Rohadtul nem menetrendszerűen, de az a helyzet, hogy Manhattanba kellett jönnöm, voltam a Queensi kórházban a leleteimért, baszki úgy kellett bekönyörögnöm magam oda, hogy ugyan vizsgáljanak már ki, mert telibe lakóövezetről van szó és az emberek ezek szerint inkább szeretnek az otthonukhoz közeli egészségügyi intézménybe besétálni, amivel az égvilágon semmi gond nincs, hisz én sem lennék kivétel, de azért kezdem tényleg azt gondolni, hogy a világ összes embere beteg, vagy valamilyen nyavalyája van. Létezik egészséges ember? Jó, tudom a választ, de attól még egy kurvára szomorú. Mindegy.
A queensibe ugyan nem, de a Presbyterianba beutalót kaptam, még amúgy vagy három hete, szóval elmentem ismételten - voltam már van kétszer - kivizsgáltatni a tüdőmet, aminek amúgy az égvilágos semmi értelme, mert most mit akarok én tőlük? Mondják meg mi a bajom, mikor tudom, hogy micsoda, adjanak rá csodaszert, holott én vagyok a gyógyszer és ez most nem olyan "én vagyok az apád" típusú kinyilatkoztatás, vagy végrendelet, egyszerűen csak le kellene tennem azt a kibaszott dohányt, de bassza meg, rohadt nehéz, ha már anyám magzataként is génjeimbe lett kódolva. Kezdjük ott, hogy halvány fingom sincs, hogy születhettem meg egészségesként.
Becsületes emberként legalább elmondhatom, hogy törődök a problémáimmal és nem csak hagyom magam megdögleni az ágyban azt mondogatva, hogy "lesz ami lesz" és talán mindössze annyiról van szó, hogy hiú módon növelem az önbecsülésemet a vizsgálatokkal és elmondhatom, hogy igenis nem hanyagolom el az egészségemet, ami majdnem igaz is, leszámítva azt, hogy hát nem.
A papíron meglepő dolgot találtak: a tüdőm szinte fekete és le kell állnom a cigarettával. Nem akartam mondani az orvosnak, hogy valamiért nem tudok hátast dobni ettől, de legalább le van tudva azt kész, mehetek haza, mert szabadnapos - és szabadéjszakás - vagyok, már ha van ilyen szó egyáltalán.
Nem túl gyors tempóban haladok az úton, Manhattanben igencsak ritkán lehet huzamosabb tempót diktálni autóval, de ráérek és nem idegeskedek, legalább van időm körbenézni és lecsekkolni minden kiraktak akció-tábláit, a forrócsokis standokat, meg az előttem lévő zebrán eltanyáló ötéves kisfiút, akin elmosolyodom, csak mert látom, hogy jól van és apjának köszönhetően hamar felpattan és megy tovább. Az ilyenekről mindig Benji jut eszembe és az, hogy vajon mi is ilyenek leszünk-e. Baszottul le kell tennem a cigit!
A lámpa zöldre vált és megindulok, az egyetem környékén haladok el, ahová én speciel sosem jártam. Nem gondolkodtam még el azon, hogy ezt sajnálom-e vagy sem, elfogadtam, hogy nekem ez az életem és kész. Most pedig - hogy van pénzem - ennyi év munkatapasztalattal hülye lennék elvégezni egy egyetemet, mikor biztos állásom van, időm meg konvergál a nullához, ellentétben most, de hát nem is kapok fizetést a mai napért.
Tovább haladva fogalmam sincs, miért nem az utat nézem, vagy hogy történet ez, de a távoli járdán megpillantom az unokatesómat, mondjuk azt hajtogatják, hogy a rokonait mindenki telibe kipislogja a legnagyobb tömegben is, uccu kapok az alkalmon és nyomok egy már éppen nem biztonságos vezetésnek mondható féket és párhuzamosan beparkolok tán az egyetlen szabad parkolóba, matematikai pontossággal Callum mellé, aki ha nem figyel, tuti ugrik egyet azt gondolva, hogy ki ez a barom, aki gumit csikorgatva benyomja az autót alig fél méterre mellé és ha netán még meg is nézné magának ezt a barmot, akkor egy bazinagy nyomorék vigyort láthat az autóm ablakán keresztül egyenesen a pofája felé nyújtózkodva.
Gyorsan kiszállok röhögve attól, hogy nem látott meg rendőr, hiszen biztosan vagy két szabálytalanságot vittem végre és néhány sok dolcsim bánta volna. De, nem.
- Csá Cal! Hogy vagy? - megyek oda hozzá nagy pacsi-kézfogással. Tök rég láttam már relatíve, főleg úgy, hogy kettesben találkoztunk volna. Általában a csodacsaládunk hoz össze minket, a gimin kívül, ahová asszem két évig egyszerre jártunk. Három év a különbség köztünk... akkor jah, két évig.
- Ráérsz most?

Mikor meglátom Calt, elgondolkozok, hogy mégis mennyire kellene nekem zaklatnom őt, elvégre mindkettőnknek megvan a magunk saját kis élete és hétköznap délelőtt ugyan mi a szarnak kellene nekem őt kibillentem a mindennapjaiból, de nincs sok időm tétovázni, szóval egyen meg a fene is, rátaposok a fékre és besorolok mellé autóval. Ha más nem, egy kézfogásért is megéri és már-már kötelező magatartásnak is tartom a részemről, nem vagyok az az ember, aki ne köszönne rá ismerőseire, ha helyzet úgy hozza, eltekintve persze néhány baromarctól, kiknek puszta látványától is kapucnit rántok a fejemre.
A már tőlünk megszokott laza kézfogást követően üdvözlöm őt. Sosem vallanám be, de mégis tényként érzem, hogy biológiának beintő hasonlóságunkból fakadó összetévesztések miatt növesztettem meg a hajam már gimi kezdete óta, több, mint tíz év után is folyton azt hallgatni még a rokonoktól is, hogy:
- Gyere már Callum!
- Aston vagyok.
- Tökmindegy... - elég lehangoló. Ha hosszú a hajam, akkor igen benyomva kell lenniük ahhoz, hogy összekeverjenek minket, bár anyáméknak még így is sikerült párszor Quinn-nek szólítaniuk amire azért szerintem jogosan engedtek hangot nemtetszésemnek. Igencsak megértő embernek tartom magam, de azért van egy határ, aminél már pattannak az idegszálak, bocsássa meg nekem az ég.
Mindettől eltekintve sajnálatos - vagy nem? - módon nem vagyunk annyira szoros kapcsolatban Callummel, hogy ismerjem és ebből adódóan kijelenthessem, hogy hát közel sem hasonlítunk, én mégis ezt az elvet vallom, mint legnagyobb vallás elszánt hívője, de valljuk be, ahogy cigarettával a kézben, részben antiemocionális - biztos, hogy nem létezik ilyen szó - hanglejtéssel közli velem az állapota pazar igazságát mintha mi sem lenne természetesebb, azért hagy némi kivetnivalót maga után, amelyre nekem is már-már azt kellene mondanom, hogy egy elbaszott minőségű tükörbe bámulok megrágott és kiköpött fejemmel.
Megkérdezhetném tőle és tán úgy lenne a normális, ha érdeklődnék az okok miatt, viszont nem vagyok helyhez érkező pszichológus - és nem azt mondom, hogy kellene már neki egy -; másfelől annyira nem nehéz felállítani egy listát, hogy a magafajta srácoknak milyen indokaik lehetnek a szarul létre így délelőtt fél tíz fele iskolatáskával a hátukon és lófasznyagy fülessel a fejükön. Azt nem tudtam viszont, hogy órára megy, onnan jön, vagy éppen azon tanakodik, hogy merre kerülje azt, de sejtésem szerint mentőegységként robbantam be a napjába, hihetetlen, még szabadnapomon is mentőst játszom baszki!
- De azért anyád nem engem fog ezért kiherélni, ugye? - kérdem röhögve, költői kérdés tőlem, nem gondolom, hogy megtudná drága nagynéném, de én már nem lepődnék meg azon sem, ha a két nőszemély - anyáink - becses iszogatásunk közepette megjelennének a vendéglátóhely üvegablakában.
- Akkor beülünk a Tim Hortonsba? - kérdem rábökve az utcasarki kávézóra. - Elvileg Manhattan legjobb kávézója, feltételezem elég drága is, de nincs kedvem messze menni most. - Pozitív tulajdonságomnak tartom, hogy gyorsan képes vagyok döntést hozni, ezzel együtt meg rühellem a csak dilemmázó "nem tudom, mi legyen" embereket.
- Hát köbö - forgatom szemeimet. - Nem, amúgy imádom Queenst, csak ide rendeltek be tüdővizsgálatra és most jöttem vissza a leletekért. Brit tudósok megállapították, hogy rohadtul sokat dohányzok - bökök rá a kezében lévő cigarettára, amit éppen hamutlanít - és le kellene szoknom. Mondanom sem kell, megérte elpazarolnom egy szabadnapomat, de hát ez van, fel voltam készülve, hogy ez egy ilyen nap lesz. - közben belököm a kávézó ajtaját, nehezebb, kimozdítani a nagy üveget, mint vártam, nem is értem, miért nem acélajtóval torlaszolják el a bejáratot. Felpillantok a kitett választékra. Atya ég, még sör is van.
- Úgy innék egy heinekent, de vezetek - sóhajtok, mialatt beletúrok a zsebembe a pénztárcámért. - Egy caffé chocoladat kérek - nyögöm, mikor rám néz a husis csajszi, majd rákönyökölök a pultra Callum felé fordulva míg várjuk, hogy elkészítsék az italainkat.
- Amúgy ki az a Roger Thompson? Két hónapja folyton küldözgeti nekem az emailjeit, azzal a megszólítással, hogy "Hello Callum", én meg már kétszer visszaírtam neki, hogy rossz a cím, de azt hiszi csak ugratom. Egyszer azt írja - röhögöm el magam az eszembe jutott emlék miatt - azóta is élete élménye volt télen kimenni a folyópartra és egy szál alsónaciban belemenni a vízbe. Ez mi a fasz? - És nekem erről miért kell tudnom? Gondolom valami gimis volt osztálytárs, de fogalmam sincs, hogy ki volt ő, bárhogy is, elég nyomoréknak tűnik, ha rossz emailt halászott össze és erre nem képes rájönni, na meg ki akar tüdőgyulladást kapni ilyen marhaság miatt? Remélem azért Cal nem ment vele anno téli fürdőzésre, bár az én családom esetében már semmire sem lepődnék meg.

Teljesen jogosan lehetne bűntudatom, hogy most szépen fogom Callum feje búbján lévő hajzuhatag két szálát és kirántom őt az egyetemi terhek alól, merthogy tulajdonképpen ez történik, holott alapvetően becsületes embernek tartom magam és első lehetnék, aki seggbe rúgja a diákokat, hogy takarodjanak be az órára, ha már fizetik az egyetemet (mások nekik), de valljuk be, miért kellene nekem bármit is kezdeni egy huszonnégy éves tökfilkóval, akinek ennyi idős korára már kell lennie annyi felelősségérzetnek, hogy tudja mit veszít, ha nem jár be órára, vagy éppenséggel mit nem. Nem vagyok az anyja, hogy fülénél fogva dobjam be az egyetemre és egy kicsit bízok is benne, hogy ismer már annyira a drága mélyen tisztelt és szeretett nagynéném, hogy ne gondoljon rólam eléggé gyalázatos dolgokat, mikor egész életemben jó ember voltam, ki nem feleselt és nem használt ki másokat, arról pedig nem tehetek, hogy anyám elhintette egy darabját a génjeimben, amitől azóta is szenvedek.
- Kimagyarázom úgyis - legyintek. Oh igen, beszélőkém azért nekem is van. Ha másra különösebben nem is, a gimi legalább az fasza érvelésre jól megtanított, amit nem egyszer kamatoztattam már az autószerelőtől kezdve az orvosi rendelőkig mindenhol, egyedül szüleimmel és Quinnel nem tudok mit kezdeni, de elvileg ez nem is új keletű.  
- Idehalsz, vagy idehánysz? Ha utóbbi, akkor azért valahogy jelezd előtte, mert elállok a sugár útjából. Csak nem jó volt a buli? - Nem tudom, hogy irigylem-e, szerintem köznapi értelemben vett szórakozóhelyen vagy öt éve nem voltam - nem állítom, hogy ő most ott volt -, de nem is hiányzik, nem nekem való. Én teljesen boldog vagyok otthon, a haveroknál, vagy egy egyszerű laza baráti kocsmázáson. Már ha egyáltalán vannak barátaim.
- Pontosan, de majd holnaptól elkezdek leszokni, tudod... Egyébként meg ott lett volna a kuka - mutatok a nem messze lévő elég nagy és látható szemetesre, ahová anélkül dobhatta volna a cikijét, hogy szennyezné szeméttel a várost. Egy csikk nem nagy dolog, de ha minden ember eldobná - ahogy sok ember megteszi -, akkor egy kisebb csikkmező alakul ki és aztán meg kiakadnak, hogy miért fújt sietős útjuk során pofájukba a szél egy kötegnyi csikket, mint hőpihéket egy téli napon, hát bazdmeg ezért. Lustaság és nemtörődömség...
A kávézóban van néhány másodpercnyi szívrohamom, miután kinyögöm a sör iránti vonzalmam jelenlegi elrontóját, de szerencsére Callum nem úgy reagál, amitől féltem, ezzel pedig mélységesen megdobogtatja a szívem.
- Hatalmasat nőttél a szememben, amiért nem az alkoholmentes sör lehetőségét dobtad fel - teszem vállára a kezem néhány pillanat erejéig, na igen, néha azért jó bizonyítékokat találni a rokonságunkra a pofánkon kívül is. Veszettül meg vagyok győződve afelől, hogy alkoholmentes sörnek nem szabadna léteznie és a kitalálóját életfogytiglanra kellene ítélni.
Ha már várni kell - mégsem készül el semmi csettintésre, nah -, eszembe jut egy igen nagy trauma, mely egyfolytában gyötör az elmúlt hónapokban, holott Calnak több köze van hozzá, mint nekem. Igazából bárkinek több köze lenne hozzá, de valamiért nem lep meg, csak irtózatosan elszomorít, hogy már megint engem találnak meg a hülyék.
- Oh atyám! - Lehet jobb lett volna, ha nem is hallom a történetét, még ha valami ilyesmire is számítottam az írásaiból. - De akkor már hivatalosan benne van a nemlétező kis bandaközösségetekbe, ami ugyebár nem szűnik meg az iskolát követően még akkor sem, ha soha nem is létezett. Vannak emberek, akiknek nem lehet elég durván és fájóan fogalmazni, hogy lekopjanak... - Mint a queensi indiai étterem futára, nála sosem az van, hogy csak átveszed tőle a kaját, aztán pápá, a kis indiai csávesz  érdeklődik, pacsizni akar, kérdezi hogy vagy és ha elintézed egy "jól" válasszal, akkor nekiáll mesélni az életéről és az elmúlt időszakáról, mintha kérdeztem volna. Háromszor rendeltem onnan, harmadikra is csak azért, mert reménykedtem benne, hogy van más futárjuk is, második alkalommal meg megszivattam Nataliet és hagytam, hogy ő nyisson ajtót neki, de csak mert sejtettem, hogy nem egy kigyúrt ember az.
- Hát ez az, hogy nekem meg hallgatni kell. Az emailről meg letiltani sem lehet embereket feltételezem. Gondolkoztam már, hogy címet változtatok, de túl sok fontos helyre adtam már meg, úgyhogy nem fogok egy balek miatt kicseszni magammal. Na meg addig nem akartam telibe megsérteni, míg nem egyeztettem veled, de így már be merek durvulni. - jelenik meg rajtam egy ördögi halvány mosoly. Na majd egyszer feszült pillanatomban odaülök a gép elé és levezetem rajta minden bajomat, száz százalék, hogy többet nem fog írni!
- Köszönöm! - nyúlok a felém nyújtott hipercsinos kávés pohárét, szerintem a dizájn minimum egy kétszeres szorzó az árban, de legalább jól néz ki. És meghozza az étvágyat ahhoz is, amihez nem kellene. Megvárom Callumot és vele együtt foglalok helyet egy üres asztalnál.
- És mesélj, milyen volt az éjszaka? Találtál már magadnak egy jó nőt? - És a jó nő alatt most nem egy egy éjszakás valakire gondolok, hanem tényleg egy olyan csajszira, akivel megérné együtt maradni. Kurvára nem tudok semmit sem Cal magánéletéről és ez azért valahol zavar is, mert akár szorosabb kontaktusban is lehetnénk egymással, minden adott lenne hozzá.

Akkor most álljunk meg és kezdjük el fizikai értelemmel felruházni azt a csekély szerény szót, amit drága unokaöcsém teljes lazasággal hintett el a kávézó felé haladva: idehal. Én nekem meggyőződésem volt, hogy az idehányást akarta érteni alatta, de aztán nyomatékosítja és én a világért sem kötözködnék senkivel sem - oké, folyton azt teszem, tudom -, viszont fogalmam sincs, hogy ez mit jelenthet. A legelső kép, ami a szó kapcsán lelki szemeim elé vetül az egy gecire idős odvas fa, ami az évek alatt benőtte a mellette lévő padot, aztán szétrágták a bogarak és minden világvége megtörtént vele, szóval odahalt a padra, mint valami penész a falra. Pont az ehhez hasonló szép képek miatt vagyok úgy, hogy szerintem én ezt a kifejezést inkább nem is akarnám emberre átfordítani és lenyelem szegénységi bizonyítéknak a dolgot, mintsem rákérdezzek Callumnél. Natalienál már jól megy a témák elengedése, tökre gyakorlott vagyok!
Abszolút értem a lényeget, de nekem sincs fogalmam arról, hogy miért jó mértéktelenül inni, mondom ezt úgy, hogy engem se kell félteni, régebben meg aztán... szóval igen, átérzem, amit magyaráz.
- Azért mert az élet is szar. - Nem egy fasza válasz, de válasz és talán lehet vele kezdeni valamit az amúgy reakciót nem is igénylő költői kérdésére. Én akkor csapom ki magam, ha minden elcsesződik és nem akarok már rajta problémázni, inkább panaszkodok piciként amiatt, hogy "fáj a fejem", meg hogy "milyen szar a gyomrom", mintsem azon, hogy már megint kurvára elbasztam... mindent.
Nem hallok újat, bár nem ma végeztem az egyetemen - nem is jártam normális egyetemre, csak valami mellékes cuccra, ami mondjuk az orvosi iskola egyik mellék micsodája volt, de mégsem avattak sosem hivatalosan egyetemi polgárrá. Szomorú. Vagyis nem, mert nem irigykedem a hallottak alapján.
- Kávé meg energiaital a kulcs. Minden megoldható általuk - túrok közbe zsebembe, hogy tényleg elraktam-e a kocsikulcsomat, de azért ott még nem akarok tartani, hogy minden apró automatikus cselekedetemet elfelejtsem, mint jóanyám, aki kétszer is képes visszaszaladni, hogy megnézze, bezárta-e az ajtót. Nem mintha bármikor is lett volna nagy érték abban a lakásban. - Csak ha meg nekem elfogynak a napjaim, akkor elég ciki helyzet áll elő - utalok vissza a "mindig holnap kezdem letenni a cigimet" mindennapos problémámra. Ha ezt nézzük és elfogynak a napjaim, akkor az nem egy vizsgabukást jelent, hanem egy koporsót és nah, nem vágyam azért elpatkolni harminc évesen. -Nézzük a jó oldalát, ha mindenki minden aznap még megcsinálna, akkor nem lennének király mémek, amik által kinevethetjük saját magunkat. - Najó, ezt visszaszívnám, nem volt vicces.
Nem mondom, hogy túl sokat jártam már itt - értsd: fingom nincs, hogy mi ez a hely, csak a google már kidobta a hirdetést, amit én egy igen laza mozdulattal átpörgettem -, de tájékozódom és kérek magamnak egy kávét, a sör helyett.
És ha már sör, legyen alkoholok, mint a lúd, az meg legyen kövér ugyebár.
- Le se tagadhatnád, hogy anyád vére csörgedezik benned! - Az alkoholmentes tilalmat egész biztosan nem az apja nevelte belé, ez szent tény, mint az is, hogy van benne valami az anyja génjeiből, de ez már megint egy olyan dolog, amihez brit tudósok kellenek. Inkább üljünk le.
- Jól van, vágom, hogy szerencsétlenebb vagyok, mint a Máltai Szeretetszolgálat utolsó seggfeje, nem kell újra emlékeztetned - húzom végig ujjamat az asztal plexiborítású lapján, mert az előttünk ülő itt hagyta az egyik szempilláját, amit én most a földre söprök le, majd felpillantok a velem szemben ülőre. Baszki és még röhög is rajtam ez a köcsög!
- Hát most már, hogy tudom ki ez, nem fogok kedveskedni - nézek hol a pult felé, hol Callumre, miközben egyik karomat a szék mögött lógatom le. Mit tudjam én, ki a tököm az a srác? Ha a főnökének a fia lett volna és úgy küldtem volna el Jupiterig, akkor meg jól néztünk volna ki., bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy az unokaöcsém dolgozik-e bármit is.
Témát váltok, az egyik olyan dologra térek, ami érdekel és tök gáz, hogy ennyire nem ismerjük egymást. Persze ami nincs, arról nem is lehet beszélni, oh már értem. Felnevetek, nem veszem magamra a gúnyt, mert pontosan tudom, hogy csak ezzel akar védekezni, merthogy még mindig menőbb vénnek beállítani engem, mintsem hogy beismerje, nincs kit kefélnie.
- Ki beszélt itt házasságról? Neked már az is csoda, ha pár hónapig megtartasz egy csajt magamnak - oltom le, de csak mert ő is leoltott engem. Így fer, de már megszoktuk egymástól még úgy is, hogy nem lehetne könyveket kiadni a közös pillanatainkról. Beleiszok a kávémba, így a tányér nagyságú pohár pereméről nézek rá, ahogy fokozza az izgatott perceket az orbitálisan innovatív kérdésének előzetesével. Ez most nagyon fog szólni, vagy mi?
Leteszem a csészét vagy bögrét, tököm tudja mi ez, leginkább valami minden által egybegyűrt hibrid edény, ami kicsit nagyobb hanggal koppant az asztalon, mint akartam volna.
- Elég szomorú, hogyha csak fél füllel hallottál a gyerekemről, holott az anyáink a legjobb térfigyelő kamerák hatalmas pletykaszájjal megtoldva. De talán ez az aprócska hír nem számít akkorának, hogy továbbadják egymás között - morgok kissé haragosan, enyhe elégikus szarkazmussal a hangomban, de hát felbasz és haragszom. Nem rá! Anyámékra. - Nem tudom, hogy szégyenli vagy szimplán szarik rá, esetleg nem akarja hangoztatni, hogy már nagymama... - Azt meg inkább hagyjuk is, hogy ő milyen anya volt, meg az egészet seperjük az asztal alá, mert nem anyáékra kérdezett rá, hanem Benjire.
- Visszakanyarodva a kérdésedre: igen, megszületett a kisfiam. - Nem tudom, hogy örülök-e annak, hogy Miles génjei vannak, de ha nem lennének, nem is lenne a fiam.