- Van valami izgalmas? –bökök fejemmel a nővérpult felé, annál is inkább az egymás mellett sorakozó, kezelésre váró kórlapok irányába, mikor megállapodok a nem annyira szorgosan, de mondhatni hatékonyan dolgozó nővérkék előtt. - Hát, Doktor úr… nem tudom, hogy van-e olyan, ami eléri az ingerküszöbét… -rántja meg a kissé molettebb alkatú, a gépet vadul püfölő nő a vállát, szeme sarkából sandítva fel rám, mielőtt újból belefeledkezne a monitorról felé vakító világba. Minden bizonnyal a facebook virtuális valóságából katapultált át a buzzfeed quiz-ekre, és nem a munkakedve az, ami annyira arra ösztönzi, hogy ínhüvelygyulladást generáló püföléseket üssön nem csak a billentyűn, de az egéren is. - Különben is… mi ez a sok várakozó? Hol vannak a rezidensek? –ujjamat végigfuttatva a felhozatalon egyet-egyet kiragadva a tömegből futom át a különböző paramétereket, hogy visszacsúsztassam őket, fújtatva, érdektelenül. A kezemben szorongatott műanyag poharat körkörösen mozgatva lögybölöm fel a kávét annak falára, hogy ezzel is felkavarjam az alján lerakódott, nem túl nagy mennyiségű, de azért érezhető cukrot, mielőtt felhajtanám az utolsó kortyot. - Vannak uram, vannak, de néhányuknak most van ebédszünet, akad egy-kettő, akik Kim doktornál segédkeznek műtéten. A többiek pedig itt robotolnak a kivizsgálókban. Azért az ő számuk is véges… -hívja fel a figyelmemet mintegy mellékesen a nővér, jelentőségteljes pillantást vetve rám. Na mintha amúgy nem tudnám! Mintha én soha nem lettem volna az ő helyükben, mintha én a jelenlegi posztomban születtem volna erre a remek világra, és nem kellett volna ugyanúgy megmásznom a szamárlétrát. - Aha… -fűzöm hozzá legkevésbé se szofisztikáltan. Kezemet magasra emelve, bal szememet lehunyva mérem be a pult végébe helyezett kukát, majd a tökéletes célzást elkönyvelve, határozottan hajítom el a kiüresedett poharat, ami végül halk koppanással állapodik meg a szemét tetején. Egy alig látható diadalittas mosollyal könyökölök fel a pultra, öklömön támasztva meg az államat téve kísérletet afelé, hogy rálássak a monitorra. - Ma meddig van bent? –teszi fel a kérdést, mintegy megelégelve a jelenleg űzött foglalatosságomat, alig érzékelhető célzást téve afelé, hogy ha sokáig rontom még itt a levegőt, legalább azt megtehetném, hogy mindezt egy másik helyiségben teszem. - Már nem vagyok sokat. Két óra és lejár a műszakom, feltéve, ha nem fut be egy sürgős eset –órámra sandítva szinte bűvölöm azt, hogy ha lehet, ebben a pillanatban ugorjon kettőt előre a kismutató, hogy hazaérve ledobhassam magamat a kanapéra a tv elé. Nem mondom, hogy különösebb terveim vannak a céltalan ücsörgésen kívül, de abban biztos vagyok, hogy Minho háziját még le kell ellenőriznem, mielőtt lefektetem a kölyköt. - Doktor úr?... –tanácstalan, leginkább egy kisegér határozottságát súroló hang szűrődik ki az egyik függönnyel leválasztott vizsgáló irányából. – Esetleg ide tudna jönni? –bólintva adom tudtára, hogy „igen, oda”. Ellökve magamat a pulttól, zsebembe mélyesztve a kezeimet indulok a hatos irányába, könyökömmel törve utat a behúzott leplen. Rögvest az egyhelyben toporzékoló, fiatal rezidensfiúra szegeződik a tekintetem, majd a felém tartott kórlapra sandítok, amit annak rendje és módja szerint el is tulajdonítok. Először a betegleírást szemrevételezem, csak aztán siklik fel a pillantásom a páciens nevére. - Ó, Ms. Barland! Megint itt? Olyan régen találkoztunk!... Most éppen mit tett magával? –ezzel pedig már perdülök is a szőke, fiatal nő irányába, hogy egy hetyke kis mosollyal üdvözöljem őt a dosszié pereme felett. – Mondja, nem gondolt még arra, hogy letáborozzon itt nálunk? Meglehet, hogy egy ideig zavaró lenne a sátra, de biztosíthatom, idővel mind hozzászoknánk –megkerülve az ágyat állapodok meg vele szemben, ahogy ott ül a matrac szélén. Lábamat akasztva a gurulós, fekete ülésű szék aljába húzom azt magamhoz, hogy feljebb állítva a magasságot huppanjak a mindennemű kényelmet nélkülöző alkalmatosságra. - Tehát a keze… -olvasok újra a sorokba, mély bólogatásokkal értelmezve azokat. – Megkaphatom? –nyújtom ki a tenyeremet felé, ezzel egyidejűleg téve le a papirost az ágyra. Ha az igenleges válasszal együtt a kezét is eltulajdoníthatom, szakavatott pillantást vetek rá. - Hol is fáj akkor pontosan? –érdeklődöm ide-oda fordítva az alkarját, ügyelve arra, hogy mindezt a legfinomabb mozdulatokkal tegyem meg.
- Komolyan nem tudom már mit csináljak veled, hogy ne kössünk itt ki minden egyes hónapban... - egy szinte már-már beletörődő sóhaj, és egy fejrázás az, amit a drága lakótársától kap. Igaz, csupán még csak lassan három éve boldogítják egymást abban a kis lakásban, de néha olyan, mintha már évtizedek óta ismernék egymást. Na meg persze ezt a kórházat, ahova kisebb-nagyobb - szerencsére főként csak kisebb sérülések miatt mr nem először kellett a másiknak elhoznia Sorcha-t. Mondhatni már törzsvendég, és saját névre szóló széke van a sürgősségi várótermében. - Ez most kivételesen nem az én hibám volt, jó...? A macskáé... - fújja is fel duzzogva az arcát, hogy már szinte ösztönösen fonj össze a karjait maga előtt. Bár ezttalán nem kellett volna, a fájdalomtól szinte azonnal rántja is el a kezét. - Óvatosabban Sorcha, nem hiányzik hogy még nagyobb bajod legyen... - hát igen, az senkinek nem hiányzik. Pedig ha Sorcha-n múlna, talán már rég kerekesszékben lenne. Már így is nagyon nagy szerencséje van, hogy egészen idáig, csaknem huszonöt éves koráig kibírta, és akkora kárt nem okozott magában, hogy a gerince teljesen tönkremenjen. Pedig az elmúlt évek alatt volt pár olyan balesete, ami csak a szerencsén múllot, hogy most nem alulról szagolja az ibolyát. Otthon szinte egy egész polcnyi papírkötege van, amit a kórházakból kapott, már egészen csecsemőkora óta. Mert hát már a születése pillanatában is összeszedett pár törést, s mire rájöttek, hogy mi a hiba a rendszerben, addigra néhány újabb másikkal gazdagodott. Persze azt soha nem tudták teljesen megelőzni, hogy minden bajtól védve legyen, így a repertoárban akad bőven műtét is, amivel sikeresen helyrehozták egy-egy törött testrészét. Hál Istennek azért az elmúlt években sikerült visszaszorítania a sérülések számát. Bár a figyelmetlenségéből adódóan még így sem annyira, mint kéne. Ezért is lehetséges, hogy az itt dolgozó nővérek már ismerősként köszöntik őket, mikor megérkeznek, és már nem is kell semmiféle személyes adatot bemondani, vagy a személyijét bemutatnia, ugyanis már rögtön tudják, hogy ki az, és hogy valószínűleg milyen gonddal érkezett ismét a kórházba. Ellenben ezzel a fiatal rezidens sráccal, aki olyan tanácstalanul áll előtte, mint még soha senki. Pedig annyira nem nagy dolog, ugyanolyan törés ez is, mint a többi. Jó, persze az ő esetében ez amilyen könnyen eltörik, olyan nehezen is gyógyul be, de ezen kívül nincs nagy különbség a többi esethez képest. De majd úgyis rájön idővel... Mert egész biztos, hogy még fognak találkozni. - Üdv, doki! - vigyorodik is el, ahogy az érkező, ismerős dokira pillant, akit már nem először boldogít a jelenlétével. - Ugye? Már lassan két hónapja nem jártam erre, pont itt volt az ideje szerintem is... - a vigyora pedig csak még szélesebb, mint amilyen amúgy is szokott lenni. Hát igen, az is csoda, hogy eddig kibírta, és nem kellett hamarabb visszajönni látogatóba. - Tudja, a macskák néha igen gonosz lények tudnak lenni... - és még bólogat is, a lehető legkomolyabb arcot vágva. Mert ez most tényleg annak a szőrgombócnak a hibája volt. Pedig Ő csak meg akarta etetni, a macskakaja pedig ott volt abban az alsó szekrényben a konyhában. Amit az a dög szépen rácsapott a kezére, ahogy elhaladt mellette, és a hájas fenekével meglibbentette az ajtaját. Persze egy normális embernek ettől semmi baja nem lett volna. Kár, hogy Sorcha nem egészen átlagos, és még iyen kis semmiségek is a csontja törését okozzák. - Tulajdoképpen, de... Még közelebb is lenne a uli, nem kéne olyan korán felkelnem... Vaaaagy tarthatnám itt is az órákat... - nevet fel, ahogy elgondolkozik azon, milyen is lenne, ha egy egész évfolyam itt nyüzsögne, míg kedves tanárnőjük karját, vagy lábát gipszelik épp, ő pedig nagyban mesél arról, hogyan is gyógyulnak, és forrnak össze az eltört csontok. Vicces lenne, az biztos. Legalábbis a számára. Az itt dolgozóknak talán annyira már nem. - Parancsoljon... - nyújtja is felé a pracliját, amint a doki lehuppan elé, bár már ez a kis mozdulat is egy apró grimaszt vált ki belőle. Igaz, az évek alatt már egészen hozzászokott a törések okozta fájdalomhoz, néha még észre se veszi, hogy valami baj van, de azért ha nagyon figyel rá, még a mai napig úgy érzi, hogy jobban fáj, mint kéne. - Ott, ott... pontosan ott fáj... a kézfejem... Au... - Azért értékeli, hogy igyekszik óvatos lenni. Mondjuk már nem ez az első alkalom, hogy Rohwan látja el, így a doki mondhatni már tudja hogy viszonyuljon ezekhez az igen törékeny csontokhoz. De azért még így is felsszisszen, mikor úgy mozdítja a kezét, ahogy talán nem feltétlenül kéne.
Kezdőlap
