Hogy mikor vált majdnem egyértelművé, hogy nem jönnek vissza értem? Azt hiszem úgy két órája. Akkor volt már nagyjából két órája annak, hogy a székhez szigetelőszalagoztak engem Brianék. Mostanra elértem oda, hogy baromira zsibbadt mindenem és ha akartam volna se ment volna a kiszabadulás. Régebben már voltam pár hasonló helyzetben és elég csúnyán kidörzsöltem a bőröm azáltal, hogy ficánkoltam, szóval rá kellett jöjjek, hogy a legjobb megoldás, ha kiabálok és megvárom, hogy a takarító benyisson, remélhetőleg a hülye fülhallgatója nélkül, amit mindig maximum hangerőn bömböltet, hogy még véletlenül se tudjon semmiről se ami körülötte történik. - Hahó! Hall valaki? Mr…. Takarító!? – kicsit szégyellem magam, amiért elfelejtettem a nevét, pedig látott már meztelenül is. Ő volt már akkor is húsz éve a gondnok itt, mikor kezdtem a gimit. Elég sokszor talált meg kínos helyzetekben és sose nevetett ki. Csak ritkán vett észre. El lehet képzelni, hogy ezek alapján hányszor ért ehhez hasonló atrocitás. - Oh, hát ez remek – nyögtem fel, mikor egyik pillanatról a másikra minden fény lekapcsolt és hirtelen vaksötétben ültem a sportterem közepén, egy székhez ragasztva. Ilyenkor nem jön valami jól az, ha az ember fél a sötétben, egyedül, plusz attól, hogy megkötözve bedobják a folyóba, ahol aztán fulladásos halált hal. Attól se félek sokkal kevésbé, hogy éhen halok. Péntek van, ami azt jelenti, hogy legközelebb csak hétfő reggel jönnek majd ide tanulók, a hétvégén a tanárok is elkerülik a sulit. - Nagyon vicces volt, most már elengedhettek! Brian! – kiabáltam tovább, hátha ott bujkálnak a lelátók alatt a sötétben és csak arra várnak, hogy mikor kezdek majd el sírva könyörögni. Kinézném belőlük, mert volt már rá példa. – Legalább cipeljetek ki a wc-re! – semmi válasz. Azt hiszem most már nemcsak majdnem egyértelmű, hanem teljesen egyértelmű, hogy itt ragadtam. Fogalmam sincsen, hogy egyáltalán miért jöttem el. Az ilyen gimis találkozók még sose sültek el jól, de reméltem, hogy ezúttal… nem is tudom, kevésbé lesz olyan, mintha a gimiben lennénk még. Csak engem hívhattak ide, a többiek gondolom valami szórakozóhelyen lehetnek most. - Hé, itt vagyok! – kiabáltam újra, mikor valami léptekre emlékeztető zajt hallottam. Vagy képzelődtem. Esetleg egy kóbor kutya az, aki jött lerágni az arcomat. – Van egy csomó kuponom, mind a magáé, csak szabadítson ki! – folytattam a kiabálást, de mivel vaksötét volt, így fogalmam se volt, hogy merre nézzek, mert visszhangzott az egész hely. Az ember azt hinné, hogy előbb-utóbb kinövik az ilyeneket. Habár, az egyetemen meg egy póznához ragasztottak minket, igaz. Ez lesz az önéletrajzi könyvem címe: a ragasztó rosszabbik végén.
' All the good girls go to Hell. 'Cause even God herself has enemies '
Hátra dőlve a taxiban, adom meg a régi gimnáziumom címét, majd veszem elő a telefonom, és pörgetem végig a bejövőüzeneteim. Egészen egy nappal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy elmegyek arra az idióta találkozóra. A meghívót emailben kaptam, és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem töröltem ki olvasatlanul. Nem tartottam senkivel sem a kapcsolatot a régi évfolyamomból, kivéve persze Abel Goldberget, akivel pusztán a szakmai ösvényeink fonódtak össze, és a legutóbbi megállapodásunkra sem mondott még igent. Nem találkoztunk a legutóbbi, patológián tett látogatásom óta, és nem is vettem fel Vele a kapcsolatot. Egyelőre más volt prioritásban. S ha tippelnem kellett volna, akkor szinte biztos voltam abban, hogy nem fog eljönni erre a diáktalálkozó parádéra, tekintettel arra, hogy irántam is mennyi ellenszenvvel viseltet még mindig. Meglepne, ha mégis megjelenne. Az viszont már kevésbé újdonság számomra, hogy hirtelen milyen sokan bukkannak elő a múltból, s a számuk egyenesen aranyosan nő az instaram követőimével, és valami furcsa okból kifolyólag nem egészen egyeznek meg az emlékeink a korábbi „kapcsolatunkat” illetően. Főleg, akik az utolsó évben elfordultak tőlem, most hirtelen azzal hozakodnak elő, hogy nekünk még közös BFF medálunk is volt. Igen, volt. Ennek ellenére ők már nagyon várják, hogy újra láthassuk egymást. Okéé. - Megérkeztünk. - recsegi az elölülő taxis, mire én a táskámból előtúrom a borravalóval kiegészített árat, és előre nyújtom, s kiszállok a kocsiból. Ráérősen szedem a lépcsőket, miközben még mindig félszemmel a telefonom kijelzőjét nézem. Talán a bennem rejlő kisördög késztetett arra, hogy eljöjjek, egyfajta bizonyítási vágy által vezérelve, hogy lássák, lett belőlem valaki Daisy nélkül is. Természetesen Ő is felkeresett, évente több alkalommal jutott eszébe, hogy talán most segítségére lehetek, de az üzenetei minduntalan a törlés szekcióban végezték. Ez persze nem jelenti azt, hogy most sem nézném levegőnek, ha megjelenik. Hosszú percekkel később is az üres folyosókat járom, s egyre inkább kezdem azt hinni, hogy sokkal hamarabb fejeződött be a találkozó azon része, amit az almamáter falai között terveztek. Az email szerint a találkozó második része, melynek főszereplője az alkohol, a két utcával arrébb lévő pubban folytatódik, mindezt este hétre írták, és az óra épp, hogy elütötte a hatot. Az egykori osztálytermet, és a nagy előadótermeket már felkutattam, ahogyan a régi tablónkat is megcsodáltam. Utolsó ötletként a tornaterem felé veszem az irányt, és ha ott sem találok senkit, akkor egész egyszerűen hazamegyek. Először csak azt hiszem, a képzeletem játszik velem, mikor hangok foszlányai jutnak el hozzám, de egyre közelebb érve a teremhez, már biztos voltam benne, hogy nem csak hallucinálok. Belépve az ajtón, sötétség fogad, a lámpákat pedig nem tudom, hol kell felkapcsolni, így jobbhíján, a telefonon kapcsolom be a zseblámpa funkciót. - Hahó? - kiabálok én is, majd indulok el a terem közepe felé, ahol a homály ellenére is kivehető egy alak. Szinte azonnal akad egy tippem, ki is ül ott a széken, kissé természetellenes, kifacsart pózban, de ahogy odaérek, a vaku fénye mellett megbizonyosodom róla, hogy a sejtésem helytálló. - Te jó ég.. Ki tette ezt Veled? - Köszönés helyett jön a szörnyülködés, mikor végig nézek Aben, és meglátom, hogyan kötözték oda a székhez. Ledobom a táskám a földre, és a tetejére teszem a telefont, mint egyetlen fényforrást. - Várj. Segítek kiszabadulni. - guggolok le, és először még a táskába nyúlok, s a pipere táskámból kiveszek egy körömvágó ollót, majd azzal térdelek le a szék mellé. - Nem akarlak megszúrni, bocsánat. - Motyogom, miközben próbálom a kis hegyesvégű olló segítségével levágni a szigetelőszalagot, nos.. mindenhonnan. - Mióta vagy itt? - kérdezem, majd amikor sikerül minden testrészét felszabadítanom, elteszem az ollóm, és egy bontatlan üveg ásványvizet veszek elő, majd nyújtom át Abelnek.
Tulajdonképpen, nem panaszkodhattam. Egy széken ültem, és bár a kezeimet hátul megkötötték, akárcsak a bokáimat a széklábaihoz, egész kényelmes volt. Kényelmesebb, mint mikor a második gimnáziumi napomon bepréseltek a szekrényembe. Sajnálattal veszem észre, hogy már eltelt pár év mióta végeztem, de azóta se vették figyelembe a kérelmet, amit írtam a szekrénygyártóknak. Nagyobb, tágasabb darabok kellenének, amik ugyan nem könnyítenék meg a sorstársaim életét, de kényelmesebbé tenné, minden bizonnyal. Még diákelnöknek is jelentkeztem…azaz jelentkeztem volna, miután elmagyarázták, hogy mit tesznek velem, ha érvényre próbálom juttatni a terveimet. A haladást nehezen tudják feldolgozni azok, akiknek minden előnyük a fizikai felépítésükből származik. - Az evolúció – morgom inkább csak magamnak, mikor végre felhangzik egy emberi hang. Csak kicsivel később ismerem fel Mayát, mikor közelebb ér. Ilyen az én szerencsém, nyilván olyan talál meg ilyen helyzetben, akit ismerek. Néhány évvel ezelőtt tuti lőtt volna rólam egy képet mielőtt segít. – Pár régi … jó barát – mondom aztán, megvonva a vállam. Felesleges beárulni őket. Ahogy a gimiben, úgy most sincs semmi értelme visszavágni nekik. Főleg azért, mert én járnék rosszul, de, ahogy anya is mindig mondta: emelkedj felül, Yanno! – Rá se ránts, erős a fájdalomküsz… áu! – ugrok egyet, mikor az olló éle megszúr. Ez nem bizonyít semmit sem. Váratlanul ért, úgy mindenki jajgatna, mint egy kislány. - Úgy… nem tudom, régebb óta, mint szeretnék – felelem tanácstalanul, majd úgy kapok a víz után, mintha egy hétig sétáltam volna a sivatagban. Ha az embernek annyi hasonló tapasztalata van, mint nekem, akkor megtanulja, hogy a pánik nem segít. Márpedig számon tartani az időt, nagyon is pánikkeltő. – Kösz. A vizet is meg a mentést. Az osztálytalálkozó miatt jöttél? – kérdezek egy meglehetősen egyértelműt, miután majdnem üresen adom neki vissza a flakont. Úgy másfél korty lehet még benne. Lovagias vagyok, hagytam neki is keveset. – Azt hiszem mondták, hogy keresnek valami bulisabb helyet, szóval … remélem már nincsenek itt. Oda azt hiszem nem megyek – ráztam a fejemet, miközben kicsit kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat. - Hogyhogy erre jártál? Gondolom nem engem hiányoltál. A nosztalgia ösvényt jártad? – mutattam a folyosók felé. – A tablónkat még sose láttam. Bár lehet jobb is, kinézem belőlük, hogy hitler bajszot firkáltak nekem rajta, vagy ilyesmi – csóváltam meg a fejemet. Béna szakállas vicc. Azaz, bajszos. Vézna és gyenge zsidó gyerekként megszámlálhatatlan zsidó és náci viccet hallottam a gimis évek alatt. Akadt köztük szellemes, de a legtöbb csak simán rosszindulatú volt. – A gyűrű viszont még meg van, amibe utolsó nap bezsákoltak – mutattam fel a kosárpalánkra. Szó szerint bezsákoltak. Azt mondták, hogy buli lesz, de semmi buli nem volt benne. Az volt a szerencsém, hogy simán kiestem belőle, az én testalkatommal lehetetlen volt beleszorulni, pedig alighanem erre számítottak. A fizika törvényei végre egyszer az én oldalamra álltak aznap.
' All the good girls go to Hell. 'Cause even God herself has enemies '
Megkönnyebbülést vélnék felfedezni Goldberg vonásain, amikor végre rátalálok? Lehet, hogy egészen addig így volt ez, amíg nem realizálta magában, hogy az a bizonyos hang a tornaterem túloldaláról én vagyok. Nem hibáztatom azért, amiért nem tör ki örömujjongásban a felbukkanásomat követő percekben, de azért mégis kicsit mellbevágó a kérdésemre adott fukar válasza, s a szemeiben felsejlő teljes lemondás. Még azt sem tartom kizártnak, hogy egyetlen rövid másodpercig azt feltételezi rólam, hogy sorsára hagyom, ahogy a többiek tették. - Az a seggfej Brian, és a hülye haverjai voltak azok, igaz? - a kérdés költői, hisz tudom rá a választ, de a harag oly hirtelen lobban fel bennem, hogy még én is meglepődőm. Elsötétülő tekintetem inkább a ragasztóra szegezem, amiből éppen megpróbálom kiszabadítani. - Bocsánat, bocsánat, ne haragudj! - Kérek elnézést sietősen, bánva azt, hogy mennyire borzasztóan rossz a kézügyességem. Ezt akár szóvá is tehetném, mint egyfajta indoklást, de azt hiszem, teljesen felesleges. Abel testközelből megtapasztalja. Végezve a feladattal, állok fel, s még mindig a mobiltelefon fénye mellett nézem csendben, ahogy iszik. - Igazán nincs mit. - felelem válaszul, s még mindig kissé gondterhelt arccal méregetem a másikat. A legutóbbi helyzet egészen más volt, mikoris újra keresztezték útjaink egymást. Ez pedig sokkal inkább hat ismerősnek. - Igen, bár nem terveztem, hogy valóban eljövök. Az utolsó pillanatban gondoltam meg magam. Így talán nem is baj. - Ha nem bukkanok fel, félő, hogy Abel itt éjszakázhatott volna az iskola épületében. Egyedül. Pont, mint egy Z kategóriás horrorfilm intrójában. - Tudom. Megírták üzenetben a pontos címet, ahová mentek, de ha tippelnem kellene, Téged ebből kihagytak. - rázom meg a fejem kissé lemondóan. Nem, a legkevésbé sem tetszik ez nekem, s egész egyszerűen rosszul érzem magam ettől a helyzettől. Mintha a múltbéli énem - melyre a legkevésbé sem vagyok büszke - csak úgy a semmiből előbukkant volna, hogy a képembe nevessen, azt hahotázva hangosan, hogy nem változtam semmit sem. Pedig ez nem igaz! Elvégre felnőttem, és évek teltek már el azóta! Most mégis itt vagyok, és szembesülök azzal, hogy az a fiú, akinek végig néztem az évekig tartó kínzását, megint megalázzák. - Áruld már el nekem, hogy a fenébe tudod ezt így.. ilyen sztoikus nyugalommal kezelni? - Robban ki belőlem a harag, s kissé megemelve a hangom, tárom szét a karjaim, majd mutatok körbe, és Rá. Persze hallottam, miről beszél, csak éppen nem érdekel a felesleges fecsegés, mert egyszerűen képtelen vagyok túllépni ezen az egészen. - Azok, akik évekig megkeserítették az életed, most megint kikötöztek egy székhez és Te meg valami hülye bajuszról beszélsz, amit a tabló képedre festettek? - Újabb kifakadás, s a vállamra kapom a táskám, majd a telefonom kezdem el nyomkodni. - Oda megyünk. Ahová tovább mentek, itt van két saroknyira. Ezt nem fogjuk annyiba hagyni. Nem hagyhatod magad Abel! Ezúttal nem! - és mielőtt még jönne a kifogások garmada, ellentmondást nem tűrően karolok belé, és kezdem el magammal vonszolni a tornaterem kijárata felé. - Megmondjuk azoknak a seggfejeknek, hogy nem bánhatnak így Veled. -
Nem felelek a kérdésre, mert a választ mindketten tudjuk, de ahogy régen, úgy most sem árulom őket be. A fene se tudja, hogy miért nem! A gimi alatt a szüleim sok mindenről nem tudtak, amit Brian és a hasonszőrű barátai a „ez csak poén” címszó alatt csináltak velem. Nem akartam, hogy aggódjanak, és kicsit szégyelltem is magamat, mert … nos, nehéz büszke lenni arra, ha az egész suli megtudja, hogy Batmanes alsógatyát hordasz. - Akkor ezért nem szóltak neked a terv változásról – mondtam, bár inkább csak hangosan gondolkodtam. Ha nem tudták, hogy jön, nyilván nem írtak neki. Vagy kiment a fejükből, Brian elég ostoba, ami azt illeti. Csúnya dolog ilyet mondani, de a fickó tényleg nem lett okosabb, ami azért nem semmi, tekintve, hogy a gimi végén is egy kaviccsal vetekedett értelmi szinten. - Akkor mégis szóltak – javítom ki magamat, felsóhajtva. Kicsit azért rosszulesik, hogy olyannak is írtak, akiről úgy tudták, hogy nem jön. – Látsz itt valakit rajtunk kívül? – kérdeztem, miután kis híján elestem úgy megijedtem attól, ahogy felemelte a hangját. A telefon fényét leszámítva elég sötét van, nem szép dolog így kiabálni. - Nem nevet, vagy fényképez senki, szóval ez már most sokkal jobb, mint régen – magyarázom meglehetősen leegyszerűsítve, de … sajnos tényleg ennyiről van szó. – Nem ment a fejembe minden vér, nem nyomtak össze a szekrény falai… az akkori átlaghoz képest ez … tűrhető volt – vonom meg a vállam. Na persze, nem akartam eltűrni, ahogy régen sem, és ahogy akkoriban, úgy most sem érdekelt senkit se, hogy mit szeretnék. Viszont a pánik nem segít, ahogy a siránkozás sem, ezt apám mondta annak idején. Majd elment Brianékhez és összetörte a vadi új autóját. - Hé, nem, nem, nem megyünk oda! – ellenkezem, megpróbálva kikapni a kezéből a telefont, sikertelenül. Majd pedig hiába próbálok ellenkezni, húz maga után. Tényleg nem ártana edzeni. – Várj már! – kértem, megkapaszkodva az ajtóban, remélhetőleg így elengedett, hogy beszélhessek. – Nem akarok odamenni! Majd… nem jövök el legközelebb. Úgyse bírta soha az osztályt – vagy legfeljebb legközelebb hozom magammal Dan-t is, aki bár fizikai paramétereiben hasonlít Brianhez, de értelmesebb. – Egyszer már nem hagytam magam, és egy hétig mostam le a ragasztót Shelbyről – ami így kontextus nélkül elég undorítóan hangzik, de apám kocsijáról van szó, ami akkoriban még nem volt az enyém, csak kölcsönadta, hogy azzal… furikázzam a csajokat, ahogy ő fogalmazott. Meg én is valami ilyet hazudtam neki, miközben csak helyi Star Trek találkozókra mentünk. - Holnap úgy is … felkelnek másnaposan és mennek a mekibe dolgozni, vagy ilyesmi, én pedig … nagyon szívesen fényezném magam, de ami azt illeti, én is baromi korán megyek dolgozni, kevesebbért, mint amit Brian kap a mekibe, és cserébe még csak jobban meg se becsülnek. – A lényeg, hogy nem akarok velük találkozni. Nincs értelme – vonom meg a vállam. Plusz, nem szeretném, ha valami táncpárbajba menne át a dolog, mert nem vagyok jó táncos. Tudom, nem egy nyolcvanas évekbeli film az életem, de ez egy régi visszatérő rémálmom. - Látod? Mondtam, hogy ráfirkáltak – mondtam, ahogy közelebb léptem a falon lógó tablóhoz, amin a mi osztályunk volt. – Bár… elég gyenge lett. Ennek mi értelme? – mutattam a pénisz felé, amit a fejem mellé rajzoltak. Ez még csak nem is különösebben vicces, csak simán gáz. – Anatómiailag még csak nem is helyes. Ekkora makkja senkinek sincs – mutattam rá vigyorogva a hibás részre. És pont ezek az alakok szexeltek a legtöbbet annak idején, akik a saját testükkel se voltak képben. – Belegondoltál már, hogy egy gimis sport dzseki mennyit ért? Még a fotózáskor is az volt rajtuk, látod? Olyan volt, mint… egy rendőri jelvény, ezzel tűntek ki. És végül egyikből se lett sportoló – mosolyodtam el, bár tudtam, hogy nem helyes. De hé, a legszebb öröm a káröröm, és ez a négyzeten van, ha annyit húzzák az ember fejére a gatyáját, mint nekem.
' All the good girls go to Hell. 'Cause even God herself has enemies '
- Ez nem szól semmi másról, mint a hízelgésről. - csupán ennyit felelek arra a bizonyos sóhajra, melybe kimondatlanul keveredik a felismerés mellé egy enyhe csalódottság is. Nem feltétlenül a személyemnek szól ez az egész, sokkal inkább annak, amit elértem. Manapság bizonyos emberek a követőszámok bűvkörében élnek. És nem vagyok álszent, ez nekem is számít, csak nem éppen más hátán akarok felkapaszkodni, amíg ők azt hiszik, hogy pár órás jópofizás után már mehetnek is fel napi sztoriba, ahol megjelölőm őket. Vagy éppen elintézek nekik pár dolgot a kapcsolataimnak köszönhetően, elvégre mégis csak egy nagy televíziótársaságnál dolgozom. Erre aztán kár lenne irigynek lenni. - Mi? - kérdésére kissé értetlenül kapom fel a fejem, de végül leesik, miért is kérdezte azt, amit, mire csak megrázom a fejem. - Ne haragudj, nem akartam kiabálni Veled. - Mormolom az orrom alatt, miközben kezem kissé előre nyújtva, tartom a telefonom magunk előtt, ezzel az egyetlen fényforrást biztosítva. Felháborodásom csak tovább tetézi mindaz, amit még most körítésként elmesél nekem. Sok dologról tudtam, de pont annyiról nem, mivel nem voltam mindig Brian sarkában, és a végzős évünkben én sem voltam több, mint egy kitaszított senki, akit ugyan nem szívattak állandóan, de levegőnek néztek. Volt időm átgondolni akkor, s azóta is mindazt, amit tettem, és amit tétlenül néztem végig. Elsötétült tekintettel, és nem kevés vehemenciával vázolom a tervem Abelnek, ami nem nyeri el túlzottan a tetszését, és először nem is akartam foglalkozni az ellenkezésével, de végül túl gyengének bizonyultam ahhoz, hogy elrángassam az ajtótól, és felé fordulva néztem rá kérdően. Miért nem megyünk már?! - Nem kell eljönnöd legközelebb, ha nem akarsz. Ez legyen a te döntésed, ami nem mástól függ, hanem tőled. - nem hibáztatom, amiért ellenérzései vannak, és még csak ahhoz sincs szívem, hogy azt mondjam Neki gyáva, mert kiben ne lenne szorongás azután a sok szar után, ami Vele történt a gimis évei alatt. - Shelby? Nagyon remélem, hogy az egy autó. - Nézek rá kissé gyanakvóan. Őszintén, nem emlékszem a fent említett esetre. - Kárt okozott a tulajdonodban. Tettél feljelentést?- számomra teljesen evidens lenne, hogy megteszem, és még a nemlétező költségeket is behajtom, de elnézve az előttem álló srácot, van egy sejtésem a válaszát illetően. - Te pedig a doktoriddal a zsebedben elmész dolgozni, és a hivatásodnak élsz, és fejleszted magad. Nyugodtan mond csak ki, ha valamire, erre büszkének kell lenned. - Befejezem helyette is a gondolatot, amit elkezdett. Egy orvosi elvégzése nem kis feladat, és jómagam is hamar kibuktam volna, már ha egyáltalán felvesznek. Még az is kétséges. Nem értem, miért kellene szégyellenie azt, hogy képzett? - Gyerekes. - közben elindultunk a tornateremből, és a tabló felé vezetett az utunk, pontosabban útba esett a kijárat felé. Ismét fintorba húzom az orrom, s a szám, ahogyan a firkálmányt nézem, és nem igen van hozzáfűzni valóm, még annak ellenére sem, hogy Abel megpróbál valamiféle viccet csinálni belőle. Érett, felnőtt embernek tartom magam, akinek még akad némi humorérzéke is, de ezen nem tudom nevetni. Ami a saját képemet illeti, meg sem nézem jobban, egyszerűen csak átfutok rajta, mint mindenki másén. Magam részéről tovább mennék, de mégis megtorpanok, és Abel mellé lépve fonom össze a karjaim magam előtt, és nézem meg jobban a képeket. - Igen, olyan státusz szimbólum volt, mint most a legújabb Iphone. Pedig csak egy középkategóriás anyagból készült tucat darab volt az összes, amit az iskola a lehető legolcsóbb helyről szerzett be. De látod, a pompom lányok is egyenruhában vannak. - Emelem fel a karom, és mutatok pont Daisy képére. Én persze már ebben az évben nem voltam a szurkolócsapat tagja, mert Daisy kapitányként úgy döntött, nincs keresnivalóm közöttünk, de magamtól is mentem volna. - Ebben a kis közegben jónak számítottak, de annyira mégsem, hogy érdemesek legyenek a sportolói pályára. Ha nem így lenne, akkor arról tudnánk. Most pedig a saját életükben is egy nagy senkik. Ha nem így lenne.. nem tették volna Veled azt, amit. - fordítom az arcom Abel felé. Meggyőződésem, hogy ezzel akartak saját maguknak kompenzálni, bebizonyítani más nyomorán keresztül azt, hogy ők még mindig olyan nagy emberek, mint régen a gimnáziumi évek alatt. - Tudom, hogy nem akarsz odamenni, de meg kell tenned. Magadért. És nem leszel egyedül. - Ha esetleg nem lenne nyilvánvaló, még magamra is mutatok. - Legyen az, hogy akkor csak elkísérsz. Én bemegyek, és Te kint megvársz. Be sem kell jönnöd. Oké? Na húzzunk erről a helyről, mert marháta nyomasztó. - intek a fejemmel, majd indulok el a kijárat felé, reményeim szerint Abellel az oldalamon. - Tudom, hogy én vagyok az utolsó előtti ember, akivel kooperálnál, ezt már a legutóbb is levettem. Nem hibáztatlak érte. - Kezdek bele, és ha belemegy, akkor elindulok a két sarokra lévő hely felé, amit gyalog is elérünk tíz perc alatt. - Nem lesz semmi baj, hidd el. Felnőtt emberek vagyunk, még akkor is, ha ők nem viselkedtek úgy. Majd én a kezembe veszem ezt a dolgot, és segítek. - van is egy tervem, de ebbe már nem kívánom beavatni Abelt. Egyelőre.
Emlékszem, volt, amikor hálás voltam Briannek és a barátainak. Például, mikor a mogyorós csokimat nem vették el. Mint kiderült csak azért, mert az egyikük allergiás rá, de ettől még nagyon is hálás voltam, mert ennyivel több volt a hasamban, mikor hazamentem. Plusz, nem is kellett így akkorát hazudnom, mikor megkérdezte anya, hogy ki ette meg, amit csomagolt nekem reggel. Nem tudom, hogy magától jött-e rá, vagy valaki szólt neki. Mindig is úgy terveztem, hogy majd úgy állítok be ide, mint Hefner. Csak rólam nem az ugrik be az embereknek majd, hogy pedofil vagyok. De az volt a terv, hogy gazdag és sikeres leszek, ők pedig majd irigykedve néznek rám és térden csúszva jönnek oda, hogy bocsánatot kérjenek. Sőt, néhányuk még az uzsonnáját is odaadná. Kár, hogy felnőttként már nem kapnak. Leszámítva engem, ha Bostonból visszarepülök, anya sosem enged el útravaló nélkül. - Shelby egy hölgy. De amúgy igen, az autóm – és előttem az apám autója, tehát egy igencsak szép kort megélt autó. Többet költök rá a szervizben, mint amennyibe kerülne egy újat venni, de nincs szívem tőle megválni. Sok kedves emlékem kötődik hozzá, plusz, mégis ki az, aki eladná azt az autót, ahol majdnem lesmárolta őt egy csaj? Habár, így visszagondolva lehet, hogy csak tüsszentenie kellett. - Feljelentést? Nem, dehogy – ráztam meg a fejem. Az ő világában talán ez így működött, de ha minden ellenem elkövetett sérelem miatt rohantam volna a rendőrökhöz, szinte biztos vagyok benne, hogy a végén ők is csak szívattak volna. Plusz, nem akartam még jobban magam ellen hangolni Brianéket. Lehet, hogy nem látszik, de megvannak az alapvető túlélési ösztöneim. – Ami azt illeti, a doktorimra várni kell még… sokat – jegyzem meg, bár értem, hogy mire gondol. Egy sokkal egyszerűbb hivatást is választhattam volna, valami olyat, ami nem fél élet, mire elvgézi az ember. Örülhetek, ha a harmincas éveim közepére Dr. Goldberg lehetek. Zsidóként meglehetősen fájna, ha ez nem jönne össze. - Jó hát… a sulis költségvetés nagy része elment az új pályára – vontam meg a vállam. Gimnáziumi szinten a sulink focicsapata elég jónak számított, nem csoda, hogy az igazgató legnagyobb projektje az új sportpálya felhúzása volt. Ami egyben az utolsó döntése is volt, mert kis híján csődbe ment az egész suli miatta. - Azért kevesen lesznek profi sportolók. Főleg a focisták – teszem hozzá, bár nem őket akarom védeni, csak … bizonyos szempontból nézve az, hogy ők profi NFL játékosok akartak lenni, nagyra törőbb terv volt annál, mint amiket én dédelgettem. A nagyon szűken vett elitbe kel tartozni, hogy a futballban komolyan vegyenek. Nem csoda, hogy évente cserélődik a csapatok állományának hetvenszázaléka. Oké, de nem értem minek kell ezt. Őket nem érdekli és… engem se – vontam meg a vállamat, Mayát követve. Kicsit úgy érzem, mintha görcsösen jóvá akarná tenni azt, hogy ő is jól szórakozott azon, mikor átfurikáztam a városon Brianék karácsonyfájával, mert úgy volt, hogy akkor majd meghív a bulijába. Hát nem hívott, sőt, mint kiderült a fát lopta és nem akart maga elmenni érte. Szóval még le is kapcsoltak a rendőrök. - A múltkor kissé… ellenséges voltam. Bocsi – kértem elnézést, de … a saját közegembe férkőzött be és nem éppen a jó emlékek azok, amik eszembe jutnak róla. Szóval mondjuk, hogy volt okom bunkónak lenni, csak nem éppen jó. Na meg, ahogy anya mondaná: a jó oknak önmagában nincs kötőereje. - Ez most majdnem úgy hangzott, mintha valami képregényes gonosz lennél – jegyzem meg, kissé tartva attól, hogy mégis mit tervez, mert akármi is az, engem fognak később megtalálni miatta. – Oké, akkor… itt megvárlak. Siess, jó? Mert nem tudom lefutni őket, ha kijönnek – tehát jó lenne, ha nem jönnének ki, ezt akarom sugallani Maya felé. Kár, hogy eddig nem különösebben figyelt oda rám. Itt se kéne lennem. – És egy szót se arról, hogy itt vagyok – teszem hozzá, még mielőtt esetleg bemenne a helyre. Jobban örülnék, ha ezeket fel is írná valahova, mert van egy olyan érzésem, hogy egyik fülén be, a másikon pedig ki, amit mondok neki. - A legjobb az lenne, ha nem is rólam beszélnél. Sőt, mi lenne, ha be se mennél? Van itt egy tök jó kebabos, csak pár utcára. Majd onnan írsz nekik egy sms-t - adtam ötletet váll vonva. Én a kebabra szavaznék, és hogy ápoljuk a 21. század leggyakoribb társas formáját: az üzengetést.
' All the good girls go to Hell. 'Cause even God herself has enemies '
- De akkor is sokkal előrébb vagy, mint bármelyikük. Nem igazán tudok arról, hogy az évfolyamról bárki is ilyen komoly irányba továbbtanult volna. - őszintén, lövésem sincs, pontosan milyen szakra is jár Abel, és hiogyan épül fel, de biztos van egy izmos alapképzés, és arra épül a további szakosodás. Sosem néztem utána, hisz egyetlen pillanatig sem vonzott az orvosipálya, és nem is tartottam magam elég okosnak, és kitartónak magamat hozzá. - Legyél büszke rá! - Kicsit talán erőteljesebben szólítom fel erre, mint ahogy az elvárt lenne, de ettől függetlenül tényleg komolyan gondolom. Ahogyan azt is, hogy a középszerű játékosaink semmire sem vitték az életben, és hiába kell a védelmükre, amit egy vállrándítással intézek el. - Elég szomorú, hogy nem érdekel. - rázom meg a fejem. - Akkor majd engem fog, helyetted is. - Bele sem gondolok, hogy külsőszemlélőként erőlködésnek hathat az, amit most teszek, mert láthatóan csak én akarom ezt a helyzetet tisztázni. Pontosabban revansot venni. Abel visszakozása azonban nem tántorít el a tervemtől. Lehetséges, hogy így akarok törleszteni a múltban történekért, mert most szó sincs semmiféle „üzleti” megállapodásról. Csupán két egykori osztálytársról, akinek az útjaik ismét keresztezték egymást, mindenféle érdek nélkül. - Nem kell bocsánatot kérned. - pillantok rá kissé meglepetten, s halovány mosoly jelenik meg az ajkaimon. - Jogos volt a viselkedésed. - Azt már nem teszem hozzá, hogy nem feltétlenül vettem magamra. Sokan reagálnak így, igen széles skálán mérhető, ki hogyan viszonyul a munkámhoz, és Abel reakciója nem volt ismeretlen számomra. Az már sokkal inkább zavart, hogy a múltam egy bizonyos szeletével kellett farkasszemet néznem. Egy olyan résszel, amire nem vagyok büszke. - Nem lehet mindenki kedves szuperhős. néha be kell mocskolnod a kezed, akár a jó ügy érdekében is. - szélesedik ki a mosolyom. Határozott léptekkel haladunk a megadott cím felé, s ellenőrzésképpen a telefonomra pillantok. Abel szavaira, csak legyintek, láthatóan egy pillanatra sem vettem fontolóra azt az eshetőséget, hogy nem megyek be. - Itt várj meg, ne mozdulj. Illetve ezt kérlek, fogd meg nekem. Köszönöm. - Zárom le a monológját, s lecsúsztatva a vállamról a táskám pántját, adom át Neki megőrzésre, és már csak ebből is gondolhatja, hogy nem fogom faképnél hagyni, hiszen benne van a féléletem. Így biztos lehet benne, hogy visszajövök még. Ez pedig meg is történik, még ha nem is azonnal, beletelik talán öt, de legfeljebb tízpercig, mire felcsapódik a szórakozóhely ajtaja, és kilépek rajta, másodmagammal. Ugyanis nem vagyok egyedül, hanem Brianbe karolva indulok el Abel felé, miközben valamin borzasztóan jól szórakozunk, legalábbis a belőlem feltörő nevetés erre utalhat. Annak a baromnak az sem tűnik fel, hogy mennyire erőltetett, nem is csoda, hiszen az alkohol már ott zubog a szervezetében, olyan magabiztosságot adva neki, ami elhiteti vele, hogy tényleg szóba állok vele. - Hé Goldberg! - rikkant oda Brian Abelnek, aki remélhetőleg lefagy annyira, hogy nem mozdul, de egyébként is nagyon hamar átszeljük a távolságot. - Látom, ezt a Te szerencsenapod öreg! Sikerült valakit találnod, aki megsajnál, és kiszabadít egy ekkora rakás szerencsétlenséget. Szerencse a szerencsétlenségnek! Értitek? Haha! – Röhög a saját poénján, mire erőltetett nevetés kíséretében megpaskolom a felkarját. - Azt hittem viccelsz, de tényleg sikerült rávenned, hogy ide is eljöjjön. - röhög tovább, és a kelleténél tovább mereszti rajtam a szemét, mint az illő volna. - Szeretnél még egy kicsit nosztalgiázni Goldberg? Mert mi a fiúkkal nagyon belejöttünk az emlékezésbe! Mit szólnál hozzá, ha bemennénk, kifizetnéd mindenkinek a piáját, és utána a fejedre húznánk a gatyádat! Még mindig gagyi szuperhős mintájút hordasz? Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki! - - Várj! Nekem van egy sokkal jobb ötletem. - szólok közbe, amikor érezhetően elindul Abel felé Brian, aki most megtorpan, és kissé bambán néz rám, mire azonban felfogná, mi történik, könnyedén hátra csavarom a jobb karját a háta mögé, hátrafeszítve a hüvelykujját, ezzel olyan pokoli fájdalmat okozva, hogy szinte azonnal féltérdre rogy, másik kezemmel pedig a tarkójára fogok rá, s kényszerítem arra, hogy lehajtsa a fejét. - Mi a faszt csinálsz? - hörgi, de újabb fájdalmas nyögésbe torkollik a kérdés. - Kérj bocsánatot Abeltől. - - Mi a fasz? Nem fogok ettől a kis fasztarisznya lúzertől.. Auuurrg. – újabb feszítés a hüvelykujjra. - Nem mondom még egyszer. - – Jó, jó, bocsánat! Sajnálom, amit Veled tettünk. Sajnálom, sajnálom, tényleg! Bocsánatot kértem, hagy már abba! Sajnálom! - - És soha többet a közelébe sem mész, sem Te, sem pedig a haverjaid. Különben felkerül az internetre az a pár kép, ahogy végzősként a tizenhároméves kislányt keféled az öltözőben. - - Ez.. ezt te nem tudhatod! Csak blöffölsz! Nincs is semmiféle bizonyítékod, az már.. régen volt! - - Tegyél próbára. - s utoljára ráfeszítek az ujjára, mire a másik térdre is a földre kerül, s hátrébb lépve elengedem Briant, aki a levegőt kapkodva görnyed előre. Intek Abelnek, hogy ideadhatja a táskám, és mehetünk is. - Sokra tartod magad Mills, csak mert bekerültél a tévébe. Kíváncsi lennék, hány faszt kellett hozzá leszopnod, hogy sikerüljön. – köpi oda a szavakat, mire megtorpanok, s szép lassan beszívom a levegőt, de a nyugalomnak köze sincs ahhoz a grimaszhoz, ami most megjelenik az arcomon. Megfordulok, s és az ökölbe rándult kezemmel lendületből húzok be neki egy jobbost, mire üvöltve kap az orrához, amiből kiserken a vér. - Húzd meg magad, és nagyívben kerülj el engem, és Abelt, különben megkeserülöd, Te és a haverjaid. - sziszegem, majd elfordulva, lépek oda Abelhez, és ha kell, belé karolva húzom el a helyszínről. Jómagam is jobbnak látom felszívódni, mielőtt egyre többen jelennek meg bámészkodni. - Valami kebabost emlegettél. Farkas éhes vagyok. - Mondom Abelnek, miközben a bal tenyerembe ejtem a jobbom, amivel éppen az imént találtam orrba Briant. Sokkal jobban fájt, mint amilyenre számítottam. De eskü jól esett.
‑ Halál komoly irányba, hogy pontosak legyünk – pontosítottam, de ezt alighanem csak én tartottam viccesnek. Főleg így tizenhárom millió alkalom után. – Büszke vagyok. A szüleim is, amikor éppen nincs hányingerük tőle – vonom meg a vállam. Apának elég erős gyomra van, de anya folyton rám szól, ha az asztal mellett kezdek el a hullákról és azoknak a bomlási idejéről beszélni. ‑ Az igazán szomorú az, hogy Stan Lee soha nem fog tudni eljönni a születésnapi bulimra. Ehhez képest ez az egész csak… apró semmiség – és ezt komolyan is gondoltam. Ha az emberre sokáig rá vannak szállva, ahogy rám voltak a gimi alatt (is), nem veszi az ilyeneket annyira magára. Eleinte még igen, de ehhez is hozzá lehet szokni, csak kell egy kicsit nagyobb táska és az sem árt, ha az ember türelmes. Egyedül ugyanis nagyon nehéz kijutni egy zárt szekrényből. ‑ Mintha Batmant hallanám. Vagyis inkább Batwomant – javítom ki magam, elvégre Maya nő. – De ők megkeseredett, megtört lelkek, akiket bohócok terrorizál… ‑ magyarázom, de mire felpillantok ő már nincs sehol, én meg a kezemben egy női táskával állok az utcán. Őszintén szólva, ez még nem is annyira kínos. Gyakran használnak egyébként is a nők fogasnak. Ez valahol bók, azt hiszem. ‑ Jézus – suttogom magam elé, mikor megpillantom Briant. Még szerencse, hogy a nagyi ezt nem hallotta, tuti agyonütne. Nem felelek semmit Brian felettébb szellemes megjegyzésére, de leginkább azért, mert teljesen kiszáradt a szám. ‑ Én … ‑ ösztönösen hátrálok egy lépést, magam elé emelve Maya táskáját. Ha utánam nyúlna, akkor azzal letudom foglalni a kezét, míg én elkezdek futni. Hamar utolérne, de ha sikerül kifognom egy zöld lámpát a közeli átkelőnél, akkor… Olyan váratlan fordulatot vesznek az események, hogy lépek még egyet hátra, de ezúttal a félelem helyett inkább csak döbbenten nézem, ami történik. Több dolgot sem tudok helyre tenni, de a leginkább az érdekelne, hogy a fenébe érte el Brian fejét. Még elfogadni is elfelejtem a bocsánatkérést. Mintha Dr. Strange lennék és a testemből kiszakadva figyelném a történéseket. Nem hinném, hogy valaha is ilyen hangosan vert volna a szívem. Brian a gimiben engem már csak azért is elkapott, ha véletlen az új Nike-jára léptem, hát még, ha behúztam volna neki. Persze, Maya nő, de Brian egy állat, azok pedig nem szokták tiszteletben tartani az olyan alapvetéseket, minthogy: nőket nem ütünk meg. Maya igazán gondolhatna erre, mert Brian tekintetét elkapva biztos vagyok benne, hogy ezért is én fogok bűnhődni. És nem akarom tudni, hogy beférek-e még a gimis szekrényembe. ‑ Ez… elég durva volt – jegyzem meg, még mindig hitetlenkedve, pedig az imént láttam az egészet. – Hogy érted el a fejét? És… hogy csináltad az egészet? Mi vagy te, nindzsa? – őszintén érdekel. Apa régen tanított pár önvédelmi fogást, amiket megpróbáltam bevetni, de nem jött össze. Ráadásul videóra is vették. Olyan voltam, mint egy berúgott hód. – A táskád – nyújtottam át neki, mielőtt engem is lekapna a lábamról. Inkább nem kockáztatok. ‑ Nem mondom, hogy nem volt kicsit sem jó látni Briant így, de … elítélem az erőszakot. És egy kicsit félek is tőled, ami azt illeti – bár esetemben ez nem különösebben nagy újság, minden nőtől félek. Főleg a szépektől, jó illatúaktól, és akik sárga színű holmikat hordanak. – Tényleg lefeküdt egy tizenhárom évessel? Micsoda … eh, fúj. És neked honnan van erről fényképed? Ne, inkább nem akarom tudni – rázom meg a fejemet. Az én lelkemnek kicsit sok lenne megtudni, hogy ezek a fotók úgy jártak körbe pár embernél, hogy senki nem tett feljelentést, vagy ilyesmit. Brianhez illene a narancssárga. ‑ Jól vagy? Én egyszer behúztam egy bohócnak, de eltört az ujjam. A szemétláda ráadásul még ki is röhögött – pedig csak a hülye orra védte meg. Így azonban jó kis poénforrás lettem neki, és mondanom se kell, a bevételéből egy centet se láttam, pedig volt benne szerepem. A bohócok mind szemétládák, nem véletlen, hogy a képregényekben is mindig megakarják őket verni.
' All the good girls go to Hell. 'Cause even God herself has enemies '
Ha Batwoman dögös, akkor vállalom a szerepét. - valami ilyesmit vethettem oda a vállam fölött átpillantva Abelnek, mielőtt a klub felé vettem volna az irányt, ahonnan nem is olyan sokkal később másodmagammal távoztam. Nem volt nehéz Briant az ujjaim köré fonni, hiszen elég volt a megfelelő szófordulatokkal élnem, s azt mondanom, amit hallani akar egy buta szőke nő szájából. Azt hihette, hogy felidézzük egy félre eső sikátorban a régi gimnáziumi éveket, és bepótoljuk esetlegesen azt, ami akkor nem történt meg, és mindez az évek alatt meg nem kopott (sokkal inkább megsemmisült) sármjának köszönhette. Az ostoba tulok ennél nagyobbat nem is tévedhetett, s nem adtam neki túl nagy teret Abel zaklatására, mert tudtam, elég egyetlen mozdulat, és a falhoz préseli, azt pedig mindenképp szerettem volna elkerülni. Ezért is léptem én először, s kényszerítettem féltérdre. Láttam Abel tekintetében a rémületet, és az újabb árulás okozta kétségbeesést, amikor felbukkantam az oldalamon a gimis élete megkeserítőjével, és aztán azt sem kerülte el a figyelmem, miként hátrál egy lépést, miközben én kikényszerítem a bocsánatkérést Abe számára. Pontosan ez volt a célom, azzal viszont nem számoltam, hogy olyan indulatokat vált ki belőlem az egész jelenet, hogy jómagam is bemosok egyet Briannek. - A Batwoman szimpatikusabb volt. – vigyorodtam el a ninja hasonlatát hallva, és megköszönve a táskámat, vettem vissza a bal kezemmel, s ügyeskedtem fel a vállamra, miközben egymás mellett haladunk. - Több mint öt éve kezdtem el küzdő sportok iránt érdeklődni. Az egész egy önvédelmi tanfolyammal kezdődött, amire azért kezdtem el járni, mert.. igazából nem is fontos. A tanfolyamot tartó férfi ajánlotta, hogy menjek el bokszolni, és mostanság kick-boksz felé is kacsingatok. Más lányok fitness terembe járnak, én meg kétajtós férfiakkal verekszem. – Vonom meg a vállam, mikor kifejtem röviden honnan is van a „nindzsa” erőm, aminek persze nincs semmi köze hozzá. Arra nem akartam kitérni, miért is vezetett az utam ilyen irányba, mert nem tartottam fontosnak, hogy az életem ilyen mélységeibe betekintést nyerjen. Nem is valószínű, hogy pont az én történetemre kíváncsi. Elvégre még mindig én voltam az a személy, aki végig nézte, és valamelyest hozzájárult az évekig tartó zaklatásához. - Nem szeretném, ha félnél tőlem Abel. Nem azért tettem, hogy így érezz. – fordítottam a fejem felé, s néztem rá. Őszintén ejtettem ki minden szót, s haloványan elmosolyodtam. Kissé keserédes gesztus volt ez. - A történtek fényében azt hiheted, nem gondolom komolyan, de én sem pártolom az erőszakot. Viszont Brian egy seggfej, és megérdemelte. Kijárt már, hogy valaki eltörje az orrát. Élvezd ki a helyzetet, én nem ítéllek el érte, és nem is mondom el senkinek. – Nem tudom megtörténté tenni az iménti eseményeket, de nem is szeretném, mert nem érzem úgy, hogy megkellene bánnom. A kezem azonban másképp vélekedik erről. - Hencegésből elküldte Daisynek, akit féltékennyé akart tenni, Ő pedig tovább küldte nekem, én pedig elmentettem. Már akkor is tudtam, hogy az ilyesfajta információk sokat érnek. - mielőtt még azt feltételezné, hogy részt vettem holmi orgiában, ahol felvételek készültek rólunk, szeretném megcáfolni azt a valódi történet ismertetésével. Ettől függetlenül persze még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy nem hisz nekem. - Nem kell megvetően nézned rám, tisztában vagyok vele, hogy nem értesz egyet a módszereimmel. Scientia potentia est. – Kacsintottam rá. Az ajkaim szegletében lévő mosoly pedig pontosan tükrözte azt, hogy egyet nem értése nem zavar. Rengeteg ehhez hasonló bizonyítékom van gondosan elmentve különféle adathordozó eszközökön. Apám is ugyan ezt tette, még a digitális fejlődés hajnala előtt, mindenről volt otthon papírformában másolat. A fontosabb dokumentumok a mai napig a széfben pihennek. Az én széfem pedig már digitális, de az azokon elmentett információk is épp eleget érnek. - A történethez még annyi hozzátartozik, hogy Brian nem tudta, hogy még kiskorú a lány, és csak utólag szerzett róla tudomást, de én ezt nem hiszem el. – a tényen pedig úgy sem változtat, hogy bűncselekményt követett el, ami jelenleg sem évült el, így bármikor felelősségre vontható. - Hm? – Először nem is jut el hozzám a kérdése, csak amikor kifejti a sajátos történetét, aminek a végkifejletén akaratlanul is elnevetem magam. - Sajnálom, nem akartalak kinevetni. Nem az a vicces, amit mondasz, hanem ahogyan mondod. – próbálom menteni a helyzetet, mert úgy érzem, ezen az estén már így is eléggé túlléptem már Nála egy határt, és nem vagyok biztos benne, hogy ha nyíltan kiröhögöm, azt értékelné. - Nem tagadom, egy kicsit fáj. – Vallom be, mert nem akarom játszani a sérthetetlen képregényhőst, viszont nem is viszem túlzásba a panaszkodást. Felemelve a jobb kezem, válik láthatóvá, hogy kissé feldagadt a kézfejem. Megpróbálom mozgatni az ujjaim, de abban a pillanatban felszisszenek, ahogyan sikerül is ezt véghez vinnem. Inkább nem is erőltetném tovább. - Volt már rosszabb is. Majd teszek rá jeget. – az edzések során történtek hasonló baleseteim, csak ott az esetek nagyrészében vagy be van kötve a kezem, vagy kesztyűt viselek. Időközben több saroknyit lesétálunk, amikor megpillantom végre a kebabost. - Erre gondoltál? – Mutatok az apró kis bisztróra. - Van kiülős részük is, ha gondolod, ehetünk ott, vagy be is ülhetünk. – nekem igazából teljesen lényegtelen, csak végre valami ételhez jussak, és ezt a gondolatot a korgó gyomrom is támogatja.
- Hát, hiteles Batwoman lennél – sokkal hitelesebb, mint Bryce, aki a Comic-Con csapatunk Batwomanje. Sokan ki is röhögnének minket, ha… szóval, ha nem a Comic-Con lenne a színtere az egésznek. Ott mindenki lehet akárki, nemi megkötések nélkül. Na jó, azért ez így nem feltétlen igaz. Leia hercegnő bikinis szettét azért nem nézik jó szemmel férfiakon. - Áh. Én is valami hasonlót csinálok a Mortal Kombat-ban – bólogattam, bár valószínűleg fogalma sincsen arról, hogy miről beszélek. Ami szomorú. Valahol azonban áldásos. Dan szerint nem kéne büszke legyek arra, hogy milyen jó vagyok a kontroller nyomkodásában. De neki fogalma sincsen, hogy mennyi edzés áll e mögött. - Nem a te hibád. A legtöbb nőtől ösztönösen félek – vonom meg a vállamat. Az ilyet azért mindenkinek nem vallanám csak úgy be, de Maya gimiben is látott engem. Vagyis, ha nem is látott – mert aligha érdekeltem -, de tudott rólam, elvégre, nem túl nehéz észre venni a srácot, aki a kosárpalánkban ül, miközben próbálnak kosarat dobni a nevető osztálytársak. Pedig egyértelmű, hogy nem fog menni, mert … a kosárban ül valaki. – Mózesre, eltörted az orrát? – nézem rá megdöbbenten. Persze, sok volt ott a vér, de … azt hiszem jobb emlékeztetni magamat erre a pillanatra, ha valaha is csúnyát próbálnék mondani Mayának. Az én orrom mondjuk tuti könnyebben törik, mint Bryané, de jobb lenne nem kipróbálni. - Ha CIA-s lennél, ami… hát most már kevésbé biztos, hogy hülyeség, akkor hatalom lenne – elvégre, épp most törte el egy hegyomlás orrát. – De nem vagy, remélem, szóval … azokat elküldhettem volna mondjuk a … nem is tudom, igazgatónak? – naiv vagyok? Lehet, de eléggé meglep, hogy ilyenek történtek, pedig talán nem kéne. Sok rosszat hall az ember, de én még a legrosszabbakat se hittem el Brianékről. Nem is tudom miért. Talán úgy éreztem, hogy valahol a lelkük mélyén ők is … érző lények. Hát nem. - Ugye tudod, hogy a bohócoknak van orrvédője? – nem pont arra szolgál, de eléggé szépen tompít, ha az ember oda üt. Márpedig hova ütne? Olyan az a hülye piros orr, mint egy tábla, amire az van írva, hogy ”itt üsd a hülye képem”. – Remélem használ majd – valószínűleg fog. Plusz, ha tényleg régóta küzdősportol, akkor aligha ez az első ilyen sérülése. Az én legdurvább sportsérülésem egy horzsolás a homlokomon. Nem kötöttem be jól a cipőfűzőmet és elestem. De bennem aztán elesett az ellenfél is, így végül TD-t szereztünk. Mondanám, hogy begyakorolt figura volt, de senki sem hitte el már akkoriban sem. - Bizony. Ümran adja a legjobb kebabot a városban. A legjobb megfizethetőt – javítom ki magamat, mielőtt kinyitnám az ajtót, előre engedve őt. – Hé, szia Ümran! Hogy ment a srácodnak a dolgozat? – kérdeztem a török férfit, a pulthoz lépve. Hetente kétszer segítek a fiának, cserébe ingyen ehetek nála – ahogy a mamám mondaná: jó zsidó vagyok. – Nekem egy dürüm lesz. Neked? – néztem Mayára, majd, amíg vártunk, közben Ümrannal beszéltem. Mint kiderült, a dolgozata jeles lett, és ahogy Mayának is dicsekedett, mióta a srác velem tanul, éltanuló lett, pedig előttem kis híján megbukott. Nem mondom, hogy hős vagyok, de… azért valahol mégis. - Bírom Ümrant, jó arc. Egyszer ide menekültem tanulni, mert a lakótársam nagyon hangosan szexelt. Vagy fejt egy tehet, de ez kevésbé valószínű. Ümran sem túl penge matekból, szóval segítettem neki a visszajárókkal aznap, majd üzletet ajánlott – és mivel csóró egyetemista vagyok, az ingyen kaja mindig jól jön. A sráca ráadásul egész jó fej, bár elég nehezen tudtam elfogadtatni magamat vele. De miután meg lett a közös munkánk eredménye, már nem volt olyan ellenséges velem. - Itt jó lesz – böktem egy megüresedő asztalra, egyből ledobva magam az egyik székre, ami miatt kaptam néhány megrovó pillantást, de … hé, ez New York. Ha nem sietsz, a földön kajálsz. – Anno Briant is korrepetáltam. Meg Daisyt is. Nem épp a legjobb munkáim, de … nem is voltak túl kitartóak. Brian ráadásul azt mondta, hogy megeteti velem a labdát megint, ha valakinek erről beszélek. Aztán rájött, hogy egyszerűbb, ha csak simán megírom a házijukat. Valahol azért mégiscsak van esze – bár elég rosszul hangzik, de nem zavart annyira. A leckéjüket és beadandóikat megírni valahol még szórakoztató is volt. Gyakoroltam, bár nem lett volna muszáj, de biztosan sokat segített. Ők pedig buták maradtak. Szóval én nyertem.
- Őszintén Abel, nem hibáztatlak érte.- pillantok Rá, miközben egymás mellett haladva sétálunk a sötétbe boruló New York utcáin. Nem a kinyilatkozásának tartalma okoz nekem meglepetés - bár nyilván kissé az is, mert ilyet nem mindennap hall az ember -, hanem az, hogy mindezt pont nekem mondja el. Lehet, hogy tévedek, de mintha a beszélgetésünk milyenségében finom változás lépne be a legutóbbi alkalom óta. - A nők tényleg elég félelmetesek tudnak lenni. - Elképzelhető, hogy nem feltétlenül építőjellegű a kommentárom, de nem érzem szükségét, hogy elkezdjek szabadkozni, ami nem lenne több közhelyek puffogtatásánál. Abelt pedig elég okosnak tartom ahhoz, hogy ne lásson át ezen a dolgon. Mi nők - beleértve engem is -, szörnyűek tudunk lenni, mind a férfi társainkkal, és a tapasztalataim szerint legfőképpen egymással. Túlnyomórészt nőkkel dolgozom, így tudom, miről beszélek. Nem véletlenül nem bővelkedem az utóbbi időben túl sok barátnővel. Nem csak Dasiy volt az, aki hátbaszúrt engem, többen is követték a sorban. - Igen. Legalábbis igyekeztem úgy célozni. - bólintok a kérdésére, melynek a hangsúlyát hallva illendő lenne megbánást tanúsítanom, de legalábbis egy kicsit szégyenkezni. Nem árulok el nagytitkot azzal, hogy szó sincs egyikről sem, de nem is hencegek a tettemmel, csupán eloszlatok minden kétséget a témával kapcsolatosan. - Megnyugtatlak, nem dolgozom a CIA-nál.- vigyorodom el, de nem sokáig tart a jókedv, s hamar elhúzom kelletlenül a szám. - Nem voltam elég bátor, hogy egy ilyet meglépjek akkoriban, pedig ez lett volna a helyes. Függtem Daisytől, és Ő azt mondta, erről nem beszélünk senkinek. Viszont azt pletykából tudom, hogy anno az a lány elment az iskolai tanácsadóhoz, miután felfogta, mi történt vele, de a pasi nemesegyszerűséggel közölte, hogy biztos félreértett valamit, és egyébként is viselkedjen tisztességesebben a fiúk előtt, és akkor nem lesz baj. - Dühösen szusszanok egyet a mondandóm végére. - A lány nem próbálkozott többet. Nagyon sok undorító dolog történt, amiről nekem is tudomásom volt akkor, de még nem értem fel ésszel, mennyire nem volt helyes. Utólag ezeket már nem lehet megváltoztatni, vagy jóvátenni. - kissé lemondóan vonom meg a vállam. Nem szoktam ezekről a dolgokról beszélni, s magam sem értem, miért pont Vele osztom meg. Talán azért, mert Ő is ott volt velünk, és így jobban érti azt, amiről beszélek. Nekem pedig ez valahol megkönnyebbülés is. - Ebbe nem igazán gondoltam még bele, de jó tudni. - Sandítok rá halovány mosollyal az arcomon, s hozzátenném azt, hogy akkor ennek tudatában fogok egy bohócot megütni, ha szükséges. Jobbnak látom hallgatni, és nem megrémíteni valami hasonló megjegyzéssel, amit még a végén komolyan vesz. Követem Abelt, aki meglepetésemre ismerősként köszönti a kebabos fickót. - Én is azt kérek, egy hideg colával. - felelem. Csendben hallgatom a két fél beszélgetését, nem állva meg, hogy el ne mosolyodjak. - A fiának nem is lehetne jobb korrepetitora. Meghívlak. - Felelem ellentmondást nem tűrve Abere pillantva, és fizetem ki a kettőnk rendelését, egy vaskos borravalóval megfejelve azt. Igen, ez az este határozottan arról szó, hogy törlesztek, mégha a lelkiüdvösséget pénzen nem is lehet megvásárolni. Végül megkapva az ételünket, keresünk egy asztalt magunknak. - Tehenet? Erre tényleg kevés esélyt látok. - felnevetek az élménybeszámolóját hallva. - Hányan laktok együtt? - Érdeklődöm, választ azonban egyelőre nem kapok, mert Abelben feléled az igazi New Yorki vadászösztön, ahogyan lecsap az éppen csak felszabaduló asztalra. - Én speciel tudtam a korrepetálásról. - foglalok helyet, és mielőtt hozzányúlnék az ételhez a hideg félliteres colás üveget a kézfejemre simítom pár pillanatra. - Ezt hívják kiskapunak. Sok dologhoz ostobák voltak, de ha megkellett valamit úszni, akkor mindig megtalálták a kiutat. Ahogy.. sokáig én is. - Teszem hozzá, hiszen beszélhetek úgy róluk, mintha nekem nem lett volna semmiközöm az egészhez, de nagyon sokáig - pontosabban a végzős évig -, én is részese voltam a csapatnak. - Gondolkoztam a legutóbbi találkozásunk óta. - szólalok meg, miközben hátrébb dőlök a székben. - Bosszantott, amiért annyira ellenségesen viselkedtél velem, hiszen nem éreztem feltétlenül jogosnak, de.. az a helyzet, hogy teljesen érthető, miért reagáltál így a felbukkanásomra. - Pillantok rá, majd kissé ügyetlenkedve ugyan, de kibontom az üdítőmet, és belekortyolok. - Kiakartam mosni magam a történtekből, mondván én ténylegesen nem vettem részt a zaklatásodban, de az, hogy végig néztem, és nem tettem semmit, igazából ugyanaz. Nagyon sajnálom mindazt, ami Veled történt Abel, és tartozom Neked egy bocsánatkéréssel, ami tudom, hogy egy nagy semmi ahhoz képest, amin Te mentél keresztül, de ez a minimum. -
Kezdőlap
| 