- Anyu, anyu segíts. - Szűrődik át a gyerekszobából a kisfiam hangja egyenesen a konyháig. Akaratlanul is elmosolyodtam, hiszen ismertem már a kis gézengúzt. Ez nem a valóban segítségre szorulok hangszíne volt, hanem sokkal inkább a "gyere, mert unatkoznom" vagy az "eltörtem a játékom, hogy kaphassak egy újat" fajta. Bár, az utóbbi már csak ritkábban szokott előfordulni, szerencsére sikerült majdnem teljesen leszoktatnom róla. Gyorsan még befejeztem a mosogatást, és csak utána indultam el az ördögfiókához megnézni, ezúttal miben sántikálhat. Kívételesen az előbbi kettő helyett a harmadik opció állt fent. - Anyu, anyu, ott egy szárnyasbogár! - Kissé összerezzentem a hallottakra, úgyanis mindig is irtóztam a bogaraktól, de végül vettem egy mély lélegzetet és egy szalvétát, majd egy hirtelen mozdulattal lecsaptam az undormány bogarat, aztán pedig eldobtam a szemetesbe. - Nem bántott volna téged, csak szegény elég undi.. - mosolyogtam a fiamra, még az előtt, hogy meghallottam volna a bejárati ajtó felőli kopogó hangot. Hm, vajon ki lehet az? Nem várok vendéget. Magára hagyva Robby-t, indultam el felfedni a látogatónk kilétét. Ám, mikor kinyitottam az ajtót és megláttam, ki pottyant ide hozzánk, akaratlanul is egy széles vigyor költözött az arcomra. Ez egy ösztönös reakció volt a részemről, mindig is ilyen hatást váltott ki belőlem a személye, Cole mellett egyszerűen lehetetlenség szomorú maradni. - Micsoda váratlan meglepetés! Hát, szia! - köszöntöm, majd ahelyett, hogy félreállnék az útból, hogy bejöhessen, inkább csak megragadtam az egyik karját és lazán áthúztam őt a küszöbön. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden volt pasimnak a barátja maradam a szakításunk után, mert semmi ilyesmiről nincsen szó, legalábbis Cole-al ellentétben. Ő az ellenpélda, amit azóta sem bántam meg. Az ő jelenléte még Robby-ra is jó hatással szokott lenni, s ugye minden anyának a fia boldogsága a legfontosabb. - Na mesélj, mi szél hozott erre? - Kíváncsiskodok, miközben becsukom mögötte a bejárati ajtót.
Kezdőlap
