Gyönyörű nő, kivételes szépség. Gyakran vált előnyére ez a vonzó külső, de ő sosem élt vissza vele. Keményen hajtott a céljai elérésért, és az eszével szerette volna ezt elérni. A nővére mindig is féltékeny volt rá ez miatt a külső miatt, holott ő sem panaszkodhat. A családja gazdag, és befolyásos, és mást vártak el tőle, minthogy légiutas kísérő legyen, de neki mindig is ez volt az álma, és hogy világot lásson. Már kislány korában megmutatkozott, hogy ő másképp látja az álmait, mint a szülei. Ez vitte előre az életben, a dac. Kedves, magabiztos nő lett, aki nem fél szembe szállni az ismeretlennel az álmai érdekében. Öt nyelven beszél folyékonyan: angolul, spanyolul, oroszul, olaszul és japánul. Ezt a karrierjében teljes mértékben kihasználja. Sokat dolgozik, de tudja, egy napon kifizetődik neki.
Egy napon azonban meglőtték, és ez kizökkenti a tökéletesen eltervezett álmaimból. Rémálmok kezdik el gyötörni, szétesik, és teljesen kifordul önmagából az elszenvedett trauma miatt. Azóta próbálja összeszedni magát, és tudja, hogy ebben csak egy valaki képes neki segíteni, mégpedig a férfi, aki megmentette az életét.
Az éjjel izzadtan ébredek fel az álomból, ami a baleset óta kísért. Minden éjjel ugyan az, és nem tudok szabadulni a gondolattól. Meglőttek. Miért? Mert rosszkor voltam rossz helyen. Tényleg semmi közöm nem volt ahhoz, ami ott történt azon a sötét éjjelen, New York egyik kevésbé kedvelt negyedében. Én a barátnőimmel voltam szórakozni, minden olyan jól ment, jól szórakoztunk, ittunk, és vagy egy tucat pasi kérte el a számom. Párnak meg is adtam, amiért nem kérek elnézést. Éppen a szabadnapom töltöttem egy hosszú hét után. Szinte minden nap többször fordultam a New York–Barcelona, és a  New York-Róma járattal, kellett végre egy kis kikapcsolódás, valami, ami ellazít. Aludnom kellett volna? Talán, én mégsem bírtam magammal. Felhívtam a lányokat és rendesen elengedtük magunk. Úgy hajnali három felé értünk ki a klubból, és énekelve, részegen tántorogtunk az utcán. Én még egész jól éreztem magam, de a barátnőim, Robyn és Maisie alig álltak már a lábukon, így mindketten rám támaszkodtak. Ők is légiutas kísérők voltak a légitársaságnál, ahol dolgoztam.
- Mondtam már mennyire részeg vagyok? – kérdezte Robyn, mire Maisie kuncogott egyet, egy fura csuklás keretén belül.
- Igen, párszor. – válaszoltam, miközben leintettem nekik egy taxit. Ők lakótársak voltak, én pár utcával tőlük laktam egyedül.
Miután elköltöztem Miamiból, hogy New Yorkban tanuljak, és éljek, a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy lakást vegyenek nekem. Természetesen nem éppen voltak lelkesek, hogy elköltözöm, attól meg végképp nem, hogy légiutas kísérőnek állok. Édesanyám hű katolikus spanyol révén többször is megemlíti a beszélgetéseink alatt, hogy imádkozik az életemért nap, mint nap, nehogy lezuhanjak. Mit mondhatnék, már megszoktam, másfelől jól is esik. Az apám számára szintén csalódás voltam, hiszen szerette volna, ha a családi üzletben részt veszek, akárcsak a nővérem, Raquel. Hát én más irányt vettem. Már gyerekként megmutatkozott, hogy nem éppen a családom elvárásai szerint élnék. A mérce pedig magasan állt, de én a saját utam akartam járni.
>>>Édesanyám , Daniela: Spanyol származású. Barcelonában született, és ismerkedett meg édesapámmal. Nagyon kedves, és aranyos nő, bár eléggé temperamentumos. Ügyvéd. Főleg környezetvédelmi joggal foglalkozik, valamint édesapám cégében segít be. Vallásossága ellenére, erős, független nő, akire én, és a húgom is mindig felnéztünk. Nem éppen boldog attól, hogy New Yorkban élek, távol tőle vagy, hogy légiutas kísérő, de a családból mégis ő kezeli a legjobban ezt.
>>>Édesapám – Juan: A konzervatív, szigorú apa, aki Kubából menekült el még gyerekként. Saját birodalma van, Miamiban, ami egy rum gyár. Nagyon büszke rá, hogy elérte, és ilyen sikeresen vezeti. Annak már kevésbé örül, hogy én más pályát választottam. A nővérem éppen ezért is kedvence, mert ő segít neki az üzleti ügyekben, és vele dolgozik.
>>>Nővérem – Raquel: Apa szeme fénye, a család büszkesége. Ahogyan említettem, az édesapámnak segít a céggel. Ő is erre tette fel az életét, apánkhoz hasonlóan. Kicsit feszült vele a kapcsolatom, mert szent meggyőződése, hogy a család mellett a helyem. Azonban én másképpen látom a világot, mint ő, és igen, ez miatt gyakran veszekszem vele is.
- Találkozunk holnap, Elena. – mondja vigyorogva Maisise, miközben beszállnak a taxiba.
- Sziasztok. - integetek nekik, miközben a taxi elhajt, majd én is igyekszem leinteni egyet, kevés sikerrel, így sétálni kezdek, hátha még sikerül. Igazán remek, itt vagyok a lakásomtól harminc percnyire, és egy taxi sem hajlandó megállni. Ezek ám az úriemberek! A metró felé vettem az irányt, emlékeztem, hogy pár utca múlva van is egy, amivel hazamehetek olyan környékre, ahol nem fog a torkomban dobogni a szívem. Nem egészen jött össze…
A következő pillanatban pedig pisztolyok dördültek el, én pedig futni kezdtem az életemért. Sajnos azonban eltalált egy golyó, egy másik pedig súrolt. Talán az adrenalin volt az oka, nem tudom, de nem estem össze, csak futottam, és futottam, egészen addig, amíg egy autót nem vettem észre. Segítségért akartam kiabálni, de nem ment. Megtorpantam a lövöldözők előtt, miközben az oldalamon ért sebet fogtam, ahonnan véreztem. Azonban mikor megálltam, mindhárman fegyvert fogtak rám, én pedig akkor estem össze, lelkileg. Térdre rogytam, és a segítségüket kértem annak ellenére, hogy biztosan nem rendőrök voltak.
- Kérem… segítsenek. – mondtam elcsukló hangon. Halványan emlékeszem arra, hogy az egyik férfi leereszti a pisztolyát, majd odajön hozzám, és megpróbál felsegíteni, én viszont annyira a sokk hatása alatt vagyok, hogy támadásnak vélem, és kapálózni kezdek a karjaiban. Ő próbál nyugtatni, de én képtelen vagyok lenyugodni. Az előbb lőttek meg, ők is fegyvert szegeztek rám. Mégis miért lennék nyugodt? A sebem… rémlik, hogy vért emleget, és, hogy nyugodjak le,  minden rendben lesz, valamit a hallgatásról is, de alig fogom fel, és aztán minden elsötétül.
Másnap ébredtem fel egy idegen lakáson. A férfi, Ő volt, akinek az arcára, és hangjára emlékszem utolsóként. Emlékszem igéző szemeire, és az erős karjaira, valamint arra, hogy meglőttek. Gyorsan felpattanok az ágyon, de meg is bánom, annyira erős fájdalom hasít az oldalamba. Magamra nézek, és be vagyok kötözve. Csak egy rövidnadrág, meg egy top van rajtam. El is pirulok zavaromba egy pillanatra, de a fájdalmam újra emlékeztet a múlt eseményeire. Meglőttek, túléltem, és nem egy kórházban vagyok, hanem annak a férfinek a lakásán, akinek talán köze lehet a sérülésemhez. Mégis megmentett.
- Ki maga? – kérdezem, de nem kapok választ.  – Hol vagyok? - A homlokom megtörli egy vizes törölközővel, majd érzem, hogy a szemeim ismét nehezednek, és álomba merülök.
Napokig voltam a vendége, miután nagy nehezen felgyógyultam. Valami csoda folytán épülhettem csak fel egy ilyen súlyos sebből. Orvoshoz viszont nem mentem, megígértem neki. Igaza is volt. Túl sok kérdést tennének fel egy lőtt sebbel kapcsolatban.
Ennek az esetnek már több hete, azóta kispadra kerültem a munkahelyen, mert valaki megtudta, hogy meglőttek, és PTSD szindróma jeleit is mutattam, ami egy légiutas kísérőnek nem éppen előnyös tulajdonsága. A barátnőimnek kikotyogtam mégis, hogy mi történt velem, hiszen mégiscsak ők voltak a legjobb barátaim, de aztán a pletyka szélsebesen terjedt. A javamat akarták, ezzel jöttek, de én nem hittem nekik, és látni sem akartam őket. Szerencsére a megmentőm nem említettem. Azt hazudtam, korházban voltam, így nem kerültem bajba. Se…Dominic, mint kiderült a neve.
Magam sem tudom miért, de azóta, hogy megmentett csak rá tudok gondolni. Biztonságban érzem magam, ha vele vagyok, és olyankor a rémálmaim sem annyira erősek, mint általában. Tudom, nem éppen örül nekem, de én szeretném meghálálni neki, amiért megmentette az életem. Ott is hagyhatott volna elvérezni, azon az estén, New York egy félreeső utcájában, mégsem ette. Segített, én pedig hálás vagyok neki, mindazok ellenére, hogy nem tisztességes ember.
A hálám pedig hiába próbáltam kifejezni, nem hagyta. Nagyon szánalmasan hangzik tudom, de igyekeztem a közelében lenni, ha akarta, ha nem. Megnyugtatott, ha vele vagyok, és igen, már az első perctől fogva vonzódtam, hozzá. Amikor megláttam a tekintetét, már akkor elvesztem, és azóta, mintha csak rá vágynék. Az pszichológusom szerint ez azért van, mert megmentett, de én másképp látom. Vonzódom hozzá, és most, mikor az életem ennyire kifordult önmagából, úgy érzem csak nála lelhetem meg azt, amire szükségem van.