Ha elsőszülött gyerek vagy, pontosan tudod, mit várnak tőled a szüleid, és nem szándékozol csupán az elvárt szinttel beérni. Míg a fiatalabb testvéreid már rád nézve sejthetik, hogy nem kell tökéletesnek lenniük, te csak a szüleidet látod magad előtt, akik felnőttek - nagyjából -, és mindent sokkal jobban csinálnak, mint te, éppen ezért lelkesen másolod őket, édesanyád magassarkújában tipegsz az előszobában, ami olyan éééédes, és apádba csimpaszkodsz, hogy olvasson ma este két mesét, mert ő sem hiheti komolyan, hogy beéred eggyel. Azután, amikor kinősz az estimesékből, mert egyszer ez mindenkivel megesik, az eredményekbe kapaszkodsz - abba, hogy apád márpedig szuperhős, még akkor is, ha ezt az a hülye Kayla az osztályodban nem hiszi el, és hogy az egyenruháját mindig az öltönye alá rejti. Hogy anyád mit csinál, az ennyi idősen rejtély számodra. Leginkább otthon van, az meg nem számít munkának, akkor sem, ha közben három gyerek cibálja egyszerre. Persze, mivel te vagy az elsőszülött, a piedesztálgyerek, aki egyben selejtgyerek is, hiszen mindent rajtad teszteltek először - szóval éppen ezért sosem mondasz rosszat a szüleidről, még akkor sem, ha minden mozdulatukat tudnád korrigálni valamivel.

Azután, amikor rádöbbensz, hogy apád életének többé nem az az elsődleges célja, hogy az apád legyen, és hogy sosem hordott szuperhős egyenruhát az öltönye alatt, akkor hát... joggal zuhansz meg. Úgy öt percre. Mert a következő pillanatban már ott vagy a húgaid és az anyád mellett, pátyolgatod és segíted őket, ahogyan mindig is tetted, akkor is, amikor nem értettél egyet velük, közben valahogy bejutsz egy borostyánligás egyetemre, mert az elsőszülöttek így csinálják, mindenben megküzdenek a legjobbért, mert mégis mennyire jó az elég jó?, és hogy magna cum laude végzed el, ezen senki nem csodálkozik, csak megveregetik a válladat, mert tőled pontosan ezt várták. Nem kevesebbet. Hiszen mindig te voltál a tökéletes gyerek, aki őrületbe kergeti a húgait, aki tele van bizonyítási vággyal és ambícióval, és aki éles nyelvvel kritizál másokat, de mindig kész segíteni. Akkor is, ha rohadtul nem érdemled meg. Akinek mindig van egy kiadó kanapéja, ha Nicole-nak szüksége van rá, és aki hátrafogja Jo haját, miközben az mindent kiad magából. Ki hitte volna, hogy még a törődés is lehet ennyire lefegyverző?

Az elvárásai nem túlzóak - csak szeretné csendben, komótosan meginni a reggeli kávéját, ahelyett, hogy közben mappahalmokat pörget át félkézzel, míg a másik kezében a telefont tartja, utálja kihangosítani a beszélgetőpartnerét, a diszkréciót sokszor még a nyugalomnál is többre tartja. Bár a szavára látszólag mindenki ad odahaza, gyakran kapja magát azon, hogy feleslegesnek tartja már a saját intelmeit is, mert őket amúgy sem érdekli, ők csak mennek a maguk feje után, ahogyan azt megszokták, elkövetik a maguk hibáit, és utána úgy tesznek, mintha a megbocsátás magától értetődő lenne. (Igen, a családja már csak ilyen. Néha még az anyja is. Pedig az anyját titkon mindegyiküknél jobban szeretné megérteni.)

Nem, Anja nem követ el hibákat. Tudom, elképesztőnek tűnik, de ő mindig pontosan tudja, hol húzták meg a föld porába azt a bizonyos vonalat, ami elválasztja az elegáns és az öntelt szavak jelentését, ami a profizmust a lelketlenségtől elkülöníti, így magabiztosan mondhatja már évek, de talán egyenesen évtizedek óta, hogy ő köszöni szépen, ismeri a társadalom szabályait, tudja, mire járnak azok a fogaskerekek, és mibe kerül, ha akár egyet is meglazítunk. Hogy ő apokaliptikus előképként ítél meg mindenkit maga körül? Nos, van benne igazság, még akkor is, ha az istenkomplexusa elférne Mark Schneider istenkomplexusának belső zsebében, mit tehetnénk, az apja lánya - és ez a kifejezés, amire kislányként olyan büszke volt, mostanra csak egy furcsa, fémes ízt hagy a szájában. Olyasmit, amit a szilveszteri lerészegedés után tapasztalsz. (Nem, Anja nem szokott lerészegedni, de sok tanulmányt olvasott az ítélőképesség megváltozásáról, amelyért - többek között - az alkoholt teszik felelőssé.)

Hogy minden reggel fél hatkor kel, és még monszun idején is felhúzza a futócipőjét, ez is valami olyasmi, amihez önfegyelem kell, márpedig Anja Schenider büszke arra, hogy képes fegyelmezni magát, és mindeközben nem vált érzéketlen hárpiává, sem pedig bájos, szőke barbie-vá, ahogyan azt az apja kollégái gondolhatják, mielőtt először megszólal, hogy felhívja a figyelmüket egy mulasztásra a jelentés tizennegyedik oldalának második bekezdésében, a harmadik sor végén. Akiket a hideg ráz ettől, azok akár félre is állhatnak, ebben ugyanis Anja Schneider összetéveszthetetlenül és büszkén osztja Mark Schneider nézeteit, éppen csak az okaik olyan rohadt különbözőek - de hát kit érdekelnek az apja motivációi éppen most, amikor egy ki tudja, honnan szalajtott gyerekkel parádézik? Mi jöhet még? Mark Schneider, ahogy a tornácon bendzsózik? Mark Schneider és Christina Aguilera duettje? Mark Schneider, ahogy megkérdezi a legidősebb lányát, nem lenne kedved együtt ebédelni?

Na, igen, Anja Schneider nem naiv elsőbálozó, de még hisz a csodákban.
Ostoba, de azért igazán bájos, szőke barbie.