Ezt nem igazán értem. Hogy mehetett át a másik sávba? Biztos, hogy nem csupán vétlenségről van szó, de ráérünk ezen még gondolkodni később, mikor már Ben rendbe jött. Nem akarok rosszra gondolni, de az emberbe sajnos bele van kódolva, hogy akarva-akaratlanul eszébe jutnak az esélyes kimenetelek, de igyekszem elhessegetni onnan a negatív gondolatokat. - Most csak legyél mellette. – Két ujjammal a halántékom masszírozom, még a fejem is belefájdult ebbe a három percbe. - Igazam is lesz. Minden rendbe jön – próbálok egy kis lelket önteni belé, mert hallom és gondolom, hogy most nagyon rosszul érzi magát. Tudom, mennyire szereti az egyetlen bátyját, most az összeomlás szélén állhat valahol. Szeretném azt hinni, hogy rajta kívül van ott még valaki, akire legalább támaszkodhat, de a válasza nem erről árulkodik. - Nem érted el őket? Hol vannak? Hihetetlen, hogy még ilyenkor sem... – képtelen vagyok visszafogni a feltörekvő dühöt, hiszen azért ezt mégsem gondoltam, hogy ez esetben sem mennek oda. Legalább az anyja. Brianről amúgy sem hinném, hogy rögtön odarohanna, pedig a fia életéről van szó. - Jól van Joy, ahogy tudok, indulok. Kérlek, ahogy van bármi fejlemény, hívj. – Nem akarom idegesíteni, de nagy valószínűséggel óránként hívni fogom, ha ő nem tenné meg.
Tekintetemmel folyamatosan az ajtót figyelem, hátha kimerészkedik onnan valaki. De sehol senki. Minél tovább várom, hogy valaki tájékoztasson Ben hogyléte felől, annál idegesebb vagyok. Soha nem jelent jót, ha ennyire sokáig elhúzódik egy műtét. Nem voltam orvos, de abban biztos voltam hogy nem egy rutinműtétet végeznek a bátyámon, különben már rég itt lenne. A gondolataim folyamatosan egy irányba sodródnak, az össze rémkép újra megelevenedik előttem. Egyszerűen képtelen voltam nem rosszra gondolni. Egyre nyugtalanabb kezdtem lenne megint, olyan volt, mint egy örökös körforgás. Ez az érzés, ami bennem lüktetett, úgy éreztem, hogy képes lenne szétszakítani, szétmarcangolni teljesen. Háborgó gondolataimból Marlyn kérdése ránt vissza. - Igen ő...- válaszolom tétova keserűséggel, mert ebbe még csak bele sem gondoltam. Talán fel sem dolgoztam, amikor meghallottam, egyszerűen eluralkodott a félelem. És minden ép gondolatomat ez a félelem vezérelte. - Végig sem gondoltam még az egészet...- szólalok meg megint, miközben egy nagyot nyelek. Nem tudtam egyszerűen én sem hova tenni, hogy hogyan történhetett ez meg. Míg az agyam egy része próbálja ezt összetenni, addig a másik része folyamatosan olyan elméletek gyárt, ami vissza lök ugyanabba a gyötrődő körforgásba. - Próbálok..- össze kell magam szedni, akármennyire nem tudom jelenleg kezelni az érzelmeimet. Nem viselkedhetek úgy mint egy kislány. - Köszönöm Lyn. - Annyira szeretném, hogy igazad legyen.- csuklik el a hangom, de egy mélylevegőt veszek, és próbálom megacélozni egy kicsit magamat. Már amennyire tudom, ebben a helyzetben. Régóta bent volt már a bátyám, vagy csak nekem nyúltak túlságosan hosszúra percek, magam sem tudom, de túl hosszúnak véltem minden egyes percet amit bent töltött a műtőben. - Köszönöm még egyszer. De nagyon kérlek, óvatosan vezess.- érzem hogy megint rám jön a sírhatnék. Már a gondolattól is rosszul leszek, ha arra gondolok, hogy ilyen állapotban vezetni készül. - Nincs itt senki rajtam kívül..- nyelek egyet, majd folytatom.- Nem értem el a szüleimet... - teszem hozzá csalódottan, tudom hogy valami üzleti úton vannak, de belegondolva, egészen úgy tűnt hogy nem számíthatunk rájuk.
Teljességgel sokkol a hír, a végtagjaim megbénulnak és olyan tehetetlennek érzem magam, mint soha máskor. Itt vagyok, órákra New Yorktól, miközben Bent éppen műtik. Válságos az állapota. A szavak visszhangoznak a fejemben, a szívem hevesen ver, ez nem lehet igaz. - Ő tért át? - lepődöm meg. Ben mindig biztonságosan vezetett, volt, hogy kicsit gyorsabban a kelleténél, de akkor sem éreztem veszélyben magam mellette. Sosem. - Ez furcsa - motyogom, hisz a gondolataim rögtön tovább fűznék ezt az egészet, de jelen helyzetben még gondolkodni sem tudok rendesen. - Nyugodj meg Joy, biztos azért nem, mert nem akarnak semmi olyat mondani, ami nem biztos. Tudom, hogy idegörlő lehet - préselem össze az ajkam, a géphez megyek. Joy nyugtalansága még telefonon keresztül is könnyen átragad rám, kapkodok össze-vissza. A következő repülő csak holnap délben megy, akkor inkább elmegyek kocsival. - A helyzet most nem lényeg, Joy - sóhajtok és megdörzsölöm a szemem, hogy lássak is valamit. - Odamegyek. - Ez egyértelmű, csak azt nem tudom, hogyan? - Biztos mindjárt vége, stabilizálják az állapotát - próbálom nyugtatni, habár én sem vagyok nyugodt. Nem akarok erre gondolni, de ha az utolsó emlékünk az volt, ahogy eljöttem a városból... - Nekem még... Mindegy, most elindulok. Nincs nagy forgalom, három óra alatt talán oda is érek. Csak még meg kell ejtenem egy telefont, és indulok is - gondolkodom hangosan. Szólnom kell Samnek, hogy vigyázzon Rosera. Vagy a dadusnak. - Ki van még ott rajtad kívül? - Nem igazán érdekel, de a három órás út alatt tudnom kell, kire kell felkészülnöm.
Nem megy. Egyre csak visszhangzik a fejemben ez a gondolat. Bármi olyasmi történt, amivel egyedül kellett megbirkóznom, Ben mindig ott volt, és fogta a kezemet. Mintha mindig érezte volna rajtam, hogy megtörök, ha ő nincs ott mellettem. Bármi ért, amit éppen nem tudtam kezelni, ő ott volt. Most viszont itt voltam, a bátyám nélkül. Egy telefont szorongatva, és próbálok egy egybefüggő mondatot úgy elmondani, Lynnek, hogy értsen is belőle valamit. Újra köszörülök a torkomon, de a fojtogató érzés, csak még erősebben kezd lüktetni. - Csak annyit mondtak, hogy átment az ellenkező sávba, és frontálisan ütközött.- hangom újra elvékonyodik, ahogy belegondolok a kimondott szavakba. - Amióta ide bejöttem, még csak nem is láttam, és nem mondanak semmit...- csak ültem és vártam hátha valaki több információt mondd az egészről. Egy nővérke néha odasétált, egy pohár vízzel, és próbált megnyugtatni. De olyan állapotban voltam, hogy jelenleg ráborítottam volna a pohár vizet is. Ha nem a bátyámmal kapcsolatban akar segíteni, akkor ne próbáljon ápolgatni, mert semmit nem ér vele. Amíg legalább azt nem tudom, hogy a bátyámmal minden rendben lesz. Viszont ahogy Lyn kimondja, hogy minden rendben lesz, egy egészen kicsit megnyugszom, és fellélegzem a fojtogató érzés nyomasztása alól. - Semmit nem mondtak, amikor már beértem ide, már a műtőben volt. Csak a nővérke mondta el, amennyit tudott.- még mindig levegő után kapkodva beszélek, de most már nem csak mondat foszlányok hagyják el az ajkaimat. - Én nem tudtam kit hívjak...te voltál az első akire gondoltam, és tudom hogy most a helyzet...- halkulok el újra, mialatt egyik kezemmel letörlöm a könnyeimet. Valójában valamiért úgy éreztem, hogy ő az egyetlen, akire számíthatok ebben a helyzetben. A szüleim nem vették fel, és azt hiszem talán még rosszabb lett volna a helyzet, ha velük közlöm ezt az egészet. Nem tudom mire számítsak tőlük, és féltem tőle, hogy talán nem csak a szomorúság nőne bennem, de egyben a dühöm is. - Nem értem, már több mint egy órája bent van...- újra felgyülemlik bennem a feszültség, és próbálom visszafojtani, de a könnyeim újra elerednek.
Éppen a meetingre indulnék, mikor megcsörren a telefonom és az ajtóból fordulok vissza érte, hogy ránézzek a kijelzőre, ki lehet az?! Mikor megpillantom Joy nevét, ráncba fut a homlokom. Hezitálok kicsit, vajon mit akarhat? Mióta eljöttem New Yorkból nem sokat beszéltünk, egyszer hívott valami munkaügyben, biztos most is valami ilyesmiről van szó. Végül felveszem, hogy közölhessem vele, hogy visszahívom a meeting után. - Szia! Ti is túlóráztok? A meeting után... - kezdek bele, de a hangjáról nem az árulkodik, hogy most csak jókedvében telefonál, és a rekedtes hang hallatán belém is akad a szó. Nem telik bele pár másodperces csendbe, elmondja, miért hív. A hír kősziklaként kólint fejbe. - Mi? - nyögök ki ennyit, de mikor folytatja, megkapaszkodom az asztal peremében és a székre rogyok. Válságos az állapota? Mélyen, szaggatottan szívom magamba a levegőt, a vér pillanatok alatt kifut a végtagjaimból és egyszerre izzadok le és érzem úgy, hogy mindjárt megfulladok. - Joy... de, hogy történt? A műtőben van? - ismétlem a szavait, mint aki nem értette jól, nem akarok hinni a fülemnek. Körbepillantok az irodában és a fejemhez kapok. A torkomban gombóc nő, és olyan rossz érzés kerít hatalmába, amit legutóbb akkor éreztem, mikor eljöttem New Yorkból. - Minden rendben lesz - nyelek nagyot, hiszen hallom a hangján, hogy ő is mindjárt összeomlik. Remegő kézzel nyúlok a notebookomhoz és rögtön rákeresek az American Airlines honlapján, mikor megy a következő repülő, amit el tudok érni. Nem látok semmit, a szememben könnyek gyűlnek, nem értem, miről makog, az idegesség és a kétségbeesés egyre inkább csak gyűlik bennem. - És most... milyen műtét zajlik, mit mondanak az orvosok?
Nem tudnám megmondani mióta vagyok itt. Néha fel állok, megyek egy kört, majd egy újabb idegösszeomlás közeli állapotba kerülök. Akárhányszor az orvos szavaira gondolok a szívem rándul egyet, mintha csak éppen valaki kézzel neki állna kifacsarni belőle az utolsó dobbanásokat. Újra összeomlok. Arcomat a kezeimbe temetem, próbálva elfojtani a sírást, de nem sikerül. Keservesen tör fel belőlem, nem tudom abbahagyni, nem tudom elhinni, nem tudok erős lenni. Ehhez nem. Erre nem vagyok felkészülve. Akárhányszor tagadni próbálom, csak még jobban sajogni kezd a szívem. Fél másodpercenként az ajtót vizslatom, hátha kijön valaki, de úgy tűnt mintha a végtelenségig várnék. A hajamba túrok, erősen belemarok a haj töveimbe, mintha csak ezzel próbálnám magamat felébreszteni. De ez nem álom, ez leginkább, az én rémálmom volt. Sok mindentől féltem, de inkább ezerszer átélném azokat, amelyeket én alkottam magamnak, mint ezt ami az agyam apró kis zugában helyezkedett el. Most pedig szembe kellett néznem vele, ám az erőm elhagyott. Bent feküdt egy műtőasztalon kritikus állapotban. A gondolataim egyre csak cikáznak, ahogy Lyn számát tárcsázom, a könnyeim továbbra sem apadnak el. Nem tudom milyen elgondolásból hívtam fel, vagy a célom mi volt vele. De ő volt az első gondolatom, azok közül akiket felhívhatnék. Amikor felveszi a telefont, újra feltörni készül belőlem a sírás, de elfojtom. - Lyn...- ejtem ki a nevét fojtottan. Megköszörülöm a torkomat, és próbálok erőt venni magamon. - Bent autóbalesett érte...- itt újra mély levegőt veszek, mert a sírás már szinte fojtogatón próbál utat törni magának. - Válságos az állapota...most van a műtőben.- fejezem be, mert ennél többet nem tudtam mondani. Újra kezdődik elölről. Akárhányszor felszínre törnek a könnyeim, mintha még jobban fájna, még jobban sodorna magával a félelem. - Én....- hallgatok el, mert magam sem tudom mit tudnék mondani.
Kezdőlap
