PTSD. Ez az, ami nagyban megváltoztatta az életét, jellemét és ez az ami még most is vele van néha. Pontosabban a kiváltó oka. Habár mára már sikerült leküzdenie ezt.
Elena a szülei, kedvese rejtélyes halála után döntött úgy, hogy rendőrnek áll, falat épített maga köré, és egy normális kapcsolata sem volt azóta. Keménynek, érzéketlennek, fagyosnak és még kitudja minek tartják őt a munkatársai és még sokan mások. Pedig ha tudnák mekkora fájdalommal él minden nap, miféle kínokat kell átélnie valahányszor eszébe jut a múlt. Nem ezt senki nem értheti. Vagy mégis lesz valaha valaki, aki ledönti ezt a falat és megérti őt?
Eleinte orvosi pályára szeretett volna lépni apja nyomdokaiban. Végül rendőr lett. Még járőrként elkezdett nyomozni a bizonyítékraktárban, amikor a kapitány rajtakapta ott őt. Ki is rúghatta volna, de nem tette, mert látta Beckett szemében az elszántságot, tudta sosem állna le. Így inkább jobbnak látta ha maga mellett tartja és figyeli. Kapott egy kis kiképzést és végül ő lett a legjobb gyilkossági és bűnüldözési nyomozó. Sok hullát látott már, de még néha most is megrémítik ezek. Tiszteli az áldozatokat és a hozzátartózóit is. Legnagyobb vágya, hogy a gyilkosokat rács mögött tudhassa. Felesküdött arra, hogy elkapja szülei és kedvese gyilkosát, és ebben senki és semmi sem akadályozhatja meg.
Elena Beckett fél érzéseit kimutatni, attól tart, hogy ezáltal sebezhetővé válik és kihasználják. Legutóbbi zűrős kapcsolata óta és mióta elmenekült nem volt senkije. Fél a szerelemtől.
Csak emlékfoszlányok maradtak meg abból a végzetes és keserű napból. Emlékszem anyám boldog, fülig érő mosolyára. Ahogyan hőn szeretett pici unokáját fogja karjában és gügyög neki. Apám büszke, méltóságteljes tartására és arra a mondatára, hogy ő majd megtanítja az unokáját mindenre amire csak lehet.
Kedvesem édes csókjára. Ahogyan kedvesen és finoman fölém hajol és fülembe súgja, hogy szeret és mindig is szeretni fog minket. Még csak 20 éves voltam és a legboldogabb nő a világon.
Akkor még azt hittem minden jól fog menni és örökre boldog leszek. Hát nem így lett. Az az este, az az este.... maga volt a pokol. Csak képek rémlenek, csak apró képek, amik az álmaimban kisértenek. Ahogyan jöttek és ott álltak a rendőrök az ajtóban és menni kell. Már tudtam, hogy baj van. Rémlik az a sok tömeg azon az elhagyatott utcán, a kordonok, a sok rendőr és nyomózó... Akkor már kiáltottam, zokogtam. Tudtam valami szörnyű történt, de nem akartam elhinni. Rohantam. Látni akartam. Tudni akartam mi van. Nem akartak közel engedni lefogtak, de én menni akartam. Kiszabadítottam magam és odarohantam a helyhez, amit a helyszínelők figyeltek. Mindenütt csupa vér volt, mintha egy horror film lett volna az egész. Az a kép, az a szőrnyű kép az agyamba éget, és nem akar onnan kikászálódni. Anyám rémült arca ahogyan a földön feküst, mintha tudta volna, hogy itt jön a vég neki. Apám rajta feküdt mintha meg akarta volna védeni őt, de nem sikerült neki. A szerelmem, a gyermekem apja, a másik felem, szívem egy darabkája nem messze tőlük vérbe fagyva feküdt. Szőrnyű!
Nem emlékszem semmire az tán, hogy megláttam őket. A kórházban ébredtem fel, összetört az életem. Egyedül maradtam a kisfiammal. Azt sem tudtam mihez kezdek majd. Fájdalom, keserűség, magány, szorító érzések lettek úrrá rajtam....
Két évig voltam egyedül, vagyis próbálkoztam meglenni. Aztán jött az újabb pokol egy férfi személyében, akibe csak úgy belekapaszkodtam, pedig nem is szerettem...  
A konyhában teszek - veszek, pontosabban a mosogatással foglalkozom, amikor meghallom súlyos lépteinek hangos és ijesztő zaját. Dömm, dömm, dömmm.... Minden egyes lépcsőfokon erőteljesen hangoztatja érkezését, hogy felfigyeljek rá. Összerezzenek és az ajtó felé pillantok ijedten. Tudom részeg. Már megint tök részeg. Hatalmasat sóhajtok, miközben konstatálom magamban, hogy nem menekülhetek meg.
Épp van még időm rákiabálni 6 éves kisfiamra.
- Rohanj fel a szobádba és zárkózz be! - mire kimondom és látom, hogy úgy cselekszik ahogy mondom már az ajtó hatalmas robajjal ütközik neki a falnak és már hallom is üvöltő és kicsit sem kedves szavait.
- ALEXA! - félszegen teszek pár lépést az előszoba felé, ügyelve arra, hogy ne menjek túl közel hozzá. Bár nem hiszem, hogy ez bármit is számítana. Felnézek arcára. Jól sejtettem, ittas. Nagyon is. - Na végre! Itt az én gyönyörű kedvesem. - erőltet egy hatalmas mosolyt az arcára. Valami azt súgja, hogy baj lesz...- Hol a vacsorám? - kérdez rám utasítóan és hatalmasat dobbant a padlóra.
- Mindjárt készen van. Még pár perc. - összerezzenek, tudom, hogy nem ez lesz a neki megfelelő válasz. Szívem olyan hangosan zakatol, hogy szerintem ezt még ő is hallja. Csak arra tudok gondolni, hogy remélhetőleg a kisfiam azt tette, amit kértem tőle. És akkor..
- MI AZ? HOGY NINCS KÉSZ?! HOL VOLTÁL? MIT CSINÁLTÁL EZ IDÁIG?! MEGMONDTAM, HOGY NÉLKÜLEM NEM MEHETSZ SEHOVÁ! HALLJAM HOL TEKEREGTÉL? ÉS MERRE VAN AZ AZ ÁTKOZOTT FATTYÚ KÖLYÖK?- a testem látványosan remeg meg, fülemhez kapom kezemet ösztönösen, mert különben érzem szétrobban a dobhártyám. Már potyognak a könnyeim ha arra gondolok, hogy most mi következik.
- Ne haragudj Walter. Mindjárt végzek vele ígérem. Tudod jól, hogy nem jártam sehol. Csupán takarítottam és eltelt az idő. -  magyarázkodom kétségbeesetten. De nagyon jól tudom, hogy teljesen fölösleges. Úgyis azt gondol, amit ő akar. Most érzem azt, hogy talán jobb lett volna ha bevállalom az éjszakát a kapitányságon. Bár pont azért nem tettem, mert, akkor a kisfiamon töltené ki a bosszúját. Azt meg nem akarom. Engem bántson de őt ne.
- Kedvesem. Nincs semmi baj. Rendben van. Gyere ide, hadd leljelek meg. - tárja ki karját, hogy közelebb menjek hozzá. Nekem viszont semmi kedvem oda menni, félek. - Na! Gyere már. Ne félj nem bántalak. - szól hozzá nyájasan. Nem tudom miért hiszek neki ismét. Teszek pár lépést feléje rémülten, aztán még egyet és még egyet. Mikor elég közel értem hozzá elkapja mindkét karom erősen.
- TEKEREGTÉL MI! - rázz meg jó erősen. Érzem majdnem elroppan a karom a kezei alatt  - MEGMONDTAM NEKED MIRE HAZAÉREK LEGYEN KÉSZ A VACSORA! - érzem, hogy a fogása a karomon egyre erősebb lesz. Könnyeim lassan megjelennek a szemem sarkában.
- Engedj el ez fáj! - mondom szipogva. - Nem voltam sehol. - teszem hozzá.
- NE HAZUDJ!!! - ordít még hangosabban rám. Aztán erősebben megrázogat majd hatalmas lendülettel neki lök az üveg kávézó asztalnak, ami persze rögtön összetörik alattam. Érzem, hogy valami meleg folyik a hátamnál és a csuklómból is. Rá pillantok vér. Ahh. Erőt vennék magamon, hogy feltápászkodjak, mikor megérzem hasamban a súlyos csizma orrát, aztán a lábamon. Összegubózok, mint egy csecsemő az anya méhben. Kaptam kiképzést a rendőr akadémián de ilyenkor az valahogy csődöt mond. Ám amikor azt veszem észre, hogy elindul a lépcső felé hatalmas erő kerít hatalmába és négykézláb csúszva mászva, vagy magam sem tudom hogyan, utána eredek és megragadom a lábát.
- Őt hagyd békén! - ha a fiamról van szó kész vagyok mindent megtenni érte. Érzem, hogy rúgva félrelök. Megfordul és rám mereszti szemét. Nagyon dühös. De legalább már nem a fiam érdekli. Megragadja nyakamat és a felemelve a falhoz szorít. Alig kapok levegőt. Valamit ordít rám, de nem tudom mit nem hallom. Szédülök és érzem mindjárt megfulladok. Menekülni próbálok de nem sikerül.
Végre elenged és a tüdőm újra megtelik levegővel. Az események pörögnek és én már csak azt érzek, hogy repülök és landolok az asztal szilánkjai között. Aztán minden elsötétül...
Hatalmas fájdalomra eszmélek fel. Sajog minden porcikám és érzem mindenhol vérzek.Azt sem tudom hova kapkodjam a kezemet. Félálomban hallom kisfiam kétségbeesett hangját. Ki kell nyitnom a szememet, hogy megnyugtassam.
- Semmi baj kicsim. Semmi baj. - motyogom, miután óvatosan kitártam szemeimet és kétségbeesett arcára pillantottam.
- Anya! - sír - Már elment már elment!- zokogja. Végig nézem, hogy nem esett-e baja, de szerencsére nem. Hasamat fogva lassan feltápászkodom...
 
Azóta sem tudom, hogy tudtam túl lenni ezeken a dolgokon. Hogyan szöktem meg birtoklóm karmaiból? Hogyan tudok most is szabadon élni? Hogy lehet az, hogy még nem talált ránk? Elmém nem akar emlékezni ezekre a dolgokra így jó mélyre elsüllyesztette őket. Hogy most teljesen egészében munkámra koncentrálhassak, a kisfiamra meg a szüleim gyilkosára.