Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, mikor tudatosul bennem, hogy hamarosan lejár a műszakom. Imádom a munkámat, a kollégáimmal olyanokká váltunk, mint valami nagy család, viszont a mai nap a szokásosnál is forgalmasabb volt, ami egy kicsit mintha ki is fárasztott volna. Ez azért furcsa, mert elég jól szoktam bírni a kiképzést, mostanában azonban, mintha teljesen lemerültem volna. Talán szabadságra lenne szükségem, vagy fene tudja. Egyenlőre nem engedhetem meg magamnak a pihenést, addig nem, amíg a főnökünk haza nem ér a vadászatából, hiszen mi lenne nélkülem az itt dolgozókkal? Ellustulnának. Mindenképpen kell valaki, aki kézben tartja az irányítást, és erre én vagyok a legmegfelelőbb személy. Azt hiszem, hogy ez bizonyítottam már egy jó párszor. A tekintetem ide-oda jár a vendégek és a többi itt dolgozó között, egyetlen személyt azonban sehol sem látok. Ez persze nem meglepő, hiszen megszoktam, hogy Eliott jön és megy, én mégis árgus szemekkel lesem a bejáratot és várom, hogy mikor bukkan fel ismét. A többiek előtt persze próbálkozunk azt a látszatot kelteni, hogy munkatársi viszonyon kívül semmi más nincs köztünk, de egyre gyanakvóbbak, amit bár egyenlőre még senki nem tett szóvá, de azt hiszem, hogy már csak idő kérdése. Gondolataimból egy csapat fiatal ébreszt fel, akiket eddig még nem láttam erre, helyet foglalnak az egyik asztalnál, majd ketten megindulnak a pult felé. Kiegyenesedek és úgy várom őket, jelenleg csak én vagyok a pulton belül, így az én feladatom lesz elküldeni őket, mert minden bizonnyal nem teázni jöttek, és mindennek néznek ki, de nagykorúnak semmiképp. Mosolyogva várom meg, hogy elmondják, amit inni szeretnének, és pont ahogy sejtettem: tequilát innának. - Bocsi de... vagytok 21 évesek? - kérdem magabiztosan, nem ők az első csapat, akiket nem szolgálok ki alkohollal, nem játszok sem a saját, sem a Pub jó hírével. Én is voltam fiatal, nagyon jól tudom, hogy milyen az amikor sehol sem szolgálnak ki, így meg tudom érteni őket, ha elmegy a kedvük. De ez van. A szabály, az szabály. Mit gondolnának a többiek, ha pont én szegem meg? Hiszen jelenleg én felelek mindenről. Az egyik fiú megrázza a fejét, én meg vállat vonok. Legalább nem próbálnak hazudni, jártam már meg egy párszor. - Ebben az esetben akkor sajnálom. De máshol kell próbálkoznotok. - kacsintok rá a srácokra, akik csalódottan fordítanak hátat, és mennek oda a többiekhez. A tekintetem ismét a bejárathoz téved és mint valami szerelmes kamasz lány, úgy várom, hogy betévedjen rajta végre Eliott.
Egész rohadt este úton voltam. Persze tudom, hogy hivatalosan ezért kapom a fizetésemet, de sokadjára kellett nekivágnom az esti New York utcáinak. Először egy házibuliba küldtek, ahol magukat kifejezetten viccesnek érzi huszon néhány éves lányok ünnepeltek. Vagy csak buliztak. Igazából egyetlen pillanatig sem érdekelt. Valaki a nappaliból kikiabálta, hogy cicivillantással lehet-e fizetni, aztán néhány mosolyt lehervasztottam a ténnyel, hogy ekkora kosárméretet sajnos én még nem fogadok el. A következő körnél szinte megvertem egy taxist, aki szinte felsodort a járdára, mert épp egy hívást próbált lerendezni, miközben a beszerelt kisgépen pedig valamilyen filmet nézett... meg persze közben kanyarodott és ekkor kereszteztük egymás útját. Itt persze kurvaanyáztam egy sort, de csak addig érezte magát keménynek amíg kiszállt, hogy veszekedjen, én pedig leszálltam a motorról és bő egy fejjel magasabb voltam nála. Akkor persze már udvariasabb hangsúlyban az elnézésemet kérte és továbbállt. Na.. hát valahogy én is így gondoltam ám. A harmadik körnél egy házibulihoz mentem, ami meglepő módon a legegyszerűbb körnek bizonyult. Szerettem volna már egy kicsit leülni a francba, de persze már vártak rám, így igazából még csak esélyem sem volt ilyesmire. A negyedik körnél csak egy fél élet volt, mire kijöttek a házból és ajtót nyitottak. Végre visszaértem. Elöl parkoltam le a Woodhaven bejáratánál. Letámasztottam a motort, és félig nekidőlve úgy döntöttem, hogy megérdemlek egy cigit. Lassan szívtam magamba a füstöt miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan kellene kicsalnom Marissat a többiek közül. Nem mintha engem bármilyen szinten érdekelne a sok pletykás odabent, de látom Marissa tekintetén, hogy őt nagyon is zavarja a légkör, ami kezd kialakulni körülöttünk. Én igazából pont leszarom. Csámcsogjanak amin csak akarnak. Ez részemről nem változtat semmin. Előtte sem kedveltek engem jobban. Bár azt is megértem, hogy félti a tiszteletet, amit kivívott magának. Minden bizonnyal nem volt könnyű ilyen magasra másznia a ranglétrán. A csikk az aszfalton végzi. Még rátaposok mielőtt belököm magam előtt az ajtót. Tekintetek tapadnak rám, majd valahová a pult mögé vándorolnak. Senkihez sem szólok, még csak nem is köszönök, csak belépek a pult mögé és megállok a konyha bejáratánál, ahol nekitámaszkodok a falnak. -Egyenlőre semmi Fur.... öhm. Eliott. -nyögi ki nekem az egyik felszolgálólány, és zavarában már tovább is szalad. Nem mintha akkora titok lenne, hogy Furasrácnak hívnak. Mármint ők ezt próbálják titkolni és azt hiszik, hogy rohadt ügyesen csinálják, de egyébként nem. A benti részleg még mindig pörög, de vagyok elég önző ahhoz, hogy ettől függetlenül ki akarjam sajátítani a mi személyes kisfőnökünket. A cipője orrától egészen a szeméig vándorol a tekintetem. -Ri! Dobnál nekem egy hideg pepsit pult alól?-kérdezem miközben változó mennyiségű kiváncsiskodónk akad. Csak azt sajnálom, hogy ilyen hamar levágták, hogy valami történik. Előtte sokkal könnyebb volt. Most nem léphetek be mögé, hogy lehajoljak magamnak egy kóláért, csak azért, hogy közben pult alatt megfoghassam a fenekét. Túl sokan figyelnek.
A Pubban még mindig nagy a hangzavar, a zenészek talán már az utolsó köreiket húzzák, én meg unottan, egy nagy sóhaj kíséretében nyúlok a telefonomért és csak bámulom, mintha valami fontos hívást várnék. Az igazság azonban az, hogy csak próbálom tölteni az időt, hogy minél hamarabb véget érjen ez a nap. Ritkán szoktam így érezni, általában élvezem az itt töltött időmet, de ma valahogy képtelen vagyok a munkára összpontosítani. Nem csak azért, mert úgy várom Eliottot, hogy betévedjen végre azon az ajtón, mint valami kamasz kislány, hanem azért is, mert úgy érzem magam, mint aki legalább egy hete nem aludt. - Hé cicám. Megtöltenéd újra a poharamat? - gondolataimból egy ismeretlen hang ébreszt ki, felkapom a tekintetemet és felvont szemöldökkel figyelem a pult másik végén ülő fickót, aki vigyorogva mozgatja a poharát. Egy fintor kíséretében veszem le a whiskys üveget a polcról, amiből nemrég töltöttem neki. Úgy döntök végül, hogy válaszra sem méltatom a becézgetését, hiszen nem sok értelme lenne, nem épp a legjózanabb. Részeg emberrel beszélgetni pedig olyan, mint megtanítania lónak az ábécét. Különben is megszoktam már az évek alatt az efféle megszólításokat, jobb elengedni őket a fülem mellett. Kitöltöm az italt, majd ebben a pillanatban veszem észre a férfit, akire egy ideje várok. Vissza rakom az italt a helyére, majd nem törődve az idegennel, aki engem bámul, egy tincset odébb söpörve a szememből várom, hogy Eliott ide érjen. Legszívesebben lerohannám, de ezt ugye nem tehetem, hiszen mégis csak a munkahelyünkön vagyunk és túl sok már így is a gyanakvó tekintet, ami egyre idegesítőbb számomra. Eliotton persze nem látszik, hogy zavarná az, hogy néha össze súgnak a hátunkban, de engem annál inkább. Jobb szeretem a magán életemet nem megosztani másokkal. Próbálok úgy tenni, mintha észre sem venném őt, ami elég nehéz, hiszen mindig ha a közelemben van olyan, mintha nem lennék önmagam. magamon érzem a tekintetét így ránézek, széles mosoly ül ki az arcomon, és bár szeretnék kizárni mindent magunk körül, mégsem tehetem. Ilyenkor csak és szigorúan munkatársak lehetünk. - Hm? - nézek rá értetlenül, pedig nagyon is érettem amit mondott. Mégis mintha valami mást vártam volna. - Ja, persze. - a pepsiért nyúlok, amit morcosan a kezébe is nyomok, majd néhány poharat a helyére rakok, csak azért, hogy leplezzem vele a zavaromat. Körbe nézek a teremben és mintha mindenki minket nézne, mintha azt várnák, hogy történjen már valami köztünk előttük is. Nem foglalkozok velük, csak lerakom a poharat a kezemből, majd Eliottra nézek. - Hol voltál ennyi ideig? - kérdem, és azt akarom, hogy tudja, hogy most épp számon kérem és nem csak pusztán kíváncsi vagyok. Persze lehet, hogy még nem tartunk ott, hogy bármiféle magyarázattal is álljon elé, de én mégis elvárom. Mert ahogyan engem levesz a lábamról mindig, amikor megjelenik, ugyanúgy levehet mást is.
Kiváncsi tekintetek. Szinte mindenhol. Mintha bárkinek is köze lenne hozzá, hogy kivel kavarok és mikor. Persze azt a részt megértem, hogy rohadtul sehova sem tudnak tenni engem és minden bizonnyal féltik Marissat, de, ha őszinte akarok lenni valószínüleg igen kevés százalékban lesz ez az indíték... mármint a bámulásra. Éppenhogy belépek az ajtón és már érzem magamon a tekintetüket. Mindenkiét. Mármint kb. Van aki megy tovább a dolgára, de van aki már sutyorog is. Nevetséges. Véleményem szerint. Az én figyelmem valami egészen másra terelődik. Félig lyukat égetek a fickó hátába a pultnál, hiszen arra toppanok be, hogy Ri éppen egy grimasszal tölti újra a poharát. Amennyire én ismerem őt kifejezetten vendég kedvelő és csak bizonyos dolgok bírják kiverni nála a biztosítékot. Mégsem érezném jogosnak, ha ott helyben nyakon ragadnám a pasast és kiraknám a járdára pihenni egy kicsit. Valószínüleg nem tenne jót a hely hírnevének. Meg az én munkaviszonyomnak sem. Úgyis szólnak, ha kidobó szerepkörbe kell lépnem és kitessékelnem a nem kívánatos személyeket. Egyenlőre azonban senki sem szalad hozzám, így én sem teszek semmit. Belépek a pult mögé és néhány másodpercig csak a fickót méregetem, akinek már túlságosan is illuminált a tekintete ahhoz, hogy észrevegye nem a legjobb lányt szemelte ki magának a bárban. Annyi más csajjal kezdhetett volna. De persze megértem. Én sem véletelnül az ő ágyában kötöttem ki. Ez a rész engem sokkal jobban zavar, mint hogy a többiek vajon mit beszélhetnek a hátunk mögött. Marissahoz szólok, de még nem emelem rá a tekintetem, de amikor rámhümmög már odahúzom a tekintetemet. Kiváncsi vagyok, hogy mi kötötte le ennyire a figyelmét, de azonnal meg is nyugszom, hogy valószínüleg csak elmerült a gondolataiban, amíg én azt tervezgettem, hogy laposra verem a faszit. Kellemes mosoly helyett csak rámmorog miközben megkapom az üdítőmet, amire válaszként csak felvonom a szemöldökömet. Lemaradtam volna valamiről? Nem rémlik, hogy rossz hangulatban váltunk volna el egymástól.. még reggel. Azt hiszem. Bár a női agy egyértelműen kifürkészhetetlen és maghaladja a képességeimet, hogy kiigazodjak rajta. Tudom mivel tudnám kibékíteni (akármit is tettem) de most mégsem csaphatom fel őt magam elé a pultra. Így inkább csak elengedem ezt a témát is. Minek idegeskedjek rajta. Majd mondja ha olyan baja van. Nem lesz sokkal jobb a helyzet, amikor hozzám szólt. Megint az egekig szalad a szemöldököm, de már egy halvány mosoly bújik meg a szám szegletében. -Úgy csináltam mintha dolgoznék.-vonom meg a vállamat. Értem én, hogy frusztrált, de most konkrétan úgy csinál, mintha nem dolgozni jöttünk volna ide be. Szívesen legyeskednék körülötte egész nap, hogy megvédjem az olyan tekintetektől, mint a pasasé, de sajnos azért még senki sem hajlandó fizetést osztani. Kár. Vagy csak féltékeny lenne? Munkaidőben ilyen szinten azért nem lenne pofám kirúgni a hámból. Mármint persze... az a szegény raktár el tudná mesélni, hogy milyen hangokat tud kiadni a kisfőnök, amikor boldog, de az egész más. Legalábbis szerintem. -De látom azért te sem unatkozol...-biccentek az ember felé, aki Ri seggét méregeti miközben alkohollal tartja egyben még a fejét. Persze én ezt viccnek szánom. Annak ellenére, hogy látom ő most nincs vicces kedvében. Mit is mondhatnék. Szeretek a tűzzel játszani. Próbálok hátrébb lépni, amikor az egyik felszolgálólány el akar suhanni mellettem a konyha felé, de indokolatlanul közel simul miközben már rám is villant egy mosolyt és egy rohadt 'bocsi' nélkül suhan tovább. Tekintetem persze már az asszonyon és védekezően felemeltem a kezemet jelezve, hogy nem csináltam semmit és inkább odébb vonulok mielőtt ezért is kapnék a pofámra. Leülök a pult legvégénél a sarokba és elkezdem inni a kólámat.
Néha már nagyon idegesítő, hogy mindenki rólunk beszél és, hogy ennyire kíváncsiak a munkatársaim, de talán az a legbosszantóbb, hogy nem jönnek hozzám kérdezni, ha valamire kíváncsiak, hanem inkább csak bámulnak, mintha arra várnának, hogy magamtól álljak elé a valósággal, amit már úgyis mindenki tud. Igazából fogalmam sincs, hogy miért akarom ennyire titokban tartani az Eliottal való kapcsolatomat. Nem szeretem a magán életem megosztani kívülállókkal és ez itt mégis csak a munkahelyünk, ahol mellőznünk kéne mindenféle hasonló kapcsolatot, még ha ez nehezen is jön össze. Nem akarom elkiabálni, hogy igenis beengedtem Eliottot a lábam közé, hogy aztán még inkább legyen miről csámcsogjanak, és ujjal mutogassanak rám. Jól tudom, hogy senki nem hülye, meg, hogy mindenkinek feltűnt már, hogy jóval több van köztünk egy munkatársi viszonynál, de ha megerősítem a feltételezéseiket, akkor azzal csak még több okot adnék a pletykára. Már elég régóta dolgozok itt ahhoz, hogy tudjam, hogy itt így mennek a dolgok. Valaki csinál valamit, és tudja már az egész helyiség. Persze azóta sokan elmentek innen, és jöttek újak, de ez a szokás mindig megmaradt. Mindenki a más dolgába üti bele az orrát, ahelyett, hogy a sajátjával foglalkozna. Miközben Eliottot várom, aki közeledik a pult felé, próbálok nem figyelni a férfira, aki már egy ideje az idegeimre megy a bámészkodásával. Tuti, hogy képzeletben már levette rólam a ruhákat, még szerencse, hogy puszta nézéssel nem képes ilyesmire egy ember. Értem én, hogy férfi, meg, hogy sokat ivott, de nem kéne ennyire feltűnően bámuljon, elég idegesítő. Amint Eliott elég közel ér hozzám, máris érzek magunkon több kíváncsi tekintetet is, nem csak a részeg pasasét, és próbálok a lehető legnormálisabban viselkedni, pedig legszívesebben ráugranék most. Persze ezt itt mégsem tehetem, nem adom meg azt az örömöt a kíváncsiskodóknak. Morcosan adom oda neki a pepsit, bár igazából én magam sem tudom, hogy mi is bánt. Talán az, hogy valami mást kéne mondjon, nem pedig egy üdítőt kérjen. Vagy csak örültem volna, ha ma egy kicsit többet találkozunk, vagy, ha legalább dob közben egy smst. Elég modern világot élünk, igazán nem lehetett volna olyan nehéz közbe a telefonjáért nyúlnia, hogy érezzem, hogy én is hiányoztam neki. Ehelyett csak jön, és semmit nem mond, csak egy pepsit kér. - Elég jól beleélted magad, mert megfeledkeztél rólam. - válaszolok sóhajtva, és jól látom rajta, hogy nem igazán érti a problémámat. Pedig annyira egyszerű. Biztos vagyok abban, hogy nem csak férfiaknak szállít ki ételt, hanem nőknek is. szebbnél szebbeknek. Ahogy itt látványosan mindenki csöpög a nyála utána, úgy valószínűleg másoknak is. Erre még egész nap nem is jelentkezik, és még meg van lepődve, hogy kissé dühös vagyok. Az a baj, hogy a férfiak többsége az eszét a nadrágjában hordja, így igenis jogos volt a kérdésem. A megjegyzésére értetlenül nézek rá, majd hátra fordulok, hogy lássam, pontosan mire is céloz, így találkozik a tekintetem a részeg férfiével, aki vigyorogva emeli fel a poharát. Ismét vágok egy fintort, majd vissza fordulok Eliotthoz. - Ami azt illeti egy kicsit sem. Valaki mindig gondoskodik arról, hogy ne unatkozzak. De azért tudtam volna válaszolni az üzenetedre, amit nem írtál. - válaszolok végül és remélem, hogy így végre megérti, hogy mi is a problémám, amellett, hogy iszonyatosan nehéz napom volt. Szeretnék megszólalni, és elmondani, hogy sajnálom, hogy rajta vezetem le a feszültséget, amit a mai nap váltott ki belőlem, amikor az egyik új lány, aki nemrég került hozzánk, pillanatok alatt kínosan közel kerül a férfihoz, aki történetesen hozzám tartozik, és még úgy mosolyog neki, mintha ő nem hallotta volna, hogy az a srác már foglalt. Szúrós tekintettel nézek a lány után, majd Eliottot figyelem, aki mint valami kezes bárány úgy néz engem, majd arrébb vonul. Veszek egy mély levegőt, kifújom azt, majd gondolkodás nélkül megyek utána és ülök le vele szembe, még az sem érdekel, hogy éppen dolgoznom kéne. Lassan amúgy is zárunk, egy kis ideig elboldogulnak nélkülem is. - Valld be, hogy élvezted a lány közelségét! - szólok rá vádlóan és magyarázatra várva figyelem őt. Nem szeretek féltékeny lenni, szerintem elég csúnya szokás, de nem tehetek róla... csak egyszerűen zavar, ha valaki rá néz, nemhogy még hozzá is érjen.
Csak kérnie kellene. Nekem egyébként is hulla mindegy, hogy tudnak-e rólunk vagy sem. Úgyis mindenki levágta már, hogy mi a helyzet, csak valószínüleg a saját szemükkel is látni akarják... ha már nekik nincs magánéletük... gondolom én. Most mögé léphetnék. Átölelhetném a derekát, hogy feltartsam egy kicsit a munkától és megcsókolhatnám a nyakát. Talán csak akkor nyugodna meg igazán. Tudom, hogy kattog. Hol voltam.. kivel... mit csináltam... mennyi ideig. Az a kurva nagy igazság, hogy rohadtul lusta vagyok ahhoz, hogy egyszerre több vasat tartsak a tűzbe. Megtehetném. De van nekem így is elég dolgom illetve bajom. Baj alatt persze nem a vörös hajzuhatagot értem. Most azonban igencsak úgy tűnik, hogy neki én vagyok a problémája. Vagy éppen az én hiányom. Nem tudom. Pillanatnyilag ezt kurva nehéz ám eldönteni. Baj, hogy nem voltam itt... de baj, hogy most itt vagyok. Istenem... nőknek megfelelni... sikeresebb lehetnék a globális felmelegedés megállításában. Megfeledkezni róla? Ugyanmár. Szerintem nagyon sokszor elfelejti, hogy ő nem egyedül van ebben a kapcsolatban. Az első szex után leléphetten volna a picsába. Mármint a folytatástól. Még csak munkahelyet sem kellett volna váltanom, mert úgysem mondta volna el senkinek, hogy bármi is történt köztünk. De nem tettem. Nem léptem le, nem tagadtam le. Ő kérte a titoktartást. Most mégis én vagyok számonkérve, hogy nem jelentkeztem be. Egész rohadt műszakban címek között ingáztam... délelőtt pedig még békésen durmoltam és elintéztem ezt-azt, hogy legyen egy kis zsebpénzem. Ezt azonban nem kötöm az orrára. Nem kell, hogy aggódjon. Ígyis sokszor úgy érzem, hogy túlságosan sokat agyal... úgy kb mindenen. -Majd legközelebb két kanyar között, amikor nem akarok agyonverni egy taxist majd írok.-nem mintha nem tudná, hogy pontosan merre járok. Ő a helyettes vezetőnk.. beleláthat mindenbe.. abba is, hogy éppen hova vagyok úton. -Most akár én is puffoghatnék... te sem írtál.-jelzem felhúzva a szemöldökömet. Nem tudom mennyire tesz majd jót a testi épségemnek felvenni vele szemben a kesztyűt... de na... hát de na. Egy nagyon bölcs részeg fazon mondta egyszer... hogy a lófasznak is van azért vége. -Egy rohadt szavadba kerül és meg sem tudsz tőlem szabadulni... de az nem a diszkréció, amit korábban kértél.-agyonjárattuk már ezt a lemezt. Talán az lenne a legokosabb ha egyszerűen bocsánatot kérnék és akkor jobban érezné magát. Mindegy, hogy valóban hibáztam-e vagy csak túl akarok esni ezen a balhén is. Nekem azonban a fairplay fontos. Így nem hunyászkodok meg... vagy nem egyből. A csaj véletlen közelsége csak olaj a tűzre és menekülőre is fogom. Nem mintha megúsznám, hiszen pontosan tudom, hogy utánam fog indulni és nem a csaj után, hogy megpüfölje. Leülök.. és iszok egy kortyot még a vihar előtt, ami hamarabb odaér hozzám, mint a pepsi le a gyomromba. -Hallod magad?-kérdezem és igyekszem nem felemelni a hangomat. Nem tudom, hogy a belém vetett bizalma ingatag vagy a saját önbizalmában kell keresni a hibát. Igazából nem is akarom ezt feszegetni, csak a mosolyát szeretném újra látni... de ez talán nem az az este. Közelebb hajolok hozzá. -Ha ennyire zavar, hogy mások nem tudják, hogy foglalt vagyok bármikor tehetsz valamit az ügy érdekében.-jelzem neki mérsékelten pofátlanul. Majd felállok a székemről elszakadva az üdítőmtől és közvetlenül elé lépek. Hiába ül a széken még így is fölé tudok tornyosulni. -Csak mondd ki és itt mindenki előtt csókollak meg, hogy tudják mi a helyzet. -Én tudom kit akarok.-közelebb hajolok hozzá.. annyira, hogy éppen csak egy lélegzetvétel választ el tőle. -Na és te?
Nagyon is tudom, hogy nem kellett volna így letámadnom őt, de nem tehetek róla, egyszerűen csak ki kellett adnom magamból. Nem vagyok egyébként az a kötekedős típus, nem is értem, hogy mi ütött belém. Egyszerűen csak rettegek attól, hogy a kapcsolatunk tönkre megy valaki miatt. Ez nem csak féltékenység, vagyis de. Nagyon is féltékeny vagyok, és jobban szeretem, ha mindig szem előtt tudom őt tartani, bár jól tudom, hogy ez lehetetlen. A munkánk nem engedi meg. Az a legrosszabb, hogy még sosem éreztem így. Volt már pár kapcsolatom, de egyikben sem akartam a páromat ennyire kisajátítani. Eliottban van valami, ami miatt jobban kötődök hozzá, mint eddig bárki máshoz. Talán a titokzatossága, meg az, hogy annyira más mint a többi férfi. Látok benne némi rejtélyességet, ami még inkább vonz. És nem akarom azt, hogy bárki is bele rondíthasson ebbe az egészbe. Talán túl bonyolultan hangzik, pedig nem az. Nagyon is érthető, ha egy ilyen pasit csak magamnak akarok, és nem akarok versengeni senkivel miatta. Úgy gondolom, hogy nem kérek tőle túl sokat, csak annyit, hogy néha jelezze felém, hogy gondol rám. Megteheti azt annyi idő alatt is, amíg várja, hogy kinyissák az ajtót. Igazán nem értem, hogy miért esik nehezére. - Tudtommal nem az a feladatod, hogy taxisokat verj. - szólok rá értetlenül. Nem értem, hogy a férfiaknak miért mindig könnyebb használniuk az öklüket, mint az eszüket. Ahogyan azt sem igazán fogom fel, hogy mi köze egy taxisnak a munkájához, de mindegy is. Attól írhatott volna. - Direkt nem írtam. mert arra vártam, hogy magadtól jussak eszedbe. - válaszolok könnyedén, még mindig morcosan. Jogos a megállapítása, de azért női büszkeségem még nekem is van, ami azt súgta, hogy várjak, amíg ő keres. Amúgy sem akarom, hogy azt higgye, hogy nem hagyok neki szabad teret, meg, hogy folyton a nyakán akarok lógni, mint valami szerelmes tinilány. Nem erről van szó. De azért mégis csak jól esett volna, ha keres. Sóhajtok egyet, mert azt hiszem, hogy egy kicsit most túl reagáltam a dolgot. Alig vártam, hogy végre végezzen, erre itt van és kötekedek vele, pedig hasznosabban is elüthetnénk az időt. - Ezt már megbeszéltük. Senkinek semmi köze a kapcsolatunkhoz. Így is mindenki rólunk beszél.. - értem én, hogy mire akar kilyukadni, de nem vagyunk már gyerekek, hogy be kelljen számoljunk bárkinek is bármiről. Sehol sem díjazzák a munkahelyi viszonyokat igazán, én pedig sokat küzdöttem azért, hogy eljussak idáig, ahol most vagyok. nem akarom, hogy rossz szemmel nézzenek rám azért, mert jól elvagyok az egyik munkatársammal. Nem mintha nem lenne amúgy is teljesen nyilvánvaló, ami köztünk van, de akkor is. A pincérlány hirtelen felbukkanása váratlanul ér, arra meg még inkább nem vagyok felkészülve, hogy olyan közel kerül a pasimhoz, amennyire csak lehet. Szívem szerint kiakasztanám, hogy mindenki szeme láttára essen egy nagyot, de végül erőt veszek magamon, és nem teszek semmi, csak szúrós tekintettel figyelem, amíg Eliottra mosolyog, aki látszólag még a helyzetet is élvezi. Ha eddig nem voltam elég dühös, hát most valóban az lettem. Nem is értem. Bár menekülne előlem, de nem vagyok rest utána menni, és nem törődve azzal, hogy éppen dolgoznom kéne, leülök vele szembe, hogy kinyilváníthassam a véleményem. Nem az a célom persze, hogy felbosszantsam, de kár tagadnia azt, amit láttam. - Nem mások kell tudják, hogy foglalt vagy. elég ha te tudod, és kikerülöd az ilyen csitriket. - miközben beszélek végig a tekintetét keresem és látom rajta, hogy mennyire jól szórakozik. Mintha élvezné azt, hogy féltékeny vagyok, pedig szerintem minden normális ember az kéne legyen legalább egy kicsit, aki érez valamit a párja iránt. Meglepődök, amikor közelebb lép hozzám, és bár szeretem a közelségét, de most egy kicsit túl messzire megy. Mármint ennyi ember előtt nem kéne ezt csinálja. Miközben szavait hallgatom, jó alaposan körbe nézek, több kíváncsi szempár is minket figyel, várják, hogy végre buktassuk le magunkat. - Eliott... ne csináld. Mindenki minket néz. - figyelmeztetem, és bár mindennél jobban szeretném, ha megcsókolna, de nem itt és nem most. Ez nem azt jelenti, hogy nem akarom őt, mert sőt, ellenkezőleg, de tényleg nagyon rossz az időzítése. Ha így akarja elterelni a gondolataimat az előbbi kis incidensről, akkor nagyon jó úton halad, mert sikeresen zavarba hozott. - Én is tudom, hogy kit akarok, de várnod kell még egy kicsit. - szólok rá, miközben felnézek rá, és annyira szeretném őt ellökni magamtól, de mégsem teszem, mert egy részem nagyon is vágyik arra, hogy megtegye, amit mindketten akarunk.
Persze megint én vagyok a fasz meg a gyökér, de még közel sem áll ahhoz, hogy ennyivel kihozzon a sodromból. Pedig elég ügyesen dolgozik rajta. Persze ő bír engem, meg tök jól elvagyunk meg nem akar ebből az egészből kimászni, de azért baszódjak meg, ha túl közel megyk hozzá, utána pedig azért, ha hagyok neki teret. Komolyan. Szeretnék egyszer elolvasni egy olyan használati utasítást, amiben végig tudok csinálni úgy egy napot egy nővel, hogy a végére még nem csesztem el semmit. Jelenet készülődik. Láthatóan ez mindenkinek felcsigázza az érdeklődését, hiszen nem tudhatják, hogy éppen a munkához való hozzáállásom miatt kapok a kisfőnöktől vagy éppen szakítunk vagy csak nem csuktam le magam után a wc ülőkét reggel. A taxis megjegyzését elengedem a fülem mellett. Ja nem tartozik a munkámhoz, de ha valaki paraszt annak szerintem igenis jár a nevelés. Jó modort pedig ököllel ad át a legkönnyebben minden ember. Legalábbis én. -Ez pedig csak neked jó kifogás ugye? Csak azért mert te nő vagy ez már csak a te kifogásod lehet. Kettőnk közül te akarsz távolságot tartani kicsi szívem... nem én.-szögezem le. Erre sajnos rendszeresen kell emlékeztetnem. Hiába érzi úgy magát, mint egy alhagyott plüssmackó, ha nem lóghatok vele/rajta egész nap. Azt is tudom persze, hogy a távolságtartás csak nyílvános helyekre vonatkozik. Ha fordított halyzetben lennék női aggyal biztosan a fejéhez vágnám, hogy nem akar engem felvállalni. Csak az az igazság, hogy én erre szarok rá egészen addig, amíg ő féltékeny, hogy más lányok rám néznek és mellettem ébred gyakorlatilag minden reggel. Ez még mindig azt jelenti, hogy nem lehetek akkora szarban. Ugye? -Kit érdekel, Ri? Csámcsogjanak. Leszarom az összeset.-vonom meg a vállamat. Hihetetlenül kell koncentrálnom, hogy ne emeljem fel a hangerőt, hiszen az már bőséggel túllépné a megengedett határokat. A számomra megengedetteket. Mondjuk... most ő kezdte ezt a jelenetet. Kibírhatta volna, hogy otthon szedje le a fejemet.. ott pedig addig és úgy kiabálhatnék, ahogy csak szeretnék. Hiába próbálok meglépni a helyzetből az én személyes kis viharfelhőm természetesen a sarkamban van. -Kikerülöm? Mi lesz, picim... egy fél óra múlva már ez úgy fog hangzani, hogy én magam húztam oda és megfogtam a seggét? Álltam. Ő meg jött. Faszom. Menjek és verjem meg?-kérdezem a homlokomat ráncolva. Nem szeretek káromkodni. Mármint de rohadtul szeretek, de nem előtte. Nem neki. De lassan kezdenek nálam is elpattanni az utolsó idegrostok. Így taktikát váltok. Mert ezzel úgy tűnik, hogy aligha érem el a kívánt eredményt. Közelségem már más választ kap. A tekintete ijedten fut körbe a személyzeten. Fintorba torzul az arcom és horkantok egyet nem tetszésem jeléül. Visszaülök a székre. Várnom kell. Mire? Mi fog változni? Mi lesz más jövő héten vagy egy hónap múlva vagy jövőre? Semmi. Ugyanez a mókuskerék... ebben már most rohadtul biztos vagyok. De én nem leszek a titkos szeretője... na az tuti. -Mire várjak, Ri? Hogy más legyen az élet? Hogy más legyen a beosztásod? Vagy az enyém? Semmi közük nincs hozzá, hogy mi van köztünk, de azért a véleményük mégiscsak érdekel.-még mindig nagyon kell figyelnem a hangomra. Sőt talán még jobban, mint eddig. -Szerinted nem tudom miről szól ez az egész? Szerinted nem tudom, hogy Furasrácnak hívnak a hátam mögött? Szerinted nem tudom, hogy sokan félnek tőlem és azt hiszik, hogy szervkereskedő vagyok?-a kereskedés stimmel csak szervekkel én nem foglalkozom. -Persze... majd pont te vállalnád be, hogy összeálltál velem.-Felkelek és minden további nélkül ott hagyom őt mielőtt felrobbanna a fejem az idegtől. Ketten lépnek félre az utamból. Mire kilököm magam előtt az ajtót már ég a cigaretta a számban. Szerintem most egy házat le bírnék bontani a két kezemmel. Csak tudnám, hogy ha égő neki velem lenni, akkor tegnap miért vette le már rutinszerűen a pólómat. Alrébb sétálok. Hiszen a bejárat 5 méteres körzetében tilos a dohányzás. Még az kellene, hogy ezért is kapjak ma. Nekidőlök a szomszédos ház téglafalának. Igazából csak annyit várok már csak, hogy lejárjon a munkaidőm... ami egyébként is csak kb negyed óra lehet.
Gyűlölök veszekedni. Eliottal pedig még inkább. Fogalmam sincs,hogy mi ütött belém, de ha már bele kezdtünk a vitába, akkor nem szabad nekem meghátrálnom, még akkor sem, ha most utálom magam. Úgy érzem magam, mint egy tizenéves csitri, aki direkt beleköt a barátjába, csak mert ahhoz van kedve. Pedig utálom ezt csinálni, mindig igyekszem kerülni a konfliktusokat, most pedig én vagyok, aki olajat öntött a tűzre. Még csak azt sem értem, hogy igazából, mi is a bajom. Hiszen órák óta arra várok, hogy megölelhessem őt, erre itt veszekszünk, mint a gyerekek. Az állapotomat még csak arra sem foghatom, hogy megjött a havim - pedig akkor szoktam ilyen ingerült lenni -, hiszen már megint késik, szóval nem védekezhetek azzal. Ahogyan az sem lenne jó kifogás, hogy hosszú napom volt, mert mindegyik napom nagyjából ilyen a Pubban, a mai csak épp egy kicsivel volt forgalmasabb, de ez fel sem kéne tűnjön, ha figyelembe vesszük a régiségemet. Szóval tényleg nem tudom hová tenni a viselkedésem, de mivel Eliott sem képes inkább rám hagyni, csak folyamatosan vissza szól ő is, így kénytelen vagyok folytatni. - Az, hogy vissza fogjuk magunkat a többiek előtt, nem azt jelenti, hogy távolságot akarok tartani. - válaszolok sóhajtva. Annyira bosszant, hogy nem ért meg. Nem miatta nem akarom, hogy tudjanak rólunk, hanem saját magam miatt. Mert nem akarom nagydobra verni a kapcsolatunkat. Nem tudom ennél jobban megmagyarázni senkinek, hogy miért. Csak így érzem helyesnek és kész. Nem tudom, hogy miért kell mindig ezt a fejemhez vágnia, és miért nem tartja tiszteletben az érzéseimet. Néha olyan érzésem van, hogy csak keresi a hibát a kapcsolatunkba. - Látod? Ez a különbség kettőnk között. Te leszarod őket, de én nem tehetem. - az évek alatt az itt dolgozók, nem csak a munkatársaim lettek, hanem a második családom is, még akkor is, ha nem mindenkivel értek egyet, meg, hogy sok mindenkivel másképpen látjuk a dolgokat. Még az sem zavar, hogy van olyan, aki irigykedik arra, hogy kicsit feljebb sikerült lépnem a ranglétrán. Az az én érdemem, én vívtam ki magamnak a pozíciómat, így én nagyon is büszke vagyok rá. Ezt nem akarom tönkre tenni, sajnálom, ha Eliott nem ért meg. Feldühít a pincérlány, az pedig még inkább, hogy Eliott menekülni próbál. Nem vagyok teljesen hülye, ha nem lenne hibás, akkor bátran a szemembe nézhetne. Gondolkodás nélkül megyek utána, és talán nem helyes így vádaskodnom, de képtelen vagyok szó nélkül hagyni azt, ami nyilvánvaló. Nem az ő hibája persze, hogy neki ment a lány, de az igenis az, hogy még csak rá sem szólt, hanem mint aki élvezi, úgy állt ott, tétlenül. - Nem fogtad meg a seggét, mert itt voltam én is. De ki tudja... ha nem vagyok itt, mit csináltál volna. - nyilván sosem ismerné el hogy csinos a pincérlány, de szemem azért még nekem is van. Amiért nőből vagyok, én is látom, hogy ki szép és ki nem. - Nem mindig az öklödet kell alkalmaznod. Elég lett volna, ha rászólsz. Vagy ha elküldöd melegebb éghajlatra. Vagy bármi. De te csak álltál ott, és láthatóan élvezted. - vágom a fejéhez ismét makacsul, mert nem vagyok hajlandó engedni a huszonegyből. Azt akarom, hogy ismerje el, hogy megmozgatta a férfiúi fantáziáját az a lány. Meg még ki tudja hány. Mivel nem vagyunk együtt mindig, bele sem merek gondolni, hogy mik történhetnek vele. Akarok bízni benne, mindennél jobban, de a lányokban nem bízok, akikhez nap, mint nap a házukhoz jár és ételt visz nekik. Ha mindegyik így viselkedik, mint a kolléganőnk, akkor talán már csak idő kérdése, és ha eddig nem is csinált semmit, de majd fog. Mert mégis csak férfiból van. Azt látom rajta, hogy felbosszantottam, és bár türtőzteti magát, de nem szokott csak úgy káromkodni előttem. Nem az volt a célom, hogy mérges legyen, hanem... nem is tudom. Csak ki kell adjam magamból azt, ami bánt. - Érdekel a véleményük, mert jó példát kell mutatnom nekik. Ha azt látják, hogy kavarok a futár sráccal, akkor úgy veszik majd, hogy ők is megtehetik munka közben, és... - elhallgatok, mert a közelsége annyira zavarba hoz, hogy igazából fogalmam sincs, hogy mit akarok mondani, csak fecsegek össze vissza. Igaza van, értem én, hogy miről beszél. Csak azt nem tudom felfogni, hogy ez hirtelen most miért lett ekkora gond. Már egy ideje olyan jól elvagyunk együtt, most miért olyan fontos, hogy mindenki tudjon rólunk. Én is azt szeretném, de mivel itt dolgozunk... arra kéne koncentráljunk inkább. Nem egymásra. Ami egyre nehezebb, ha a közelemben van. - Mi? Te most azt hiszed, hogy azért nem akarom, hogy tudjanak rólunk, mert ilyeneket hisznek rólad? - meglepnek a szavai, és kezdem megérteni csak még inkább. Persze én is hallottam már ilyent-olyant, de soha nem merült fel bennem még annak a gondolata sem, hogy az ilyen pletykák miatt titkoljuk el a kapcsolatunkat. Ők nem ismerik Eliottnak azt az oldalát, amit én, így sosem tudnék felülni az alaptalan vádjaikra. Sajnálom, hogy ilyent feltételez rólam. - Engem nem érdekel, hogy ők mit hisznek. Én semmi ilyent nem gondoltam rólad, sőt még csak félni sem féltem tőled soha... - nem gondoltam, hogy a mai estém így fog a végéhez érni, arra pedig még inkább nem voltam felkészülve, hogy ilyet fog a fejemhez vágni. Nem is értem. Hogy képes ilyet gondolni rólam? A következő kijelentésére nem tudok válaszolni, mert hirtelen kel fel és hagy faképnél. Értetlenül nézek utána, csak most látom igazán, hogy mennyire dühös. Talán megbántottam. sóhajtok egyet, majd a pult felé pillantok, ahol a többiek már pakolásznak össze, a zenészek is leálltak, és csak kost tűnik fel, hogy mennyire megfogytak az emberek. A részeg fickó a pultnál azonban még ott van, egy pillanatra találkozik a tekintetem az övével, és az üres poharát mutogatva int, hogy töltsem meg. Küldök felé egy fintort, majd nem törődve vele indulok meg a kijárat fele, hogy megkereshessem Eliottot. Kiérve a Pub elé, megcsap a hűvös levegő, így karommal átfogom magamat, védekezve a hideg ellen, és megállok egy pillanatra, hogy körbe nézhessek. hamar megakad a tekintetem a férfin, akit keresek, és egy sóhaj kíséretében indulok meg felé. Odaérve hozzá, megállok előtte és a tekintetem először a cigire téved, utálom amikor azt a mérget szívja. Azután próbálom megkeresni a tekintetét, majd végül átölelem őt, fejemet a mellkasának hajtva. - Nagyon sajnálom. - motyogom, és bízok abban, hogy nem haragszik rám annyira, hogy elzavarjon innen. Nem akarok soha többé veszekedni vele.
Igazából nem is tudom melyik tudna jobban lebuktatni minket... ha édeskettesben elvonulnánk hátra, vagy az, hogy gyakorlatilag suttogva próbáljuk egymáson levezetni az ingerültségünket. Nem mintha nem lenne már így is eléggé szar ez a nap... még érzékeltetnie is kell, hogy akármi is legyen ez köztünk kurvára nem csinálom jól. Persze tudom. Szeret irányítani és mindenből a maximumot akarja kihozni, de ezzel most engem csak maximálisan ki hoz a sodromból. Nem vagyok egy kifejezetten nyugodt ember, hiszen előbb ütök, mint, hogy a hangomat emelejem fel, de ez az a helyzet, amiben ez konkrétan nem opció. Persze én vagyok a hülye, hogy nem fogom be a számat, de ez az a nap, amikor nem bírom lenyelni még ezt is, hogy még Ri is nekem jön minden hülyeséggel, ami éppen eszébe jut. -Ez nem visszafogottság, hanem legtagadás.-morgom az orrom alatt. Nem vagyok benne biztos, hogy hallja, de abban sem, hogy akarom-e egyáltalán, hogy meghallja. Rengeteg dologban különbözik a véleményünk. Ez valószínüleg abból adódik, hogy nagyon más közegben szocializálódtunk. -Nagyon szuper. Akkor világosíts fel légyszíves, hogy miért nem teheted...-kérdezem felvonva a szemöldökömet. Melyik merne bármit is fejéhez vágni? De most őszintén. Egyik jobban tart tőle, mint a másik.... a többiek meg akik semlegesnek tűnnek, azok meg biztosan le tudnák fosni a bokájukat tőlem. Nem tudom melyik próbálna meg akár egy rossz szót is szólni. Igazából csak azt szeretném, hogy vagy vállalja be a kapcsolatunkat vagy mondja ki végre, hogy veszélyeztetve érezni az itteni helyzetét, ha kiderülne, hogy velem van együtt. Mindig az ő érzései kerülnek szóba. Én nem értem meg őt... őt ez meg az bántja. Akkor én mi a szart mondjak? Isten látja lelkem én rohadtul nem akartam soha ennyit vesződni egyetlen lánnyal sem. Győzködjem, hogy vállalja be amit érez? Érzi egyáltalán azt, amit én? Amíg ő ennyit nem tesz meg értem... addig miért én mondja ki először az 'sz' betűs szót. Alrébb vonulunk. Persze raptor üzemmódban jön utánam... ma tényleg veszekedni akar. -Hogy mit csináltam volna? Ugyanezt. Attól, hogy elég volt neked ennyi, hogy rádmásszak, attól még az nem azt jelenti, hogy mindent megdugok, ami él és mozog.-kicsit tényleg rosszul esik, hogy ennyit néz ki belőlem. Már jó ideje egy segget sem néztem meg az övém kívül, így külön sértőnek érzem azt, amit jelenleg művel. -Csináljak balhét a munkahelyemen? Az oké?-szóval ez beleférne... hogy leugassak valakit, aki semmit sem jelent nekem. Ezt pont az ő szájából mondjuk nehéz lenne elhinni. Rühelli a többi lányt, aki itt dolgozik. Szinte az összeset. Mégis engem bátorít arra, hogy szóljak rá egy semmilyen csitrire mert nekem jött. Kicsit bánom, hogy kólát kértem és nem whiskeyt. Nem mintha megtehetném munkaidőben, hiszen azért kapom a pénzem, mert úton vagyok, de most az alkohol valószínüleg többet tudna segíteni a lelki világomon. Komolyan nehezen hiszem el, hogy most ezt kell csinálnunk. Hiányoztam neki elvileg... gondolom azért háborodott fel, hogy nem írtam neki. Erre, amikor végre ideérek már nem is kellek másra csak, hogy valakinek a torkának tudjon ugrani. Vagy azért csinálja ezt, mert tőlem kap választ és velem tépheti a száját és nem hunyászkodom meg neki. -Engedd meg, hogy eláruljak neked egy titkot. Ha baszni akarnak a munkahelyükön... akkor meg fogják tenni. Mindegy, hogy te megteszed-e vagy sem. Sőt... mondjam a legjobb részét. Ha ők nem tudnak arról, hogy mi mit művelünk... akkor valószínüleg te sem tudsz róla, ha ők azt csinálják.-még néhány percig a fejemben zeng, hogy ő mint nagymenő kavar a futársráccal. Végülis az vagyok nem igaz? Csak egy futár. Semmi több. Mintha ő az elit tagja lenne. Ez egy kicsit még talán alá is támasztja a következő gondolatomat miszerint ciki lenne neki az, hogy VELEM kavar. Nem az, hogy kavar... hanem, hogy velem teszi mindezt. -Ha nem érdekel, hogy mit hisznek, akkor tulajdonképpen mi a szarról beszélünk? Más sem érdekel, csak az, hogy mit hisznek és mit gondolnak rólad. Futár srác... furasrác... chh.. A következő mondatomra már meg sem várom a választ csak megindulok. Félek, hogy átrendezem a berendezést, ha tovább folytatjuk. A legrosszabb része pedig az, hogy szerintem pontosan tudja, hogy mivel szórakozik éppen. Inkább kimegyek mielőtt nekiállok asztalt borogatni. Kint jót tesz a hideg levegő. Meg a nikotin. Nem tudnám rangsorolni, hogy melyik segít többet. A lábam idegesen dobol a földön, miközben igyekszem rendezni a gondolataimat. Aztán nyílik az ajtó. Nem nézek oda, de tudom, hogy ő az. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem folytatásért jött utánam. Nem tudom mennyit bírna még el az agyam. Aztán közelebb jön. Átölel és rámhajtja a fejét. Egy pillantra megfordul a fejemben, hogy rászólok... elvégre megláthatnak minket a többiek... nem igaz? Végül elvetem az ötletet, hiszen bocsánatot kér. Igyekszem gyorsan lenyelni a mérgemet. -Hülye vagy.-morgok még egyet az orrom alatt mielőtt egy mély levegővel elfújom a maradék haragomat. Tudom, hogy utálja, amikor dohányzom. De ezután a menet után szerintem megérdemlek annyit, hogy ezt most nem teszi szóvá nekem. Még szívok néhányat belőle mielőtt elpöckölöm a csikket valahova a járda szélére. Ekkor karolom csak át és húzom egy kicsit közelebb magamhoz. Egy könnyű mozdulattal forgatom át a másik oldalamra és már vállal támasztom a falat. Lehajolok hozzá és finoman csókolom meg az ajkait. Így tőlem nem láthatja senki, hogy ott áll, ha esetleg kijönne valaki az ajtón. -Hazamegyünk és szét szedlek.-vigyorgok bele a csókunkba. Hát... ja... mégiscsak férfiből vagyok.
Eliott néha igazán fel tud bosszantani ezzel a viselkedésével. Ahelyett, hogy beismerné, hogy hibázott, úgy tesz, mintha én lennék a bűnbak. Oké, nem kellett volna egyből letámadjam, de erről részben ő is tehet, hogy idáig fajultak a dolgok. Csak simán rám kéne hagynia, és nem mindenféle badarságot a fejemhez vágjon, ami engem csak még dühösebbé tesz, és az önfejűségemnek köszönhetően én sem hagyhatom rá az egészet. Mert igenis jogosan vagyok dühös. Ha legalább egyszer a kezébe veszi a telefonját és ír nekem, hogy tudjam, hogy gondolt rám, akkor most nem vitáznánk feleslegesen egy butaság miatt, amit csak simán meg kellene beszélnünk és nem hánykolódnunk egymásnak. Persze nincs olyan kapcsolat, ami zökkenőmentes lenne, de én utálom amikor veszekedünk. Hirtelen úgy érzem magam, mintha valami ötven éves házaspár lennénk, akik az elmúlt évek sérelmeit percek leforgása alatt felróják a másiknak. Pedig esküszöm, hogy nem ez volt a célom, csak egy sima magyarázatot vártam volna el. - Ha letagadás lenne, akkor szóba szem állnék veled. - szólok vissza és nagy erőt kell vennem magamon, hogy ne képeljem fel itt mindenki előtt, hogy észhez térjen végre. Nem mintha agresszív lennék, sőt, kifejezetten gyűlölöm az erőszakot, de tényleg nagyon feldühít a vádaskodása, meg az, hogy olyanokkal jön, amik nem is igazak. Persze a legjobb védekezés a támadás. Könnyebb, minthogy belássa, hogy miben is hibázott. - Azért, mert... - elhallgatok, majd legyintek egyet inkább, mert úgy érzem, hogy feleslegesen mondanék bármit is. Úgysem fog megérteni soha. Vagy csak nem akar megérteni. Szeretném én is, ha a kapcsolatunk olyan igazi lenne, de sajnos sokkal jobban félek attól, hogy ez mások szemében milyen képet alakítana ki rólam. Persze minden embernek van magánélete, mindenkinek lehet kapcsolata, de a mi esetünk egy kicsit más. És nem azért, mert furának tartják, vagy, mert különösebben érdekel, hogy mit gondolnak róla. Hanem azért, mert együtt dolgozunk. Ha nem lennénk munkatársak, akkor büszkén vállalnám fel, hogy igenis együtt vagyunk, mert senkinek nincs köze a kapcsolatunkhoz, de így... mindenkinek köze van mindenhez, mindenki bele szól mindenbe. Én pedig nem akarom, hogy elrontsák a kapcsolatunkat a kotnyelességükkel, mikor olyan jól megvagyunk mi így is. Vagy eddig azt hittem. Gondolkodás nélkül megyek utána, hogy véletlenül se higgye azt, hogy megúszhatja azt, amit az előbb a saját két szememmel láttam, de természetesen most sem vallja be, hogy hibázott, hanem inkább csak tovább bosszant. - Ezzel most arra akarsz kilyukadni, hogy én vagyok a lotyó, mert hagytam, hogy rám mássz? És, hogy az a másik lány nem ilyen? Ő nem teszi egyből szét a lábát? - játszom még mindig a sértődötted, és valahol legbelül nagyon is tudom, hogy nem így értette azt, amit mondott, de nekem nagyon is ez jött le belőle. Szóval egy férfi sosem hibás, mi nők vagyunk a felelősek azért, ha valaki kikezd velünk. Mert a férfiak aztán annyira angyalok tudnak lenni, nyilván mi rontjuk el őket. - Balhézni úgy tűnik csak velem szeretsz, hülyeségeken. - hihetetlen, hogy mindig kiforgatja a szavaimat. Nem kértem én balhét, csak azt, hogy szóljon rá a lányra, hogy többet ne tapadjon úgy rá, mint a pióca. Ezt balhézás nélkül is meglehet értetni valakivel. Megnézném, hogy ő mit gondolna az én helyembe. Ha én kerültem volna ilyen helyzetbe egy másik férfivel. Bár nyilván hidegen hagyná, hiszen úgy tűnik, hogy az egész kapcsolatunkat félvállról veszi. Ha valakik tényleg éreznek valamit egymás iránt, azon kívül, hogy jól elvannak az ágyban, akkor igenis féltékenyek az ilyen helyzetekben. Most is csak annyit kellett volna mondania, hogy sajnálja, és, hogy többet nem fordul elő, erre ő még a másik lányt pártolja, és próbál úgy tenni, mintha én lennék az ostoba. Pedig csak a női büszkeségemet próbálom megvédeni azzal, hogy szóvá teszem, hogy nem szép a szemem előtt flörtölnie más lányokkal. Még ha nem is az ő hibája volt teljesen. Ha számítanék neki valamit, akkor nem esne nehezére beismerni, hogy túllépett egy határt. Nem is értem, hogy mit várok... hiszen abban igaza van, hogy miattam nem tudja senki, hogy jóval több van köztünk, mint munkatársi kapcsolat. Vagyis hát minden bizonnyal sejtik, csak arra várnak, hogy kimondjuk azt, ami nyilvánvaló. Szeretnék azért a fejükbe látni most, hogy vajon az a sok kíváncsi szempár mit gondolhat rólunk. Elég feltűnően viselkedünk. - Igen. Viszont ha látványosan veled kavarok a szemük láttára, akkor ők is ide hozhatják a barátjukat, barátnőjüket és akkor ki fog dolgozni? Ha mindannyian ide hozzuk a szerelmi életünket csak egy nagy kavarodás lenne. Nem értem, hogy miért bonyolítod ennyire túl. - minden megjegyzéséből azt veszem ki, hogy azt hiszi rólam, hogy olyan ember vagyok, aki szégyelli felvállalni azt, akivel jól érzi magát. Bár hoztam az életemben már egy pár rossz döntést, de mindig felvállaltam a tetteimet. Ő pedig nem a rossz döntéseim közé tartozik, nem is értem, hogy hogy gondolhat ilyet rólam. Pedig semmi mást nem szeretnék, csak megóvni azt a pozíciót, ahová kemény munkával tornásztam fel magam. Értetlenül nézek utána, ahogy faképnél hagy, még arra sem adva esélyt, hogy megvédjem magam a hülye feltételezéseitől. Ránk, nőkre mondják, hogy hisztisek vagyunk, na tessék. Élő bizonyíték rá Eliott is, hogy a férfiak lelki világa sokkal gyengébb, mint a miénk. Megfordul a fejemben, hogy nem megyek utána, hagyom, hogy morgolódjon egymagában, de aztán mégis úgy döntök, hogy jobb ha megnézem őt, nem akarom, hogy dühében butaságot csináljon, ahogyan azt sem szeretném, hogy ilyen butaság miatt érjen véget a kapcsolatunk. Odakint hűvös van, de nem igazán zavar, csak szeretném helyre hozni a kapcsolatunkat, hiszen úgy tűnik, hogy csak engem zavar ez az egész, amit pillanatok alatt egymás fejéhez vágtunk. Mindig könnyebb elmenekülni a probléma elől, mint megoldani azt, de jobbnak látom, hogy ismét kezembe veszem az irányítást. Vele ellentétben én képes vagyok a megbánásra, épp ezért nem szólok semmit a kezében lévő cigire, csak megölelem őt. A megjegyzését elengedem a fülem mellett, bár egy kicsit igaza van. Tényleg hülye vagyok, mert majdnem tönkre tettem a kapcsolatunkat. Vagy fene tudja. Simán elhajthatna vagy bármi. Egy pillanatig azt is hittem, hogy az fog történni, mivel időbe telt, amíg viszonozza az ölelést, de aztán megkönnyebbülve sóhajtok egyet, majd pillanatok alatt a másik oldalra kerülök. Viszonozom a csókját, hiszen egész nap erre vártam, majd a szavait hallva elvigyorodom és csak most tudatosul bennem igazán, hogy valóban mennyire hülye voltam. - Alig várom. - válaszolok még mindig vigyorogva, és már nyoma sincs rajtam annak a haragnak, amit nemrég éreztem. Mindig ezt csinálja. Elég hozzám érjen, és mindenről megfeledkezek. Végül mégis elhúzódok tőle, és kilesek mellette. Nem azért, mert félek, hogy bárki megláthat - most valamiért az sem zavarna -, hanem azért, hogy meggyőződjek arról, hogy a Pub lassan ürülni kezd és a műszakunk végéhez érünk. - Szerintem nélkülünk is tudnak zárni... - nézek fel rá, és bár nem szoktam a zárást a többiekre hagyni, de azt hiszem, hogy most tehetnék kivételt. Csak be megyek, össze szedem a cuccaimat, aztán valamit csak ki tudok találni.
Sokszor érzem úgy, hogy kár a szóért. Egyszerűen mindent ki bír forgatni, át bír alakítani úgy, hogy mindenáron neki legyen igaza. Nő. Chh. A tököm ki van már ezzel a sok hülyeséggel. A francért nem lehet egyszerűen örülni a másiknak, hogy megékezett a nap végére. Nem a seggemet vakartam mégis jár a lebaszás. Valahol mégsem érzem jogosnak, hogy a 'kisfőnök' tol le azért, mert nem írtam neki sms-t munkaidőben. Ilyenkor csak munkakapcsolat van közöttünk nem igaz? Mégis vérlázítónak tartja, hogy nem pötyögtem egy üzenetet. Ha ő úgy gondolja akkor viszont lehetek a fiúja minden különösebb figyelmeztetés nélkül. Ha egy csaj pedig hozzámér, akkor is én vagyok a pöcs. Kicsit elfog a félelem, hogy ha ezt így tovább folytatjuk, akkor csak még szarabbul fogok kijönni az egészből, de annyira persze nem szarom össze a gatyámat, hogy meghátráljak. Persze... meg még mit nem. Csak az kellene, hogy megérezze a vérszagot és beismerésnek venné még a hallgatást is. -Na ide figyelj! Ha meg akarnék valakit dugni, akkor az most hátul nyöszörögne az egyik dobozon. De ehelyett itt parádézok veled. Eszedbe jutott, hogy esetleg fontos vagy? És nem loholok minden nedves bugyi után csaholva? Itt tudsz kisfőnök lenni. Mégsem nézed ki se belőlem se magadból, hogy te elég vagy nekem?-kérdezem felvonva a szemöldökömet. Mire végigmondom a szövegemet már bánom is az elejét. Tudom mi lesz ebből... 'ahhhhhhhhha tudtam, hogy meg akarod dugni' és a többi már el sem jut majd az agyáig, mert egyszerűen ő ennyit akar hallani belőle. Erre lehet még habzó szájjal megszaladni. Istenem, hogy nem bírom befogni a számat. Vagy az övét. De kár, hogy ilyen rohadtul sokan vannak ma este. -Héééé.. én nem azt mondtam, hogy keféljünk a pult tetején. Csak nem értem egyszerűen, hogy az, hogy velem vagy miért ekkora tragédia, hogy titkolni kell. Szerintem nagyon sok ember képes arra, hogy normálisan kezeljenek ilyen dolgokat. És akkor nem kellene parádézni egy rohadt üzeneten, hanem jönnék egy megcsókolnálak, hogy szia megjöttem. De tudod mit hagyjuk... nem is értem mi a szarnak teperek mint egy szaros kutya, hogy ugyan naa légyszi... engedd már, hogy a pasid legyek..-komolyan. Magamat értem a legkevésbé ebből az egészből. Inkább kimegyek. Így még lehet az egészből az, hogy munka miatt civakodtunk. Vagy a tököm se tudja. Engem igazából úgysem fog megkérdezni senki, hogy 'te figyi má... mi volt ez?'. Igazából hozzám sem mernek szólni... mármint a legtöbb. De még ebben a helyzetben is igyekszem arra figyelni, hogy legalább azért ne én legyek a hibás, hogy lebukás van. Kint persze már minden más. Lehet, hogy ez a rohadt hely nem tesz jót neki. Vagy nekünk. Nem is tudom. Már lenyugodott mire utánam jött. Igazából rohadtul unom már ezt az egészet. Ha ezen nem veszekednénk, akkor kb semmin. Na jó... a dohányzáson valószínüleg még párszor, de az időnk nagy része erre a hülyeségre megy rá, hogy titkolózni kell mindenki előtt. Finoman csókol vissza. Szerintem ő is érzi, hogy most nagyon gyorsan tudna váltani az agyam, ha kicsit hevesebben csókol vissza. Mondjuk bájosan és finoman jelzem is neki a terveimet. Érzem ahogyan elmosolyodik, és válaszától érzéseim alapján néhány árnyalatot sötétülnek a szemeim. Igen... rohadt gyorsan tud váltani az agyam. Elpillant a vállam mellett. Következő szavai pedig már el is csattintják a fejemet. -Rohadt gyors legyél.-mondom és egy aligha elragadó mozdulattal rácsapok egyet a seggére. -A sarkon várlak.-már lépek is a motoromhoz. Mármint nem a robogóhoz, amit a munkához használok, hanem a sajátomhoz. Kicsit nagyobb, kicsit nehezebb, kicsit komolyabb adottságokkal rendelkező sportmotor. Meg sem várom, hogy bemenjen és már indítom is a szerkezetet. Majd ahogyan mondtam egy sarokkal odébb várom.
Fogalmam sincs, hogy hogy jutottunk idáig. Egy apró, ártatlan kérdést tettem fel, amire csak egy sima magyarázatot vártam volna, erre fel szó szót ér, és el is tértünk az eredeti témától. Ha az a lány nem nyomul rá nyilvánosan a pasimra, akkor minden bizonnyal most nem tartanánk itt. Ha Eliott csak simán beismerte volna, hogy megmozgatta az új pincérlány a férfiúi fantáziáját, akkor nem lennék ennyire dühös, mint így, hogy tagadja, és még engem próbál hibásnak beállítani. Szemmel láthatóan védi a lányt, helyette pedig velem beszél úgy, mintha valami őrült mániákus lennék. Pedig én nem érzem magam annak, csak egyszerűen feldühített a látvány. Eszem ágában sem volt ekkora cirkuszt rendezni, de nem tehetek róla. A szavak csak úgy jöttek egymás után. Nem mintha megkönnyítette volna a helyzetet, ahelyett, hogy simán rám hagyta volna, csak még rá tesz egy lapáttal és én képtelen vagyok tűrni ezt. - Szóval legyek hálás azért amiért nem vitted őt hátra? Nem muszáj velem vesződj, mehetsz nyugodtan a lány után. Örülne neked. - a hangom még mindig morcos, és bár hallottam a mondandója többi részét is, ami magamban nagyon is megmosolyogtat, de nem tudok mégsem szemet hunyni a tény felet, hogy bármikor megtehetné, ha akarná. Hát pont ez az. Bármikor dönthet úgy, hogy ágyba visz mást is, végtére is nem vagyok én a felesége, hogy bármiről be kéne számoljon nekem. Köztudott tény, hogy a kapcsolatok 80 százaléka a hűtlenség miatt megy tönkre, és általában mindig a férfi a ludas. Igazából nem vagyok az a fajta, aki bolhából elefántot csinálna, nem szoktam én előre gondolkodni butaságokon feleslegesen, de mivel annyira félreérthető minden mondata, így egyszerűen csak kihozza belőlem a féltékeny libát. Amit utálok. - Nem értem, hogy miért ilyen fontos világgá kürtölni azt, amit elég ha mi tudunk. - unom már folyamatosan azt szajkózni, hogy nem vele van a baj, hogy nem miatta nem akarom, hogy tudjanak rólunk, így nem is áll szándékomban tovább firtatni ezt a témát. Nem is lenne rá sok esélyem, hiszen faképnél hagy, ami először felbosszant, mert gyűlölöm mikor ezt csinálja. Nem menekülhet el csak így mindig, ha vitázunk valamin. Gondolkodás nélkül megyek utána, és amíg kiérek a levegőre próbálom lenyugtatni magam, mert nem akarom tönkre tenni ezt az egészet egy ilyen ostobaság miatt. Nem akarok vele tovább veszekedni, mert nem látom sok értelmét az egésznek. Hiszen olyan jól el tudunk mi lenni, felesleges egymás idegeit együk. Épp ezért döntök úgy, hogy én teszek pontot a vitánk végére és kérek tőle bocsánatot, mert valahol mégis csak én kezdtem. Bár jogosan, de ez most nem számít. Így is elég pocsék napom volt, szeretném, ha a vége jól sülne el, épp ezért is döntök úgy, hogy ellógom a zárást, még akkor is, ha nem szokásom ilyesmit csinálni. Tehetek ma egy kis kivételt. - Az leszek. - vigyorgok, majd kuncogva haladok vissza a Pub irányába, amikor a hátsó felemre csap. Megpróbálom a lehető legszaporábbra fogni a lépteimet, a motor hangjára még egy pillanatra vissza pillantok, aztán belépek a meleg helyiségbe és meg sem állok a raktárban lévő kis öltözőig, ahol kinyitom a szekrényem, hogy levehessem a köpenyem, amit kötelező viselnünk. Magamra veszem a kabátom, elveszem a táskám, majd a tükörbe nézve igazítom meg a hajam, ami eléggé kócos lett mostanra. Veszek egy mély levegőt, majd egy szó nélkül hagyom magukra a többieket, nem törődve azzal, hogy mit gondolhatnak. Nyilván senki sem hülye, aki látta az előbbi jelenetünket a fura srácnak becézett futárral, annak feltűnik, hogy ő is eltűnt, de ez most nem érdekel. Jól akarom érezni magam végre. Ismét a levegőre érve, szinte már szaladva haladok a megbeszélt hely felé, ahol Eliott vár rám, és széles mosollyal az arcomon adok egy puszit a szájára, majd felülök a hátába a motorra. - Holnap azt hiszem, hogy nagy bajban leszek, amiért szó nélkül eljöttem. - jegyzem meg, bár egyáltalán nem érzem bűnösnek magam. Nem számít mi lesz holnap, most csak a pillanatnak szeretnék élni.
Igazából meg sem próbűlom megérteni, hogy miért nem lehet egyszerűen örülni a másiknak. A lányoknak lehet csak ilyen logikájuk, hogy várnak egész nap valakire, mert hiányzik nekik és egy rohadt nagy kiabálás lesz az egészből, hiszen végülis ha már kapnak egy kapaszkodót, akkor mi a francért ne lehetne vitát generálni belőle. Mintha a mai estére felcserélődnének a szerepek. Nekem kellene féltékenynek lennem, hiszen ő van kitéve szó szerint a pultba. A jó ég tudja, hogy hányan tettek neki mocsok megjegyzéseket, hányan nézték meg a seggét és hány ember kérhette el a számát. Nekem kellene a hajamat tépnem, hogy igazából kettőnk közül ő az akit több fazon találhat be. De mindegy. Csak rohadtul unom, hogy azért siettem vissza, hogy megkapjam a lebaszásomat. Csak annak örülök, hogy a húgom nincsen itt. Még a végén tőle is kapnék, hogy biztos megint sikerült valamit elcsesznem és azért mérges rám Ri. Elvégre figja sincs róla, hogy mi tényleg együtt vagyunk. Még neki sem. Aztán ahogy a vihar a fejem főlé gyűlt olyan gyorsan vonult is tovább. Nem tudom, hogy minek köszönhetem a hirtelen napsütést, de Ri arca hirtelen vált. Lehet, hogy csak a hűvös levegőre volt szüksége... Még a lógást is bevállalja, pedig ez tőle nagy szó... azt hittem, hogy várhatok majd még kint egy csomót egyedül mire végre mindent késznek nyilvánít. Bár ez még mindig nem garancia. Amint elindul és ígéretet tesz, hogy gyors lesz már fel is bőg a gép alattam. Elég ha a többiek annyit látnak, hogy én már le is lépek. Ri pedig még bent van. A mai nap legnagyobb meglepetése nem az, hogy nekemesett, mint egy dühöngő hülye, hanem hogy tényleg gyors volt. Alig néhány percre állítottam le a motoromat és már meg is jelent a lámpák fényében. -Meg vagyok döbbenve, hogy tényleg megléptél.-elismerően bólogatok. Egy mosollyal fogadom a puszit és megvárom amíg megtalálja a helyét mögöttem. Könnyen tartom meg a motort, még az ő súlyával is. -Ha esetleg senki sem merne felnyomni... majd én beköplek a főnöknek.-jegyzem meg nevetve és már indítom is a gépet. Könnyen manőverezek a szűk utcákon is. Nem lövöm el túlságosan a tempót, hiszen nem akarom máris lerombolni a hirtelen érkezett jókedvét. Megérkezünk a házhoz. Leparkolok olyan közel a kapuhoz amennyire azt a többi jármű engedi. Megvárom amíg leszáll utána pedig a lehető legbiztonságosabban igyekszem ott hagyni a motoromat. Még az kellene, hogy valaki lenyúlja. Átkarolom Ri derekát és belepuszilok a hajába. -Mehetünk föl?
Általában az a nyugodtabb természetű lány vagyok, csak Reagan tud úgy igazán kihozni a sodromból, akinek már a puszta jelenléte is az agyamra megy, ma mégis sikerült feldühítenie Eliottnak is. És nem azzal, hogy egész nap nem volt képes egy üzenetet dobnia felém, hanem sokkal inkább amiatt, hogy a szemem előtt tűrte, hogy az új lány úgy simuljon hozzá, mint valami kiscica. Mindezek mellett pedig, még engem állít be hibásnak, mert titokban tartjuk a kapcsolatunkat. Mi a különbség aközött, ha mindenki tud rólunk, és aközött, hogy senki? A lényeg úgyis ugyanaz lesz, nem fair ezt találni ki mentségnek. Így jobban belegondolva persze, tudom, hogy túlreagáltam az egészet, hiszen a lány volt a hibás és nem Eliott, de honnan tudhatnám azt pontosan, hogy mi történt volna akkor, ha nem vagyok épp itt. Én tényleg próbálok bízni benne és nem mindig arra gondolni, hogy éppen hány lánynak visz ki kaját, és megy be esetleg az otthonukba is, vagy hány lány csorgassa rá a nyálát úgy, mint az a pincérlány, aki szemmel láthatóan direkt nyomult rá a pasimra. Legszívesebben a hajától fogva rángattam volna el, ha nem épp a munkahelyünkön lennénk, ahol ugye fontos a normális viselkedés, főleg tőlem. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok majd borsót törni a lány orra alá, ha kell akkor vissza fogok élni a pozíciómmal is, amit amúgy nem nagyon szeretek, de szükség törvényt bont. Nem bántam meg, hogy utána megyek, sőt kifejezetten jót tett a hideg levegő, olyannyira, hogy úgy döntök, hogy a ma esti zárásból nem veszem ki a részem. Nem nagyon szoktam a többiekre hagyni a pénz számolást, szeretem látni azt is, hogy a Pubot tisztán hagyjuk magunk után, ma azonban azt hiszem, hogy megengedek magamnak egy kis meglógást, még úgysem csináltam ilyet, talán nem lesz belőle problémám. Ha meg igen... hát akkor állok elébe, azt szokták mondani, hogy egy letolás, egy dicséret. Megpróbálok a lehető leggyorsabban vissza sietni a meleg helyiségbe, hogy össze szedhessem a dolgaimat, majd anélkül, hogy bárki orrára is kötném, hogy miért lépek le időnap előtt, távozok. Majd legfeljebb ha holnap rákérdeznek, akkor ráfogom egy kis rosszullétre, ami amúgy is elég gyakori mostanában, talán nem ártana kivizsgáltatnom magam, bár inkább még várok vele, talán csak a múltkor túl sok volt a csoki, amit magamba gyúrtam. Amint visszaérek a megbeszélt helyre, megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, úgy érzem magam, mint iskolás koromban, amikor sikerült meglógnom egy óráról úgy, hogy közben nem buktam le. - Nagyon sok meglepetést tudok még neked okozni. - vigyorodom el, majd fel is ülök a motorra, Eliott mögé, és már alig várom, hogy induljunk, és magunk mögött hagyjuk a nemrég történteket. - Tudom, hogy úgysem mernéd. - nevetek vele, majd amint elindítja a motort, átölelem a derekát, és próbálom élvezni az utat, legyőzve a félelmemet. Mert amúgy nem, hogy a motoron, de még egy sima autóban is félek ülni. Nem tudom... valahogy mindig olyan halál félelmem van, amit úgy igazán megmagyarázni sem tudok, hogy miért. Azt hiszem, hogy épp ez az oka annak, hogy sosem vizsgáztam le, jobb szeretek két lábon közlekedni. Amint megérkezünk a házhoz, leszállok a motorról, közben pedig izgatottan várom Eliottot, hogy leparkolja a járgányt. Bólintok, hiszen már reggel óta erre a pillanatra vártam, a nemrég történt veszekedésünk után, pedig azt is hittem, hogy elúszott a dolog. Bár valószínűleg, ha nem megyek ki és nem kérek bocsánatot - én, pedig ő nagyobb hibás volt -, akkor most számolhatnám a pénzt és mehetnék utána haza. Amint felérünk a házba, levetem a kabátomat, majd kényelembe helyezem magam a kanapén. - Azt hiszem, hogy jól esne most egy pohár bor.
Mindig mindennek bonyolultnak kell lennie. Vagy nem? Őszintén megmondom, hogy már fogalmam sincs. Kellemes bizsergés jár át, amikor a motoron ülve végre körbeölelnek vékony karjai. Egész nap csak erre a pillanatra vártam. Mindent magunk mögött hagyunk és végre szabadon hozzáérhetek. Nem tudom, hogy ő belül mennyire fortyog még. De az érintése lassan, de biztosan elmossák belőlem a maradék keserű ízt is. Nem marad semmi más, csak ő meg én. Vége egy napnak. Egy újabb napnak, amikor nem csapódtak fel egyszer sem a hátam mögött a piros-kék villogók, nem tepertek földre és hurcoltak börtönbe. Próbáltam kiszállni. Tényleg. Hiszen már sokkal fontosabb dolgok is vannak az életemben. Ott van például a húgom. Bár az esetek 90%-ában ő vigyáz rám, de azért szerintem nem árt, ha van egy olyan férfi az életében, akihez tényleg bármikor menekülhet. Feltételek nélkül. Nem mellesleg pedig itt van Marissa. Nem tudom, hogy az ő szemében mennyire komoly ez a dolog, de nekem fontos ez az egész. Minden, ami köztünk történik az fontos nekem. Különben az első ilyen zördülésnél már ott hagytam volna. A legtöbb esetben cseppet sem érdekelne egy hasonló jellegű kiborulás. Még csak annyira sem, hogy végighallgassam. De ő más. Ő mindenben más, mint a többiek. Ő fontos. A véleménye, az érzései... mindene. Ezért sem örülök annak, hogy el kell tűrnöm, hogy senkiházi taplók bámulják őt a pult túloldaláról. De végülis tényleg nem emelhetem fel mindenért az öklömet és a hangomat... legalábbis azt hiszem. Mármint szerintem még ő sem díjazná. Leparkolok a ház elé. Csak fel akarok érni a lakásba és tényleg megszabadulni ettől az egész rohadt naptól. Elegem van már. Megfogom a kezét miközben felfelé tartunk a lakásomhoz. Rövid ideig szórakozok csak a kulcsommal. 3 darab kulcs lóg a karikán és az ötödik próbálkozásra meg is találom, hogy melyik nyitja az ajtót. Előreengedem Ri-t és becsukom az ajtót. Kulccsal. Még az kellene, hogy valaki jöjjön az éjszaka közepén. Mire leveszem a cipőm és a kabátom már elnyúlik a kanapén. Kicsit kiélvezem a látványt. Kedvelem amikor ennyire természetes és ellazul. -Máris intézem!-már el is tűnök az apró konyhában és töltök neki egy pohár bort. Visszatérek hozzá a nappaliba. A poharat a kezébe adom, leülök, lábait pedig az ölembe húzom. -Ha megittad mit szólnál egy közös zuhanyhoz? Csak hogy spóroljunk... tudod...
Nem szokásom a bocsánatkérés, ahogyan a vitázás sem az erősségem, jobb szeretem elkerülni a hasonló helyzeteket, viszont ha Eliottról van szó, akkor néha igenis előbújik az az énem, amitől sokszor nem is ismerek magamra. Ha úgy alakul a helyzet, hogy mégis veszekedésbe kezdek valakivel, akkor képes vagyok annyira megmakacsolni magam, hogy átnézek az illetőn egészen addig, amíg Ő nem kér bocsánatot. Most mégis kizökkentem a komfortzónámból és kénytelen voltam én meghunyászkodni előtte, holott nagyon is jogosan voltam dühös. Láttam ahogyan a csaj a szemem láttára tapad rá, Ő pedig semmit sem tesz, hogy elkerülje azt. Úgy gondolom, hogy egy ilyen szituáció bárkit, aki egy kicsit is ragaszkodik a társához, képes kihozni a sodrából. Régen sosem csináltam ilyet. Úgy voltam vele, hogy aki menni akar, az had menjen, elég nagy a világ, nem egy férfin múlik az életem. Mióta azonban Eliott az életembe lépett, valami megváltozott bennem, és bár nem akarom őt kisajátítani, de egyszerűen idegesít ha akár csak szóba is áll árkivel, aki nőnemű és nem én vagyok. Utoljára azt hiszem, hogy kislányként éreztem ilyet, amikor valaki az oviban elvette a kedvenc játékomat, én pedig hisztériába kezdtem és addig abba sem hagytam, amíg vissza nem adták azt, ami az enyém. Amint megérkezünk az Eliott lakása elé, leszállva a motorról megkönnyebbülve sóhajtok fel, és még most sem hiszem el, hogy én, aki a munkámnak élek, és amiért sokat küzdöttem, hogy ott tartsak, ahol tartok, képes voltam szó nélkül lelépni és tényleg nem érdekel, hogy hogyan boldogulnak a zárással. Talán még lesz ennek visszhangja, nem valószínű, hogy meg leszek dicsérve majd, de vagyok elég ügyes ahhoz, hogy kimentsem magam valahogyan. Azt nem tudom, hogy az embereknek mennyire tűnt fel, hogy tulajdonképpen mindketten eltűntünk, de valahogy van egy olyan érzésem, hogy a sok kíváncsiskodó, akiknek az a fő témája, hogy az életemről fecsegjen, most is épp azt ecsetelik. hogy vajon együtt vagyunk-e. Minden könnyebb lenne persze, ha nem titkolóznánk, ha kimondanánk azt, ami egyértelmű, de nem érzek senkit annyira közel magamhoz a Pubban, hogy a magánéletemről beszéljek, amihez amúgy senkinek semmi köze. Mosolyodva figyelem, ahogyan a próbálja eltalálni a kulcsot amelyik az ajtót nyitja, majd amint beérünk a lakásba, kibújok a kabátomból és kényelmesen dőlök hátra a kanapén. Már annyiszor voltam ebben a házban, hogy néha úgy érzem, mintha egy kicsit az enyém is lenne. Nem vagyok az az iszákos nő, csak nagyon ritkán engedem meg magamnak azt, hogy alkohol kerüljön a szervezetembe, elég nekem az a sok részeg fazon, akiket nap, mint nap néznem kell. - Azt hittem te is iszol velem. - szólalok meg, amint a kezembe kerül az ital, majd vigyorogva rúgom le lábaimról a cipőt, és húzódok közelebb Eliotthoz. Iszok egy kortyot a pohárból, majd le is rakom azt. A zuhanyzás ötletére az ajkamba harapok, majd még közelebb simulok hozzá, egészen addig, amíg az ölébe nem kerülök, szembe vele. - Hát nem is tudom... - válaszolok, majd adok egy puszit az arcára, aztán a szája szélére is. - Talán ha megígéred, hogy soha többé nem nézel rá más lányokra. - válaszolok szemet forgatva, és remélem, hogy nem sértődik be ezen megint.
Kezdőlap
