Dylan felbukkanása, és a kutya színrelépése óta valahogy nem találtam a helyem. Nem mondom azt, hogy szét voltam csúszva, mert az talán erős túlzás lenne a jelenlegi állapotom leírására, de határozottan szétszórtság lett jellemző rám. Pedig korábban ezt soha nem lehetett elmondani rólam. Most meg, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt, nagyjából a válás előtti és utáni időszakhoz lehetett volna hasonlítani. Azt pedig őszintén mondom, hogy senkinek nem kívántam volna. - Mami, szerintem ez akkor sem lesz jó neki… nem az ő színe. – Oliver a maga öt éves öntudatosságával közölte a véleményét. Mindig kimondta, amit gondolt, egyszerűen nem bírtam rávenni, hogy legalább néha tartsa meg magának. Sokszor hozott ezáltal roppant kellemetlen helyzetekbe, de utólag visszagondolva valahogy soha nem tudtam igazán haragudni rá emiatt. Ez az anyák sorsa, nem igaz? - Úgy gondolod? – próbáltam komoly arcot vágni, de a szám széle meg-megremegett, ahogy visszafojtottam a kitörni készülő mosolyomat. - Igen. Szerintem megint meg kellene néznünk azokat a nyakörveket… - még az állát is felszegte, valószínűleg ezt a dacos mozdulatot tőlem leshette el, pontosan így szoktam csinálni. Vagy ösztönösen jönnének ezek? Hiszen az apját is olyan sokszor látom benne, pedig tőle aztán semmit nem láthatott, az is biztos. Némi bűntudat lett úrrá rajtam, és lelki szemeim elé bekúszott Dylan képe. Nem, ezt nem! - Ó, Oli, ne mondd! Szerintem tökéletes lesz ez a zöld szín. – sóhajtottam fáradtan, még az arcomat is megdörzsöltem, ahogy rákönyököltem a bevásárlókocsira. Mióta megkapta a kiskutyát, teljes lázban égett. Most is hozni kellett magunkkal, ám a névvel kapcsolatban továbbra sem sikerült dűlőre jutnunk, úgyhogy még mindig Kutyus néven futott, vagy azon, ami éppen a szánkra jött. Még csak pár napja volt nálunk, de máris fenekestül felforgatta az életemet, de legalább a fiam végre boldog volt és elégedett. Igazi elkényeztetett kisfickó. - De anyaaaa… a kék sokkal jobb! – erősködött tovább, pedig alig néhány perccel, és két sorral arrébb még a zöld mellett kardoskodott. Úgy éreztem, hogy ki tudnám tépni a hajamat, és meg tudnék valakit ölni egy ágyért. Csak pár óra kellett volna nyugalomban, és az élet újra szép lenne. - Ne kezdd még te is! – szóltam rá az éppen nyüszíteni kezdő kiskutyára. Természetesen ott ült a kocsiban, a gyerekek számára kialakított helyen, egy táskában. Tudtam, hogy elég nagyra fog nőni, de egyelőre elfért benne, akár egy zsebkutya. Még pár hétig biztosan, aztán már nem lehet olyan könnyen hurcolni magunkkal mindenfelé. – Nincs most türelmem egy újabb hisztihez! – azzal vissza is bújt a táskába, én meg fordultam oldalra. - Szóval, Oli a zöld… - kezdtem volna bele, ám a gyereknek hűlt helye volt csupán mellettem. Hogy történhetett ez? Velem még soha nem fordult elő, hogy elveszítsem a gyerekemet. – Oliver! – kiáltottam fel rémülten. Pánikba esve fordultam körbe, de nem volt sehol. Egyből meg is indultam hát a kosarat magam előtt tolva, hogy minden egyes sorba benézhessek, ahogy a végénél elhaladok mellettük. – Oliver! – kiabáltam rémülten továbbra is a szívem a torkomban kalapált kitartóan.
Nagybevásárláááás...! Sorcha Barland egyik kedvenc időtöltése. Ebben leglább nem különbözik többi nőtől. Ha ideje akad, akkor akár egy egész napot el tud tölteni a bevásárlóközpontokban, hogy végigjárja az összes fellelhető boltot. Igen, még azokat a kis kreatív műhelyeket is, ahol mindenféle fonalakat, kötőtűt, festékeket, és egyéb ehhez hasonló, kézműveskedéshez használható eszközöket lehet kapni. Igaz, az ilyen helyeken általában csak körbenéz, és kicsodálkozza magát, hogy akadnak olyan emberek, akik ezeket úgy veszik, mint ő a gumicukrot. Mert hát tőle egy cseppet távol áll mindenféle kreatív dolog. Persze néha, mikor rájön az öt perc dili, akkor leül ő is az otthoni íróasztalához, és egy youtube videó segítégével megpróbálkozik azokkal a nagyon egyszerűnek mondott DIY dolgokkal. Egészen addig, míg el nem vágja az ujját a papír szélével, vagy össze nem festékezi szerencsétlen gyerekek dolgozatait. Mert igen, olyan is előfordult már. Igaz, az nem feltétlenül az ő hibája volt, sokkal inkább Naláé. Mert az a macska mindig rosszkor vn rossz helyen. Persze ennek ellenére még szereti a kis szőrmókot... Ma viszont épp eljött az ideje a nagy bevásárlásnak is, mert hát a hűtője kezd kicsit teljesen kiülülni. Kedves lakótársa pedig eléggé elfoglalt a héten, így á hárult az a feladat, hogy feltöltse a hűtőt, meg az összes többi konyhaszekrényt. Igaz, ez talán nem épp a lemegfontoltabb dönté volt a másik lány részéről. Persze adott Sorch-nak egy listát, hogy mit kéne mindenképp megvenni, azt a lány szépen otthon is hagyta, így csupán csak emlékezetből gyűjti össze azokat a dolgokat, amikre úgy emlékszik, hogy épp elfogyott, vagy már csak nagyon kevés maradt. És minden jól is megy, egészen addig, míg el nem ér az édességek soráig. A csokikon persze hamar túljut, tekintve, hogy szite rá sem bír nézni arra az édességre. Na de a gumicukrok...? Az egészen más dolog már. Vagy negyed órát legalább el is tölt ezen édességek előtt, és sorra dobálja a csomagokat kosaráb. Tudja jól, hogy ezért a másik ki fog akadni, és megint elkezd anyáskodóan viselkedni, de ennyit megér neki ez az édesség. Na meg... Amúgy sem fogja egyszerre, egy nap alatt befalni az összeset, szépen beosztja mindet, hogy sokáig tartson. Leglábbis ezt tervezi... - Naaa... - nyüsszent fel mint egy öt éves, mikor szinte a mancsai közül marják ki azt az utolsó csomag savanyú porba forgatott cukrot. Még a szája széle is lebiggyed, egészen addig, míg meg nem látja, hogy ki volt az, aki elmarta előle az édességet. Akkor persze kicsit megenyhül, de azért még egy próbát megtesz. - Biztos akarod te azt. Tudod, naaaagyon... Borzasztóan savanyú... - guggol is le mellé mosolyogva, remélve, hogy a kissrác meggondolja magát. De aztán a figyelmük egy eléggé kétségbeesettnek tűnő kiáltás vonja el. Mintha valakit keresnének, a hang tulaja pedig el is halad mellettük, de aztán tovább is megy a következő sorra. Sorcha pedig a kissrácra pillant, aki mitha már megbánta volna, hogy egyedül elcsatangolt. - Oliver...? - vonja fel a szemöldökét, mire csak egy apró bólintást kap válaszul. - Na gyere, érjük utol anyukádat... - mosolyodik el egy apró sóhaj kíséretében, és már nyújtja is felé a kezét, hogy visszakísérhesse az anyjához. Mert hát egy kisgyerek ne csatangoljon egyedül ilyen zsúfolt helyen.
Kezdőlap
