Őrült egy nap a mai. Szinte megállás nélkül jönnek a betegek és a sérültek. Persze, mondhatnánk, hogy sajnos, egy kórházban ez a normális, de a mai nap kifejezetten forgalmas. Ilyenkor Saya Manoban sem tudja, hogy pontosan miért ezt a munkát választotta, hiszen már hajnalok óta bent van és így este tíz felé se volt ideje megreggelizni. Úgy érzi, már majd kiugrik a szeme és menten elájul, ha nem kap legalább 2 perc szünetet, ahol legalább 2 falatot bekaphat. Már dél óta azzal nyugtatja magát, hogy na, majd a következő páciens után eljön az a két perc. Elképzelni sem tudja, mi okozza a mai rohamot, de reméli, hogy lassan vége és akkor elmehet kicsit pihenni a kávézóba, vagy a nővér szobába. Mondhatni már volt ideje hozzá szokni a rohangáláshoz, hiszen, csúcsidőn kívül is rá bíznak mindent, hogy végezze el, mintha ő tudna ezer felé szakadni. De visszagondolva a dologra, eddig talán csak az ilyen alkalmakra edzették őt, hogy aztán ne dőljön ki az elsők között. Valószínűleg látták rajta, hogy terhelhető és hiába olyan nagy a szája, azért nála még is csak a mások épsége az első, így nagyon nem is felesel vissza, ha megint olyan káosz van, mint most. Hiszen most erre nincs idő. Nem nyafogni vagy feladni jött ide. S habár nem valami jó a keresete a munkájához képest, azért mégis csak több pénzt kap érte, mintha Thaiföldön próbálná ebből eltartani a családját. Persze, van egy orvosnak készülő bátyja is, így nem érti, hogy miért neki kell húzni a szekeret. De többségében már nem is a pénz miatt csinálja, hanem azért, mert jó érzéssel tölti el, hogy segíthet másoknak is. Sajnos a családja a legszegényebbek között helyezkedik el, még az otthoni viszonylatban is. Kistestvéreinek szinte semmi esélyük arra, hogy normális jövő elé nézzenek, így minden erejével azon van, hogy Amerikában maradhasson, hogy több pénzt tudjon hazaküldeni. Mindössze tizennégy volt, mikor őt és a bátyját, pár másik gyerekkel felkarolta az egyik nyugati orvos, aki éppen jótékonysági célokból látogatta meg a szegényebb területeket. Neki köszönheti azt, hogy most itt lehet, hiszen ő fizette a tanulmányait, a repülőt, s ő tanította őket az angolra is. Saya ezek miatt borzasztóan hálás is az öregúrnak és úgy érzi, hogy sosem tudja visszafizetni mindazt a kedvességet, amit kaptak tőle. Ám míg, ő azon erőlködik, hogy munka miatt az országban maradhasson huzamosabb ideig, addig drágalátos bátyja csak nyaralásként fogja fel az egészet, és egyáltalán nem is érdeklik az otthoni viszonylatok. Pedig tudja jól, hogy édesanyjuk és az a három imádnivaló csöppség, reménykednek bennük. Ez a tudat ösztönzi arra, hogy ne ájuljon ki most rögtön. S mintha valaki meghallaná az imáit, mert leküldik öt percre pihenni. Szinte már szalad is, hogy a nővérszobában feltépje a hűtőajtót és kiszedje a szendvicsét, majd nem túl nőisen, de legalább gyorsan elfogyassza egy kávé társaságában. Szinte percre pontosan ér is vissza és kicsit több erővel folytatja is a dolgát. Valamennyivel már lecsendesült a forgalom is, de azért megy besegíteni a pultba, hogy pihenés képpen segítsen felvenni az adatokat, és az esetleges apróbbnak nevezhető problémákat ellássa, hogy aztán az emberek is, meg ők is haladhassanak. Barátságos mosollyal igyekszik is fogadni mindenkit, hogy legalább ennyi szépet és kedveset lássanak egy ilyen helyen. - Jó estét! – mosolyog az előtte megjelenő szőke lányra is és reméli, hogy nem panaszkodni jött a nagy sor miatt, mert akkor rossz nővérhez jött veszekedni. –Miben segíthetek? – pillant rá, hiszen nem tudja, hogy csak érdeklődő vagy ellátásra váró, hiszen a pult sokat takar belőle.
Hosszú éjszaka volt a hátam mögött. A késő délutáni munka befejeztével, még egy alkotásra is időt kellett szánnom, ami rengeteg sok munka, energia és idő. Általában csak havi szinten adok ki kezeim közül egyet-egyet, de mostanság egyre rövidebb ideig tart az elégedettség, a érzés, hogy ez így most jó, elég és egyre jobban vágyok az újabb művek elkészítésére. Hiába vagyok tisztában vele, hogy telhetetlenségem okozza majd a végem, már túl régóta vagyok függője ennek az egy személyes hit vallásnak, melyet akaratlan is létrehoztam. Tudom, hogy hamarosan követők után kell néznem, mert egymagam kevés vagyok ehhez, már pedig a világnak szüksége van a tisztogatásra, s ezt törvényes úton nem tudjuk elérni. Szükségem van valakire... Reggel 8 körül hangos pittyegésre ébredek. Szabad napom van, de akadnak elintéznivalóim, többek között a manhattani Presbyterian kórházban megérdeklődni a leleteim. Néhány nappal ugyanis kértem egy általános vérvizsgálatot, mert ugye évente nem árt elvégeztetni ezt is, főleg ha az ember tudja, hogy gyakorta szedhet össze valami fertőzés vagy betegséget, mikor mondjuk éppen valakit a túlvilágra küld. Persze óvatos vagyok, odafigyelek, hogyha lehet ne érjen szennyeződés vagy sérülés, de ugye ez mindig benne van a pakliban. Ráadásul a szomszédom nagy dohányos, és sokszor a szellőztetés alkalmával valahogy mindig bejön a füst és az a szörnyű szag. A lényeg, hogy fontos az egészség és annak megtartása. Mikor oldalamra fordulok, hogy lecsapjam a vekkert, nem egyéb célból, hogy adjak magamnak még 10 percet, Abbadon az 5 éves maine coon, mindezt megelőzvén az éjjelire ugrik sorompóként a nyúlkáló kezem elé és kicsit sem könnyítve a dolgomon, egyszerűen lelöki a fülfájdító készüléket a szekrényről. Hiába a viszályok hercegéről kapta a nevét, s e percben valóban lecsapnám egy párnával, de tudom, hogy nem a semmiért piszkálódik. Ahhoz már hozzá szokott, hogy alig-alig jut rá időm, de ha nem kapja meg időben a nekijáró falatokat, na akkor vág igazán démoni arcot. - Miért csinálod ezt velem...? Mondtam már, hogy tanuld meg használni a konzervnyitót. - dünnyögtem neki álmatagon, lassacskán rá fordítva még hunyorgó tekintetem. S ő? Ő pedig hatalmas termetével kitakarja a a függöny résein beszűrődő meleg napfény sugarait arcom elől, ezzel is megkímélve a reggeli megvakulástól, ám szűk, ében fekete pupilláiban és aranysárga íriszeiben ott lapul a hatalom érzett és az elnyomásom gyakorlása. Abbadon az egyetlen, akinek őszintén beszélhetek a problémáimról, a meg nem értett műveimről, s noha előfordul, hogy olyan szemekkel néz rám, mint akit a legkevésbé sem érdekel vagy elítél, ahogyan mások is, tudom, hogy lelke mélyén azért szeret. Hallom hangos, motorszerű dorombolását, miközben le néz rá. Mi ez ha nem a szeretet jele? Így végül, ha kelletlenül is, de felkelek, mielőtt agybajt kapnék az ébresztőtől vagy a macskám váratlan támadásaitól, amikor csak úgy az arcomba ugrik. Majd végre felvéve a vekkert, leállítom és visszatéve a helyére, ahonnan ez a hatalmas bundás lelökte, el csoszogok a konyhába, mert ha előbb a fürdőbe mennék, Abbadon jönne utánam a megvető nézésével. Adok neki konzerves macska eledelt és egy kis vizet is mellé. Mire a táljába öntöm az aszpikos halas falatokat, ő már a tálja előtt ül és figyel. Minek után pedig jó étvágyat kívánok neki, ott is hagyom reggelizni, én pedig eltűnök a fürdőben egy jó félórára, mert kell annyi, míg összeszedem magam. Csak mindezt követően merem magára hagyni a kis dagit. Magamhoz veszem a táskám, egy vékonyabb kabátkát így az ősz beköszöntével, majd az ajtóhoz lépve még visszafordulok felé. - Oké, tudod a szabályzatot. Ablak, ajtó zárva, nem hozunk fel macska fiúkat és lányokat. Ha kaki-pisi lesz, ügyesen megtalálod már az almot, és tartsd észben, az összegombócozott zoknik nem gombolyagok. Ne karmold szét a berendezést és meg ne tudjam, hogy illegálisan macskafüvezel. - figyelmeztettem, bár értelmes tekintetéből tudom, hogy felesleges is minden nap elismételni, de mégis csak férfiból van, sosem árt az óvatosság. Mikor elmegyek, mindig az előszobában ül és figyeli, ahogy becsukódik az ajtó. Vagy mert így búcsúzik, vagy mert sunyin titkol valamit. De remélem nem az utóbbi. Akárhogy is végül elhagytam a lakást és elindultam a dolgomra. Elsősorban a rendőrségre, hogy a még befejezetlen jegyzeteim magamhoz vehessem - mint jó indok, amiért a szabadnapomon is betértem - és mellette hozzáférjek így az rosszfiúk aktáihoz is. Általában innen válogatok, sokkal egyszerűbb és tudom mivel állok szemben. De ha nincs lehetőségem ide bejutni, kénytelen vagyok az utcán járva keresni valakit, aki megérdemli, hogy alkotássá válva megtisztulhasson, mint legutóbb az az alkoholista hajléktalan, aki nőket zaklatott az utcán, míg végül az egyik múzeum kiállítottja nem lett. Ahogy ide-oda jártam és intéztem a dolgokat, hamar be is sötétedett, pedig még nappalra terveztem a leletek átvételét és ha szükséges a további vizsgálatokat, de így alakult, szóval sietősen taxiba ültem és irány Manhattan. Egész hamar megérkeztem az épülethez, s csak belépésemkor kezdtem el kicsit aggódni. Remélem minden rendben lesz. Fogalmam sincs miként reagálnék, ha mondjuk kiderülne, hogy elkaptam valami ocsmányat valamelyik levadászott áldozattól. De összeszedtem magam, és nagyot sóhajtva a recepcióhoz léptem, ahol egy fiatalabb ázsiai nő tett-vett. - Jó estét! Öhm Taytum Pepper vagyok és a vérvizsgálat eredményeiért jöttem, sajnos csak most volt rá időm. - szabadkoztam, de tény, hogy nem tudtam volna előbb jönni.
A nővérek élete sajnos egy cseppet sem nyugodt. Mire azt hinnéd, hogy pihenhetsz, megint a nyakadba sóznak 6 sürgős esetet. Nem, hogy enni, még mosdóba menni is ritkán van idő. Talán nem éppen a legjobb munka, hiszen a szervezetet is erősen megviseli és nincs is jól megfizetve, de ő valamilyen szinten szereti ezt csinálni. Mármint, akkor mikor még nem olyan régóta van talpon. Ha már 32 órája, akkor persze végig szid mindenkit, aki miatt, most itt kell szenvednie. Kezdve a szüleivel, aztán folytatva mindenki mással. Lehet, csak ő látja így, de szerinte sokkal több munka jut neki, mint másnak. Ámbár nem tudja, hogy ez mind szívatásból, vagy a jó tűrő képessége miatt? Valószínűleg sosem tudja meg, de túlzásnak tartja, hogy a többiek ennyit lazsálhatnak hozzá képest. Alig várja már, hogy vége legyen a műszaknak és beledőljön a pihe puha ágyba. Vagy hát már lassan a székkel is beéri, csak két percre, had hunyja le a szemét. Igazából bele se mer nézni a tükörbe, de már biztos szép karikás a szeme alja a nap végére. Csak az a tömérdek kávé és a rohanás tartja ébren. Ha le kellene ülnie, lehet, hogy be is aludna akarva-akaratlanul. Márpedig, a főnővér mellett, nem igen kéne ezt eljátszania. Viszont az tény, hogy nem talpalhat egésznap, így mikor visszaért arról az öt perces szünetről, ahol némi képpen felfrissítette magát egy picit, huppan is be a pultba, hogy kicsit ott is besegítsen, majd ugrik akkor, ha van egy sürgősebb eset. Igazából már egész jól hozzászokott a gyomra nem éppen kellemes látványú betegekhez is. Elég sokszor rakják a sürgősségire és hát, látott már pár szép balesetet szenvedett illetőt. Szerencsére elég pörgős a pultban is, így ideje sincs a fáradtságra koncentrálni. Örül, ha eszébe jut levegőt venni két mondat között. Igyekszik mindenkire kedvesen mosolyogni, hátha azzal is oldja a feszültséget, ami kisebb-nagyobb sikerrel össze is jön neki. Kicsit megdörzsöli néha a szemét, mikor nem fókuszál jól a szeme, de egy percig sem lankad a figyelme. Barátságosan mosolyog az odalépő szőkeségre is. Hm, ami azt illeti, néha kicsit irigyli a pultosokat, mert akármennyire is furcsa, de itt azért jobban lehet ismerkedni. Azért helyes pasik, szép lányok is tévednek erre, akárcsak most. – Rendben, egy pillanat türelmét kérem. – fordul is a géphez, hogy beüsse az adatokat, bár elég sűrűn meg kell dörzsölnie a szemét az álmosság miatt. No meg lehet már a vérnyomása is közrejátszik annak, hogy hangyás lett az adás. Szerencsére, most már lejjebb csendült a forgalom, lassan mehet legalább a nővérszobába pihenni. De előbb oda gurul a nyomtatóhoz, hogy elvegye a hölgy eredményeit, majd visszaevickél az asztalhoz. – Parancsoljon. – nyújtja is oda neki a papírokat, majd feláll kicsit nyújtózkodni. Lehet, ideje lenne kicsit átmozgatnia magát, még egy kávénak nem biztos, hogy örülne a szervezete. Szerencséjére engedélyt kap egy gyors szünetre így mászik is ki a folyosóra szétnézni, hogy felmérje a terepet. Az óra szerint már csak alig egy óra maradt a műszakból, az már hamar elfog telni. El is kezd gondolkozni azon, hogy az automatát, a büfét, vagy a boltot támadja meg először korgó gyomrát halva.
Míg várakoztam az eredményekre a pultnál, ujjaim szőke tincseimbe fúrva pillantottam el magam mögé a váró felé, ahol még így este fele is, rengeteg beteg és sérült ült. Meglepő módon idősebbek is, akik pedig köztudottan a nappali órákban szeretik foglalni az üléseket és lefoglalni beszélgetéseikkel akár órákra is az orvosokat, kik már szabadulnának tőlük. Nem akarom én bántani őket, sőt szerintem pontosan azért jutott idáig a világ, és azért váltak a fiatalok és a fiatal felnőttek ősellenségévé, mert a társadalom elfordítja a fejét, ha valaki elér egy bizonyos kort, ha megőszül vagy ha már nem képes alapvető dolgokra, mert nincs meg hozzá az ereje. Sajnálom őket, mert ez a világ nem ad nekik esélyt az életre. Ha egy élet megszűnik, szívét pedig felajánlják, nagyobb eséllyel kapja meg egy fiatal, mint sem egy idősebb. Mit számít aztán, hogy az a fiatal később drog díler lesz vagy lecsúszott alkoholista, míg az az idősebb férfi talán még évekig orvosként dolgozhatott volna. Persze ki tudhatja előre... Apropó fiatalok. Elég visszatekintenem a pult mögött lévő fiatal ápoló lányra és a vak is látja, hogy életének 90%-át a munka teszi ki. Két-három műszakban dolgozik, s hiszem, hogy nem azért, mert a pénzt, amit erre kap bulikra és drága holmikra költi. Nem. Aki egyedül él, de főleg azok, éppen, hogy megállnak a lábukon. Jobb esetben. Mert sokaknak nem adatik meg a gazdag szülői háttér, az örökség. És igen, örökké a mókuskerékben, hogy legalább felmutathasson valamit, hogy kicsivel tovább húzza, mint nélküle. De hogy akar majd családot alapítani, fizetni a gyerekei iskoláját, megadni nekik, ha nem is mindent, de a minimumot? Még a családosokat is lehúzzák, de még hogy. S ha most a jövőjéről kérdezném, már bizonyosan nem olyan nagy lelkesedéssel válaszolna, mint mondjuk az oviban, hanem bizonytalanul eltekintve keresgélné a megfelelő szavakat, akár mikor a középiskolai élet után kérdezgetnék. Nem tud előre tervezni, nem tervezhet, hiszen sorozatos csalódásoknak lenne kitéve. A fentiek hatalom és pénz éhes döntéseivel van probléma, a kártékonyak tetteivel, amivel kárt okoznak másoknak, de mit sem törődnek vele. Megsajnálom. - Köszönöm. - válaszolom, majd még ott helyben fellapozva nézek bele az eredményekbe. Nem vagyok orvos, de az ilyen általános vérvizsgálatok lapjain mindig szerepel a felső és alsó határ, amiből egy hülye is kiolvashatja éppen melyikkel lehet probléma. Szerencsére semmi különösebbet nem láttam, aminek örülök, mert a legutóbbi alkalomkor némi vér jutott az arcomra és bevallom ott volt bennem a félsz, hogy azáltal elkaphattam valamit, mert rövid időre meg is fáztam. Ám ezek szerint csak az őszi időjárás tréfálkozott. Miután összecsuktam a vékony, fehér mappát, keresgélni kezdtem a legközelebbi automatát, mert ma még alig ettem valamit, és nem biztos, hogy kibírom hazáig. Amikor pedig megtaláltam, odasétáltam és kiválasztva a legkevésbé cukrozott nasinak szánt harapnivalót, bedobálva az aprót vártam rá. A gép el is kezdett zümmögni, és a kar, ami fogta is eleinte forgott, hogy elengedje a zacskót, s ezáltal a kis kosárkába ejtse, amiből kivehetem, de az utolsó pillanatban megállt, és még bőven tartotta a kis csomag ropit. Hitetlenkedve egyenesedtem fel és szám húzva néztem körbe kit tartsak fel, aki segíthetne. Megpróbálhatnám megrugdosni az automatát, de kétlem, hogy az jó ötlet lenne, ráadásul még a végén rám hárítanák a hibát és fizethetném ki. Csípőre tett kézzel fordítottam neki hátat, s bár idegenekhez nem szívesen megyek oda segítséget kérni, éppen arra járt a nővérke is, akivel a pultnál is találkoztam, így hozzá siettem oda. Nyilván tőle sem azt vártam, hogy nekiálljon szétverni a gépet, bár fáradt tekintetét látva, bizonyosan neki is megfogant eme ötlet. - Ne haragudj, hogy zavarlak, de az automatátok... - böktem el az említett gép felé, nem hiszem, hogy ez újdonság volna számára, hogy mindez csak velem történt volna meg itt, ezért nem is nagyon részleteztem.
Kezdőlap
• 573
|| 