Ide jön a jellem, ami lehet novellaszerű, avagy jellemzés, de írhatod pontokba szedve is, halszálkásan, képekkel illusztrálva, ábécé sorrendbe rendezve vagy ahogy szeretnéd. Utóbbi alatt értjük mondjuk azt, hogy minden egyes betűhöz írsz egy szót és elmondod, hogy miért éppen azt, de ezt a neved betűivel elkészítheted. A pontokba szedéshez csupán ötletadónak néhány szempont: pozitív illetve negatív tulajdonságok; hobbi; dolgok, amiket szeret/nem szeret; meghatározó pillanatok az életéből; példakép; kedvenc helyszíne; dolgok, amik mindig nála vannak; bakancslista; becenevek; elvei; mottó; ami zavar; amire büszke; mások véleménye stb stb stb. Viszont igyekezzetek minél jobban bemutatni a karaktert, és ne csupán egy rövid felsorolással letudni ezt a részt.



Nem emlékszem túl sok mindenre a bedfordi kollégiumból azon kívül, hogy egy vörös téglakastély adott neki otthont. Évszázadokat vészelt át egy hatalmas vadászbirtok közepén, indokolatlan bástyákkal és ormokkal felvértezve. Külső falairól hol varjak károgása, hol gyerekek nevetése visszhangzott, belső falairól pedig Oxford-cipők kopogása és időnként – egy vonalzó éles csattanása. Általában ebből a hangból, na meg az ezt kísérő majdnem-szívrohamból tudtam, hogy Mr. Wright már legalább fél perce gyakorolja a nevemet, és én meg se hallottam őt a nagy nézelődésben. Persze az az emberi aranyér ilyenkor sosem ismételte meg utólag a kérdést, amivel eredetileg felszólított, mert tudta, hogy kapásból megválaszolnám.
Őszintén szólva a napjaim zömét az ablakon kinézve töltöttem, hiszen ezekben az Isten háta mögötti átnevelő táborokban minden nap ugyanolyan. Az összesben. Ezt onnan tudom, hogy tucatnyi flancos bentlakásosban megfordultam már, hol diákként, hol a vendég rögbicsapat kispados tartalékaként, akit az edző legfeljebb végső kétségbeesésében lökdösött be a pályára. Első és utolsó ilyen emlékem nem több egy bevillanó képnél, melyben egy termetes csatár öle tölti ki a látóterem, a képszakadást pedig egy tompa puffanás előzi meg, ahogy a bal vállam földet ér és felszántja a gyepszőnyeget. De úgy, hogy a nézők állítólag azt hitték, ott helyben kitúrtam magamnak egy saját sírgödröt is.
A vállam még hetekig sajgott, ellenben a balesetnek két előnye is volt. Egyrészt, amikor kárpótolni akart a folytonos távollétéért, apám végre elkezdett focilabdák helyett könyveket venni nekem ajándékba. Másrészt az igazgatót még aznap sikerült meggyőznöm arról, hogy korábban hazaengedjen, így egy héttel hamarabb kezdődhetett el a tavaszi szünetem. Máig eltöprengek néha azon, hogy ha akkor nem hasalok el a pályán, és nem kérek korai kimenőt, az életem talán egészen máshogy alakulhatott volna.
Maradhattam volna áldott tudatlanságban.


2008, Chelsea, Manhattan

New Yorkban még a tavaszi szünetek is téli szünetek. Március közepén én, az apám és az öcsém mindhárman vastag kabátban sétáltunk a mélygarázstól a sorházig. Egész pontosan én és apa sétáltunk; az öcsém, Colin a tolókocsijában utazott, mert hiába töltötte be a hetediket, a lábra állással továbbra is küszködött. Agyi bénulással született, amiért az emberek rendszeresen hülyének nézték, és azt hiszem, sokáig még maga az apánk sem igazán hitt benne. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy én egyszer sem estem ebbe a hibába, viszont akármennyire is kételkedtem néha abban, hogy Colin megért-e engem, mindig úgy beszéltem hozzá, mintha ehhez kétség sem férhetne. Már az első szavai előtt, puszta pillantásokból is megértettem őt, ő pedig már akkoriban is önfeledten viháncolt a hülyeségeimen, és én beértem ennyivel.
Aznap volt is oka lelkesedni, hiszen a New York-i látogatásaink még egy disneylandi kiruccanásnál is hatékonyabban hozták elő belőlünk a hülyegyereket. Mindig úgy kezdődött a gyereknap, hogy apa hazafuvarozott minket a JFK-ről, mi meg egész úton tűkön ülve vártuk a parkolást, mert ő olyan épületben bérelt helyet, ahová egy lift engedte le az embert az Audijával együtt, igazán James Bondosan. Én és Colin minden alkalommal majd becsináltunk ettől izgalmunkban, hiszen Londonban legfeljebb két piros telefonfülke közé ékelheted be magad, ami izgalmas ugyan, de a lehető legrosszabb értelemben. Ahogy a londoniak zöme, úgy én is az anyósülésen ülve tanultam meg szitkozódni.

A nap még el sem kezdődött, de Colinnal máris túl voltunk egy hajmeresztő kalandon: átszeltük az Atlanti-óceánt, méghozzá kettesben. Erre olyan büszke voltam, hogy egész napra a nyakamban hagytam a „fiatal utazó” feliratú táblámat, amit a United Airlines figyelmeztető jelzésként ránk aggatott a reptéren. Igaz, hogy végig a nyomunkban loholt egy focicsapatnyi lefizetett légiutaskísérő, akik lesték minden óhajunkat és sóhajunkat, de attól még...
– ...Én adtam fel a csomagokat, tök egyedül! Igaz, Colin? – bizonygattam az öcsém székét toló apámnak úgy, hogy a kettejük elé loholtam, és elkezdtem hátramenetben közlekedni a járdán. – Olyan voltam... Olyanok voltunk, mint Kevin a Reszkessetek, betörők kettőben!
– Nem mondod... – csámcsogta apám somolyogva. Az inge és pamutmellénye fölé húzott ballonkabátjában egy kissé arra a vörös fejű rajzfilmfigurára, Tintinre emlékeztetett. Persze sose láttam egy részt sem abból a sorozatból, mert a nagyapámat mélyen felháborította minden, amiről tudta, hogy francia vagy belga gyártmány. Őket „sajtzabáló megadjuk-magunkat majmoknak” becézte, többek között.
– Mondtam is Colinnak: most, hogy apa és anya nincsenek velünk, végre eltéríthetjük a gépet Hawaii-ra. De a kísérőnk, Heather meghallotta és azt mondta – a hitelesség kedvéért ekkor felvettem egy eltúlzott amerikai akcentust –, „ne viccelj ilyenekkel, drágám, azt errefelé nem veszik jó néven”! – Megforgattam a szemeimet. – Hülye Heather.
– Fordulj előre, fiam, meg fogsz botlani – szólt rám apa, majd Colinnal együtt hirtelen megállt. – És nem látod, merre mész.
Igaza volt: a nagy lelkesedésben észre se vettem, hogy időközben megérkeztünk a lakásához, csak miután ő az állával arra az ajtóra bökött, melynek közelében megállt. Persze nem túl közel, mert ahhoz, hogy a küszöbre kerüljünk, előbb fel kellett segítenünk Colint a bejárat előtti lépcsőfokokon. Nem volt szükségem atyai utasításokra, magamtól is megszokásból tudtam, mi a dolgom. Míg ő felemeli az öcsémet – aki akkoriban még hordozható méretű volt –, addig én a tolószékét cipelem be az ajtón, és remélhetőleg megússzuk komolyabb sérülések nélkül.

– Alig várom, hogy elmenjünk a Coney Islandre! – folytattam ott, ahol abbahagytam, közben pedig Colin székét hajtogattam össze. – Meg hogy végre láthassam a T-Rexet a természettudományi múzeumban. Meg a Bronx Zoo-t. Sőt, igazából... – Felsóhajtottam. – Jó, tudom, hogy erről a múltkor hallani sem akartál, apa, de szerintem egyikünk sem bánná, ha végleg ideköltöznénk. Se én, se Colin, se anya. Én utálom Bedfordot, Colin meg kezdi unni Londont. Mindig csak esik, és sznobok az orvosok. Ugye, Colin?
– Ne használd ki az öcsédet csak azért, mert mindennel egyetért, amit mondasz – vágott közbe apa, felnyögve Colin súlya alatt. Meggyűlt a baja azzal az ajtóval. – Ezt már megbeszéltük, fiam. Nekünk London az otthonunk. Ott van anyátok, ott van mindenki, és hiányoznánk nekik. Mit szólnának a nagyanyádék? Vagy a nénikéd?
– Utálom Pam nénit – mormoltam a bajszom alatt.
– Ezt meg se hallottam...
– De Colin is utálja, és már amúgy is félig itt lakunk! – fakadtam ki.
– Nem is érdekel, hogy az öcsédnek fájdalmai vannak?! – förmedt rám apa. Már az ajtóban állt, de tudtam, hogy nem fogja átlépni a küszöböt addig, amíg a helyemre nem tesz. Amikor észrevette, hogy valaki elhalad mögöttem a járdán, vonásai abba a bosszús kifejezésbe dermedtek, amivel éreztetni szokta, hogy nem nyilvánosság elé való a magatartásom. Összepréselt ajkakkal várta meg, míg a járókelő elsétál, majd halkabban folytatta. – Kezelésre van szüksége. Mit nem értesz ezen, Landon?
– Akkor miért nem kezelhetik őt itt?!
– Mert én azt mondtam – zárta le a vitát ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, majd a hátával kitárta az ajtót. – Hozd a széket!

(...)