A pszichológus nyilván valami olyasmit mondana rólam, hogy bezárkóztam és igyekszem a saját kis lerombolt világomat renoválni, talán igaza is lenne, kivéve azt, hogy sosem voltam egy brutálisan extrovertált személyiség. Azelőtt szerettem egyedül sétálni, akár a temetőben is sötétedés után, elhagyott helyeket felfedezni fülhallgatóval a fülemben, lerombolt épületeket kerestünk a barátaimmal, hogy ott igyunk, távol mindentől. Mostanság sokkal jobban szeretek emberek közelében lenni, biztonságot adnak, körbevesznek, bár attól ha hozzám érnek könnyen kaphatok pánikrohamot, de még így is jobb, mint egyedül,mikor még a bénító csöndben is furcsa hangokat hallok. Mióta Amerikába jöttem a szép dolgokat keresem, azokat, amikről az jut eszembe, hogy talán mégis megéri élni, hogy nem kellene azt gondolnom mindennap, mikor izzadságtól csatakosan felébredek egy-egy álomból, hogy bárcsak hamarabb értem volna haza azon a bizonyos pénteken és anya nem maradt volna otthon egyedül. Mindegy is...most nem erről volt szó, igaz? Csöndes vagyok, gyakran merengek a semmibe, a szemeim valahova visszanéznek, talán kicsit Szentpétervárra. Szeretek súlytalan dolgokról beszélgetni, kedves kis ostobaságokról és persze szeretem a zenét, mert semmi ijesztőt nem hallok benne.
Több, mint nyolc hónappal az eset után másodfokon is tárgyalják  Makar Golovkin ügyét, aki 2018. május 12-én vadászkéssel agyonszúrta  volt feleségét, majd mintha mi sem történt volna , dudorászva távozott a helyszínről. Az ekkor tizennyolc éves I. Golovkin a konyhaablakból  azonnal felismerte apját kezében a gyilkos fegyverrel, de nem hajlandó többé tanúzni az ügyben...
Talán visszamennék, ha lenne még ott bármim, lenne még családom, lennének barátaim, de semmim sem maradt. Az újságokban emlegetett I. Golovkinból néhány hét  alatt Seladon Fay lettem, új személyazonosságot kaptam, levágták és befestették a vörös a hajam, felvették a kapcsolatot a lehető legtávolabbi külföldi rokonommal és elhelyeztek nála. Az ügyvédünk azt javasolta a babushkámnak, hogy amíg az ügy le nem zárul nem ildomos visszatérnem Oroszországban, hiszen nem kizárt, hogy az apám az életemre törne azért, amit láttam.
Ami azt illeti, talán sosem megyek vissza, képtelen lennék rá, mert félek, mert gyenge vagyok. Ahányszor az otthonomra gondolok anyám holttestét látom, ahogyan apám a levélmintás zuhanyfüggönybe csavarja, amit újonnan vettünk múlt héten az Ikeában anyával. Átütnek a vérfoltok a világoszöld részeken, én pedig tudom, hogy tennem kellene valamit, de csak elfehéredő ujjbegyekkel markolom az ablakpárkányt és tágranyílt szemekkel, remegve bámulok befelé abba, amivé az életem mindössze egy óra leforgása alatt vált.
...a vadásznadrágjába törölte a késről a vért és becsomagolta egy konyharuhába. Utána nem tudom hova tette, nem emlékszem, mert anyámat néztem. Nem mozdult és nem adott ki hangot, mindenhol vér volt körülötte...azt hiszem akkor már halott volt. Aztán apám kiment és a hang alapján, amit hallottam lerántotta a zuhanyfüggönyt.
Két nappal később hallottam a hangom az esti híradóban, csak a hangomat, mert az arcomat kitakarták. Semmit sem számított, mindenki, aki egy kicsit is ismert tudta, mi történt velem és nem tudtam elbújni a kíváncsi szemek elől. Magántanulóként érettségiztem le és a családi ügyvédünk közbenjárásának hála hamar kaptam egy helyet a Columbián.
Ha aznap iskola után egyből hazaindulok minden másképp lett volna, de én egy lánnyal voltam, akinek már a neve is csak a vér vörösét juttatja eszembe. Dühös voltam rá, az ostoba kis enyelgésünkre, ahogy a Lázár temető mellett sétáltunk. Talán csak pár percen múlt minden, milyen groteszk! Talán, ha csak egy negyedórával előbb érkeztem volna vissza a házunkhoz, az anyám még most is élne.