Ha az utcára kényszerül az ember, akkor elég gyorsan megtanul nagyon sok dolgot, amit az iskolában sohasem mondanak el, hiszen ott nem arra készítik fel az embereket, hogy hogyan kell életben maradni akkor, ha az ember teljesen egyedül marad és nincs fedél a feje felett. Ott inkább az irodalmat, az éneket és a matematikát erőltetik, aminek az utcán nem sok hasznát lehet venni. Az egyedüli „tudás”, amit az iskolában aggattak rám, és jól is jött az az, hogy hogyan lehet minél gyorsabban futni. Mindig is első voltam a futóversenyeken, a tanár próbált mindenféle versenyekre is elküldeni, de sohasem volt elég pénzem ahhoz, hogy az utazást fedezzem, illetve az öcsémet sem mertem egyedül otthon hagyni a szüleivel. Az anyámmal, és a mostohaapámmal. Átfordulok a másik oldalamra, és ránézek az éjjeliszekrényen álló órára. Reggel fél öt van, ami azt jelenti, hogy három perc és megszólal az ébresztőórám, hiszen hétköznap van, ez azt jelenti, hogy mint minden embernek, nekem is korán kell kelnem, de nekem nem azért, hogy iskolába menjek. Az iskolába járásról abban a pillanatban leszoktam, mikor kiugrottam a nappali ablakából a tűzlépcsőre, hogy megszökhessek a zsaruk elől. Ha egy normális családom lett volna, akkor talán egyetemre mentem volna, hogy matematikus, fizikus vagy valami hasonló munkám lehessen és az életem abból álljon, hogy dolgozok, és jól érzem magam közben. Hamar rájöttem, hogy nekem nem ezeket a lapokat osztották és mindig is igazságtalannak tartottam, hogy míg másokat otthon szerető karok várnak, nekem össze kellett húznom magam, hacsak nem akartam egy hatalmas pofont kapni. Amint elkezd csörögni az óra lenyomom, és kikászálódok az ágyból, hogy lezuhanyozhassak gyorsan. A zuhanyzó és a mosdó a folyosó végén van, szerencsére még túlságosan is korán van ahhoz, hogy más is legyen ott rajtam kívül. A szállás talán épp ezért is ilyen olcsó, közös mosdó és zuhanyzó, a szoba pedig akkora, hogy belefér egy francia ágy, és egy kis szekrény valamint egy konvektor, mi teljesen jó arra, hogy az este kézzel kimosott ruháimat reggelre megszárítsa. Sikerült kivennem a szobát négy napra és ha ma sikeres leszek akkor ezt még tovább meghosszabbíthatom, ha nem akkor mehetek vissza az utcára. Hamar elkészülök majd már indulok is „dolgozni”. Azért kell korán kezdenem, mert reggel mindenki a munkába siet, az utcák és a tömegközlekedési eszközök olyanok, mint egy heringes doboz és nem veszi észre senki sem, ha egy kéz éppen ott matat ahol nem lenne szabad. Igyekszem gyorsan és módszeresen dolgozni, és a reggeli csúcsforgalom végére már számos pénztárca és telefon lesz a tulajdonomban. Egy félreeső padra leülök, hogy megnézhessem a tartalmukat, a felesleges dolgoktól pedig megszabaduljak. Bankkártya, hitelkártya, egyéb iratok, mint mennek vissza, nekem csak a kézpénzre van szükségem. A kártyákhoz a kódot nem tudom és ha egy automatában próbálnám feltörni az sem megoldás, hiszen már mind be van kamerázva. A mai reggel kimondottan sikeresnek mondható, közel ötszáz dollárt tudtam szerezni, ami nagyon jó. Egy részét felélem majd, a többi pedig elteszem későbbre. Azt tervezem, hogy ha sikerül elég pénzt össze szednem akkor kiveszek albérletben egy kis garzon lakást, megkeresem az öcsémet és együtt fogunk lakni. Nem tudom azt még, hogy miből fogom fent tartani magunkat, hiszen ahhoz kellene az iskola meg a jó kapcsolatok, amikből nekem sohasem volt, vagy választhatom a piszkos utat, belekezdhetek valami törvényen kívülibe amivel sokat lehet keresni… várjunk csak! Hiszen ezt már régen elkezdtem. A zsebtolvajlás nem éppen a hatóság által elfogadott pénzkereseti lehetőség, bár nagyon jól jövedelmez, mint ezt a ma reggeli példa is mutatja. A pénztárcák mellett sikerült pár telefonhoz is hozzájutnom, de ami az igazi érték, az egy apró ékszeres dobozkában lapul. Egy aranynak látszó gyűrű, gyémánttal a közepén. Valószínű eljegyzésre készülhetett az illető, amit meg is értek, a mellette sétáló hosszú vörös hajú nő kivételes szépség volt, de a gyűrűje majd más ujjára kerül. A zálogházban végre jól fognak fizetni érte, csak… figyelnem kell hova viszem, mert ott is kötelesek jelenteni az ilyeneket. Ha kiskorú visz be ékszert… szerencsére már tudom, hogy melyek azok a helyek ahol magasról tesznek arra, hogy hány éves vagyok, csak az a fontos, hogy mennyire tudják átvágni a hozzájuk betérőket. Az idő csak úgy repül, nem tudom mennyi lehet az idő, de már sötétedik, ami azt jelenti, hogy hamarosan megkezdhetem a „második műszakomat”. A hazafelé tartó emberek általában már fáradtak és azzal vannak elfoglalva, hogy mit kell még csinálniuk, esetleg a boltban mit kell venniük majd. Nekem ez teljesen jó, hiszen az értékeikre kevésbé figyelnek. Kinézek magamnak egy alakot, magasabb nálam, sötét rövid haja van és a kabátja alapján nem fog neki hiányozni az a pénz amitől esetleg majd megszabadítom. Egyre közelebb érek hozzá, majd amikor már mellette megyek, zsebre teszem a kezemet, csak hogy nem az enyémbe, hanem az övébe. Igyekszem felmarkolni amit benne találok, hogy utána minél hamarabb kereket tudjak a helyszínről oldani.
Az éve peregnek, jön az egyik követelő dolog a másik után. Középiskola, egyetem, munka…. Nincs megállás. Reggel felkelek, edzés, munka, megbeszélés, edzés, alvás…. Nincs megállás. Munka, munka, munka, munka…. Nincs megállás. Kezd már ez a dolog teljesen az agyamra menni. Apám cégét vezetem, ami egy teljesen jó irodai meló, örülnék is neki, ha csak ennyi lenne, de a délutáni műszak gázosabb. Van Brooklyn minőségi részén, egy Tits&Booties nevezetű sztriptíz bár. Minden délután oda járok, nem élvezeti célból, nem igazán hoznak lázba a fedetlen női mellek vagy épp a csipke tangák. Más oka van a látogatásomnak, úgy nevezett póker estek. A családi maffiának a tagjai ilyenkor beszélik meg a dolgokat. Legyen szó uzsoráról, nőkről, fegyverekről, drogokról. Mióta 16 éves vagyok, azóta itt a helyem. Brooklyn sosem volt a kedvenc város részem. Piszkos, büdös, néhol-néhol varázslatos. Sok a turista… Sok a szemtanú. Volt egy ember a csapatunkba, akiről kiderült, hogy a matek nem az erőssége, itt-ott el-el tűntek egy-egy, néhol két lepedők, ami mifelénk nem elfogadható dolog. Hisz ki lopja meg a saját családját? Oh, ha csak ennyi lett volna a bűne…. Akkor talán még most is lenne mit pumpálnia a szívének, de itt nem csak erről volt szó. Köpött is, a zsaruknak. Emlékszem 16 voltam. Úgy nőttem fel, hogy ő ott volt apám mellett, a bácsikámként kezeltem. Ellepet ajándékokkal születésnapomra, szeretett engem. Ő volt az első ember, akit láttam meghalni. A rakpartra vitték, mindenki ott volt, az egész maffia és apám engem is magával vitt. Ketten fogták Jim Bácsi karját, míg a harmadik egy tölcsért erőszakolt a szájába. Letérdeltették, erősen tartották és benzint kezdtek önteni a szájába. Köhögött, fuldokolt, hányt. De ami nem ment le a torkán, az mind a ruháján végezte, vagy épp körülötte. Egy egész gallont rá öntöttek majd elléptek tőle és felgyújtották. A sikolyát sosem fogom tudni kiverni a fejemből, ahogy előttünk vergődött az égő teste és az a szag. Igen…. Brooklyn nekem csak ezt az egy emléket idézi fel. Újra és újra, minden alkalommal, mikor beteszem a lábam. Sietve lépkedek az utcán, egy sarokkal feljebb parkoltam, hogy legyen időm kiszellőztetni a fejem séta közben. Körülöttem az emberek haza sietnek a délutáni műszak után. Mindenki megy céltudatosan a dolgára, senki fel se néz, figyelembe se veszi a másikat. Egy kicsit összébb húzom magamon a kabátot. Hideg van, az az igazi csontig hatoló hideg, már csak pár lépés és ott vagyok. Egyszer csak egy kis nyomást érzek a zsebemen, egyáltalán nem feltűnőt, csak mint amikor valami kihullik belőle. Reflexből a zsebemhez nyúlok és meglepetésemre egy másik kezet találok ott. Pillanatok tört része alatt történt minden. Megmarkolom a zsebembe turkáló kezet, szorosan a csuklójánál és automatikusan a másik kezem ökölbe szorul és az egész felsőtestem beleadva óriási erővel beverek a tolvajnak. Miután az ütés megtörtént azután kezdi el elhagyni az agyam a düh és az indulatok. Akkor realizálom, hogy a fiú akinek a csuklóját szorítgatom nem lehet meg 15 éves. Arcába lógó szőke haját és a sápadt bőrét vörösre festi az orrából patakokban folyó vér. Uram atyám mit tettem? Komolyan megütöttem egy gyereket. A szabad kezemmel idegesen túrok a hajamba, már csak két lépés a sztriptíz bár bejárata. A kezénél fogva kezdem el arra húzni az ajtó felé. Ha ellenkezik és nem akar velem tartani, akkor nem félek erősebben rántani, a járókelők véleménye ebben a helyzetben nem igazán számít nekem. Meg akart lopni! Ez a kis szaros. Pont ez nem hiányzott nekem. Kinyitom az ajtót és belépek, magam után húzva a srácot. Bent halkan szólt az erotikus zene, balra a lányok vonaglottak a színpadon, jobbra pedig boxok voltak, a bejárattal szemben pedig ott van a bár. Ahol a pultos Alexa. Rögtön felfigyel az érkezésünkre és idegesen a pulthoz csapja a konyharuhát. - Robert! Ide gyerekeket nem lehet behozzni! – A hangja tekintélyt parancsoló, mint mindig. Máshogy nem is bírná húsz éve ebben a lebujban. A fiút az egyik boksz felé húzom és a boksz belső részébe egy erőteljes mozdulattal belököm. - Hozz egy kis jeget és kérlek a vonalas telefont is hozd ide. – válaszolok neki. Ő bolínt és már nyúl is a nagy hosszú zsinóros telefonért, ami úgy lett kialakítva, hogy a bokszokig elérjen. Én leülök a boksz szélére úgy és végre a fiúra nézek. Akinek az orrából szivárog a vér. - Hogy hívnak? –kérdezem határozottan. De meg se várom a választ már teszem fel a következő kérdéseket. – Mit kerestél a zsebembe? – mi van ha egy másik banda bérelte fel, hogy valamit ellopjon tőlem. Eddig lehetősége sem volt válaszolni, de én azért csak odaszólok. - Gyerünk válaszolj!
Fogalmam sincs, hogy ezt meddig tudom majd csinálni. Valószínűleg nem sokáig, legalábbis azokon a helyeken ahova mostanában szoktam járni. Előbb vagy utóbb fel fog tűnni valakinek, hogy én mindig ott vagyok és a rendőrségre is egyre több bejelentés fog érkezni, már ha egyáltalán bejelentik az emberek a dolgokat. A gyűrűs pasas például azt is hihette, hogy kiesett a zsebéből az ékszeres doboz, de a telefonokkal ugyan ez a helyzet. Az emberek egyre hanyagabbak a saját dolgaikkal. Nem zipzárazzák vagy csatolják be a zsebeiket, táskáikat, hanem csak mennek, az értékeik pedig szinte kiabálnak, hogy : „gyere és lopj el”. Talán három havonta kellene változtatnom a törzshelyeimet, de még nem tudom, nem merem megkérdezni senkitől sem, mert még egy másik zsebtolvajt sem sikerült megismernem, na nem mintha annyira vágynék az ilyen társaságra, még néha magamat sem tudom elviselni. A legjobb az lesz ha nem állok le senkivel sem beszélgetni, és haverkodni, mert még a végén engem is kirabol valaki és akkor kezdhetném az egész napi melómat előröl. Érzem ahogy a gyomrom egyre inkább görcsbe rándul, de nem foglalkozok vele különösebben, inkább a következő kuncsaftot keresem. Akaratlanul elmegyek egy-egy étterem vagy kifőzde előtt ahonnan isteni illatok szállnak ki. Mióta elszöktem otthonról nem ettem meleg ételt, igazából főtt ételt sem, csak zsömlét vagy kenyeret. Az étel olyan költség, amin tudok spórolni és csak azt veszem meg ami feltétlenül szükséges a szervezetem számára. Néha egy almát is megengedem magamnak a vitaminok miatt, de mást nem igazán. Pedig régebben milyen finomakat főztem! Nem szabad erre gondolnom, mert csak még inkább érzem azt, ahogy a gyomrom újabb falat ételt követel magának. Találomra sétálgatok az utcákon és figyelem az embereket, és sikerül egy két zsebet kifosztanom, de a zsákmány nem nevezhető bőségesnek, majd megakadnak a szemeim valakin. Igényes kinézet, legalábbis amit hátulról látok belőle az alapján ígéretes kiszemeltnek tűnik, mellé megyek, és belenyúlok a zsebébe óvatosan. Még meg sem sikerül fognom semmit sem, mikor már egy kéz fonódik a csuklómra. Próbálnám elhőzni, de az ököl csapódására egyáltalán nem vagyok felkészülve. A fájdalom olyannyira éles és intenzív, hogy megtántorodok és a szemeim is csak sötétséget és csillagokat érzékel, aminek nyílván semmi értelme. A fájdalom nem akar csillapodni és egyelőre annak is rettenetesen örülök, hogy valamennyire sikerült megállnom a lábaimon, bár már vonszolnak is valamerre. A látásom még mindig nem tért vissza rendesen és érzem ahogy az orromból is folyik valami, valószínűleg vér. Kicsit kidugom a nyelvemet, hogy erről megbizonyosodhassak. Azonnal érzem azt a fémes ízt, amit semmivel sem lehet összehasonlítani. A ruhám is véres lesz, ha így haladok, és nem tudom, hogy a vért egyáltalán mivel lehet kiszedni a ruhából. Ecetes olló? Vakon követem az alakot, hallom a zenét, majd megcsap a meleg és máris kicsit jobban vagyok, de csak egy pillanatig, mert ahogy lelöknek a székre újra megszédülök. Próbálok pislogni, miközben a hallott információkat dolgozom fel. Valahol olyan helyen vagyok ahol nem lenne szabad, és a pasast aki ide ráncigált Robertnek hívják. Tudom, hogy a hangszálaim ugyan úgy működnek, mint korábban, de valahogy nem akarok megszólalni, inkább csak el szeretnék innen menni, azt megtarthatja amit zsákmányoltam volna tőle, sőt akár az egész napos nyereségemet is elviheti, kivéve a gyűrűt, az jó sokat érhet. - Jake… Jake vagyok. - mondanám a teljes nevemet is nem csak a becenevemet, de rájövök, én is csak az ő keresztnevét tudom, nem szabad nekem se elárulnom többet magamról. Milyen jó, hogy pont az előbb gondoltam arra, hogy az lesz a legjobb ha nem beszélek senkivel sem, erre tessék, itt vagyok és faggatnak. - Pénztárcát, mobil telefont, esetleg jegygyűrűt vagy hasonló értéket. - felelem végül, mikor a látásom is kezd tisztulni. Nem gondolom, hogy megérné hazudnom neki, hisz mint kint kiderült ő sokkal erősebb, mint én. - Ha megígérem többet nem csinálok ilyet veled, akkor elengedsz? - pislogok rá még mindig nagyokat, ahogy a csillagok kezdenek eltűnni.
A kezem fáj az ütés hatására. Elképzelni se tudom, hogy a fiúnak mennyire fáj- Basszus, szép lassan realizálom, hogy megütöttem egy gyereket. A bűntudat lassan kis darabokban belém kúszik, de a düh erősebb. Hogy mert egy kis pisis ilyet csinálni. Van éppen elég gondom. Gáz van egy szállítmánnyal. Már rég a keleti kikötőbe kéne lennie 5 konténernyi klímának, a helyi Heat&Cool Kft.-nek. Nos, a konténerben lévő klímák összértéke olyan 4-5 millió dollár környékén van, de a konténer mélyén lévő 5-7 kg kokain a lényeg, aminek értéke 150millió, 200millió dollár környékén van. Nagy bukás lenne, ha nem érkezne meg és már 4 napja késik. Így is eléggé terheltek az idegeim, nem kell nekem ez is. Alexa pillanatok alatt megérkezik a telefonnal és egy dorgáló nézés kíséretében leteszi elém. - Köszönöm édes! – mosolygok rá a legkedvesebb mosolyommal. Csak egy csúnya grimasszal válaszol, majd megy is vissza a pult mögé a jégért. A telefont a kezembe veszem és a fiúra nézek, aki időközben mondott pár haszontalan választ. Jake? Jake? - Ez valami rövidítés? Jacob? Jace? Jonathan? Mi a vezetékneved? Vagy csak ennyi? Jake? – nézek rá és most időt szentelek arra, hogy megnézzem a srácot. Egy jó kiállású gyerek, de nagyon össze van esve. Az arcát beszínezi az orrából folyó vér. Pillanatok alatt megjelenik mellette Alexa, becsüccsen mellé a boxba. Egy nedves rongy volt az egyik kezébe, a másik kezével pedig megragadja a fiú állát, maga felé fordítja és óvatos, finom mozdulattal elkezdte letakarítani a fiú arcáról a vért. Hozzá van szokva már ehhez, nem egyszer kezelte le a sebeimet. Mikor viszonylag már késznek nyilvánította a művét a fiú kezébe nyom egy konyharuhába csomagolt jégadagot. - Tedd az orrodhoz drágám! – mondja kedvesen mosolyogva a fiúnak, anyáskodóan megsimítja az arcát. – segíteni fog –majd már ment is vissza a pult mögé, az embereket irányítani. Út közben még lecseszte a pultost a szörnyű csapolási technikája miatt. Csinos nő, nem sokan mondanák meg róla, hogy ötvenpluszos. Tesz azért, hogy ez így is maradjon. A fiú felé fordulok és várom, hogy folytassa a dolgokat. Ahogy elmeséli miket lop, akkor kell realizálnom, hogy csak egy pitiáner zsebtolvajról van szó. Egy tizenévesről, aki valószínűleg így akar egy kis zsebpénzt szerezni magának. De ez még nem mentség arra, hogy miért néz ki ilyen, ilyen elveszetnek. - Mi volt a mai zsákmány? Vagy kérdezzem úgy, hogy mennyi volt? Gyerünk pakold ki az asztalra. – Utasítom. Amíg várom, hogy cselekedjen kibújok a kabátomból és a székem karfájára teszem. Iszonyatosan meleg van idebent. Az én zsebembe nem talált volna sok mindent, egy doboz cigit, gyújtót, esetleg kocsi kulcsot, lakás kulcsokat. De ezekkel sokra nem megy. A cigarettát előkeresem és kiveszek egy szálal magamnak a dobozból, majd kicsi gondolkodás után a fiú felé nyújtom a dobozt. A szemöldökömet kicsit felhúzom és kérdő tekintettel nézek rá. - Kérsz? – ha vesz, ha nem a dobozt és a gyújtót is az asztalon hagyom, hogy legyen esélye meggondolni magát, vagy épp egy új szálat kivenni. Én a sajátomat meggyújtom és ahogy a maró füstöt letüdőzöm kezdek el gondolkodni, hogy igazából mi is legyen. Nem engedhetem csak úgy el a gyereket, ki tudja, lehet foytatná, itt lebzselne a környéken és meglopná az ügyfeleinket, akik csak leugranak egy kicsit a sztriptíz bárba kipihenni a hét fáradalmait. Vagy lehet meglopna egy rosszabb arcú helyi elosztót, aki kérdés nélkül puffantaná le, ha elkapná és az kéne még, még egy hulla a környékünkön. - Mi a szüleid száma? – húzom közelebb magamhoz a telefont, amint elnyomtam a cigit. – Csak tudod, nem? Vagy nekem az iskoládé is jó! De innen csak úgy mehetsz el, ha valaki érted jön – jelentem ki magabiztosan. Majd lesz egy-két szavam a szüleihez, akik ezt hagyják neki. Lehet szegényebbek, mint a templom egere és azért csinálja ezt a fiú, vagy lehet piszkosul jó módúak és csak valami kalandra vágyott. Nekem mindegy is, de a fiút csak ők vihetik el. Egyedül nem fogom, hagyni elmenni. Alexa léptet vissza a bokszunkhoz kezén egy tálcát egyensúlyozva, egy sört letesz elém és egy kólát a kölyök elé. Jake, ez a neve. - Kértek valamit enni? Délről még maradt a konyhán egy kis lassange, de egy kis nacho is van a pultban. –Nemlegesen megrázom a fejem, de a szemem nem veszem le a fiúról, akire már Alexa tekintete is rátévedt és a válaszra vár.
Elég szerencsétlen vagyok mostanában ami azt illeti. Pedig igyekszem minél jobban csinálni a „munkámat” már ha lehet annak nevezni, de még így is nagyon keveset spórolgattam össze magamnak, pedig tényleg szinte mindent félre teszek és semmi luxus dolgot sem veszek meg magamnak, pedig lehet elkéne már egy újabb pulóver… de nem, majd veszek valami cérnát és igyekszem é magam megvarrni. Mindent félre kell tennem, hiszen olyan célok lebegnek a szemeim előtt a nap huszonnégy órájában amihez sok pénzre van szükségem. Az egyedüli amin tudnék még spórolni az a kis motelszobám, de annál olcsóbbat nem találtam a környéken. Össze is költözhetnék valakivel, de mi a garancia arra, hogy amíg én az utcákat járom nem lopja el minden vagyonomat? Ezért inkább a kicsit drágább egyedüllétet választottam. Annyira nem volt rossz a mai zsákmány, de úgy tűnik, hogy el kell majd tőle búcsúznom, de… még reménykedek, hiszen nem pakoltatta ki velem a zsebeimet. Talán van remény arra, hogy megtarthatom és akkor mégsem tartom magam annyira szerencsétlennek. - Jacob Dimitri Holt. - felelem a kérdésére a teljes nevemet, mert nem akarom felbosszantani, elég volt az az egy ütés is mára. Ahogy beszéltem az orromból folyó vér ízét éreztem ajkaimon. Még szerencse, hogy nincs előttem egy tükör, mert lehet a látványt már nem bírnám ki. Egyelőre a fájdalommal elvagyok és amíg nem kapok újabb ütést addig egészen boldog kis fiúcska vagyok. A nő vissza tér, és maga felé fordítja az arcomat és tisztogatni kezdi. Vágok egy fintort, mert ahogy hozzám ér az egy kicsit sem kellemes, de hangot nem adok ki, még a végén azt hiszik, hogy valami puhány alak vagyok, pedig ez nem igaz. -Köszönöm- Mondom miután készen lett az arcom újbóli emberivé tételével, és elveszem tőle a jeget és az orromra nyomom. Halk nyögés hagyja el ajkaim, annyira jól esik a hűsítő érzés most a képemnek, hogy az valami hihetetlen. A fájdalom is jóval elviselhetőbb így és egy pillanatra meg is feledkezem arról, hogy hol vagyok és hogy tulajdonképpen hogyan is kerültem ide. Amitől tartottam megtörténik, a napi zsákmányomat akarja, bár egyelőre nem eltulajdonítani, hanem csak megszemlélni, aminek nem látom okát, hogyne mutathatnám meg neki, de előtte még mondanom kell neki valamit. - Megmutatom, de utána szeretném megtartani, neked nem jelent semmit ekkora érték, de nekem az életet jelentheti. - lehet nem kéne szemtelenkedni vele, meg ilyet kérni, tudván, hogy mekkora erőt rejtenek a karjai, de azért próbálkozni lehet nem? Várok valamilyen válaszra, majd attól függetlenül elkezdem kipakolni a zsebeimet, ami kicsit lassan meg, hiszen az egyik kezemmel még mindig a jeget szorítom az arcomra. Az asztalra kerül hamarosan egy pénztárca tartalma, vagyis csak a pénz, a többit letettem egy buszmegállóba. A bankkártyával semmire sem megyek pin kód nélkül, ha meg mégis próbálkoznék a boltokban és az automaták is fel vannak kamerázva, hamar rájönnének ki is volt a tettes. Körülbelül ötven dollár lehet, nem számoltam meg. Még előkerül két telefon is, mind a kettő már ki van kapcsolva, majd a végén vonakodva ugyan, de előhúzom a gyűrűsdobozkát is. - Nem dohányzom, drága szenvedély. - rázom meg lassan a fejem. Semmi ilyet nem engedhetek meg magamnak, bár néha nagyon jó lenne valamivel enyhíteni a bennem lévő feszültséget. Csak nézem ahogy a cigarettája vége felizzik amikor beleszív. Baromira tetszik, de én akkor sem engedhetem meg magamnak, és félek ha most kipróbálnám akkor legközelebb már nem tudnám megállni és vennék magamnak egy dobozzal, onnan pedig nincs megállás. - Nincsenek szüleim. Iskolám sincs. Csak egy lepukkant kis motel, de kétlem, hogy onnan bárki is eljönne értem, és a számát sem tudom, de talán a telefonkönyvben vagy az interneten fent van és meg lehet próbálni. - mondom, majd rájövök, hogy jobb lett volna ha inkább kamuzok valamit, valami gazdag szülőkről akik már bizonyára hiányolnak engem, mert így, hogy tudja, a kutyának se hiányoznék ha eltennének láb alól lehet máris még rosszabbak a túlélési esélyeim, mint korábban. - Kóla! Köszönöm! - Hálás pillantással nézek az asszonyra, majd ahogy a kaját emlegeti hatalmasat kordul a gyomrom, de én igyekszem nem tudomást venni róla. Jó lesz nekem a szokásos zsemlém majd hazafelé. - Nem köszönöm, nem vagyok éhes, ha mégis az lennék nem tudnám kifizetni. - mondom neki kicsit szégyenlősen. - Azt hiszem örülhetek, hogy a fogaim megvannak még egy ilyen ütés után. - jut eszembe az evésről, de azért a biztonság kedvéért végighúzom rajtuk a nyelvem, ellenőrizve, hogy a fogaim épségben vannak-e. Mázlim van, még mind megvan. Elveszem a poharat az asztalról, és belekortyolok, miközben a jeget még mindig az orromhoz tartom. Újabb halk nyögés, ahogy a cukros üdítő a nyelvemhez ér, már nem emlékszem mikor ittam bármi mást a vízen kívül.
Még sose kellett aggódnom a pénz miatt, a megélhetésemen. Hisz úgy nőttem fel, hogy sosem találkoztam ilyesfajta akadállyal. Fiatal felnőtt koromat is úgy kezdtem, hogy szüleim állták az egyetemi tandíjam és vettek nekem egy új-építésű lakást Manhattanban. Sose vágytam semmire sem, mindenem megvolt. Luxus Autó, pucos ház, menő óra, tökéletes munka. De ezekért a dolgokért nagyobb árat fizettem, mint az 20 ezer dollárnyi diákhitel, ami a szülők nélkül a nyakamon csücsülne. Talán pont ez lehet annak az oka, hogy sose értettem meg az olyan embereket, akiknek ilyen gondjaik vannak. Hisz pénzt keresni pofon egyszerű, csak megtartani taktika.... Ez a fiú előttem.... Jacob.. Nem tűnik rosszarcú srácnak, bár..... a látszat néha csal, ez alapján nem lehet elkönyvelni, megítélni valakit. Hisz ha csak a külsőt néznénk, akkor én is csak egy unatkozó Manhattani milliomos fiának számítanék. A Dimitri valami kis orosz beütést ad a nevének, de a vezetékneve arra enged következtetni, hogy ez alaptalan következtetés. Sok üzletünk volt az orosz maffiával, ezek közül 1-2 nagyon sikeres volt, a többi pedig kisebb-nagyobb lehúzás. Összességében jól megvagyunk nélkülük. Néha egy két prosti ügyében szoktunk velük konfliktusba kerülni. Végig nézem, ahogy Alexa rendbe teszi a srácot, imád embereket babusgatni, talán ez ilyen kis titkos szenvedélye. Ő volt, aki engem minden egyes alkalommal talpra állított, mikor vérben ázott ruhában tértem be ide, egy fegyverrel a kezemben és halálfélelemmel az arcomon. Fiatalon nehéz feldolgozni a gyilkolást, de idővel az ember belejön. A pénzt az asztalról a kezembe veszem, szakszerűen számolni kezdem, nem olyan sok 54 dollár. Szépen rendezetten magam mellé helyezem, majd nyúlok is a következő tárgyért. Két telefon, nem a legújabb modellek, de nem rosszak, mindkettő szép állapotban van, átnézem őket és a pénz mellé helyezem őket, majd jön a harmadig, egyben a legérdekesebb. Egy gyűrűs doboz. A kezembe veszem és óvatosan felnyitom a fedelét. Szép szerzemény, arany, a közepét egy nagy kő ékesíti, valószínűleg eljegyzési gyűrűnek szánták. Nézegetem percekig majd becsukom a dobozt. -Az ékszert és a készpénzt megértem, na de a telefonokkal mit akartál volna kezdeni? –forgatom a kezembe az egyiket - Hisz nem viheted be őket sehova, süt róluk, hogy lopott, így következő alkalommal már a rendőrséggel karöltve várnának téged. Azok a helyek ahol pedig még így is átveszik ott nem fizetnek értük eleget. – nézek a fiúra, a gyűrűvel is ez a helyzet, a legtöbb zaci a kölyök képe miatt páros lábbal repítené ki, már belépés után, ahol pedig ténylegesen üzletre kerülhetne a sor, ott pedig elég lent van az árfolyam. Belenyúlok a székre terített kabátom belső zsebébe és előveszek egy köteg pénzt. Százasok vannak össze fogva egy széles pénztartó csipesszel. -Adok egy százast telefononként – az asztalra leszámolok 200-at a már meglévő 54 mellé. Vannak kapcsolataim, akiknek pillanatok alatt lecsapnak rá, kipucolják és már tovább is adják. Most a gyűrűre terelődik a figyelmem, mennyit is érhet. – Az ékszerért pedig adok olyan 1500-at – kijelentésnek szánom, de a hangsúlyt felhúzom a mondat végén. Ennél többet úgyse kaphatna a zálogházakba se. A maradék pénzt is leszámolom neki, majd az összes kp-t felé tolom az asztalon. – Ez így megfelel? –húzom fel kérdőn a szemöldököm. - Átlagban ennyi szokott lennyi a bevétel? – kérdezgetem, napi 1754 dollár, nem is rossz. De nem hinném, hogy ennyit mindig össze tud lopni. A pénzem és az újonnan szerzett cuccokat szépen a kabátom zsebébe teszem –Vagy kevesebb? –érdeklődöm – És egyáltalán, hogy jelenthet neked ezerhétszáz dollár az életed? Ez nem egy nagy pénz. – rázom meg a fejem. Valahol ott 500 ezer és egy millió között van nekem egy pont, amiért már megéri elővenni a pisztolyt. Ezerhétszázból még a hulláját se tudom eltakaríttatni, nem hogy a rendőrségen eltusolni az ügyet. Igen így működik minden, minden a pénz körül forog. Hidd el bárkit leszólítanál az utcán és azt mondanád neki, hogy adsz 100ezeret ha ő levágja a kislábujját, az emberek 90%-a még ott helyben meg is csinálná. A bagóra tett megjegyzése egy kis mosolygásra késztet és belőlem is kikívánkozik egy kósza gondolat. -Mondjuk, ebből a pénzből, talán arra futna. – Miután elszívtam az egyik száll cigit előveszek még egyet magamnak és kis habozás után meggyújtom. Elkéne már döntenem, hogy mit kezdjek ezzel a fiúval. - Hol vannak a szüleid? – kérdem. Sosem értettem, mikor valaki azt mondja nincsenek szülei. Azt már javallta jobban preferáltam, mikor valaki inkább úgy fejezte ki magát, hogy már nem a szülei. Az nem hagyott maga után kivetni valót, de ez amit a fiú mondott az igen, hisz mindenkinek vannak szülei, az más kérdés, hogy szülőként viselkednek-e. - Hány éves vagy? – Kicsit nehezen hiszem, hogy már betöltötte volna a 16-ot. Magassága kiállása megvan, de kis baba arca van még. – Nem vagy még tanköteles? – nem is olyan rossz hely az az iskola, fűtött, kapsz ételt, nem tudom valaki ilyen helyzetbe miért hagyja ott rögtön. - Nincs senkid? – realizálom szépen lassan. – Mit keresel egy motelben? – miután kimondom kicsit hülyeségnek tűnik, de szerintem érti. –Fiatal korú vagy még, ilyen esetben állami gondozásban a helyed. – Lehet őket kéne értesíteni a dologról, van egy-két jó rendőr ismerősöm, pillanatok alatt orvosolnák ezt a helyzetet, szereznének neki egy ideiglenes fogadó családot, nevelőszülőket, vagy csak árvaházba vinnék, akkor nem kéne ilyenhez folyamodnia. -Lehet nem ártana egy fájdalomcsillapítót se adni a fiúnak a kóla mellé. – gondolkodok el hangosan, mikor a srác megjegyzés tesz a fogairól. Alexa csak bólint, de előtte még felveszi a rendelést mielőtt hátra menne. Látom ahogy az arcára ráül az a tipikus szomorú, sajnáló nézés, ami a nőkre jellemző, amikor a sintér telepen ottmaradt kutyákat kémlelik örökbefogadás előtt. A szemeimmel villámokat szórók Alexa felé, nem ő nem egy kidobott kiskutya, nem fogjuk befogadni. Úgy tesz mint aki tudomást sem vesz a nézésemről és már indul is a konyhára a kajákért. Nemleges válaszom ellenére hoz nekem egy adag Nachost, forró sajtos mártással, hisz tudja, hogy az a kedvencem, a fiúnak…. Jacobnak pedig egy nagy tál tésztát és két tablettát, gondolom a fájdalom csillapítókat. Aranyosan megsimogatja a vállát miután leteszi elé. - Erre a ház vendége vagy! – mosolyog a srácra és már megy is vissza dolgozni. Az evőeszközökkel nem foglalkozva kézzel kezdem el enni a forró kukoricaliszt pelyheket, külön figyelve arra, hogy mindegyiket nyakon belemártsam a sajtszószba. -Mit fogsz csinálni? – kérdezem a fiút. – Zsebtolvaj leszel egész életedre? Nem akarsz kezdeni magaddal valamit az életben? – húzom fel a szemöldököm. – 1700 dollár nem sok pénzt, nálam azt a pénz egy két órás munkával, egyszerűen megszerzik. – Sok futárom van, kokaint vagy épp más drogot visznek házhoz. Biciklivel, gyalog, autóval, ki-ki a maga módján. A csomag értéke ötszáztól több tízezerig terjed, ettől függően a bér se semmi. Napi 3-4 csomag és meg van ez a pénz.
Kezdőlap
