ott még talán megvolt az esélye annak, hogy a túlórázásom tény ellenére, amit Stella teremtett nekem, mégis valamiféleképpen jól szórakozzak. Megvolt. Addig a pontig, amíg Bradford le nem dobta a kettős atombombát. Persze, suttogtak arról, hogy Stella nagy eséllyel az ő részlegét fogja megkörnyékezni, de mertem remélni, hogy ez nem valósul meg, pontosan azért, mert teljesen nyilvánvaló lett volna mindenki számára, hogy miért teszi: azért, hogy engem még inkább kellemetlen helyzetbe hozzon. Némi jelenet rendezés egy kávézóban és a mellkasomra öntött forró nedű nem volt elég bosszúja beteljesítésében… egy olyan kicsinyes bosszúéban, ami valahol átkozottul okafogyott volt attól a pillanattól kezdve, hogy az arcomba vágta a tényt, miszerint „azt se vetted észre, hogy megcsallak”. Mert persze, nem éreztem már ettől eléggé megalázottnak, még kellett rá néhány lapáttal tennie.
Warren pedig azzal, hogy igazolta egy újabb „paranoiának” állított gondolatom, még képes volt a másik tényt is az orrom alá dörgölni. Hirtelen húztam ki magam ültömben, hogy figyelmemet akkor ténylegesen neki szenteljem: ha akartam se tudtam volna lemosni arcomról a haragot, ami fokozatosan csapott át valami mássá. A megvetés nem jó szó erre, de akkor hirtelen nem is találtam volna rá közelebbi fogalmat. Tény, lett volna olyan személy, akitől meglehet egy ilyen megjegyzést úgymond könnyedebben fogadok, de Bradford pont nem ez a séma. Közel sem. Valahol egy részem szerette volna azt hinni, hogy egy jobb napján nem engedett meg volna magának egy ilyen beszólást, de az a bennem lakó, mélyen negatív világképem inkább csak rávágta: dehogynem! Adj időt, indokot, lehetőséget és úgy is megtette volna. Adtál egy lapot, ő pedig élt vele. Hibáztatod érte? Egy dolog az, hogy én a tisztességes játék híve voltam, de a tisztesség fogalma napjainkban szintén egy relatív dolog: és bár úgy véltem ez a húzása a „tisztességtelen” és „önön aluli” kategória, ő nagy eséllyel egészen máshogy látta, sőt…
Talán kicsit erősebben raktam – vagy inkább csaptam – az asztalra a pálcikákat. Tény, valamennyi étel még volt a tárolóban, de ha lett is volna még étvágyam hozzá, Warrennek sikerült elvennie a kedvem tőle, majd lassan, néhányszor összecsaptam a tenyerem, miközben arcomon valamiféle szórakozott mosoly játszott.
- Igazán… gerinces és elmés fricska Bradford. Már ezekért a megnyilvánulásaidért megérte taníttatni, hogy a legtöbbet hozhasd ki a helyzetből – mosolyogtam, bár tekintetem közel sem árulkodott jókedvről. Nagy eséllyel nem az én figyelmemre játszott, nem az én érdeklődésemet akarta felkelteni, mégis, sajnálatos módon azt sikerült elnyernie. - Bár a maga módján valahol riasztó, hogy ennyire érdeklődsz a szexuális életem iránt – minek próbáltam volna mentegetőzni, kibúvót találni szavai alól? Felesleges lett volna, mert az olyan védekezés szagú lett volna, amivel mintha pont alátámasztottam volna a szavait. Az egész téma még túl friss volt számomra és hiába gondoltam úgy, hogy abban Stellának igaza volt, hogy nem adtam meg neki a kellő figyelmet, a munkám az előtérbe került vele szemben, ettől még nem jelentette azt, hogy ne fájt volna a dolog. Az pedig, hogy egy légtérben voltam vele közös munkahelyünk miatt még inkább megnehezítette a dolgom. Az a tény pedig, hogy így tudtam meg hova is szándékozik Stella tovább lépni, nos… nem javított a helyzeten. - De tudod mit? Minél tovább jártatod feleslegesen a szádat, annál több időt kell a gép előtt ülnöd és… – hangom tónusa kezdett kissé vészjóslóbbá válni és a szavaim folytatása se lett volna igazán kedvező, pont ezért szusszantam fel egy pillanatra, még mielőtt befejeztem volna azt. -… és annál tovább váratod meg kedves látogatódat, továbbá annak az ideje is nő, amit velem egy légtérben kell eltöltened, elvégre… mint kiderült, drága jövendőbeli alkalmazottad tartozik nekem néhány beszámolóval, amit addig nehezen tudok átnézni, amíg nem sikerül átküldenie – francba. Bár valamennyire uraltam a vonásaimat és a hangomat, ami által ismeretlenek szemében nem is lett volna nagy szám ez a megnyilvánulás. Inkább tűnhetett volna egy talán kicsikét frusztrált ténymegosztásnak. De aki ismert annyira, hogy alapvetően én miképp „osztok meg tényeket Warrennel”, az azért érezhette, hogy jelen pillanatban erőteljesen moderáltam magam, pedig legszívesebben annyit mondtam volna, hogy menjen a büdös francba. Némiképpen rondább nyelvezettel
És bár Ella azt mondta, hogy szívesen megismételné az alkalmat, bár abban a negatív pillanatomban úgy véltem ezek inkább kedves szavak, mint komoly gondolatok.
- Ennek igazán örülök – ez a mosoly, amit szavai kiváltottak azért fényévekkel őszintébb volt, mint az, amit Warren zsebelhetett be azelőtt. Jobb esetben lehet még hozzátettem volna, hogy akkor ennek érdekében valamiféle kontakt cserét is végre kellene hajtanunk, de… kicsit még rendeznem kellett a gondolataim. A nap folytatásában annyi figyelmet akartam szánni Warrennek, mint amennyit megérdemelt: a nullánál is kevesebbet.
Valahol már csak ennek is betudható, hogy az újabb Bradfordi fricska – pff, kész fogalmat alkotok neki – után kiszúrom azt a bizonyos fényt a tekintetében, a jelet, amiből már sejthető: valami itt készül.
Tekintetemmel követtem mozdulatait, ahogy hangosabbra állította a rádiót, majd jött a kérés… mit kérés? Ez nem az volt. Burkolt utasítás, ezt már azért felismertem, de egyben szöget is ütött a fejemben: miért húzza Warren idegeit? Pontosan tudta, hogy ezzel a lépésével csak tovább ingerli az oroszlánt és nem azt a célt fogja elérni, ami igazából előnyös lenne, miszerint azzal foglalkozzon, amivel kellene neki, jelen esetben a munkájával. Közel sem. Volt valami más a háttérben és nem meglepő módon megint csak a negatív gyanú éledt fel bennem: mintha csak egy paraszt lennék egy vita sakktábláján. De nem volt se lehetőségem, se időm ezt alaposabban átgondolni.
- Csapnivaló táncos vagyok Miss Koch és ezzel még enyhén fogalmaztam. Ha viszont ennek hallatán nincs kifogása… – emelkedtem fel a helyemről, majd felé nyújtottam a kezem, ha pedig elfogadta az, egy azért szabadabb placc felé vezettem, ami persze nem esett tőlünk olyan messzire. Nagyjából eddig ment is volna, na de a többi… botlábú voltam, ez tény, de akkor épp szívesebben kötött le az, hogy miképp tegyek ez ellen, semmint hogy Warren jelenlétével törődjek.

Míg az egyik csendesen, szavak nélkül, finom elegancia köntösébe bújva tombol csak, apró gesztusokkal, könnyed kis mozdulatokkal tudtomra adva mindennemű nemtetszését, addig a másik, az, akitől röpke ismeretségünkre alapozva a legkevésbé sem várnék hasonlót, meglepő vehemenciával reagál a sértésemre. Nem mondom, hogy nem övön aluli szúrás a kellemetlen szakítás gyógyuló sebét feltépni, azt sem merném állítani, hogy nevetségesen gyerekes piszkálódásomat a kelleténél jobban túlreagálja – egyik sem lenne helytálló. Clyde dühe meglepően hirtelen, de teljes mértékben jogos. Ella csalódottsága is az, természetesen, vele viszont már évek óta űzzük ezt a játékot, tekergettük egymás idegszálait, feszegettük a másik határait. Ő nem tört meg a kegyetlenkedéseim alatt. Clyde sem igazán tört, igaz, de most kétségkívül roppant egyet, ahogy az evőpálcikái is, amiket az asztallaphoz csapott, mielőtt teátrális tapsolással jutalmazta volna az eszmés megszólalásom.
- Köszönöm, Easton, el sem tudod képzelni, elismerésed mennyit jelent nekem. – felelem, pont annyira száraz és színtelen hangon, hogy mindenképpen el tudja képzelni, mennyire nem érdekel. Sem Ő, sem a véleménye, vagy úgy egyáltalán a létezésének ténye. – Jelen esetben mondjuk nem a szexuális életed, sokkal inkább annak hiánya az, ami az egész szerkesztőséget foglalkoztatja, én meg nem is igazán érdeklődöm, pusztán csak hallott információkból dolgozom.
A legszebb öröm a káröröm, tartja a mondás, abban ugyanis semmi irigység nincsen. Nem is igazán az töltött el jóérzéssel, hogy a nemezisem gyötrődik – habár hazudnék, ha azt mondanám, nem láttam előnyömre fordítható lehetőséget a helyzetben – sokkal inkább a tény, hogy egyáltalán van gyenge pontja, amibe bele lehet taposni. A haragja, amilyen gyorsan jön, legalább annyira sebesen tűnik is el, a szavai mögött búvó vészjósló kis csengés emlékeztet csak a pillanatokkal ezelőtt heves reakciójára, de végül egy levegővétellel a hangszínét is sikerül olyan tökéletesen uralma alá hajtania, ahogy a temperamentumát. Az arcizmait is hozzáigazítja a nyugalom és a tökéletes közöny művies egyvelegéhez, amit valószínűleg lenyűgözőnek találnék, ha nem hiányolnám egyből azt az indulatos élt a mondandója mögül, ami talán az első igazán emberi reakció volt, amit ki tudtam csikarni belőle. Nem a legpozitívabb, igaz, de legalább őszinte.
- Tudod, szakirányod fényében elég rosszul viseled a támadást. – jobbkezem egy könnyed mozdulattal elhessegeti a gondolatmenetet, mert hát nem én fogok kiselőadást tartani egy felnőtt férfinek arról, hogy a választott pályáján ennél sokkal undorítóbb pofonokat is fog kapni, amire a revansnak szánt okoskodó okfejtése nem több, mint játszótéri homokdobálás. Ugyan, mit tudok én arról, hogyan kell helyén kezelni a feszült helyzeteket. – De ha csak ez tart itt, akkor nyugodtan menj haza, garantálom, hogy holnap reggelre az emailfiókodban lesznek a befejezett anyagok, mert nem veszem át úgy a részlegemre Stellát, hogy a tiéteket szarban hagyja.
Egy dolog volt, hogy nem kedveltem Eastont és azt az egész kord zakós brit tanársegéd miliőt, ami körüllengte, ettől még tagadhatatlanul fontos része volt a szerkesztőségnek, és ezt soha nem kérdőjeleztem volna meg. Vagy ha - amikor - mégis, akkor csak piszkálódás céljából, semmiképp sem komolyanvehető kivitelben. Az Ő – vagy bármelyik másikunk – részlegének bukása az újságot is magával rántotta volna, és nem kívántam a nevemet adni a Washington Square News végéhez. Apám így is lépten-nyomon kötött bele minden jövőmet befolyásoló döntésbe, amit meghoztam, nem kívántam neki szilárd talajt biztosítani ahhoz, hogy megvethesse a lábát, és úgy hánytorgassa fel, Ő megmondta. Mert hát William ugyebár mindig szolgálhatott néhány keresetlen szóval, és csak még bosszantóbbá tette nehézkes jellemét, hogy egyébként meglehetősen sokszor volt igaza. Szerettem azt hinni, hogy az „időpazarlás, amit munkának nevezel” egyike lesz majd a tévedéseinek.
Nem volt elhanyagolható tényező továbbá az sem, hogy szerettem bízni az embereimben, és, habár a sértett önérzet ténye nem volt ismeretlen számomra sem, én külön tudtam választani a munkát és a magánéletet – többnyire. Ha erre Stella nem volt képes, az az én szótáram szerint a szakmaiatlanság felső határát súrolta, és ennek fényében nem is kívántam volna együtt dolgozni vele. Clyde istenadta türelmét és emberszeretetét talán próbára tehette egy ilyen húzással, de reméltem tudta, hogy az enyémmel nem érdemes szórakozni. Persze, Ella is tudta hová emelem a határvonalaim, mégis képes volt átnyúlni felette, hogy táncba invitálja a vacsorapartnerét, szóval talán sokkal kevésbé voltam ijesztő, mint gondoltam.
Az, hogy húzta az idegeim, mintha csak húrok lennének, tesztelve, mikor éri el azt a pattanásig feszülő pontot, ahonnan már nincs tovább, nem volt újdonság. Ez csinálta régen is, és reméltem, évek múlva is Ő lesz az ép elmém legnagyobb ellensége. Ella Johnson-Koch az a nő volt, akinek minden szeszélyét, minden fortéját, minden kegyetlen kis játékát elnézte az ember, cserébe egyetlen perc kósza figyelméért, mert bizony Ella figyelme aranyat ért. Nem tudom, Clyde számára ennyi idő vajon elég volt-e, hogy erre rájöjjön, minden esetre eddig kifejezetten jól kezelte azt a komplex jelenséget, ami a Királynő maga. Ezt bizonyítván, a táncfelkérésre sem mond nemet – okos fiú, látja már a kérésnek álcázott parancsok sormintáját – a szokatlan kettősük pedig olyan groteszk képet fest a gondolataim közé, hogy azon kapom magam, újfent hanyagolom a munkát, csak, hogy rájuk figyelhessek.
- Komolyan, Ella? – kérdem némi hitetlen mosolygással a hangomban, ahogy kihajolok a monitorom takarásából, és a székem karfájára támaszkodva lesem kíváncsian, vajon milyen elképzelései vannak Eastonnak a táncról. Tudom, hogy E nekem szánja a műsort, szóvá tenni viszont nyilván nem fogom, felesleges is lenne, lévén, hogy előre tudom borítékolni a szóváltás végkimenetelét. "Nincs ebben semmi, Ő unatkozik, köztudottan szeret táncolni, a világ pedig – bármennyire is szeretném – nem körülöttem forog." Azt meg úgyis tudja, nincs olyan aljasság, amit ne tudnék megbocsátani neki – de remélem emellé azt is sejti, efelett a cirkuszi színjáték felett biztos nem fogok csak úgy szemet hunyni.    

Egyébként remek esettanulmányt lehetne írni ebből a kettőből - 1200 elitista szóban, Helvetica betűtípussal, hosszasan taglalva a vakond-komplexust -, meg a tesztoszteron-felhő 60+ négyzetméteren való lecsapódásának környezetre gyakorolt hatásáról, de a könnyebbik végét fogom a dolognak: egyszerűen kimaradok ebből. Tehetem, mert a kezem ügyébe esik az újság tegnapi száma, motivációs plakátok rengeteg olvasnivaló felirattal - hogy őket miként érinti, hogy szemlátomást kizártam őket avagy éppen pont magamat..
Ettől függetlenül nem vagyok süket.
Nem ismeretlen előttem Warrennek ez az oldala, mi több, ha látom pont annyira természetesnek veszem mint a mosolyát vagy a lélegzetvételt: aki dühös az hibázik, és az üzlet világában ez dollármilliókba fájó luxusnak számít, hát nem baj ha van mivel hergelni a másikat; Ezzel együtt ők nem ellenfelek, ami azt jelenti hogy ennek a párbeszédnek egyáltalán nem lett volna szabad lezajlania - kollégák, az ég szerelmére!
Jah, hogy riválisok is akik a főszerkesztői székért hajtanak? Kurvára nem érdemli meg egyik sem, bár ez csak az én véleményem - mi Kochok szeretjük, ha mindenki egy irányba húzza a szekeret, a munkamorál és általános nyugalom megzavarására alkalmas, munkáját el nem végző, a nevezett Stellára kísértetiesen hasonlító egyedeket pedig - a problémát csírájában elfojtandó - páros lábbal rúgjuk ki. Egyfelől szabály, hogy házinyúlra nem lövünk, másrészt a csaj látatlanban is azt a pitiáner réteget képviseli, akik szellemileg és problémamegoldás terén megragadtak egy óvodás szintjén. Elvetted a nyalókámat, szétrúgom a homokvárad.
Ha rajtam múlna akkor kapnának ezek magasabb beosztást hogy ha majd piros hó esik, ha Clyde vastagabb bőrt növesztene, Warren pedig tudná, hogy hol van az elég, ha munkatársról van szó.
A faszméregetés egyébként korosztályos jellemző, a férfiak igen kevés százaléka képes kilábalni belőle, úgyhogy Amerika immár népszokásként kezeli, mintsem megérdeklődné, hogy mégis mi a retkes faszt remélnek az urak a céltalan szópárbajoktól?
Lehetnék megértő, de inkább nem - Warren nem ér RÁM mert dolgozik, de ráér a Clydedal való előjátékra; Hogy a sajátjával mit csinál az rá tartotik, de az én időmet pazarolni...
Ezen ponton kecses kézmozdulatot teszek Clyde felé, aki volt szíves ezt hangosan is megfogalmazni a számára - bámulatos, hogy hangszín és hangszín közt milyen rövid idő alatt vált igen élessé a kontraszt, de koránt sem elegendő; Persze kinek mi - közrejátszik a családi háttér, neveltetés, szörnyű-szerethető barátok: mindenesetre lenyűgöz, ha valaki ennyire dús érzelmi reakciócsokrot vonultat fel ilyen rövid időn belül, talán mert én magam a legfrissebb tanulmány szerint belül egészen halott vagyok - az, hogy Warren az elhangzottakból mindent meghall, csak az engem-váratás intézményét nem, amire a kedves kolléga volt szíves olyan előzékenyen rámutatni... Nincs több el-, pontosabban nincs több ráfecsérelhető megértés bennem, szóval a továbbiakban pontosan úgy kezelem ahogy ő engem - sehogy.
Égjél el a pokolban, Bradford.
Easton állítas szerint örül a következő randi lehetőségének, szerintem meg Eastonnal a robotpilótája mondatja mindezt, én meg nem veszem a szívemre - telefonszámot, e-mail címet megszerezni manapság már nem ördögtől való kunszt, de ha elérhetőségeit mégis hülyére titkosította volna, akkor elkérem azokat Warrentől. Majd ha RÁérek.  
- Ella. - javítom ki azonnal - Az Eastont csak jó kimondani, van benne valami.. mély dallam ..elnézést érte. Természetesen nem felejtettem el, hogy közvetlenebb hangvételben egyeztünk meg az előbb. - Kezébe csúsztatom a sajátomat, és hagyom magamat vezetni, mintha legalábbis ő javasolta volna a táncot; Érintésének tényén, bőrének tapintása és melege, termete, mozgása elég ingert jelent számomra, hogy lerázzam magamról a kettejük iménti intermezzoja után hangulatomra telepedett.. pernyét.
- Megígérem, hogy kíméletes leszek.. A salsa könnyű, könnyebb, mint a pálcikákkal szarakodni. - Mondjuk ahhoz nem ártana, ha képes lenne rám hangolódni - mert akkor ha más nem, legalább a lehetőségét észlelné annak, hogy Warren bosszantásának pont annyira eszköze lehetek, mint amennyire eszköz ő most nekem, és persze kellemes vacsorapartner, hisz megteszi ezt a kedvemért. Az én jókedvemhez tényleg nem kell sok, csak egy cseppnyi figyelem, az illúziója annak, hogy a kedvemben akarnak járni... Mondjuk hozzátartozik a szomorú igazsághoz, hogy nem kívánom azon klasszikus helyzetet generálni, amikor két pasas töri magát egy nőért, mert az ilyen faszméregetéseket egyértelműen nekem kellene elbírálnom - és lehet, hogy Clydé bizonyulna nagyobbnak, én mégis Warrenét szeretem, kérdés és dilemmázás nélkül. Az agyára menni viszont, különösebb következmények nélkül - főleg, mert megérdemli - bármikor.
Mondjuk együtt: É g j é l e l a p o k o l b a n, B r a d f o r d.
- Hat lépés. - mellette állok, kezét még mindig fogva - Ahol most állsz két lábbal, az a képzeletbeli alappontod - bal lábbal előre, súlypont áthelyez, jobb láb helyben lép, bal visszazár. Jobb lábbal hátra, bal helyben lép, jobb visszazár.. - Lassan lépegetek vele, számolok neki háromszor-négyszer hatot, hogy az következő néhányat már vele szemben, tükörképként tegyem, mindkét kezét fogva; Sokáig persze Clyde sem nézheti a saját lábait, mert nem látnia de éreznie kellene a táncot - mindenesetre mielőtt rögtönzött táncóránk következő napirendjére térnék, azaz gyorsítanék a tempón egy, majd még egy árnyalatnyit, van érkezésem a kukkoló Warrenre kacsintani.
Mondjuk együtt..

Valahol dühített, hogy képes volt ennyire kihozni a sodromból, de nem volt se időm, se lehetőségem önostorozásra. Már így is elég alapot adtam Warrennek a kárörömre, vagy tulajdonképpen pontosan nem is tudom micsodára. Mert egy ponton nem értettem, hogy miért vált számára ennyire sértővé és uszítóvá az egész helyzet… persze lehet ennek a talánynak a válasza pont az én kedves vacsora – vagy inkább estebéd? – partneremben rejlett. Talán ha lett volna rá lehetőség, akkor alaposabban végig gondolom az eseménysort, de az pont nem hullott a kezembe.
A baj leginkább az volt, hogy igen, Warren a maga nemében számomra egy idegesítő alak volt, de akadt egy-két pillanat – igen rövid pillanat – mikor még akár kellemesnek is gondoltam a társaságát, az érvelését és a gondolkodását. Már amennyit hajlandó volt felvonultatni előttem. Viszont akadt egy-két téma, aminek az orrom alá dörgölése nem azt jelentette, hogy az illető újra a nulláról kezdte, hanem inkább a mínusz sokmillióról. Ahogy pedig lassan visszanyertem az uralmam vonásaim és testbeszédem felett, úgy határoztam el újfent: az elmúlt néhány évben is képes voltam kellő távolságot tartani Bradfordtól, itt az idő, hogy ezt a szép szokást visszaállítsuk, elvégre nagyon úgy tűnt, ha huzamosabb időre egy légérbe kerülünk az csak felesleges és számomra frusztráló vitákat szül. Félreértés ne essék, létezett az a vita, amit szinte élveztem lejátszani – de annak is megvolt a maga formája és a maga határai. Meglehet Warrennek ez még nem volt az a szint, kellemetlen tény, hogy az én esetemben ez más volt. Kivételesen sok mindent megadtam volna azért, ha nyitottabb füllel jártam volna a szerkesztőség falain belül, hátha eljutott volna hozzám is bármi olyan kedves pletyka, amit az orra alá dörgölhettem volna, de… lehet mások életében kénytelen voltam vájkálni, de a kollégáiméban nem akartam. Abban a pillanatban ez a gondolat mekkora ostobaságnak tűnt!
- Igazán elragadó, hogy neked van időd még a munkahelyi pletykákkal is foglalkozni… sőt, még arra is, hogy most velem beszélgess – részemről valahol itt ért vége a kommunikációnak kettőnk között. Vagy mondjuk úgy, hogy a hosszabb, bármiféle érvet és lényegi információt tartalmazó párbeszédnek. Elvégre eddig még úgy-ahogy érdekelt a véleménye, hajlandó voltam meghallgatni, de akkor értük el, a „mondj amit akarsz, átkozottul nem izgat” pontot. Ami persze, valahol hazugság, mert amíg képes volt megszólalni, addig hiába is minden próbálkozás, eljutott a tudatomig minden egyes megjegyzése – és valahol az Amazonasban egy újabb fa hiába próbálkozott helyrehozni Warren kimondott szavai által keletkező levegőveszteséget.
Mert felesleges lenne belemenni abba, hogy teljesen tisztába vagyok azzal, milyen típusú támadások várnak rám a jövőben, az egésszel a legnagyobb baj az volt csupán, hogy váratlanul ért ez a típusú megmozdulás. Ez már nem az csipkelődő, egymást húzó vita volt, közel sem. Persze, tisztában voltam azzal, hogy a kapcsolatunk a legnagyobb jóhiszemmel se volt baráti, de mikor a kolléga, akivel még egy jó darabig kénytelen leszek még egy jó darabig egy helyen dolgozni azt találja üdítőnek, hogy a barátai(?) előtt járassa le a munkatársát, az nem jelentett semmi jót a jövőre nézve. Túlreagáltam? Túlgondoltam? Mindig is szokásom volt. Ő pedig ezek után úgymond a jóindulatommal kalibrált, vagyis azzal, hogy nem vagyok túlzottan kicsinyes és nem tolok ki vele ott, ahol nekem tetszik. Létezik nem egy olyan ember, aki meglépné ezt, nem foglalkozva azzal, milyen hatást gyakorolnának tettei a szerkesztőség életére, elvégre őt se izgatták a következmények, nekem miért kellene gondolnom rájuk?
És bár tudtam, hogy valóban nem fogok keresztbe tenni neki a szerkesztőségben – de ez nem jelentette azt, hogy máshol ne éltem volna a lehetőséggel. Megjegyzetem azt, ha valaki jót tett irányomban és ugyanez volt a papírforma annak kapcsán is, ha valaki kellemetlen helyzetbe sodort. És meglehet eltelnek napok, hónapok, évek… nem fogok Warren Bradford adósa maradni.
- Igazán nagyvonalú felajánlás Warren, de úgy hiszem maradok még egy kicsit. Hiszen neked haladnod kellene a munkával, ami miatt nem sok időt tudnál szánni másra, elvileg, téged bámulni hosszútávon, miközben ha minden igaz, dolgozol, nem hiszem, hogy a legizgalmasabb program… bár tévedhetek…? – pillantottam itt Ella felé. Természetesen, ha számára egy világmegváltó esemény lenne lyukat égetni Warren koponyájába a tekintetével, miközben ha minden igaz beletemetkezik a láthatóan nagyon fontos és halasztást nem tűrő ha az lenne, nem lenne ideje annyit beszélni, elszívja mások elől a levegőt feladataiba, akkor nyugodtan megteheti, sose állnék mások szórakozásának az útjába. Hacsak azok nem a testvéreim vagy a barátaim és azt hiszik az a legjobb szórakozás, ha illegális tevékenységeket folytatnak.
Majd jön a nem mindennapi felkérés, hogy aztán a magyarázat hallatán elmosolyodjak.
- Egyáltalán nem zavar, ha jobban a kedvedre való, hogy így hívj, tedd nyugodtan – ajánlottam fel, elvégre megvolt a magyarázata, amit én hajlandó voltam elfogadni, már ha komolyan gondolta. A magam módján nem voltam annyira nehéz eset – ha megkaptam ugyanazt a tiszteletet, amit én adtam meg a másik fél felé, akkor nem jelenthettem nagy problémát. Természetesen akadtak napok, amikor ez az állítás mégse volt teljesen igaz, de… reméltem most nem egy ilyen elé nézünk.
Akaratlanul is kicsit kiszélesedett a mosolyom a gyengéd megnevezésre, elvégre nem gyakran hallani ezt ilyen szövegkörnyezetben, vagy legalábbis nekem teljesen másra kattant az agyam. Mindezt a gondolatot persze megtartottam magamnak.
- Könnyebb lenne? Reméljük valóban így lesz – én kételkedtem, de nem akarta újra az orrára kötni, amit egyszer már kifejtettem. Botlábú voltam és ez kész tény, bár Lilian állítása szerint azért, mert képtelen voltam teljesen elengedni magam, nem hallottam meg a ritmust, mert jobban koncentráltam a saját belső aggályaimra – túlgondolás, újfent. Pont emiatt akart minden alkalommal leitatni a legtöbb bulin, mert szerinte, ha „kikapcsoltam”, akkor végre felszabadultabb tudtam lenni. Abban a pillanatban pedig valóban sok mindent megadtam volna, ha a táncóra előtt még leguríthattam volna valamit.
Ebből adódóan tehát próbáltam minden figyelmem Ellának szentelni és kizárni a tudatomból a környékünkön tevékenykedő istencsapását, akit a rosszsorsú édesanyja Warrennek nevezett el, a sokkal jobban helytálló Lucifer helyett.
Eleinte elég esetlen voltam, de tény, lelkesedésben nem volt hiány, már csak azért sem, mert most már úgy voltam vele: ha az egész kis jelenet egy kicsit is bosszantotta Warrent, akkor állok elébe. Ha más nem, néha a háta mögé sasszézhatunk egy idő után, a gyorsabb munkára ösztökélve… úgy is a spártai stílus a kedvence, most megismerkedhet egy másik formájával: minél tovább szórakozik és nem foglalkozik a munkájával, annál hosszabb ideig kell bámulnia kettősünket. Tény, nem álltunk a háta mögött egy ostorral, de volt egy olyan gondolatom, hogy ez van olyan jó, mintha így tennénk… más kérdés, hogy lehet túl sok figyelmet von el a tényleges céljától.

Mindenkinek arra van ideje, amire szakít, tartja a mondás. Nem hinném, hogy meghallani egy pletykát olyasfajta elfoglaltság lenne, ami kizárólagos figyelmet és komoly időbefektetést igényelne, de ezt már inkább szóvá sem teszem. A normális emberek nap, mint nap értesülnek mindenféle történésről, elraktároznak belőle információkat és túllendülnek rajta, Clyde lényéből viszont molekuláris szinten hiányzott a tovább lépés képessége. Úgy tűnt, ha Ő hallott valamit, akármit, bármit, a borzalmasan túlkomplikált elméje szinte kivétel nélkül darabjaira szedte az infót, hogy aztán betűről-betűre kielemezze, majd a létező összes valószínűség szerint újraépítse, a legváltozatosabb fordulatokat generálva ezzel. Ritka képesség volt, meg kell hagyni, a munkájában pedig kifejezetten hasznos, tekintve, hogy bármelyikünknél előbb talált megoldást vele lényegében az összes megoldandó problémára, amivel szembe került, ugyanakkor baromira idegesítő is – pont, mint Ő maga. Viszont, erre alapozva még csak véletlenül sem próbálom meg megértetni vele, hogy mi, átlagos élőlényei ennek a föld nevű bolygónak, nem pazarolunk órákat arra, hogy szükségtelenül túlgondoljunk, nos, lényegében mindent.
Aztán persze, csak kikényszeríti belőlem, mint mindig, mert Easton azért létezett, hogy mindennek ellent mondjon, nekem pedig senki nem tanította meg, mi az a megadás.
- Igen, Clyde, mert megejteni egy darab telefonhívást és megkérni Stellát, hogy végezze el a munkáját valóban eszméletlen sok időt venne igénybe, pláne nekem, akinek ugyebár mindenre van ideje, ahogy ezt az imént megállapítottad. Logikus. – forgatom a szemem, az este folyamán ki tudja már, hanyadszor, és hiába tudom, hogy nem tartozom neki magyarázattal – bocsánatkéréssel igen, de azt nyilván nem fog kapni -, csak nem sikerül magamban tartani a gondolatot, mert hát, megadás, ugyebár. – Tudom, hogy boldogulsz segítség nélkül is, nem is azért ajánlottam fel, mert szerintem rászorulsz. Azért tettem, mert szakmailag egy csapat vagyunk, és nem látom értelmét annak, hogy akadályokat állítsunk egymás elé, de ha neked úgy jobb, hogy, egyedül szenvedsz, és hátráltatod magad, hát rajta. Isten ments, hogy az eddiginél is jobban megsértsem a férfias önérzeted, az fontosabb.
Tekintetem közben Ella irányába terelődik, aki színpadiasabb módot talán nem is választhatott volna a köztünk pattogó vita szikráinak kizárása érdekében, mint a széthajtott újság lapjai mögé rejtőzés. Csak úgy elegánsan, természetes könnyedséggel, ahogy az tőle megszokott, mintha amúgy lenne bármi is abban a nyomorult hetilapban, ami érdekelheti. Ha van, azt már úgyis tudja, amire nem fordított figyelmet, arra ezután sem fog. Színjátéknak viszont kifejezetten jó – figyeljetek rám, itt vagyok! -, unaloműző mellékcselekvésnek – nem különösebben érdekel, min vitáztok -, vagy épp passzív-agresszív utalásnak, mert Ella nem igazán szerette, mikor ilyen látványosan nem osztottak neki lapot. Meg se kellett volna lepnie, hogy úgy döntött hát, az én kezemből fogja kivenni.
Az idegeimen való táncolást sajnos nem váltja a tényleges, sokkal inkább együtt érkeznek, csomagban, mivel az utóbbi – ahogy azt Ő is nagyon jól tudja – ráerősít az előbbire, és én már az első mozdulata előtt tudom, hogy néhány csípőringás elég ahhoz, hogy ne tudjam tovább figyelmen kívül hagyni. Gyanítom Ella is tisztában van vele. Sok-sok évvel ezelőtt hatalmat adtam a kezébe, ostoba lenne nem kihasználni.
Félbehagyott tudósításom végére odabiggyesztek egy hazugságot, miszerint várjuk a hallgatói közgyűlés vitaestjének további fejleményeit – mintha csak épp ne lenne miről írnom –, majd feltöltöm a weboldalra, hogy büntetlenül áldozhassak néhány pillantást a rögtönzött táncórára. Kevés rosszabb helyet tudnék felsorolni kezdő salsa leckékhez, mint a lámpafényárban úszó irodánk talpalatnyi szabad területe, mégsem ebben láttam a kísérlet bukásának fő okát.  Ella képességeiben egy pillanatig sem kételkedtem, Eastonéban viszont folyamatosan, és apró diadalként éltem meg, hogy nem hiába. Salsa még sosem tűnt ennyire sterilnek, amit mondjuk részben magyarázott a tény, hogy Clyde egy ilyesfajta tánchoz reménytelenül visszafogottnak tűnt. A lépésszabályok – habár szükségesek az effektív tanulás reményében – pedig kiölték belőle azt a maradék kis tüzet is, amitől maga a tánc vonzó lenne, habár meg kell hagyni, a lábát figyelő Clyde mély koncentrációja messze szórakoztatóbb, mintha brillírozna. Ella mozgásának látványa pedig úgyis kárpótol mindenért.  

Csak az újság mögül vethetném ellen, hogy nem én vagyok az a lány, akinek lételeme a figyelem középpontjában állni, sőt - az pedig már az első pillanatban világossá vált számomra, hogy Warren olyannyira bele van pistulva adott feladatába, hogy nem emlékszik milyen nap van ma; Így nem tudja visszafejteni érkezésem okát, én meg ismételten nem az a lány vagyok, aki lábmosóra való sekélyességében ezt szóvá tenné neki. Mi nem így működünk, én nem így működöm - azt persze nem fogom figyelmen kívül hagyni még úgy bő öt percig, hogy a kedves kolléga dilettáns exéről diskurálni, a másikat savazni van ideje - a hatodik percben már nem fogja megérni a dolog a felesleges energiabefektetést, ahogy a 'Warrennel foglalkozni' sem; Dolga van, dolgozzon - ettem, szocializálódom keveset Clyde Eastonnal, aztán hazamegyek, esetleg hazakísértetem magam, hogy Warren Ebenezer Scrooge Bradford immár zavartalanul várhassa az eljövendő karácsony szellemét...
A felém intézett kérdésre-megerősítésre szemeimmel mosolyodom el csupán, aztán ingatni kezdem a fejemet - nem, valóban nem a legizgalmasabb program, de csak a helyszínből adódóan; Amikor ágyban, ruha nélkül, laptoppal az ölében csinálja ugyanezt, órákig is el tudnám nézni - ám a mi kapcsolatunk több mint két évtizedes alapokon nyugszik. Ez nem teszi számára alacsonyabbra a lécet sőt, tőle még sokkal többet is várok el mint bárki mástól, de eddig nem akadt olyan amit ne tudott volna átlépni, megugrani.

- Jól áll neked ez a mosoly. - Állapodik meg fürkész nézésem Clyde ajkain, de a megjegyzésre ezzel együtt sem várok választ: véleményt formáltam, és az én véleményem nagyjából olyan, mint én - nem kér megerősítést, beleegyezést, nem hallja az ellenvetést..
Adott idő elteltével egyik kezemet fogó egyik kezét a csípőmre vezetem, hogy ujjaimmal az állcsúcsa alá érjek; Sokat persze nem kell emelni rajta, hogy a lába helyett a szememet nézhesse - most már csak mormolom az ütemet kettőnk közé, felszabadult kezem mellkasára, vállára ér, a távolság csökken, a tempó gyorsul.
Merevnek érzem, és nem a stratégiai fontosságú helyen, így egyetlen futó pillanatra felötlik, hogy megkérem amott az ördögöt, akinek figyelmét magunkon érzem, hogy segítsen már be: táncoljon velem, ha olyannak ismeri Clydeot, mint akinek könnyebb a látottakat másolni, esetleg táncoljon vele, ha a gyakorlat bizonyul előre valóbbnak az elméletnél.. Warren jó táncos, hovatovább számos alkalommal bebizonyította már, hogy nincs az a mozdulatom, amivel ne lenne képes teljes összhangban vele, vagy ellene dolgozni.. De csak egy futó pillanat az egész, főként az iménti vita fényében - aligha férnének meg egymással, bár itt már kartávolságon belül lenne mindkettő, hogy a fejüket összekoccolhassam; A nem annyira botlábú Easton számára pedig nem változtatnám keserédes emlékké a táncórát, főként ha meg akarom ismételni - és meg akarom, mert nem hordott a hátán nálam nagyobb szemétládát a Föld.
A rádió vált, inkább bachata már mint salsa, de ez történetünk szempontjából teljességgel lényegtelen - továbbra is számolok halkan, fogva tartva pillantásommal Easton szemeit, aztán gondolok egy merészet és kipörgettetem magam, mely a visszaérkezés pillanatában azonnal elbaszott ötletnek minősül: borulunk. Nem próbálom megakadályozni a zuhanást, tűsarkakon állva megtartania súlyt és a gravitáció ellen dolgozni - kezem szétterpesztett ujjakkal siklik a srác koponyájának hátsó részére, ha már ő tompítja a földet érésemet legalább agyrázkódása ne legyen, nem mintha az én kézfejemnek jót tenne a becsapódás ereje.
És ha már ilyen intim közelségbe kerültünk, pláne az első nem hivatalos randin...
- Az én hibám, ne haragudj. - Sietek közölni mellkasommal a mellkasának feszülve, és szájon csókolom - semmi nyelvhasználat, semmi elvárt viszonzás: puszinál több, vágynál kevesebb, de arra pont elég hogy minden másból kizökkentsem ameddig talpra nem verekedjük magunkat;
Kitámasztok fél kézzel a válla mellett, feltérdelek lábaival a lábaim közt, és innen nyújtózom talpra előbb, hogy kiegyenesedés közben már a kezemet nyújtsam neki segítség-gyanánt, már ha igényli.
Tekintetem azonban nem őrzi őt, nem keresi Warrent - a lenémított tévéképernyőt nézem azon röpke pillanatig, amíg megszokásnak engedve megigazítom magamon a rövidre szabott ruhát, majd a készülékhez lépve visszaadom a hangját, mi több felerősítem azt. A Time Squaret mutatják, a fényreklámok kivétel nélkül ugyanazt a felvételt mutatják, a zene, a tánc, a felvillanó képek savmarta arcú nőkről, s melynek végén ott a felirat:
Megcsörren a mobilom, ami egyszeriben megtöri a varázst - a széktámlára gyalázott kabátomat inkább felveszem, úgy egy fokkal könnyebb előszedni a telefont. Apámmal diskurálok, aki azonnal berendel - bár a videó nem minket, csupán jövőbeni új ügyfelünket, Al Menhali-t támadja..
- ..A WSN épületében.. Ne küldj kocsit, ilyen dugóban soha nem érnék oda, megyek metróval. - Bontom a vonalat, Beavis és Butt-head felé fordulok és pát intek.
- Élmény volt srácok, de most mennem kell, puszi! - És már ott sem vagyok.

Őszintén szólva létezett volna az a szituáció, ahol Warren megnyilvánulását pozitív dolognak fogom fel, de akkor ezt nem így éltem meg. Abban a pillanatban már átlépett a tűréshatáromon egy pontot, amit nem szerettem, ha megbolygattak. Nem mondom azt, hogy jól reagáltam le a helyzetet, mert később, jóval később nem egy szavam és tettem megbántam, sőt, pontosan tudtam, hogy semmiképpen se kellett volna megadnom neki annak örömét, hogy kihozzon a sodromból, de ez ellen már nem tudtam mit tenni. A kimondott szavakat nem lehet visszaszívni, mint ahogy a tetteket se lehet semmissé tenni. Egy részem látni vélte, vagy inkább látni remélte a békülési szándékot a szavak mögött, hiába fogalmazott úgy, ahogy, de az egész immár csak egy egyszerű, őszintétlen mosolyra sarkalltak. Mint már említettem: lett volna ennek a beszélgetésnek olyan pontja, ahol jobb megítélésben részesült volna a felajánlás, de az a hajó már elég rész elúszott, onnantól pedig megengedtem magam, hogy legyek annyira önérzetes, mint amilyennek be akart állítani.
- Tégy belátásod szerint – nem volt kedvem tovább ragozni ezt azt egészet. Ő volt az, aki már a kezdetektől felfújta az egész helyzetet annyira, hogy jogosnak vélte azt, hogy önön sértettsége miatt olyan témákat pedzegessen, amelyekkel rossz színben tűntethet fel. Jogosan? Nem, egyáltalán nem. Továbbá megeshet, hogy a közszáj szerint átkozottul nem érdekelt Stella, de ő is tudhatta volna már jól, hogy a pletyka mindig mindent torzít. Kötődtem hozzá és lehet, hogy az érdeklődésem lassan lankadni kezdett irányában, de nem annyira, hogy teljesen hidegen hagyjanak a történtek. Hogy ne fájjon, ha szóba hozzák.
Épp ezért ettől a ponttól próbálom minden figyelmem Ellának szentelni a továbbiakban.
- Ugyanez elmondható veled kapcsolatban is – azért volt a helyzetnek egy érdekesség faktora abban a tekintetben, hogy az alapvető szemlélet szerint előbb a férfiak szoktak a hölgyeknek bókolni… más kérdés, hogy az egész szituáció már az elején egy elcseszett alapból indultunk, így nem kellett volna csodálkoznom semmin, így végül hagytam is a fenébe.
Újra bebizonyosodott, hogy a tánc nem az erősségem, de a magam részéről próbáltam kellően odafigyelni a mozdulatokra és egyéb nyalánkságokra, de hiába az eltökéltség és az akarat, megeshet pont ez okozta a bukásunkat – a szó szoros értelmében.
Tény, én magam se úgy zuhantam, mint egy darab fa, valamennyire próbáltam tompítani az esés élét, ami természetesen nem volt maradéktalanul sikeres, de… legalább megpróbáltam.
Az első meglepettségen túljutva tudatosul azért bennem is a helyzet, hogy mennyire félreérthető így, hogy egyik karommal a derekát fogtam át, az ő keze pedig a fejem alatt nyugodott.
- Dehogy is, erről szó sincs… – mondtam volna, de hirtelen az ajkamra forrasztott minden szót. Mondhatni meglepetésből meglepetésbe hulltam és nagy eséllyel, ha az előzmények nem azok lettek volna, amik, még egy pozitív kicsengésű eseményként is kezeltem volna ezt az egész táncórás bakit. Annak tükrében viszont, hogy miféle macska-egér játéknak lehettem szemtanúja, amin talán végig csak egy rejtőmáz volt a kedves kis vitám Warrennel. Az esemény, ami eltereli a figyelmet egy másik konfliktusról… és bár nagy eséllyel közrejátszott álltalános negatív gondolkodásmódom és a Warren által sokat emlegetett üldözési mániám, de úgy véltem, Ella részéről annyira őszinte volt ez az csók, mint az én mosolyom Bradfordnak. Tény, közvetített egy üzenetet, de nagy eséllyel nem én voltam, akinek tulajdonképpen címezték azt.
Hibáztattam érte bármilyen formában Ellát? Talán igen, de nagy eséllyel akkor már mindannyian használtuk kicsinyes, kevésbé kedves és jótét lelkekre hajazó eszközöket, végül is ő élt a lehetőséggel. Más kérdés, hogy az önérzetemnek mennyire tett jót az a gondolat, hogy épp eszköze vagyok Warren felidegesítésének és nagy eséllyel nem Ella lesz elővéve később a dolog miatt. Persze… lehet már megint csak én látok túlzottan negatívan mindent és mindenkit a környezetemben és simán csak képtelen vagyok észlelni az irányomba érkező érdeklődést… hogyne.
Elfogadtam a felém nyújtott kezet és talán még lett is volna hozzáfűznivalóm a dolgokhoz, ha nem követtem volna a tekintetét, ami akkor épp a tévé felé irányult. Nagyeséllyel őt is és engem is egészen más indokkal kötötte le az, aminek épp szemtanúi lehettünk, elvégre a jelenlévők közül senki se tudta, hogy épp egy, jövőbeli cikktémám jeles képviselői tettek egy újabb érdekes lépést tettek a polgárpukkasztás érdekében.
Szokták mondani, hogy ahogy a legtöbb vélemény rovatos, én magam is hajlamos vagyok rápörögni egy témára, ha eléggé felkeltette az érdeklődésem: a NO/MAD az utóbbi időben pedig néha mintha már sikoltott volna, hogy felfigyeljenek rá. Nagy eséllyel én magam csak egy huszadrangú senki lehettem az üzenetük szempontjából, viszont… fokozatosan egyre érdekesebbé váltak a számomra.
Csak a periférián érzékeltem Ella telefonbeszélgetését és csodák csodájára még távozásakor sikerült nekem is kinyögni egy „Viszlát”-ot, hogy utána tőlem nem megszokott gyorsasággal teremjek a gépem előtt. Áldottam az eget, hogy már be volt kapcsolva, így egyszerűbb volt betölteni a böngészőt és a megfelelő keresési szavakat beírni. Ez az egész még átkozottul friss volt, nem meglepő tehát, hogy alig szerepelt még róla infó. Próbáltam megosztani a figyelmem a tévé és a számítógép között, így aztán, ha Warrennek bármiféle közlendője volt irányomban, az már csupán csak idegesítő háttérzajként volt jelen. Már épp befejeztem az újabb kis megjegyzést az ominózus jegyzethez, ami az utóbbi idők „érdekes” megmozdulásaihoz tartoztak és próbáltam kitalálni, mi lenne a legjobb következő lépés, mikor a telefonom veszett csörgése hívott vissza a valóságba.
- Drew – vettem fel, majd mikor felfogtam mit is közölt velem, akaratlanul is elvigyorodtam. - Ne szórakozz, tényleg ott vagy? – emelkedtem meg ültömben. - Átkozottul leköteleznél, ha… igen. Pont erre gondoltam. Remek – bár a folytatás már kevéssé adott mosolygásra okot, de egy halk sóhajjal eleget tettem a kérésnek. - Igen, az adósod vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy megírom a beadandód helyetted. Mi az, hogy miért? Közel sem akkora szívességet teszel nekem, mint én tennék neked… továbbá lehet a nagy nulla lesz az, amit fel tudsz mutatni. Láttatlanban csak az ostobák üzletelnek – rámentettem a bejegyzésre, majd elkezdtem bezárogatni a programokat a gépemen. - Húsz perc, de próbálom leredukálni tizenötre. Nem, itt már úgy se jutok semmire… még egy ilyen hülye megjegyzés és az elkövetkezendő egy hónapban te leszel az iratmegsemmisítős kisfiú. És amíg velem pofázol ki tudja mi mindent vesztesz szem elől. Mindjárt ott vagyok – nyomtam ki a telefont, majd még két pillanatig teret engedtem az elégedettségnek; hogy aztán újfent rám zuhanjon a valóság, meg Warren jelenlétének a tudata. Szinte már benyöghettem volna a „jé, te még mindig itt vagy?” kérdést, de sajnos nem volt akkora szerencsém, hogy telefonbeszélgetésem közben olajra lépjen. Mert elvileg dolgozott. Elvileg.
- Ne szólj egy szót se… csss, látom, hogy mozog a szád, de nem, nem vagyok rá kíváncsi, tömd le, nyeld le a nyelved, vagy csinálj amit akarsz, csak meg se nyikkanj – néztem felé, de közben már a cuccaimat szedtem össze. - Annyi hozzáfűznivalóm van ehhez az egész eseménysorhoz, hogy a magánéleti problémáidat próbáld meg az irodán kívül tartani és lehetőleg ne rángass bele… továbbá értékelném, ha lenne benned annyi gerinc, hogy ne az enyémen ércelődj a barátaid előtt, ha már kénytelenek leszünk még egy darabig jó pofát vágni egymás jelenlétéhez és egy légtérben együtt létezni – vettem fel a kabátom, majd annak zsebébe süllyesztettem a telefonom. - Nem tudom, hogy az évfordulótokat felejtetted el, vagy mi a francnak volt jó ez az egész közjáték, de beszél meg a dolgot a… barátnőddel – itt azért kérdéses volt a hangsúlyom, mert őszintén, egy jóérzésű barátnő csak nem csókolgatja a pasija munkatársait. -…vagy old meg ahogy akarod, őszintén, ezen a ponton nem érdekel – karórámra pillantottam még, ha eléggé szedtem a lábam, még elérhettem a megfelelő tömegközlekedési eszközt. Eszembe jutott még, hogyha tényleg tenni akar nekem egy szívességet, akkor mondjuk valóban felhívhatná Stellát, de már végképp nem vártam tőle semmit. Totális kiábrándultság volt ez az egész szituáció, elvégre bár nem a legjobb, de valami pozitív kapcsolat szerűt mintha elkezdtünk volna felépíteni, erre dőlt az egész, mint egy kártyavár. Vicces, hogy az ilyen esetek sokszor tényleg a női nemhez voltak köthetőek.
- További kellemes munkát – fűztem még hozzá, de tény, ha Warrennek lett is volna még bármi mondanivalója, az arcomról csak a totális érdektelenség volt leolvasható. Ha nem munkához kapcsolódó közlendője volt, akkor mélyen hidegen hagyott és úgy véltem, a továbbiakban így is próbálok hozzáállni. Hiába élveztem a magam kicsit talán mazochista módján a vitáinkat, akkor épp csak az kattogott a fejemben, hogy nagyon nincs kedvem vele együtt dolgozni, egy helyen lenni, vagy bármilyen formában Warren közelében lenni. Milyen jó, hogy a NO/MAD megoldotta ezt a problémám arra a napra…