Belső nyugalom - szilárdságnak lehetne sokkal inkább mondani, s ezt hiába igyekszik bárki elvenni tőle, inkább vonzza ezzel az embereket, vagy pedig irritálja. Tapasztalatai és élete során szilárdult meg ez benne, s lepereg róla mások kritikája, noha meghallgatja őket. Szerinte mindenkiben megvan ez a belső nyugalom, ha rátalál arra a pontnyi önmagára, aki valójában.

Belső tűz - sokkal inkább  mozgatórugó, előrelendítő tulajdonsága. Ezzel jut túl olyan akadályokon, amelyek mások számára talán nem átléphető. Szerinte mindenki képes rá, miután megtanulta és meg is tapasztalta, hogy önmaga a legnagyobb akadálya saját magának.

Rugalmasság - neki aztán teljesen mindegy, hol van, hogy egészen máshol hajtja álomra a fejét, mint ahol felkelt. Meghallgatja mások véleményét és kritikáját is, és rájuk hagyja, nem hiszi, hogy ezzel érdemes vitába szállni. Az sem okoz problémát neki, hogy egy fél órával azelőtti parancsnak a teljes ellentettjét kell tennie. Nevezhetnénk bizalomnak is, holott csak részben igaz. Abban hisz, hogy minden változik, benne mi magunk is.

Humor - semmi idiotizmus, semmi cinizmus vagy szarkazmus. Mondhatni, intelligens humor, ezt viszont sznobizmusnak kiáltaná ki. Humor, ami a helyzetfelismerésről, emberismeretről és az önmagunkon is jókat derülni képességről szól. Szerinte csak így élte túl a katonaság mélyontjait és katasztrófáit, vagy őrlő egyhangúságát, amiből rengeteg jutott állomásozás során.

Tisztelet - észrevette, hogy az embereknek teljesen más fogalmuk van a tiszteletről, mint a számára. Időbe telt, mire rájött. Ahogy látta, az emberek többsége a félelemmel társítja, mivel akinek hatalma van, árthat is. Ezért tiszteletben kell tartani a hülyeségeit, arroganciáját és minden rossz tulajdonságát és meghajolni, mert ha nem így tesz, akkor ő fog sérülni. Véleménye szerint a tisztelet arról szól, hogy elismerjük a másikban rejlő tulajdonságokat, képességeket és tudást, és megadjuk számára a lehetőséget, hogy kibontakozhasson.

Ragaszkodás nélküliség - ezzel volt a legnagyobb csatája, méghozzá jó pár éve. Úgy vélte, a rugalmasság segít abban, hogy levesse a katonai múltját és gúnyáját és új életbe kezdhessen. Mélységesen tévedett, mikor ráébredt, még mindig ragaszkodni akar ahhoz, hogy majd repülhet vadászgépen, mint pilóta. Neki csak ez jelentette a katonalétet, és annyira ragaszkodott ehhez, hogy nem is akarta az áthelyezést. Ennek ellenére azt a döntését jónak látta akkor, és csak a maradék, apró szálakat kellett elvágnia, amelyek miatt ragaszkodott a múlthoz. Felszabadító volt a számára, mikor elvágta az utolsó érzelmi ragaszkodását is ehhez.

Kedveli az olyan kávézókat, mint amit megtalált és ismét ellátogatott ide. Olyan, mint a családi közös pihenés, amit gyerekkorában annyira élvezett. Nézegeti az embereket és közben mereng önmagába, a múlt dolgai felett, önmaga felett.


Apja Svédországban kapott álláslehetőséget, és itt ismerkedtek össze az anyjával. Tizenkét év múlva már három gyerekkel telepedtek vissza az Államokba, addigra Adalrich, legidősebbként, nem csak a svéd nyelvet és szokásokat szívta magába, hanem a természet szeretetét és tiszteletét, apja rajongását a repülőgép csodái iránt és hogy az életben meg kell és lehet találni az egyensúlyt. Az Államok élete ehhez képest teljesen más volt, s érdeklődéssel, s mindig kívülállóként fordult hozzá. Nem akart beilleszkedni, koránt sem dacból. Számára érdektelen a versengés és magamutogatás azon formája, amit megtapasztalt. Az együttműködésben hitt, és a mások támogatásában, amit itt egészen másként értelmeztek az emberek. Ezt az elhatárolódást erősítette, hogy egy olyan környékre költöztek, ahol mondhatni, egy kisebb Svédország költözött oda. Sem a nyelvet, sem a szokásokat nem kellett teljesen levedlenie, és nem kényszerítették, hogy vegye fel az amerikai viselkedést.

Ez törést okozott számára az egyetemre kerüléssel. Kikerült ebből a közegből s a valóság teljes mellszélességgel fejbe vágta. Eltartott egy ideig, mire újraértékelte és rendezte, miként tud ebben a világban létezni. Rájött, hogy a rugalmasság nem feltétlenül azt jelenti, hogy el kell dobnia, aki valójában ő. A környezetét ő alakíthajta, ugyanúgy, mint ahogy a baráti kapcsolatait. Így ismét egy kis mini világot alkotott meg a baráti körével, a felvett tárgyakkal, tovább haladva apja és most már az ő mániáján.

Az első szerelme a gépekkel négyévesen történt, mikor apja először vitte be a munkahelyére, s már akkor eldöntötte, hogy ő is repülőkkel fog foglalkozni. Így nem is volt számára kérdéses, hova is fog jelentkezni. Az élete mégis egy csapással irányt váltott, mikor a diplomája kézhez vétele után egy nyílt napra elment. Egészen más úgy beülni egy gépbe, hogy a szerelőcsarnokban van, mint amikor a teljes életre valóságával tárja szét szárnyait a szabad levegő felé. Mámoros boldogsággal írta alá a jelentkezési lapot, majd kapta meg az elfogadást a felmérések után.

Megérteni és megélni egy gépet két különböző dolog lett számára. Hiába ismerte minden csavar helyét, minden szög helyét a gépen, tudta, hogy milyen folyamatokat indít el egy-egy gomb megnyomása, egészen más volt azt megtapasztalni. Szerelmes lett a gépekbe és repülésekbe.

Megtalálta egy másik szerelem is, ez a házasság után hat évvel meg is szűnt. Volt neje független lélek, olyannyira, hogy még az is kevés volt neki, amit azzal kapott, hogy rengeteg időt nem volt otthon. Megértette a kérését, és közösen adták be a válást. A szeretet megmaradt közöttük, noha mostanság már alig találkoznak, mindenki éli a saját életét.

Az újabb változás ismét egy csapással és egy csapásra érkezett. Engedély nélküli behatolás, rutin kikísérés, ami voltaképpen egyáltalán nem volt ártatlan és véletlen berepülés. Az ötös fogatukból két gépet lőttek ki, az egyik az övé volt. Felébredése után jött a felismerés: nem lehet többé a vadászgép kormánya mögött, a fejsérülése következtében a látása romlott annyit, hogy bár így maradhat a katonaság kötelékeiben, az már nem gépről lenne. Átkerülne a szárazföldi egységhez.
Döntött és kilépett, a légierő tartalékos állományba vette.


A merengésből egy kisebb zavar fordítja tekintetét a zaj irányába. Nyugodtan teszi le a csészét, hogy a következő percben már az illető zavargót, szó nélkül megfogva, kivigye a helyiségből, majd elengedve, visszatérjen, ugyanolyan némán az asztalához. Szerinte elég volt az a tekintet, amivel ránézett, jelezve, húzzon el, s ne jöjjön vissza. Nem szereti a feltűnést, de a nyugalmat és mások háborítatlanságát annál inkább. A jelenetbe való belépéssel azonban ebben már nem lesz része, mert mindenki őt nézi. Így elővesz a tárcájából egy bankót és a csésze alá helyezi. Majd máshol folytatja a merengést.