Nem tudom, hogy az égiek hallgattak-e meg odafent, vagy egyszerűen bevonzottam Fortunát, és annyira a kegyeibe fogadott, hogy szó szerint száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. A munkámban felpörögtek az események, és az öcsémre is rátaláltam. A Los-Angeles-i kiruccanás ugyan nem végződött jól, mert lelépett egy bandával, és ott hagyott a szarban, de tudtam, hogy életben van, és ez már felért egy aprócska tűzijátékkal is a szememben. Öt éve nem láttam, és lám ez a tavasz elhozta nekem a megváltást. Most már azzal a biztos tudattal hajthattam álomra a fejemet, hogy valahol ugyanígy tesz ő is, és nem kell megszerveznem a temetését. Már nem érdekelt az sem, hogy mekkora bajban volt, mert elszántam magam…segíteni fogok rajta, és nincs ember a Földön, aki megállíthatna ebben. A kórházban kicseréltek, és egyre több beteget vállaltam el, így csodaszámba ment a hírnevem is. Nem számoltam a plusz műszakokat, a sebészeti vezetővel is egyeztettem, hogy a kis tehetségemre szükségem van, ezért jó lenne, ha áttennék az osztályomra. Blake ügyes volt, és kiemelkedett a gyakornokok közül, nem engedhettem, hogy belesüppedjen az átlagba. Sokkal többet érdemelt, és tőlem megkapta az esélyt arra, hogy a nagyok közé emelkedjen. Leevyvel hibáztam már egyszer, többször nem fogom hagyni, hogy elvesszen egy géniusz. A haveri köröm is bővült, mint az osztályra felvett neurológus kollégák száma is. Malik, avagy…áá minek erőltetem, nem tudom kimondani a teljes nevét, de ezt legalább megjegyeztem. Ifjú titán, még fiatal (akárcsak én), de én már bizonyítottam, viszont az ő neve még friss ebben a szakágban. Nem mondanám, hogy játszottam volna felette a főnök szerepét, de mindenképpen lefektettem a szabályokat, hogy az én kezemben van a döntés, és ehhez mérten tartsa magát. Ettől függetlenül néhányszor már söröztünk együtt, de a magánéletembe még nem avattam be, arra ott volt Norton, és Woodward. A kis csibész már két alkalommal húzta ki magát a közös alkoholizálásunk alól, mert találkozója volt a pszichológusával. Eleinte jókat mosolyogtam ezen, még szívattam is, de aztán leesett, hogy melyik doktor nénihez jár, és azonnal megváltoztattam a véleményemet. Számtalan alkalommal ecseteltem neki, hogy engem is vigyen már be, mint pácienst, mert megnézném, hogyan is zajlik egy „terápia” vele, de minden egyes ilyen megbeszélésnél elzavart, mondván, hogy nekem semmi közöm, hogy ő miről diskurál dr. Wilsonnal. Ó, néha úgy éreztem, hogy megzavartam a kreatív joga körét a kis szentemnek, mint valami kislány, aki ragaszkodik az óvó nénihez. A másik muskétásról nem sokat lehetett hallani, mióta lezajlott a csúnya szakítás közte, és Nadia között…amit azért is sajnáltam, mert nem járt több ingyen süti a munkaidőben. Az új ismeretségeim kiszélesítették a látókörömet, és kezdtem beleszeretni Seattle-be, mármint az itteni közegbe. A kutyáimmal töltött időt nem pótolhatta semmi, de azért akadtak most már emlékeim is, és úgy tűnt, hogy a szilárd elképzelésem, miszerint nem lennék képes itt leélni az életemet…nos kezdett megváltozni, és ebben szerepet játszott a szexi rendőr néni is. A pitesütés kellemes meglepetést okozott, és nem ettük le egymás fejét, amit elkönyveltem némi előrelépésnek a nem túl előnyös kapcsolatunkban. Egy szóval zajlott velem az élet, és láttam a fényt az alagút végén.
A legnagyobb kihívást mostanság mégis egy különös eset jelentette. A nyolc éves Jeremiah Solo-nál viselkedési elváltozást jegyeztek fel, de az ottani neurológus nem jött rá, hogy mi lehet a probléma forrása. Egy rakás vizsgálatot rendelt el, és konzultációt kért a Virginia Mason Kórháztól is. A videó telefonálás rövidre sikeredett, de az alaphelyzetet így is megtudtuk. Megkértem dr. Andersont, hogy küldje át nekünk az eredményeket, és a kisfiú kórtörténetét. A megbeszélés alkalmával három embert rendeltem be, hogy a legjobbak dolgozzanak rajta. Malik, mint egy másik szakértő adott volt, de szükségem volt a kis zsenimre, Blake-re, illetve a gyerekosztály atyjára is. Jamie korlátozottan vállalt csak el új pácienseket, de nélküle nem jöttünk volna rá a rejtély kulcsára. Több napon keresztül gondolkodtunk, ötleteltünk, hogy mi lehet a baja a kis srácnak, de egyik megoldással sem jutottunk közelebb a célhoz, ezért mindig másnapra halasztottuk a teamünk összeröffenését. Egyik éjjel beugrott, hogy olvastam már hasonló esetről, és nem is olyan ritka ez a fertőzés, de csak másnap álltam elő a felvetésemmel, az új tanoncommal egy időben. Toxoplasma gondii, vagyis egy élősködő az agyban. Az emberek egy negyede betegszik meg vele, de sokszor nem produkál semmilyen észrevehető tünetet, de ha az agyban ver tanyát, akkor viselkedési elváltozásokat, agydaganatot idézhet elő. Sajnos a kisfiúnál már előrehaladott állapotot diagnosztizáltunk, és szükséges volt a személyes konzultáció. Nem is volt kérdés, hogy mennünk kell, csak az, hogy mikor. Egy közös konzultáción jelentettem be, hogy négyen kelünk útra, és ha műteni kell, akkor ott Rio de Janerio-ban fogjuk végrehajtani az operációt. A kis sebészpalántának nagyszerű kiugrási lehetőség, nekünk meg egy megismételhetetlen tapasztalatszerzés. A kórházi magángép helyett a turista osztályt, na meg a majdnem tizennégy órás repülőutat választottuk. Nem akartuk nagydobra verni az utazást, ezért a kényelmesebb megoldás helyett, és persze költségcsökkentés céljából vetettük el a magángép használatát. A Kennedy reptér kettes bejárata előtt szobrozok, két repülőjegy a kezemben, de még ketten hiányoznak a teamből. - Woodward, az istenit, gyere már ide, és tedd le azt a nyamvadt telefont. – állok meg a pult előtt, és a légitársaság egyik alkalmazottjának nyújtom át a jegyünket ellenőrzésre. - Az útlevelet is elkérhetném? – érdeklődik a zömök asszonyság, nem túl kedvesen, bennem meg kezd felmenni a pumpa. - Szépfiú… - füttyentek Jamie-nek, mire leesik neki a tantusz, és végre a kezembe nyomja a sajátját is, így finoman elé tolom, és továbbdobolgatva nyújtogatom a nyakamat, hogy a többiek érkezését lessem. A tumultus óriási, minden második gép késik, és nekünk lesz még átszállásunk is. A vállamon egyensúlyozó táskát igazgatom el, mire feltűnik a szőkeség. - Siethetett volna jobban is. – emelem a magasba a kezem, és megemelem a hangomat, hogy észrevegyen. A kislány még nem tudja, hogyan is működik a rendszer, sőt félek neki is van valami baja, ha már az érdekes szokásait veszem figyelembe. A talpát lesem, amikor hangoskodásra kapjuk oda a fejünket. - Uram, kérem, álljon meg, ide nem jöhet csak úgy be. Látnunk kell a jegyét, és különben is… - jaj, gondoltam volna, hogy Malik esetében nem lesz könnyű dolgunk. Arab..vagy mi, és hát nem szívesen fogadják ebben a nagyszerű országban. Kidüllesztve a mellkasomat indulok meg feléjük, hogy biztosítsam a repülőtéri biztonságiakat, hogy velünk van, és esze ágában sincs semmilyen öngyilkos misszióhoz…vagyis remélem nem.
A reptér olyan szinten tömve van, hogy félnék lehajolni. Mert ha megtenném, még csak sejtésem sem lehetne, ki foghatta meg a seggem. A bőröndömet magam után húzva napszemüvegben, dzsekiben, ingben, nyakkendőben és farmernadrágban menetelek előre oda, ahová Jake mondta tegnap este. Merthogy az utóbbi időben az ütődött utódot kifejezetten jó társaságnak ítéltem meg. Felvettem. Igaz, nem kérte, és azt sem tudta, felvételizik, de megengedtem, hogy a barátom legyen. Na, nem az a minden titkunkat megosszuk egymással - barát, csak olyan dumáljuk meg időnként a meccseket, és elvárom, hogy vitás kérdésekben az én oldalamra állj, ha állom az esti sörözést és egy hétvégi golfot - barát. Talán minden feltételről még nem értesítettem, de majd idővel fogom. Vagy észreveszi. Érdekel-e az, hogy ő akarja-e az én barátságomat? Nem igazán. Szocializálódnom kell. Ezt mondták. Hát ezt teszem. Mert szófogadó, okos gyerek vagyok. Még akkor is, ha az anyám meggyőződése, hogy egyik lábammal már a sírban, a másikkal meg egy csinos kis zárt osztályos gumiszobában vagyok. Említettem már, hogy az anyám néha az agyamra megy? A telefont a fülemhez szorítva hallgatom a bársonyosan szexi női hangot, és hümmögök. - Ne hümmögjön, Dr. Woodward. Értse meg, attól tartok Önnek ez a procedúra nagyon nagy stresszt okozhat, amitől félek, hogy a kezelések alatt megtett fejlődés vissza fog majd esni. Azt javaslom, maradjon inkább. Elvigyorodok. - Maradjak, mi? - kérdezem, és a hanglejtésem miatt hallom szinte, ahogy elpirul. - Nem azért mondtam, ezt Ön is nagyon jól tudja. Kérem, Dr. Woodward...ne nehezítse meg a dolgomat. Olyan szép fejlődést értünk el. Újabb széles vigyor terül el a számon, és beleborzongok a gondolatba is. - A terápia igen hatásos volt, ebben egyetérthetünk. A módszer...tudja...egyedi, de tényleg működik. Tovább megyek a széles, tömött folyosón, aztán sóhajtok. - Most pedig Ön értse meg, hogy nekem viszont mennem kell. Ez egy igen komplikált beavatkozás, és kell a szakértelmem, nincs mese. Mennem kell. A kollégáim már várnak. De tudom, mennyire hiányozni fogok magának, ezért hozok Önnek valami szépet, jó? A nő türelmetlen sóhajt hallat, de hallom, hogy közben kicsit azért derűs is az a hangsúly ahogy megszólal. - Próbálok távolságot tartani, Dr. Woodward, és meg kell mondjam, Ön a legkevésbé sem mutatkozik ebben partnernek. Nem tudom, így hogyan... - Inkább azt árulja el, mi van most magán? - vágok illetlenül a szavába, és élvetegen gondolok vissza azokra a pillanatokra, mikor nem volt rajta más, csak...én. Jól álltam neki. Ó, de milyen jól! Felháborodottan kapkodja a levegőt, és azt hiszem szóhoz sem jut, így gyorsan megelőzőm. Egy pillanatra megállok, mert Jake már vadul integet nekem. A jegyek nála vannak, mert valamiért attól tartott, én biztos otthon felejteném. Nem tudom miből gondolta ezt. Talán mert az útlevelemért is háromszor mentem vissza, és át kellett pakolnom a bőröndömet vagy hatszor? - Jól van na, nem kell válaszolnia. Már úgyis elképzeltem. De komolyan mondom, nem tudok visszamenni most. A team már vár, és a kis Jeremiah is a legjobb kezekben akkor lesz, ha én ott leszek és mindenkin rajta tartom a szemem. Három neurológus is kevés ahhoz, hogy rendbe rakja, ha nem épp az agyával lesz valami probléma. Amúgy nem tudja véletlenül, hol hagytam a napszemüvegem? - Én mégis honnan tudhatnám? - kérdezi ismét türelmetlenül és kissé felháborodottan folytatja - Dr. Woodward nyomatékosan kérem, maradjunk szigorúan a szakmai kapcsolatnál. Azt a...hibát...többször nem fog előfordulni. Egyetlen alkalom volt, és... Megint a szavába vágok. - Na de doktornő! - szólok rá - kikérem magamnak. Egyetlen alkalom? Én úgy emlékszem, pontosan háromszor vétettük azt a bizonyos hibát. Vagyis remélem, hogy nem értelmeztem félre a jeleket. Amúgy ne keresse, megvan a szemüvegem. Rajtam felejtettem.
Szinte látom magam előtt, ahogy az arcát felfújja. Iszonyúan édes, mikor haragszik. - Mellékesen, én nagyon jó vagyok a hibák ismétlésében. Esetleg hibázhatna még velem...még jön nekem kettővel. Plusz a kamat. Ha már szakmaiak akarunk maradni. Jake szépfiúzása szakítja meg a nagyon is kecsegtető gondolatmenetet. Ó, kedves doktornő...még hogy szakmai kapcsolat? Na, arról már lecsúszott, az tuti. Mert nekem abból a hibából, ha pokolra kerülök is, úgy érzem még kell ismétlés. Intek a drága haverbarátkollégának, hogy jelezzem, felfedeztem. - Dr. Woodward, Ön....hogy maga...micsoda lehetetlen alak. - puffog a telefonba, aztán hirtelen elhallgat. Jake az útlevelemért integet, hát gyorsan odaadom neki. Szegény nem érti mit vigyorgok magamban, de talán majd idővel elmesélem neki. Nem érek rá azonban most vele foglalkozni. Tessa hangja hirtelen megváltozik. - Dr. Wilson? - kérdem, de nem jön felelet. - Abby? Ott van még? - Itt, itt. Csak épp jön Dr. Morgan, és gondoltam megemlítem neki, hogy milyen nagyot léptünk a terápiában előre. Biztosan örülni fog neki, ha hallhatja. A szavak hallatán az ádámcsutkám akkorát ugrik, hogy félnék, talán meg sem áll a gigámnál, hanem továbbjön és kiugrik a számon át. Az átkozott perszóna...elkapott, méghozzá a legnemesebb testrészemnél fogva. Basszus, Morgan, az a vadállat. A pasastól a hideg is kiráz, valahányszor meglátom, szinte a csuklómon érzem a leszorítót, a halántékomon meg az elektrosokk tappancsait. A nevem hallom meg a hátam mögül, így megfordulok. A bájos, fiatal női arc számomra ismeretlen, de tudom, hogy gyakornok. Fogalmam sincs miért hozta magával Jake egy ilyen fontos műtéthez, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a döntéseit? A gyakornokról azonnal eszembe jut Cornelia, és a szívembe a hiánya úgy mar bele, mint a kés a nyers húsba disznóvágás idején. Intek neki. - Üdv. - biccentek neki, majd azonnal visszafordulok a telefon felé - Ööö...most mennem kell, drága doktornő. Legnagyobb bánatomra, bármennyire is tudom, hogy fájni fog, néhány napra hiányolnia kell a társaságomat. De csütörtökön a megbeszélt időpontban ott leszek. Csak néhány napot fog igénybe venni az ott tartózkodásom. És csak, hogy tudja...sokszor eszembe fog jutni. Nagyon sokszor. - mosolygok a telefonba, majd szó nélkül lerakom. Nem, nem akarom tudni, hogy mire gondol. Tudom, hogy az idegeivel játszom, de mit csináljak? Még mindig kóválygok attól, ami azokon a napokon történt. Nem tudom hová tenni, és ezzel azt hiszem nem is mostanában fogok megbirkózni. Túlléptük a határainkat, és bár sok mindenben egyet értettünk, azért volt, amiben ellentétesen gondolkoztunk, és gondolkozunk most is. Ez nem zavar, az annál inkább, hogy tényleg eléggé össze vagyok zavarodva. Most azonban bármennyire is szeretnék, nem tudok ezzel foglalkozni, mert fontosabb dolgom van. Malik Jarrah, a negyedik utastársunk ugyanis fennakad a szűrésen és nem engedik át. Jake azonnal odasiet, én pedig így a gyakornok mellé lépek. Érdeklődve figyelem, milyen jelenet fog lejátszódni Malik, Jake és a biztonságiak között. - Nem mondom, hogy ezt valahogy sejtettem, hogy így lesz...de igen. Sejtettem. - mondom csak úgy magamnak, aztán a gyakornokra nézek. Olyan furán viselkedik. Összehúzott pillantással nézek végig rajta, zöld tekintetemben a kórházban megszokott orvosi szigorúság tündököl. Jamie, az ingatag, bizonytalan, sebzett lelkű ember beszorul lelkem korlátai közé. Nincs lehetősége megmutatkozni. Hideg számítás, előre gondolkodás, a betegek mindenek előtti ellátása lép életbe. A szabályok, amelyeket én magam hoztam. - Hé, maga jól van? Remélem nem fog elájulni, vagy hányni. Mert ha lehányja a cipőmet, felajánlom a szerveit a unosnak. Amúgy...nem volt még a gyerekosztályon, ugye? - kérdezem, és a neve után kutatok az agyamban. De nem emlékszem, hogy valaha járt volna ott. Mert nem jut eszembe még a gúnyneve sem, amit adtam volna neki, ha találkoztam volna vele. Egy gyakornok, aki sosem járt a gyerekosztályon? Miért érzem úgy, hogy mostanában minden a feje tetején áll abban a kórházban? Mintha csak egy csapat majom vezetné. A gyakornokok össze-vissza őgyelegnek, a rezidensek elvetik a sulykot egyre gyakrabban, a szakorvosok sokszor azt sem tudják eldönteni, hogy műteniük kellene, vagy egy állatkertet vezetni. Nem tudom miért alakul ez így, de kezd a helyzet egyre frusztrálóbb lenni. Talán csak én látom ilyen borúsan a helyzetet, de mikor már az anyám, Virginia Woodward is szóváteszi ezt, lehet benne valami. Jake és Malik tortúrája kezd idegesítővé válni. Nem nagy erényem a türelem amúgy sem, és most, hogy tudom, hogy Tessa talán épp Morgannel beszélget rólam, még kevésbé vagyok jó hangulatban ahhoz, hogy türelmesen várakozzak, míg átengedik Malikot. A pasast nem ismerem, de azért bízom benne, hogy ha Amerikában orvos, akkor nem akarja majd felrobbantani a repülőt. - Mi lesz már, emberek?! Haladjunk már! - kiáltok át a tömegen és a biztonsági őrre mutatok - Jóember, mi kell még, hogy bizonyítsa, hogy nem valami eszelős őrült? Végezze ki magát itt a helyszínen? Vagy vetkőzzön meztelenre? Basszus, két elismert idegsebészt és nem mellesleg, ENGEM tart vissza attól, hogy megmentsék egy gyerek életét. Tényleg úgy gondolja, pont most kell piros pontokat szereznie a munkájában? - kérdem kissé haragosan, majd intek Jakenek - Lester, fel fog szállni a gépünk. Húzzatok bele. - mondom, majd a szőke gyakornokra nézek. - Na, jöjjön, Viharbanszületett Daenerys Targaryen - adok a gyakornoknak máris egy új becenevet, aztán hozzá fordulok - Nem bántásból, de vagy így fogom szólítani, vagy úgy, hogy Kaaleshi. A nevét nem fogom megjegyezni, mert úgyis elfelejtem, szóval vagy ez, vagy pedig úgy fogom hívni, hogy "Hé, maga...igen, maga ott." Szerintem a Kaaleshivel jobban jár. Menjünk. A gép nem vár örökké. Lesterék majd jönnek ha tudnak. - mondom, és átvéve a beszálló kártyámat a bőröndömmel elindulok előre a kapuhoz. A fene sem fog a végtelenségig itt ácsorogni, mikor ezer másik dolog jár az eszemben. Például, hogy Mayát fel kellene hívnom, hogy elutazok. Nem akartam. John kicsit kivan most akadva, és napok óta nem találkoztam se vele sem Lucyval. Így szerintem azt sem tudják, hogy el fogok utazni. De az ötletet elvetem egyelőre. És Tessával kapcsolatban is ezer dolog kavarog az agyamban, ahogy Cornelia sem ad okot arra, hogy könnyedebb legyen a napom, az anyámról meg ne is beszéljek. A nők...azok az átkozott nők fognak egyszer a sírba vinni.
Kezdőlap
