Adel Alton, bár sosem akarta, szimbóluma lett mindannak, amiért a társadalom sajnálkozva nézi az ötvenedik évüket betöltött, elvált nőket - évtizedeken át makacsul hitte, hogy erre az időszakra nem marad más dolga, csak magasra szegni az állát, néhány csípős megjegyzéssel helyreigazítani a magukról megbocsáthatatlanul sokat képzelő színésznőcskéket, bezsebelni minden fontosabb irodalmi díjat és hosszan kávézni Fredónál, miközben valahogy még mindig tökéletes feleség, tökéletes anya, és ha a fiai vagy a lánya úgy döntenek, tökéletes nagymama, aki sosem kényezteti hasztalanul az unokáját, de mindent megad neki, ami a javát szolgálja.

Na igen. Mivel Adel Alton a patikamérlegen adagolt öniróniát talán még Joni Mitchellnél is többre tartja, ha eszébe jutnának a régi, a válás előtt az életéről szőtt elképzelései, biztosan elmosolyodna, mielőtt még egy kört rendel. De mindig ostobának tartotta azokat, akik túl vidámak, ő maga pedig elég ritkán nevet őszintén. Semmi kétség, Jasper megőrült, valószínűleg ezt fogja a volt férje sírjára vésetni, ha az a marha előbb patkol el, márpedig erre komoly esély van, hiszen nincs emberi szervezet, ami ilyen mennyiségű viagrát gond nélkül feldolgozna. A kislány? - ne legyenek illúzióid, nem az unokáját nevezi így -, múló hóbortnak elég tapadós, de a kivitelezés túlságosan strepitoso.

Adel örömmel ítél el mindent és mindenkit maga körül, mert bassza meg, neki igazán joga van hozzá. Mindent elért egy olyan pályán, ahol a XX. század végéig egyetlen nőt sem vettek komolyan, miközben koordinálta a családi életet, szüntelenül figyelte a gyerekeit, akiket mindent összevetve ötvenhét órányi kemény munkával hozott világra, nem tette szóvá, hogy a tizenkét éves Geoffrey gyanúsan sok időt tölt a fürdőszobába zárkózva, sem pedig azt, hogy Ophélie minden egyes alkalommal kijátszotta a papa-kártyát ellene, mert valahol büszke volt a lányára, ahogy az hatalmas, könyörgő szemeivel az apjára nézett - igen, ő, Adel Alton, elfogadta, hogy a lánya életében második, de csupán azért tette ezt, mert mindenhol máshol könnyűszerrel megszerezte az elsőséget, és Jasper nem panaszkodott egyetlen egyszer sem olyan gyakran. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Hogy Adel Alton mindent kézben tart.

Visszanézve, talán ez már megér egy fanyar mosolyt.

Amikor Geoffrey megszületett, néma diadallal töltötte el, hogy a fia szakasztott olyan volt, mint ő - fehér, szinte áttetsző, mint a kora novemberi köd, gyakran és panaszosan síró, mintha kikérné magának a puszta tényt, hogy világra kellett jönnie, és amikor eljött a délutáni alvás ideje, Adel a konyhában állt és a pultnak támaszkodva zokogott, mert nem tudta szoptatni, pedig annyira akarta, ő mindent meg akart adni neki, ennek a kedvesnek, ennek a drágának. Micsoda kudarc. Már nem Geoffrey, ő furcsa módon mindig mindent jól csinált, de képtelen volt nézni Jasper szerencsétlenkedését, amikor a fiuk után futott a domboldalon, mert a gyerek kétévesen a fejébe vette, hogy köszöni szépen, egyedül is el tud motorozni akárhová. Ha örömmel és gyakran tekintene vissza ezekre az első közös, családdá válós évekre, biztosan csodának tartaná, hogy Jasper mellette maradt, de igaz, ami igaz, odafigyelt rá, gyakran kezdeményezte a szexet és olykor elhívta a húgát, Nathalie-t, hogy vigye el Geoffreyt, mert fontos, hogy Geoffrey szülei ne csak Geoffrey szülei legyenek. (Ha szívesen és örömmel gondolna vissza ezekre az évekre, érezné azt a szúrást, amit akkoriban gyakran érzett, valahol a gyomorszájánál, mert Geoffrey hetekig ecsetelte, milyen jó volt Nathalie nénivel az állatkertben, a cirkuszban, a sürgősségin, mert leesett a mászókáról és betörte a fejét, de kapott nyalókát és Nathalie néni énekelt neki egy dalt egy bátor pingvinről. De Adel intelligens nőként nem emlékszik olyasmire, ami fájdalmat okozhat.)

Ophélie-t talán mindketten akarták, de az első gyerek elkötelezett rajongásához képest ez a második furcsa volt, kevésbé válogatós, de sokkal simlisebb. Ha kócos, sötét hajjal keretezett feje felbukkant a fotel mellett, amiben Adel újraolvasott egy sor klasszikust és amiben nem egy korszakalkotó ötlete támadt, és esetleg engedélyt kért valamire, Adel tudta, hogy mindez csak tiszteletkör, mert a gyerek tudja, hogy a szülői nyugalom megőrzéséért néha akkor is vizitelni kell anyánál, ha apa már megadott minden létező engedélyt. Évekbe telt, hogy megbocsássa Ophélie-nek, amiért ő ennyire az apja lánya lett, mintha ő, az anyja, nem lett volna más, csak egy szükséges méh, ami kihordja, és egy pár mell, ami képes táplálni - hát nem ironikus? -, meg néhány odafirkantott beleegyező aláírás, mert persze, menjen csak az osztálykirándulásra. Mégis, mégis örült annak, hogy Jasper is megkapta, amire titkon talán vágyott is, egy gyereket, aki őt akarja, aki csupa meglepetés, de nem olyan meglepetés, amilyen a bátyja, ami a lányuknak csak javára válik, hiszen mind emlékeznek arra a bizonyos előadásra, amiben Geoffrey alakítását hosszú, mély csend követte, ők pedig néma egyetértéssel bújtak a programfüzet mögé.

Hogy Olivier végül miért és hogyan, ezt valószínűleg már csak azok tudnák megmondani, akik minden egyes ultrahangos vizsgálaton mosolyogva gratuláltak neki a szépen fejlődő, egészséges kisfiúhoz, és akik jóindulatúan félrenéztek, amikor vöröslő nyakkal ordított a telefonjába, mert Jaspernek megint akadt valami fontos, mit fontos, halaszthatatlan dolga - szerencse, hogy ez a harmadik csupán hét órányi vajúdásba került, már éppen eleget játszott a gondolattal, hogy leszarja a férjét, és a szülőszobán a húga kezét fogja szorongatni. (Nathalie számos hibája ellenére kitűnő támasz szorult helyzetekben. És, ha bárki mást megkérdeznél, valószínűleg azt mondaná, hogy Nathalie számos hibája olyan tulajdonságokban merül ki, minthogy nem érdekli a siker, sem pedig az irodalom, de még a színház sem. Az élete iszonytatóan egyszerű, és ebben az iszonytató egyszerűségben momentán ezerszer boldogabb, mint az ő mindig elegáns, mindig pontos és mindent kezében tartó nővére.) Adel sosem érzett bűntudatot semmiért és sosem bánt meg utólag egyetlen döntést sem, de ha elnézi a kisebbik fiát, azt kifejezetten sajnálja, hogy az ő növekedésére már árnyékot vetett minden majd holnap és menj a picsába, ami megmételyezte a szülei házasságát. Most pedig hiába próbálja már helyrehozni a dolgokat, minden ajándéka és érdeklődése célt téveszt a gyereknél, aki a maga útját járja, és meghökkentően jóban van azzal a repedt sarkú cédával.

Mikor Vandát megírta, valahogy annyira egyértelműen jött minden, talán a kelleténél több bulvárt olvasott és kevesebb Ghirardellit evett, de mi, mégis mi lenne illőbb inspiráció a sült krumplitól tragikomikusan megfulladó örömlány ábrázolására, mint az a nő? Adel nem gyűlölködik, ahhoz túlságosan elfoglalt, de nem kendőzheti el - és ugyan miért is kendőzné? - az elégedett rándulást az arcán, amikor Prima Parsons hörögve összecsuklik a színpadon. Persze, ez mind csak játék. De ha az egyik előadás alkalmával tényleg elkezdene fuldokolni, tényleg ellilulna az arca, és percekig vergődne magatehetetlenül, míg mindenki azt hiszi, csak játék az egész, míg minden levegő kiszorulna a tüdejéből - nos, aznap este ő tapsolna a leghangosabban. És pezsgőt inna fehérbor helyett.