Minden reggel, pontos időben teszem a távot. Megszoktam, hogy rutinszerűen zajlik a napom, s a szabad napjaimban is igyekeztem rutint belevinni. Mégsem mondhatom el magamról, ha valami nem tervszerűen alakul, akkor kiesek a nyugalmamból.
Reddie reggeli, szokásos ágyamban fekve rámugrással nyitja a napot és képtelen vagyok vele megértetni, hogy nem betonból és nem vasból vagyok, hogy örömében így rám vesse magát, hogy reggel lát. Próbáltam már becsukni az ajtót, akkor az ajtót tette úgy tönkre, hogy cserélni kellett. Így inkább hagytam ezt, bár néha kifejezetten nem kedvesen fogadtam és a másik oldalamra fordulva igyekeztem tovább aludni.
Most viszont csak egy fülvakarással és simítással fogadtam, miután örültem, hogy nem a gyomromra ugrott. Az egyik haver kért meg, hogy pár napig legyek a lakásukban, míg elutaznak, így Manhattan egyik lakásában tette meg Reddie ugyanezt.
Egy könnyű reggeli, üres hassal nem jó kocogni menni. Reddie viszont csak rám sóhajtott a foteljéből, amikor kinyitottam az ajtót, hogy akar-e velem tartani. Még akkor sem mozdult, mikor felvettem a futócipőmet, s előkerestem a futóruhát.
Így vállat vontam, hogy akkor marad és rácsuktam az ajtót.
Mindegy, milyen idő van, ha hideg, ha hőség, futok. A test csodákra képes, és a tűrőképességem eléggé edződött a pilótafülkében is.
Sosem teszek be zenét, szeretem hallani és hallgatni, ahogy a világ lassanként ébredezik és megtelik hangokkal.

Kono & Adalrich

Bármivel együtt élhetünk, ha nem gondolunk rá sokat.

Mostanában annyi a munka, hogy Manhattant el sem tudtam hagyni, így átmenetileg béreltem egy lakást a rendőrséghez közel. Nagyon nem akaródzott kikelni az ágyból, hisz az azt jelentette volna, hogy vissza kell térnem megállíthatatlan mókuskerékbe. Ne értse félre senki, szeretem a munkám, hisz biztonságot nyújthatok a halottaknak, még el nem temetik őket, de néha még én is sokknak érzem. Hiába, ha gyilkosság, baleset, vagy épp természetes a halál, akkor is nehéz, bárhogy is jön el a halál. Pláne ha az egy fiatal. És sajnos az utóbbi időben túl sok volt a fiatalok körében az alkohol és drog túladagolás, ittas vezetés miatt történt balesetek. Talán tényleg egy kis szünetet kéne tartanom ahogy a kollégák javasolták. De elképzelni sem tudom mit csinálhatnék munka helyett. Ahogy gondolkoztam nagy nehezen összeszedtem magamat, és elmentem a fürdőbe lezuhanyozni, hogy némiképp észhez térjek. Mikor végeztem, gyorsan felöltöztem, és a konyhába mentem, hogy kávét készítsek. Elvitelre is tettem egy termoszban mert odabent borzalmas volt a kávé. Egyenesen mosogató lé, volt. Úgy hogy ha nem volt muszáj odabent nem ittam kávét, pedig rendesen rá voltam függve. Nagyot sóhajtva vettem fel a kabátomat, és zártam be az ajtót, és lesétáltam a kocsihoz. Még épp hogy feljött a nap és ébredezett a város. Teljes volt a nyugalom, jóformán csak a csípős szél járt az utcákon. A kocsi tetejére raktam a termoszt és a táskámat még a kulcssokkal babráltam, és még a telefonom is megcsörrent.
- Ez nem lehet igaz… - morogtam, és a számról már tudtam, hogy a gyilkosságiak kerestek. Épp fel akartam venni mikor valamit a hátamhoz szorítottak valamit, és ha jól éreztem egy kés vagy ahhoz hasonló lehetett. Nagyot nyelve emeltem fel a kezeimet. - Kérem vigyen bármit amit csak akar… - mondtam és próbáltam nem pánikba esni, közben az ablak üveg tükröződésében próbáltam megjegyezni a támadómat.

Egészen jó volt kerülni a parkban úgy, hogy voltaképpen csak a vége felé kezdett némi tömeg lenni, ami annyit jelent, hogy egy kósza futó mellett láttam még egyet. Ez a legjobb idő, így váltakozva is haladtam a sebességben. Sprint, lassabb futás, séta, majd ismét kocogás és sprint, váltakozva.
Végül a lakás felé kanyarodom, a flaszteron halkan dobbannak a ritmusos kocogással okozott lépteim. Ösztön, veszélyérzet? Vagy csak a szemem sarkában megmozduló árny, ami jelez, érdemes lenne arra fordítanom a tekintetem.
Valami nem tetszik abban, ahogy ott állnak. Túl közeli ahhoz, hogy ne akarnám azt képzelni, hogy ölelik egymást. Nem az, aminek látszik elsőre. Hanem amit jelez a veszélyérzetem.
Hangtalan haladok, kihasználva a cipő és a flaszter okozta némaságot, hátuk mögött maradok úgy, hogy mikor közel érek, nem kell, hogy leguggoljak. A gyorsaság, ahogy az egyik kezemmel az álla alá nyúlok a támadónak, míg a másikkal úgy sodrom a feltételezett fegyvert tartó kezet, hogy ha lőfegyver van benne, mire elsütné meglepetésében, az legfeljebb a kocsiban tegyen kárt, de gellert se kapjon a lövedék. A kocsit nem sajnálom egy életért. Lefordítom a támadót a földre és addig tartom a karom fojtásra, míg végül érzékelem, hogy eszméletlen.  Közben kifordítom a kezéből a fegyvert, és arrébb hajítom.
- Jól van? - Állok fel végül, még nézve a földön fekvőt, majd a megtámadottra tekintek. - Megsérült valahol? - Nem megyek hozzá közelebb, s fogalmam sincs, nem csak megjátszotta a támadó, hogy eszméletlen, hogy váratlanul támadjon majd.

Kono & Adalrich

Bármivel együtt élhetünk, ha nem gondolunk rá sokat.

A nehéz ébredés után, sikeresen kapartam össze magamat, hogy elinduljak dolgozni. A kocsinál, meg rendesen szerencsétlenkedtem, hisz persze, hogy kora reggelről, már munka volt. A bűnözők, egy pillanatra sem tudnak nyugton maradni. Tényleg lassan segédek után kellett néznem. Ahogy a kulcsokkal és a telefonommal babráltam valaki fegyvert nyomott a hátamnak, így nem mertem moccanni sem. Nagyon megrémültem, mert nem tudtam mik a szándékai. De úgy látszik akadt egy őrangyalom, hisz a következő pillanatban valaki elkapta a támadómat aki igaz, hogy szabad kezével belém kapott és én is elterültem a kocsi mellett, valamint a következő pillanatban egy lövés eldördült, ami a kocsiba fúródott. De ez legyen a legkevesebb. Hisz életben voltam. Hála az idegennek. A kocsi oldalának dőlve felültem és homlokomra tapasztottam az egyik kezem, hogy megnyugodjak.
- Azt hittem csak egy kés van nála… - motyogtam szinte csak magamnak, hisz hatalmasat tévedtem. Jóformán majdnem a saját asztalomra kerültem. Majd kicsit megrándultam mikor megszólítottak.
- Igen jól vagyok. Legalább, is nem sérültem meg. - mondtam ahogy felpillantottam a megmentőmre, majd az eszméletlen támadómra néztem. Majd lassan felkeltem, hisz egész testemben reszkettem a rémülettől.
- Azt hiszem jobb ha hívom a rendőrséget. - vettem fel remegő kezekkel a mobilomat, hogy tárcsázni tudjak, de nagyon kész voltam. Reggelről más sem hiányzott. Majd az újdonsült őrangyalomra pillantottam.
- Még meg sem köszöntem a segítségét. Maga nélkül, valószínűleg már nem élnék. - néztem rá komolyan.

A mersz,  nyersz alap általában működik, ugyanakkor nagyon körültekintőnek kell lenni, ha életről van szó. Akár máshogy is történhetett volna. Még figyelem pár másodpercet a fekvő alakot, s mikor a nőhöz fordulok, egy másodpercre sem követem el azt a hibát, hogy nincs a látóteremben.
- Hinni nem elég - az egyik alapmondat volt még a képzés legelején. Mégis, éppen ebbe a hibába buktam bele. Azt hittük, rutin kikísérés... Így tapasztalatból beszélek, s nem a levegőbe.
Ahogy  látom, fel akar kelni, a kezem nyújtom felé.
- Ez egy nagyon jó hír - reszket, de inkább reszkessen, mint élettelenül terüljön el a földön.
Nem ajánlom fel, hogy felhívom én őket. Van egy olyan érzésem, hogy most kifejezetten jót fog tenni neki, ha ezt ő intézi. A tehetetlenség érzése sokszor meg tud keseredni később. Átéltem. S ezért majdnem eldobtam az egészet, amiért addig dolgoztam és éltem.
- Kérem - bólintok. - Megvárom a rendőröket. Tudok addig tenni még valamit? Jobb lenne, ha leülne - még mielőtt kicsúszik a lába alóla ismét.
Nem vagyok se nyomozó, se rendőr, hogy kérdéseket tegyek fel. Most annyi a feladatom, hogy jelen legyek és ne hagyjam, hogy az elkövető újból próbálkozzon, vagy elszeleljen.

Kono & Adalrich

Bármivel együtt élhetünk, ha nem gondolunk rá sokat.

A reggelemhez már csak ez hiányzott. Valaki, megtámad de fogalmam sincs, hogy miért. Nem szól semmit, nem tesz semmit, csak állt egy helyben fegyvert szegezve a hátamnak. Szerencsémre, volt egy őrangyalom, aki arra járt, így élve úsztam meg a dolgot. Az ijedségtől reszkettem a kocsi mellett és próbáltam megnyugodni. 
- Tudom, túl könnyelmű voltam. - válaszoltam és megpróbáltam felkelni, mire ő segített hisz még mindig alig álltam a lábamon. Örültem, hogy nem akart minden terhet levenni a vállamról. És egy ilyentől, nem omolhattam össze. Hisz már annyi súlyosabb dolgot, átéltem, ez pedig számomra szerencsésen zárult. És mivel életben vagyok, túl kell lépnem rajta és folytatni az életet.
- Nem, köszönöm de inkább jobb ha állok. De azt megköszönném, ha maradna, még ide érnek a többiek. - mondtam, ahogy kicsit remegő, kezekkel elkezdtem, beütni a csapat vezetőjének a számát akikkel együtt dolgoztam. Alig csörgött kettőt, mikor felkapta. - Szia, igen én vagyok az Kono. Tudom, de megtámadtak, nyugi… Nyugi, hála egy fiatalembernek, megúsztam. Kimentett a helyzetből ha, ő nincs valószínűleg halott lennék. - mondtam és vártam a kérdéseit. -  A támadó személyazonossága ismeretlen, és látszólag még él. Igen, jól van, itt várunk a ház előtt a kocsinál, rendben… -mondtam és letettem, ahogy a kocsinak dőltem. Pár mély sóhajjal próbáltam megnyugtatni magam. Majd megmentőmre pillantottam.
- Még egyszer köszönöm. Ha ön nincs… - sóhajtottam ismét. - A nevem Kono Kalakaua. - nyújtottam felé a kezemet ahogy bemutatkoztam.

A kezem nyújtom felé, ahogy látom, megpróbál felállni. Így csak könnyebb lesz.
- Megesik az emberrel, én sem vagyok kivétel alóla - mosolyodom el. És közben hálát adok, hogy nem kezd el pánikolni, bár mielőtt akcióba lendültem volna, sem éppen az látszódott rajta. Sőt, éppen megoldani igyekezett a helyzetet.
- Maradok - bólintok. Többiek? Így talán már értem, miért is volt higgadt. Összekapcsoltam a kettőt, s mikor a telefonba beleszól, végképp megérkezik a megerősítés. A fiatalemberre azért elmosolyodok. Már nem vagyok fiatal, s éppen talán az idén szereltem le volna katonalétből, ha nincs az a baleset pár éve.
Nem ismeri a támadót. Nem kezdek el kutakodni nála, sokkal inkább szemmel tartom, mielőtt még meggondolná magát, ha magához tér. Ami elég sok idő, lévén jól megszorongattam a nyakát, minél tovább ki legyen ütve.
- Adalrich Danford - fogadom el a felém nyújtott kezet. - Mennyi idő, míg ideérnek? - Nem igazán szeretném, ha az elkövető magához térne, mielőtt még kiérnek.
- Megoldotta volna, ebben biztos vagyok, ezek után - mutatok a mobiljára. - végképp. Erre jártam és nem tetszett, ahogy mögötte állt, aztán második nézésre már megértettem, hogy talán inkább nem feltétlenül vágyik az úr társaságára. És mint kiderült, nem is ismeri - pillantok rá, ismét úgy helyezkedve, ha mocorogna az illető, tudjak lépni. Nem akartam sem megkötni a kezét, de kiütni sem még egyszer, bár az utóbbit, ha láttam mocorogni, megteszem, egy fejre mért kellő ütéssel, az hatni fog egy ideig.
- Meg is érkeztek - a távolban már hallani a szirénát, így az én dolgom hamarosan itt véget ér, legalábbis, mint vigyázni arra, nagyobb galiba ne legyen.
- Biztos jól van? Leülni, egy pohár víz, esetleg? - Nem tartom gyengének, de általában ilyenkor már elhagy az ember lába, ahogy kezd lenyugodni és átgondolni, mi is történt.

Kono & Adalrich

Bármivel együtt élhetünk, ha nem gondolunk rá sokat.

Örültem, hogy velem maradt, még kell mert nem hiszem, hogy egyedül boldogultam volna, ha a támadóm, észhez tér, és egyszer csak felpattan. Majd felhívtam a csapatot a rendőrségen, ők meg biztosítottak róla, hogy pár perc és itt lesznek. 
- Nos, Mr. Danford nem lehetek elég hálás. - mondtam egy mosollyal. Szerencsére kezdtem, megnyugodni. - Szerintem pár percen belül itt lesznek. - néztem az órámra és néha a támadómra pillantottam, nehogy felpattanjon. Majd ismét Adalrich felé fordultam.
- Én csak próbáltam, nem pánikba esni. Ön végezte, a munka nehezét. Amúgy is én nem vagyok rendőr. Én csak egy orvos szakértő vagyok. De úgy látszik, még is csak jó lenne tanulni valami önvédelmet. - válaszoltam neki majd meghallottuk a szirénákat. És tudtam, még most jön a neheze. És sajnáltam, hogy ő is bele keveredik. De most biztos őt is kihallgatják a történtekről.
- Remélem megbocsátja amiért bele keveredett, és kihallgatják. - mondtam egy mosollyal, hisz biztos, hogy macerásnak fogja gondolni a dolgot. - Köszönöm, de tényleg jól vagyok. - tettem, hozzá, pont mikor megjelentek a rendőrök, és egyből, körül zsongtak, hogy tényleg jól vagyok e. Valamint, megbilincselték, az eszméletlen támadót, majd a kocsimat is megvizsgálték, vagy is benne a golyót, így el akarták vinni, ami egyet jelentett azzal, hogy egy ideig nem kapom vissza.
- Akkor kell egy fuvar, hogy dolgozni tudjak menni. - néztem szét, hogy ki hajlandó a sofőröm lenni.

- Kérem, szólítson csak Adalrichnak - a megbízóimnak vagyok Danford, jelezve a hat lépés távolságot, eszükbe se jusson bizalmaskodni. Aki átlépi ezt a határt, attól búcsút veszek, könnymentesen. - És bár inkább ne kelljen ezt mondani sosem, ilyen helyzetben, mivel megtörtént, örülök, hogy erre jártam - bólintok komolyan. - Megvárom őket.
Már csak a nő miatt is, a támadó miatt is.
- Így már értem - világosodok meg. - Alapképzést kapott? Arra nagyon jól lehet építeni. Önvédelmet tanulni elég hasznos dolog, látva, hogy fényes nappal is megtörténhet az ilyen. Szerintem nagyon jól csinálta. Sokan elvesztik a fejüket. A pánik pedig elég rossz tanácsadó.
- Ez ezzel jár - sok meghallgatáson és jelentésen vagyok túl, szóbelin és írásbelin is. Valamint egy kivizsgálásin is.
Ahogy megérkeznek a kollegái, háttrébb állok, teret adva számukra. Kono fontos kollega lehet számukra, látni, ahogy körbezsongják és ahol tudnak, segítenek neki. Ezen halványan mosolygok, aztán az egyik kollega ráébred, hogy még én is itt vagyok, így elkezdjük felvenni a jegyzőkönyvet is velem. Azon már csak sóhajtok, ahogy mégis a munkára gondol, de talán ez a legjobb segédkéz. Ha most itt marad, csak becsavarodik az ember. Nem véletlenül akartam azonnal otthagyni szinte a bázist és az a pár nap, míg megérkezett a konvoj, amivel mehettem, felért a kínlódással. És talán éppen az segített abban, hogy rábeszéljenek, maradjak tartalékos.
Ha látom, hogy valaki elvinné dolgozni, a rendőrhöz szólok, aki mellettem jegyzetel.
- Egy pillanat - majd odalépek Konohoz. - Csak azt tudom mondani, idővel jobb lesz és a lehető legjobb kollegák között van - nyújtom felé a kezem. - Minden jót, asszonyom - a katonai megszólítást használom vele kapcsolatban, megszokás.
És már csak a jegyzőkönyv van hátra.