The snake biting its own tail

**Ewan Patrick Brooks**

Marianne & Ewan

Csillapuló esőben lépek be az előszobába. Nem készültem rá, hogy így nekikezd, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor fordult elő, hogy jóslatok után böngésztem volna, mielőtt útnak indultam; az emberek szeretik azt mondani, hogy művészi hóbort, pedig szó sincs ilyesmiről, egyszerűen csak mindig kimegy a fejemből.
És őszintén szólva, annyira nem is érdekel. Szeretem az esőt.
Ahogy halkan benyitok, a kezem még a kilincsen pihen, már ki is bújok a cipőmből – ez egyetlen, ami kicsit sem nedvesedett át; mikor elindultam az egyetemről, úgy festett, az ég is ránk akar szakadni, így engedtem Louise ajánlatának, miszerint hazahoz, ha hajlandó vagyok lemondani a két keréken csontig ázás mutatványáról.
- Majd felveszlek reggel is, ne aggódj, ki fog bírni egy estét apuci nélkül – látom még mindig magam előtt a cseppet sem túlburkolt iróniába hajló mosolyt, az azt követő szemtelen grimaszt, és a rám függesztett, nagy, várakozó, hipnotizőr-kék szemeit. Az ujjaival már a kocsikulccsal játszadozott. – Na, gyerünk, nincs vita. Ha lebetegedsz, nem vállalom a helyettesítést.
És ezzel el is dőlt. Nem szívesen hagytam ott a járgányt, még most is bűntudatom van miatta – talán vissza kéne mennem érte, ha eláll, erre, az égre pillantva egyre több a garancia –, de majd meglátom, mennyire lesz nyugtom tőle.
Mary nyomait nem látom, ebből és a csendből ítélve, felteszem, nincs itthon, bár amennyit mostanában találkozunk, ezt lehetetlen megállapítani. Az utóbbi időben azt sem tudom, mi van vele, az elmúlt két hetem annyira feszített volt, hogy szinte csak aludni jártam haza, olykor még azt sem, de a kiállítás-szervezés sosem volt egyszerű feladat. Még úgy sem, hogy pontosan tudom, a cél érdekében milyen nevekhez, szavakhoz, vagy ígéretekhez kell folyamodnom. Szeretem ezt csinálni, az előkészületek, és a bizsergető várakozás minden egyes percében száz százalékosan jelen vagyok, a bőröm, a tekintetem szinte vibrál az izgalomtól. Akkor is, ha nem a saját megnyitómat intézem. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem jut eszembe, mi lenne, ha... Ha nem vagyok elég óvatos, egy-egy keserű kávékorttyal kísért, öntudatlan pillanatban óhatatlanul is felidézem, mit éreztem akkor, amikor az én alkotásaim várakoztak a publikumra. De mielőtt még bármiféle emlék vagy nosztalgia erőt venne rajtam, szándékosan kiszakítom magam a sodrásból – és a kísértésből. Nem szeretem, ha túlságosan megérint a vágyakozás, épp elég a körülöttem élők kérdéseivel hadakozni, különösen ilyenkor, mindenki roppant kíváncsi rá, hogy min dolgozok éppen, vagy hogy nekem mikor lesz a következő kiállításom. A rögtönzött szavaim ellenére a választ évek óta én is csak sejtem, keresem, de mostanra lassan kezdek beletörődni: amíg tiszta vagyok, ez tényleg lehetetlen. Márpedig nincs az az égető becsvágy, ami miatt még egyszer droghoz nyúlnék. És ezzel a saját farkába is harapott a kígyó.
Kibújok a dzsekimből, amit aztán az egyik szék háttámlájára borítok. Valóban csupa víz, de alatta az ingem csak apró nyomokban nedvesedett át. A fürdőszoba felé tartva, futólag beletúrok a hajamba, és érzem, hogy az ujjaimon végigszántanak a hajszálakon ülő vízcseppek. Az ajtó résnyire nyitva, én pedig nem kopogok, nem szólok semmit, csak egy határozott mozdulattal szélesebbre tárom, közben a másik kezemmel neki is látok kioldani az ingem gombjait. Ám csak az elsőig jutok, mikor a hűvös csempére lépve megpillantom az odabent ácsorgó Maryt, aki, becsületére legyen mondva, seperc alatt gondoskodik róla, hogy a szívem legmélyéig frászt kapjak. Úgy torpanok meg, mintha valami szederjes-maszkos ufószökevénybe botlanék.
- Jézus! – szökik ki a számon az önkéntelen szócska, pedig messze nem tartom magam vallásos fickónak, de szerintem látszik is az arcomon, hogy annyira a gondolataimban jártam – és annyira nem számítottam rá, hogy mégis itthon van –, hogy bele is sápadtam ebbe az instant szívrohamba.
- Ne haragudj, nem tudtam, hogy… - Nem szükséges befejezni a mondatot, a szituáció magáért beszél. De úgy sejtem, ő sem várt engem. Nem vagyok egy csörtető vadállat, és kintről sem búgott fel az ismerős motorzúgás, ráadásul mikor reggel néhány szóra összefutottunk a konyhában, azt ígértem, egy-két napig ne is számoljon velem. A szűkebb okát ugyan nem vázoltam, és egyébként se szokásom részletesen beszámolni róla: mikor merre járok, murphy, hogy épp most hiúsult meg a program, de az eső ezt is elmosta.
Veszek egy-két nagy levegőt, hogy visszaálljon a pulzusom, csak utána sandítok vissza rá. A berontásom után reflexből el is kaptam róla a tekintetem, nem tudva, hogy fel van-e rendesen öltözve, vagy sem, elvégre egy nőre a fürdőszobában rárontani mindig kockázatos vállalkozás. Az illat, ami az orromba kúszik, viszont azonnal felkelti a figyelmem. Nagyon halvány és alig érezhető, más talán észre sem venné, de én jól ismerem, és azt is, hogy mire hasonlít.
Az érkezésemmel együtt valami hallhatóan tört és borult is a helyiségben. Nem tudom, én sodortam-e le valamit, vagy a meglepetéstől ő borította le, de főleg ez az oka, hogy nem faroltam ki kapásból.
- Jól vagy? – fordulok felé most már teljesen, és a helyzet felmérése mellett a tekintetem titkon a zavaróan ismerős illatfoszlány forrása után kutat.

♡

Vendég

Ewan & Marianne

Az eső reggel óta szinte megállás nélkül hullott a világra. Számolatlan cseppjei szivárvány színre festették az utcákon az olajos tócsákat, bezavarták az embereket, nehéz, ólmos illatot bocsátottak New Yorkra. Az ember szereti azt gondolni, hogy az eső elmossa a tegnap szennyét, a bűnöket, vagy a becstelen gondolatokat, hogy egy kiadós zápor után nem csak a föld, de a lélek is megtisztul.Ostobaság!
Az üzletben lassan lemegy a nagyroham, az őszi esküvők nem annyira divatosak mint a téliek vagy a nyáriak. Ilyenkor valahogyan nem látják a romantikát a párok az egészben, és tulajdonképpen még tanácsot sem nagyon tudok ebben adni nekik, mert én alapvetően az egész életemben nem látom azt. Az alkalmazottaim többségét pont ezért válogattam össze az érzelmekre szenzitív egyénekből.Én inkább a ruhák tervezésére helyezem a hangsúlyt, vagy éppen arra, hogy egyik vagy másik menyasszonyban meglássam az új múzsámat, melynek hiányától mostanság eléggé szenvedek. Nekem kell az életemben, hogy éjjeleket töltsek a vászon előtt, megélve a színekben azt amit az életben nem tudok. Úgy egy éve kezdtem elsősorban impresszionista festészettel kísérletezni, noha még egyetlen képemet sem mutattam meg senkinek. Még Ewannak sem beszéltem arról mivel is foglalkozom mostanában, pedig vele az ilyen apróságokat szívesen osztom meg. Kinyitom egy olyan kis szelencéjét az életemnek, amelybe bepillantást egyedül eddig neki engedtem. Nem szerelemből, sokkal inkább tiszteletből és bizalomból. Ez a házasság tisztán és megmásíthatatlanul erre épült, és az adta talán az egésznek a tökéletességét, hogy egyikünk sem vágyott többre.Minden nappal, amelyet megéltünk a másik mellett éppen annyi kellett amennyit kaptunk. Én nem akartam birtokolni az idejét, ő nem várt tőlem odaadást és kizárólagosságot.Nem is tudtam volna ilyen lenni, mert képtelen voltam engedni. Onnan belülről, amely feszített és vált a részemmé az éveim előrehaladtával. Hogy lehetne másképp? Igen tudom, nekem erre van a rajz és újabban az ecsetbe zárt tökéletes vágyak. A színekben teljesedem ki, azokban születek újjá, mint egy teremtésekor porrá hamvasztott főnix.
A konyha ablakpárkányán lassan gyűlt tócsába az eső, mely csendesedni kezdett és már nem zuhogott olyan erőteljesen. A szürkület azonban úgy tanyázott az égbolton mint egy mindent beborítani kész fergeteg. Úgy tűnt, hogy pár napig egyedül leszek majd a házban. Ewan nem mondta hova megy, én pedig nem kérdeztem. Nekem elég volt annyit tudnom mikor megy el és mikorra várható haza. Időnként felhívott, hogy megkérdezze minden rendben, én pedig udvariasan és csendesen annyit mondtam, hogy természetesen, a világon minden. De ez csak félig volt igaz. Gyötrődtem az utóbbi időben, és nem tudtam megmondani az okát, miért kezdett szorongatni az a magányos érzés, amely rám tört. Egy-egy film előtt ülve, vagy a párokat nézve a szalonban, esetleg egy kávé mellett ülve a Moritz teraszán Leana-val, az egyetlen legjobb barátnőmmel.Miért akadt meg a kezemben a ceruza egy szép ívű derék vagy egy csábítóan kerek kebel megrajzolása közben, miért volt olyan pokoli a gondolat, hogy az üres házban olyan lehetetlenül tompán és vészesen egyedül koppannak a lépteim? Külön lakrészben éltünk, külön kis birodalmunk volt, mely időnként találkozott a konyhában, a közös nappaliban, hogy aztán mindenki menjen a dolgára. Nem akartunk többet.Én sem akartam, csak azt éreztem, hogy valami eszeveszetten kell.Szerettem volna úgy magyarázatot találni rá, hogy nem mondom el a férjemnek. Nem akartam, hogy félreértse, hogy azt gondolja többet akarok tőle, mint amiben eredetileg megállapodtunk, mert ez korántsem volt így...csak egyszerűen az a nyomasztó üresség volt bennem, amelyet kitölteni képtelen lett volna ezer színkavalkádban forrongó vászon is. Nem tudtam hogyan legyek úrrá ezen a szorongáson, hogyan múljon el, hogyan lehet ezt egyszerűen kezelni? Mint egy betegséget, egy elmúlásra kárhoztatott vírust. Meg kell tőle szabadulnom. Tompítani akartam, nem érezni semmit, ahogyan régen sem éreztem. Vagy volt ott valami, csak én nem vettem róla tudomást? Kezemben a kávésbögre pereméhez koccan a kanál. A csilingelése felriaszt a merengésemből. Kitárom az ablakot és mélyet szippantok az esőillatú levegőből. Nem mosta el a világomat, nem mosta el a rossz érzést, a bennem kavargó vihart. Nem mosott el semmit, és nem is fog. Letettem a csészét a pultra és egy mély sóhajjal egy olyan döntést hoztam meg, ami már hetek óta érlelődött bennem. Csak egy kis időre akartam ledobni mindent magamról. Csak egy kis időre a felejtés szédítő örvényét választani a valóság helyett, ahelyett, ami nem hagyott nyugodni. Csak egy kis időre, amíg ismét erőre kapok, amíg az álarcom visszaigazítom, amíg az életem visszaterelgetem abba a mederbe ahol lennie kell.
A fürdőszobában volt egy kulccsal zárható kis szekrényem. Abban tartottam a gyógyszereimet, a néha, időszakos jelleggel szedett altatókat és újabban mást is. Egy hónapja rejtegettem, igyekeztem nem tudomást venni róla, mintha nem is én jutottam volna hozzá Leana segítségével, aki orvos volt. Az egyik legjobb belgyógyász, akit ismertem. Egy jellegtelen fehér üvegcse, a Marcy’c Drogéria kígyó által ölelt zöld serlegével ékítve. A recept egy bizonyos Sandy Moor nevére szólt, akinek valószínű nem olyan okokból kellett ez, amire én készültem felhasználni.
A csempe hűvöse megnyugtató volt, a fürdőben uralkodó félhomály pedig mintha magam előtt is rejteni akarta volna mire készülök. Ewan nem lesz itthon, nem is kell tudnia róla, én pedig majd pár nap múlva eltűntetem az üveget. Csak most az egyszer, csak egy keveset.Remegő kézzel fordítottam el az apró ezüstkulcsot, a szekrényke egy kis kattanással tárult fel előttem. Az oldalsó részében apró tükör, melyben megpillantottam kissé zilált, és rendezetlen vonásaimat. Alig aludtam valamit, egy képen dolgoztam, de azzal is képtelen voltam rendesen haladni. A gondolataim örökkön messzire vittek, az érzést kutatták ott legbelül, és megróttam magam ezredszer is, hogy mi a pokol történik velem, és én ezt miért hagyom? Nem veszek tudomást vádló önarcképemről és kissé beljebb hajtom a szekrényajtót, majd az üveg után nyúlok. A kupakot letekerem és egy ideig csak tartom a kezemben. Nem merem...gyávaság tudom, és mindig is ilyen voltam. Óvatos és félénk, a kockázatokra a legkevésbé sem hajlamos. A biztonság amit Ewan adhatott sokkal többet jelentett annál semhogy valaki érzelmekkel tartson láncon, mint egy átkozott szelídségre nevelt vadat. Az orrom az üveghez érintem az illat letaglóz, majd már az ajkaimhoz emelném, az első bódító kortyokért, és talán kettő le is gurul, amikor szelet kavar a hirtelen nyíló fürdőajtó. Rémülten sikkantok egy aprót, és ugrok is egyet. A kezemben az üveg majdnem kiesik, és az első reflex, a tagadás és rejtés oly erővel dolgozik bennem, hogy a kezem előre nyújtom és már dobom is be a szekrény felé, hogy elrejtsem, visszazárjam. De sikertelen a mozdulat és az apró üvegcse csörömpölve a csapba hullik.
Ewan jelenléte egyszerre tölt el rémülettel és idegességgel. Hirtelen fel sem fogom mi történik, hogy került ő ide és egyáltalán….itt sem kellene lennie. A fehér bolyhos köntösön egy apró foltot hagyott a kilöttyenő szer, de észre sem vettem. Kezem a mellkasomhoz emeltem és egy másodpercre lehunytam a szemeim, feldolgozandó, hogy a férjem itthon van. Mint egy gyerek akit csínytevésen kaptak. Úgy is viselkedem ami azt illeti. Szinte azonnal támadok.
-Azt hittem...de te mit keresel itthon?- a szer amely bejutott a szervezetembe nem volt sok, de annyira talán pont elegendő, hogy egy másodperces szédülést okozzon. Még azonban meg tudom tartani az egyensúlyom. A tekintem a csapban heverő üvegre siklik, és érezni lehet a levegőben azt a mentolos és klóros szagot, amely ennek a vegyületnek a sajátja. Tudom, hogy ő is érzi. Hevesen kalapál a szívem a pupilláim kitágulnak az izgalomtól, és agyamban ezer meg egy kifogást pörgetek át, végül az egyetlen olyat választom amelyik a legigazságtalanabb. A férjemmel szemben.
-...én jól vagyok, de...meg tudod mondani, hogy mit keresett ez az üveg az én gyógyszeres szekrényemben?- a támadás az egyetlen védekezési forma jelenleg.
-Hogy került oda?- emelem ki az üveget majd mutatom meg Ewan felé nyújtva.
-Nézd én...eszem ágában sincs vádaskodni, csak különösnek találom….én nem élek ilyesmivel -még
-...és rólad sem feltételezném, de úgy érzem magyarázatra szorul a dolog.- rezeg a hangom. Foghatjuk arra, hogy rosszul érintett a dolog, pedig valójában csak pocsékul hazudok.

credit • megjegyzés • szószám

**Ewan Patrick Brooks**

Marianne & Ewan

A fürdőszobába lépve a fejem még mindig az otthagyott motorommal van tele. A gondolatot fülön csípve pedig Louise szellemeskedő szavai ugranak be: ki fog bírni egy estét apuci nélkül. Na, igen. Talán pont ezért nem akartam sosem gyereket vállalni. Pontosan tudom, hogy én is milyen nehéz eset voltam, a saját életemet baromi lazán kezeltem, kezelem, a mai napig is, de ha másokról volt szó, ez könnyen átcsapott a másik végletbe. Különösen, ha olyasvalakiről volt szó, akihez érzelmek is fűztek. Nem akartam sem hanyag, sem túlgondoskodó szülővé válni. Márpedig a pszichológusok azt mondják, hogy vagy a saját szüleid mintáját viszed tovább, vagy pedig a látottak szöges ellentétét.
Két lépés után aztán kis híján belefutok a döbbent Marybe, majd tizedmásodpercre rá az ijedségéről árulkodó sikkantását is meghallom, de az én arcom is biztos, beszédes lehet. Minden olyan gyorsan és reflexből történik, én ~~teljesen indokolatlanul~~ elfordulok, ő leborít egy sor – hallomásra – sminkes csecsebecsét, jó ég, erre most nagyon nem voltam felkészülve. Mintha egy másik világból rántottak volna vissza.
- Mért nem zártad be az ajtót? – szökik ki belőlem a kérdés, ami gondolkodás nélkül, először az eszembe tolakszik, elvégre mindig be szokta. Nem mintha nem lenne nekem is egy külön fürdőszobám, a műterem mellett, de ha a konyhában vagy a nappaliban teszek-veszek, általában én is ezt használom.
- Az egyik kolléganőm hazahozott, mert elkezdett esni, és… – Nem mintha titkolóznék előtte, vagyis, de, sok mindent titkolok, köztük azt is, hogy időnként gyorsulási versenyekre járok, ahogy ma este is oda készültem. A hangjában megbúvó szokatlan, már-már számon kérő él, viszont azonnal feltűnik, és arra késztet, hogy félbehagyjam a mondatot. De nem csak ez. Hanem a szobában terjengő jellegzetes szagot is mostanra sikerül beazonosítom.
Morfium. Egészen biztos.
Ahogy felé fordulok, a tekintetem már fürkésző. Zavart. Túlságosan furcsán viselkedik.
Követem a tekintetét, ami a mosdókagylóban heverő üvegcse felé siklik, valószínűleg ez pattogott olyan hangosan az előbb, míg részegen oldalra dőlve meg nem állapodott a lefolyó nyílása fölött. Az illata rég elfeledett emlékeket rángat elő a múltból, szédületeseket, és retteneteseket egyaránt. Egy pillanatra meg is dermedek tőle. Az évek során annyira figyeltem, hogy távol tartsam magamtól és az otthonomtól az ilyen szereket, mert tudtam, hogy ha nem, elég egy különösen gyenge pillanat, hiába az elvonó, hiába az éjszakánként lesben álló démonaim, az akaraterőm nem biztos, hogy kitart. Azt akartam, hogy még a kísértés is elérhetetlen legyen, nem a fürdőszobafiókban.
A tény, hogy most mégis itt találom, és akaratlanul is az illatát kóstolgatom, hirtelen jött, akaratos dühöt forral bennem. Érzem, ahogy pillanatokon belül felkúszik a mellkasomon, és a torkomat szorongatja. Hogy meri idehozni a házamba..? Vajon mióta él vele? És mi van még ezen kívül? Sosem veszekedtem még Maryvel, sosem emeltem fel vele szemben a hangom, de ez a hirtelen jelenet valahogy kirántja alólam a talajt, és ezt az üvegről újra rá tévedő tekintetemen láthatja.
Mielőtt azonban az ajkam mozdulna, és bármit is mondanék, ő szólal meg előbb. Hogy mit keresett?
- Azt én is szeretném tudni. – Az arca és a tekintete riadt, mint akit rajtakaptak valamin, vagy csak azért ilyen, mert a frászt hoztam rá ezzel a váratlan betoppanással? Végül is nem számított rá, hogy ma még hazajövök. Az agyam egy része tudja, hogy annyira nincs jogom megtiltani neki, ha ezt akarja csinálni, de jelenleg ez a józanabb rész van hátrányban, az biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy csak úgy az orrom előtt tegye tönkre magát. Vagy rántson vissza engem is. Teszi hozzá egy sokkal halkabb és távolibb hang a fejemben.
Hogy került oda? A szemöldököm felszalad a kérdés hallatán, az arcomon átsuhan a zavarodottság első, apró jele. Fel voltam készülve rá, hogy azt mondja majd: semmi közöm hozzá, vagy kitalál valami mesét, hogy egészen véletlenül került hozzá. Arra is, hogy azonnal kiparancsol innen, hogy egy kis időt nyerjen, de… ez mi?
Az első, amire gondolok, hogy tagadni akar, aztán, ahogy folytatja, egy második alternatíva is elősomfordál, lassan, komótosan derengenek fel a részletek, mintha már ki is zártam volna a memóriámból azt az estét. Most mégis itt van valami, ami talán tényleg… onnan származna?
Elveszem tőle az üveget, ahogy felém nyújtja, és futólag meg is vizsgálom… mintha szükség lenne rá. A gondolataim viszont máshol járnak. Annak a bizonyos éjszakának a részleteit pedzegetik, de akárhogy erőltetem, nem tudok visszaemlékezni rá.
Volt nálam egy lány, aki mint kiderült, itt akart elszállni. Velem együtt. Az egyik modellem, aki néha éjjelre is maradt. Sokat ittunk. Aznap nagyon kiütöttem magam, csak az rémlik, hogy mikor elővette az üvegeket, kiakadtam, és csak azért nem ültettem rögtön taxiba, mert ő már felnyitotta az egyiket, talán a fürdőben… De az üvegekkel nem tudom felidézni, hogy mi lett. Tényleg az lenne? És Mary szekrényébe tette?
- Én sem élek – tisztázom először is sietve ezt a részletet, még az ő szavai előtt, de ha tényleg nem az övé, fogalmam sincs, hogy magyarázom meg. Főleg, ha nem is vagyok biztos benne. A tekintetem változik, a haragom átalakulóban. Marhára elbizonytalanított.
- Biztos nem a tiéd, Mary? – teszek még egy próbát. – Elmondhatod, ha baj van. Van rá megoldás – nézek rá, és inkább le is teszem a kezemből a morfiumot, mintha csak égetné a tenyerem. Ha egy mód van rá, inkább nem mesélném el, hogy drogos nőket hurcolok haza a házunkba.
- Hidd el, nem szoktam kotorászni a kulcsos szekrényedben. Pláne nem morfiumot csempészni bele – mondom ki, hiszen ez tényleg elég valószínűtlennek hangzik.

♡

Ajánlott tartalom