● ● A barátság gyakran végződik szerelemmel, de a szerelem barátsággal - soha. ● ●
Nem nevezném felhőtlennek és felettébb sikeresnek az elmúlt jó néhány hetemet, mely magában foglal egy érdekes kis affért Dae Wonnal, ugyan ekkor egy viharos távozást arról az estről ahol köteles lettem volna maradni – mint az utóbb kiderült. Greg egyre sűrűbben jár a nyakamra, mondhatni képtelenség őt lelőni, s még az se tartja távol a cégtől, hogy minden egyes nap a helyszínen tartózkodik Joe is, ki minden tagadás és rejtegetés nélkül vállalja másságát a közönsége előtt. És ugyan úgy bizonyított tény Greg esetében, hogy ő maga homofób. Méghozzá erősen… vitatható, sőt mi több, elítélendő módon fanyalog már akkor is, ha valaki olyan jelenik meg a közelében akinek esetében ha nem is bizonyított a melegség, de lerí róla, hogy valami "nincs rendben". Ez a folyamatos, minden lében kanál életvitele pedig egyre sűrűbben húzza ki nálam a gyufát, s jól tapasztalhatóan képtelen vagyok az időm java részét bent tölteni a kis csapatom társaságában, hiszen minden egyes percben attól rettegek, hogy a Nagyúr megjelenik. És ha ez nem lenne elég, Dae Won háza táján is eluralkodott a káosz, amit természetesen nem az én kötelességem lenne helyre billenteni és sűrű fejtörések kíséretében elgondolkozni azon, hogy mit is kellene tenni, de… egyszerűen képtelen vagyok arra gondolni, hogy egyedül – még ha Hwan ott is van neki – kell mind az összes tragédián és problémán átvergődnie magát. Főleg annak tudatában, hogy miféle híreket hoztak le a legutóbbi kis incidenséről, mint „nagymellényű, felettébb jóképű, bajkeverő milliárdos örökösről”. Tudtam én már korábbról is, hogy valami nincs rendben a háza táján. De azt nem gondoltam, hogy minden, de legalábbis a legfőbb probléma forrása majd ide, Amerikába fogja a szálakat elvezetni, méghozzá egy árvaházhoz, melynek az utóbbi időkben nem egyszer rebesgették a bezárását az ott elszabaduló pokol miatt. Amihez csak erre a két koreai férfira volt szükség, hogy lehulljon a lepel és kiderüljenek a falak között eluralkodó problémák. Többek között gyerekverés és folyamatos bántalmazás, embertelen körülmények. Meglehet, hogy az együttlétünket követően mindketten próbáltuk kerülni a másikat csak, hogy letisztázódjon bennünk a másikról alkotott kép, a lelkünkben és elménkben a folyamatos zsibongás. Mert most erre volt szükségünk. Helyre tenni a dolgokat…. viszont képtelen vagyok őt faképnél hagyni. És ez nem csak a szeretetem és az iránta érzett, hosszú évek óta tartó szerelmem jele. Hanem a tiszteleté is… amit jelent nekem, mint férfi, barát. - Dae Won? – kocogtatom meg az ajtajának kemény, fa felületét, minek után sikerült Hwannal összefutnom a hallba, ő pedig készségesen – hát hogyan máshogy? – elnavigált az illetékes irodájába – Hwan mondta, hogy itt talállak. Bejöhetek? Vagy jöjjek máskor? – mert természetes, hogy ha zavarom, tovább állok.
find a heart that will love you at your worst and arms that will hold you at your weakest
Csend… hosszú idők óta először csend. Nem olyan tökéletes csend ez, mely következtében az ember még levegőt se mer venni, nehogy megtörje azt; annál is inkább egy kellemes, halk gépzajjal, olykor felszűrődő, munkásoknak köszönhetően felharsanó rikkantással telített csend. Nem is kifejezetten az volt a célom, hogy a hátam mögé tudhassam az egész világot, ha úgy tetszik „lemenve a térképről” egy teljesen elszeparált, steril környezetet teremtve magamnak, ahol csak én vagyok, és a folyton zsibongó gondolataim. Csak ez a pár perc, pár óra kell, amíg egy kicsit oldalra lökhetem a telefonomat… amikor arra se fordítok ügyet, hogy éppen kinek a neve villan fel a kijelzőn, mert elkönyveltem magamban, hogy ha már eljöttem otthonról, akkor annak a távollétnek valami értelmet is adok. Nem mondanám azt, hogy ez bármiben is hasznos vagy értelmes lenne, ellenben bizton állíthatom, hogy így, homlokomat a tenyerembe temetve ülni ebben a nyavalyás székben, könyökömet támasztva a minden lappal telített íróasztalon piszok jól esik. Alapvetően bizonytalan ideig szabadságoltam magamat, székhelyemet a jelenleg bitorolt trónusról otthoni pályára téve, mondván, hogy csak krízishelyzetben zavarjanak, ami alsó hangon ott kezdődik, hogy leégett az épület. Az álláspontot elfogadták, gőggel és piszmogással ugyan, de apám is beleegyezett- nem azért, mert engem, vagy az unokáit akarná védeni, annál is inkább, hogy akik egybemosták a szálló nevét az enyémmel, ne tudjanak még több pénzt termelni rajtunk. És most, hiába a hosszú folyamat, amíg ezt a szünetet meg tudtuk lépni, mégis itt vagyok… könyököm alatt gyűrődik a papír, ahogy mozdítva karomon alákényszerül az újrahasznosított lap, ami továbbra is szalagcímként hozza le az árvaházi incidenst, folyamatosan bővítve a „Breaking news!” figyelemfelkeltővel a bírósági tárgyalások szűrt eredményeit. Apránként haladunk, akár úgy is mondhatnám, hogy kettőt előre, egyet hátra… nem a leginkább célravezető stratégia, ellenben valahogy, de el fogunk érni a végére. A tökéletlen csendbe bekúszó halk kopogás, majd puhatolózó hang akaratlanul is meghunyászkodásra késztet, fejemet vállaim közé húzva, lezseren orromon pihenő szemüvegem mögül sandítok az ajtó felé. A pillanatnyi riadalom mégis rögvest szertefoszlik, mikor realizálom a szívbajt okozó személyt… azt követően már egy egészen másfajta gyomorideg lesz úrrá rajtam, tekintettel a múltkori esetünkre. - Ha szalonképesebb formában szeretnél látni, ajánlom, hogy halasszuk még ezt a találkozót -hátamat vetve a halkan megnyikorduló bőrnek, reflexszerűen simítok végig egyéb, lilás színárnyalatokat öltött, valamint hegesedő foltokkal tarkított arcfelemen. – Ha így is megfelelek, gyere nyugodtan –folytatom, feljebb pöccintve orrnyergemen a szemüveget. Ellökve magamat a széktől állok fel, körbesétálva az asztalt állapodok meg az előtt annak egy igen csak kis szegletére helyezve le magamat tenyerem élét a fának feszítve. - Jól nézel ki –állapítom meg a lehető legőszintébben, mégis a körülmények közepette magamra erőltetett műmosollyal. – Hogy-hogy erre? –vannak kérdések, amiről az ember már a megfogalmazása pillanatában tudja, hogy baromság… mégis csak úgy kibukik a száján.
● ● A barátság gyakran végződik szerelemmel, de a szerelem barátsággal - soha. ● ●
Valahol nem számítottam arra, hogy Hwanba fogok botlani az épület ormótlanul nagy falai között, de függetlenül mind ettől, kellemes viszontlátásnak lehetne nevezni a mait így hosszú évek elteltével, amennyiben nem látnám őt meggyötörtnek és fáradtnak. Tartása leheletnyit előre bukó, feje leszegett s bár tagadhatatlanul megedzette magát az évek alatt, míg nem láttam, de a tekintetét látva ugyan azt az elveszettséget vélem felfedezni, mint akkortájt. Nyúzottnak és leharcoltnak tűnik amit nem is csodálok, hiszen ahogyan Dae Won, úgy az ő neve is bőséggel szerepel a lehozott cikkekben, mint „békeharcos és béke fenntartó”, aki foggal-körömmel küzd nem csak a felettese és legjobb barátja, testvére igazáért, de úgy a gyerekekért is, akikért nem felel senki. Csak ők ketten. Mert talán senkit… az ég adta egy világon senkit nem érdekel az, hogy mi történik velük, mi lesz a sorsuk, ki vigyáz rájuk és felel értük a jövőben. Szívem szerint félrehúztam volna őt is egy kis beszélgetésre, hátha szüksége van valakire, akinek a vállára átruházhat egy keveset abból, ami most a lelkét nyomja. De ahogy az ő, úgy az én időm is véges a minap, és bár bizonygatja egy ideig a maga igazát, miszerint szeretne valamivel több időt eltölteni velem egy kávé vagy ebéd mellett, úgy mégis mennie kell. Mint ahogy nekem is, így alig tíz perc elteltével – szükség van arra, hogy a lift felszállítson a felhők közé – már kopogtatok is Dae Won irodájának ajtaján. - Nem – vágom rá határozottan – mármint nem érdekel, hogy szalonképes vagy, vagy sem. Csak látni szerettelek volna és megkérdezni, hogy minden rendben van-e, bár tagadhatatlanul hülye kérdés lenne – igazgatom meg az öltözetemhez tökéletes passzoló kis ridikülöm vállamra akasztott pántját. Mind ezzel egyidejűleg egy szerény kis mosoly költözik a szám sarkába - szóval meg se kérdezem. - jobb a békesség. - Hagyjuk az udvariassági köröket jó? – csendül hangom meglepően határozottan és már teszem is be magam mögött az ajtót, ezzel jelezve a kint tartózkodóknak, hogy nem vagyunk kíváncsiak jelenleg senki másra – te viszont szarul nézel ki. Olvastam a híreket, az összeset. Az ittenieket és az otthoniakat is – utalva itt a saját hazájára – segíteni szeretnék. Bárhogy… akárhogy. Dae Won, nem fogom hagyni, hogy ezt ketten csináljátok végig és ne gyere azzal, hogy ne keverjem bele magam – lépek elé egészen közel, alig egy karnyújtásnyira – értetek. Mert szeretlek titeket… a gyerekekért, mert kötelességemnek érzem. És az unokaöccseidért! – tekintetem, hangom határozottsága nem hagy kivetni valót, s nem tűr ellenkezést. Szándékkal, tervekkel jöttem ide hozzá. És addig nem megyek el, míg el nem hitetem vele, hogy rám számíthat. - Hagyd, hogy segítsek - teszem hozzá végül sokkal lágyabban, már-már könyörgőn.
find a heart that will love you at your worst and arms that will hold you at your weakest
Mikor tervbe vettük a Manhattant, és apám engem szemelt ki a projekt élére, legmerészebb álmaimban se mertem volna gondolni, hogy ez az egyszerűnek ígérkező feladat –hiszen nem egyszer küzdöttem már meg egy hotel felépítésének munkálataival- ennyi megpróbáltatást tartogat számomra. Hiszen mit vártam én ettől az időszaktól? Zavartalan hónapokat, dinamikus munkát, egy-kettőre teljesíthető apró akadályokat amik végén itt fog tornyosulni ez a monstrum New York látképének új alakjaként. Határozatlan ideig tartó munkaviszonyt, aminek a végén vagy én maradok a címzetes igazgató, vagy mást szemelünk ki a posztra, és újból repülőre téve az életemet egy-két év leforgásával a világ egy újbóli nagyvárosába települünk, hogy mindent elölről kezdhessünk ott. Nem voltak különösebben teljesíthetetlennek ígérkező álmok ezek, mégis váratlanul csaptak át rémálomba. Még ha nem is sejtettem, minden szál ide vezetett, ahol a fonal egyszeriben gubancolódott össze gordiuszi csomóvá, amit a mai napig próbálok kibogozni ahelyett, hogy egyszerűen elvágnám azt. Csak a helyzet nem ennyire egyszerű… mert úgy tűnik, hogy életlen kardot adtak a kezembe, és ahelyett, hogy egy suhintással hasítanám azt fel, csak tovább marcangolja az ütések sorozata a foszló anyagot- ereszteni viszont nem óhajt a szorításból. Sehova nem vezető próbálkozások ezek, aminek a végén újfent kiderül majd, hogy minden az időn és a türelmen múlik, legyek most bármennyire is felcsigázott a végkifejlet kapcsán… mert ugyebár legfőbb vágyam, hogy megláthassuk a fényt az alagút végén. A fény azonban talán nem is a végjátszmát jelentené, annál is inkább azt a személyt, aki puhatolózó hangon tekintget be az ajtó kis résén keresztül… mert mellette, szorosan mellette az élet valahogy mindig jobb és elviselhetőbb volt. - Az… -apró biccentéssel hajtom le a fejemet, szám sarkában megjelenő szomorkás mosollyal. – De tudod, azt szokták mondani, hogy mindig lehet rosszabb, szóval… Ki tudja, lehet, hogy egy feltételezett rosszabbhoz mérten most egészen jól vagyok –rántom meg a vállamat megadva magamat a kikezdhetetlen logikámnak. Határozott felszólítására akaratlanul is felkapom a fejemet, annak jelentéstartalma végett hálásan sóhajtok fel, ezzel egyidejűleg görnyesztve be gerincemet, pont, mintha hagynám, hogy a mázsás súlyok rátelepedjenek a vállamra. - Sok mindenen… mondhatni rengeteg mindenen mentünk már végig ketten Hwannal, és mindig sikerrel jártunk… -bizonygatom mondandóm végeztével préselve össze számat, szemüvegem felett sandítva Yvonne-ra. – De nem kezdek mártírharcba. Most nem fogom azt mondani, hogy nem kell segítség, mert hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy hogy fogunk ebből az egészből kijönni –és most nem csak az árvaházi incidensre gondolok, mert az csak a csúcsa a jéghegynek. A víztükör alatt ennél sokkal több rejtőzik… - Az élet most valahogy olyan nehéz… -még magam is megengedek egy apró mosolyt ennek a gondolatnak, hiszen ő is tudja, hogy én voltam az, aki többször is hangoztatta: az élet nem ennyire bonyolult, egyszerűen csak mi komplikáljuk túl.
● ● A barátság gyakran végződik szerelemmel, de a szerelem barátsággal - soha. ● ●
Apró mosollyal veszem tudomásul az általa kijelentett, tömör kis helyeslést, s ujjaimmal tűrve fülem mögé elkószáló hajtincseimnek néhányát, csak megrázom a fejemet. - Az az igazság, hogy ugyan olyan ez, mint az emberek helyzete. Mindenkinek a saját problémája a legnagyobb és a legkomolyabb, legnehezebben elviselhető még akkor is, ha sokkal nagyobb tragédia történt a másikkal. Tőlünk függ, hogy mivel vagyunk képesek megküzdeni. Ez esetben a mostani a legrosszabb. Kezeljük akként jó? Így még nagyobb erőbedobással akarunk belőle kikeveredni, még nagyobb hajrával igyekszünk túljutni rajta – legalábbis az én életfelfogásom ezen tényeken nyugszik, és ilyen elvekkel voltam képes minden egyes nehézségemen keresztüljutni. Így dajkáltam magam tévhitekbe a kezdetekkor, mikor Dae Wont elnyelte a föld, majd fogadtam el a tényét annak, hogy többet nem fogom őt látni, hiába is várom. Aztán így vagy úgy, de részben sikerült túltennem magam rajta, elevickélve a máig. De ha csak a munkát, a cég fejlődését vesszük górcső alá, már akkor ezek a gondolatok voltak azok, amik aztán megteremtették számomra a jelent. - Hé – araszolok hozzá közelebb, tenyereimet finoman simítva rá alapjáraton erős, most mégis elesettnek és gyengének ható vállaira. Egy apró kis erőkifejtés kíséretében próbálom őt felegyenesíteni – ne hagyd el magad jó? – ha ajkam nem is mosolyog, remélem ha más nem is, hát a tekintetemben láthatja azt a támogatást, azt a csepp kis fényt és szikrát, amivel igyekszek bizonygatni létezésemet és segítségnyújtásom szándékát. - Tudom… illetve sejtem. Rajta is látom, hogy teljesen meg van most roggyanva. Nem tudom, hogy mi mindenen mentetek keresztül, nem tudom, hogy mi történt veletek az elmúlt években. De mit gondolsz? Nem lehetnék most itt veletek én is, hogy segítsek egy keveset? Csak abban, amiben tudok… nyilván az ügyvédi és egyéb része engem nem érint, azt ti de legfőképpen Hwan intézi. Viszont a gyerekeket illető kérdésben segíthetek. Ennyit letudok venni a vállatokról, és talán ha többen vannak akik az otthon ellen tanúskodnak és, igyekeznek a gyerekeknek új elhelyezést biztosítani, többre megyünk – vázolom fel nagy vonalakban az alap elgondolást, miszerint ők intézzék csak a maguk részére eső dolgokat, Dae Won kitörését és a családját illető kérdéseket, addig én magamra veszem az otthonnal és ott lévő gyerekekkel kapcsolatos teendőket. Mert igen. Az utóbbi információk és Hwan elhintése alapján már ez is terheli őket. - Az élet mindig nehéz. De könnyebb lehet, ha van ki mellettünk áll. Mit szólsz, hm? – tudakolom aggodalmas pillantással, ám igyekszek minél őszintébb mosolyt kerekíteni az arcomra, miközben hüvelykujjamat finoman végighúzom szemöldökének ívén és az ott éktelenkedő horzsoláson, sötét foltokon… szokatlan és rossz érzés őt így látni.
find a heart that will love you at your worst and arms that will hold you at your weakest
- Mindig, amikor azt hittem, hogy már nem lehet rosszabb, mindig jött valami új, és rácáfolt erre –veszem fel vele szemben a harcot, összefűzve ujjaimat ejtve alkaromat combjaimra. – Amikor az egyetemről kijövet huszonévesen belelöktek a mély vízbe, és biztató hátország nélkül bele kellett merülnöm a munkába, és csakis az addig látott tapasztalatokból merítve kellett felhúznom egy egész hotelt, és már indulhattam is a másikhoz. Amikor rövid időn belül három ország közt ingázva kellett élnem. Amikor apa elszeparált a szociális élettől, és a munkába taszított, melynek köszönhetően majdnem minden kapcsolatomat elveszítettem azokkal, akik fontosak számomra. Amikor Párizsból kellett átutaznom Manhattanbe, mert kiderült, hogy az unokaöcsém annyira nem számíthat a szüleire, hogy engem adott meg értesítendő félnek, ha bármi történne vele, és akkor kellett először szembesülnöm a helyzete súlyával. Amikor meg kellett küzdenünk Hwan veszteségével, ami az én gyászom is volt, és egyedüliként én álltam mellette, hogy segíteni tudjak a problémáival. Amikor először vált számomra nyilvánvalóvá, hogy a házasságom zátonyra futott, de nem tudok kilépni belőle. Amikor kiderült, hogy hogyha nem cselekszünk minél hamarabb, Tae Oh nem fogja túlélni a betegségét. Amikor rátaláltunk Yoon-ra, és szembesülnöm kellett azzal, hogy nem apám az egyetlen velejéig romlott ember ebben a családban –sorolom belelovalva magamat a hosszú listába, noha a végén megálljt parancsolva magamnak szusszanok egyet. – Látod? Minden jel arra utal, hogy mindig van rosszabb… én már őszintén félek, hogy mi lesz ezután –mert bizony, vannak üres járatok. Amikor az ember azt hiszi, hogy most minden jó lesz, ezután már csak felfelé vezet az út. Minden köztes állapot alkalmával ezt éreztem, elhitetve magammal, hogy valóban meg fog térülni minden rossz, és onnantól már csak jó atrocitások fognak érni. Soha nem vált be… miért lenne ez a helyzet más, mint a többi? Engedve a rám ható erőnek húzom ki magamat, mélyen veszve el a megnyugtatónak ható, barna szempárban. Talán valahol mégis igazak a sztereotípiák… egy mélybarna tekintet sokkal biztatóbb, megnyugtatóbb, mint egy rideg, bizonytalan fényű kék írisz. Nekem mindkettőhöz volt szerencsém, mégis az előbbi az, akitől több támogatást kapok, még ha azt a közös élet végett az utóbbitól remélném… - Most van pár árvaház, akik ideiglenesen el tudják szállásolni a gyerekeket, de a helyek befogadóképessége is véges… így is el kellett őket szakítani egymástól, más városrészekbe kerültek, szétcincálták a társaságukat. Vannak, akiknek már csak futonágyak jutottak, de ha így haladnak a tárgyalások, ki tudja, mennyi ideig kell még így élniük –gondterhelten simítom tenyereimet szemüvegem alá, hogy átdörgölhessem a szemeimet, nem foglalkozva a bal körüli szúró fájdalommal, ahova egy jókora maflást kaptam a nevelő csontos keze által. Lágyan simító mozdulatai közepette kapom le fejemről a szemüveget, hátam mögé nyúlva helyezve azt az újságra, hogy egy percnyi gondolkodást se eszközölve simíthassam Yvie derekára kezeimet, így húzva őt közelebb. Ölelve tartom magamhoz, nyakába, nyakszirtjébe fúrva arcomat szívva be parfümének illatát… - Túl jó vagy hozzám ennyi év után is…
● ● A barátság gyakran végződik szerelemmel, de a szerelem barátsággal - soha. ● ●
Meghűlve, tekintetemben segítő szándékkal hallgatom őt, egy tapodtat se mozdulva előle. Arra viszont megrögzötten ügyelek, hogy még csak véletlenül se másszak a nyakába, ne álljak túl közel hozzá ezzel kellemetlen helyzetbe hozva őt, elvégre az utóbbi incidensünket még nem volt alkalmunk tisztázni. Fogalmam sincs – csak sejthetem - hogy milyen érzések dúlnak benne, de titkon remélem, hogy engem sikerül szélre szorítania és inkább foglalkozik a legaktuálisabbakkal, mint a minket illető kis körítéssel. És pont ezért, ezen gondolatok miatt tartott olyan sokáig az is, hogy tiszteletemet tegyem nála. Jelen állás szerint a családjára, Tae Oh-ra és a legifjabb Kim fiúra kell összpontosítania. Arra, hogy kikeveredjen ebből a slamasztikából, hogy újra vissza tudja nyerni a méltóságát, sokkal inkább a saját maga erkölcsei és büszkesége tekintetében, hiszen biztos vagyok benne, hogy számára volt a legnagyobb csalódás az, hogy akkor elveszítette a fejét. Ő, akire amúgy ez nem lenne jellemző. És akkor még nem beszéltünk a házasságáról, amihez jó esetben nem lenne közöm, de az utóbbiak fényében, azt hiszem el kell fogadnom, hogy felcsaptam szeretőnek. Egyik lábamról a másikra nehezedve, megütközve raktározok el fontosabb információkat, amik jelen esetben nem életbevágóak, mégis szeretnék majd kitérni rájuk. Ám nézzük bárhonnan is, most nem téma se a hotel, se Theo betegsége, se pedig a romló házassága. Szomorú, de Hwan gyásza se, amit viszont a későbbiekben egészen biztos, hogy szóba hozok, mert ő is ugyan olyan fontos számomra, mint az előttem ácsorgó, leginkább egy kupac rongyra emlékeztető jómadár. Viszont be kell látni, ahhoz, hogy a többieket rendben és biztonságban tudjuk, először őt kell „megmenteni”… - Ha már úgy látod, hogy mindig van rosszabb, esetleg gondolhatnál arra is, hogy most majd valami jobb jön. Hmm? – mosolyodok el a végére, apró bólintásokkal hallgatva végig a továbbiakat. Választ viszont csak akkor fogalmazok meg, mikor derekamra simuló kezeivel közelebb húz magához. Ujjaim lágyan, finoman érintik a színjátszó foltokat szemöldöke és járomcsontja környékén, majd hüvelykujjaimmal, mintha csak a szeme alatti fáradtszürke karikákat igyekeznék eltüntetni, jótevőn simítok végig. - Nagyjából három hónapja helyi önkéntesek felújítottak egy régebbi gyárépületet a Harlem park mellett… hajléktalanszállónak készült, de egy segélyszolgálat áttelepítette őket egy másik negyedbe, talán Bronx közelébe. Sok erre az iskola, óvoda, akadémia, nem nézték jó szemmel a szülők, hogy „koldusokat” kelljen a közelükbe tudniuk. Vigyük oda a gyerekeket, most üresen áll. Tudom, ez most hülyén hangzik, és elég világmegváltó terv is, de annyi segélyszolgálati tagot ismerek, akik mind-mind nagyobb helyre próbálnak bekerülni, mert már teltházuk van… talán valamelyik segítségével eltudjuk szállásolni itt a gyerekeket és még ők is jobb, nagyobb, kedvezőbb helyre költözhetnének. Több legyet ütünk egy csapásra, rólatok pedig kapásból levesszük a terhet, mert innentől kezdve nem a ti felelősségetek lesz. Majd az ők, és az én ügyvédem gondoskodik róluk - beletelt egy kis időbe, mire mind ezt kitudtam deríteni, de tényleg mindent hajlandó vagyok megtenni most azért, hogy kivehessem a részemet Dae Won támogatásából.
find a heart that will love you at your worst and arms that will hold you at your weakest
Mosolyát látva annak nyomán lágyulnak el megacélosodott, az idegesség okán komorrá, ingerültté lett vonásaim. A feszültségemet mindig igazolandó, ráncokba szedett homlokom –hiszen ha szavaim nem is mindig, ez kivétel nélkül alátámasztja a felajzott hangulatot- egyszeriben simul ki, mély levegővel nyugtatva megtépázott idegeimet mindenféle szemérmességtől mentesen fixírozom arcának minden apró szegletét. Legkevésbé se vagyok meggyőződve afelől, hogy ő ezekben a pillanatokban nyugodt volna… azt viszont mindennél jobban tudom, hogy, mint a múltban, úgy most is, a helyzet határozott kezelésével el tudja érni azt, hogy csupán az arcát látva képes legyek megnyugodni, vagy legalábbis valamelyest ellazulni. Hosszú ideje neki sikerült egyedüliként elérnie azt, hogy úgy érezzem, tényleg van, aki mellettünk áll, akinek feltett szándéka az, hogy minél előbb eredményes célokat érhessünk el… mert hiába támogatjuk egymást Hwannal, hogyha kettőnk nyomorúságos helyzetét mással nem is lehetne tökéletesebben leírni, mint, hogy „vak vezet világtalant”. - Vagy… -kezemet erőteljesen feszítve az asztal lapjának nyújtóztatom ki karom, vállam és hátam minden izmát. – Az életben talán először meg kéne próbálnom nem a múltba vágyni és a jövőbe nézni, hanem a jelenben élni, megkísérelni elfogadni annak minden viszontagságát –leszegve fejemet mélázok el a gondolaton, noha végeredményként csak megrántom a vállamat. – Csak ne érezném azt, hogy vakon tapogatózok különösebb támogatás és segítség nélkül. Nem gondolnám azt, hogy mindehhez a feladathoz, ami most a nyakamba zúdult, fel tudnék nőni… pedig valljuk be, kénytelen leszek –mert talán ez a legnagyobb kerékkötőm. Nem érzem kellően tapasztaltnak és megedzettnek magamat ahhoz, hogy mindeninek azt a biztonságot meg tudjam teremteni, amit megérdemelnének. Olyan ez, mint egy bungee jumping… éppenséggel csak a lábamra erősített kötél nélkül egy sziklaszirt felé közelítve. Az elveszettség és céltalanság érzése régóta már, hogy hatalmába kerített- talán éppen ezért is nem foglalkozok azokkal a bizonyos szabályokkal és határokkal, mikor kézzel fogható biztonság gyanánt húzom közelebb magamhoz. Vissza a kályhához, szokás mondani… vissza a kezdethez, hiszen az elbaltázott utam akkor vette kezdetét, amikor annak idején elszakadtam tőle. - Nem! Ez egyáltalán nem hangzik hülyén, sőt! –fejemet ingatva hárítom el a benne támadt kételyeket. – Az államé az épület, vagy valakinek a tulajdonában áll? –számos kérdés fogalmazódik meg bennem, többek között a felszereltségről, a körülmények élhetőségéről a gyerekek számára, a hely pontos állapotáról. Hiszen az egy dolog, hogy fel lett újítva, de ha önkéntesek és nem profi brigád csinálta, nem biztos, hogy minden ponton megegyezik a hatályos, helyi építési szabályokkal. Alapjaiban véve mégis az iménti a legégetőbb mind közül egy esetleges felvásárlás tekintetében. Persze, semmi elhamarkodottság… - Mondd… mennyi időt vett igénybe, hogy mindezt kitudd? –valahol megrendítő a tudata annak, hogy akitől várná az ember a támogatást, nem különösebben mozdítja meg a kisujját, míg az, akitől teljesen érthető volna a távolságtartás, minden követ megmozgat annak érdekében, hogy oroszlánrészt vállaljon a kényes helyzetek megoldásában…
● ● A barátság gyakran végződik szerelemmel, de a szerelem barátsággal - soha. ● ●
- Tudsz most mást csinálni? Hiába siránkozol, attól nem lesz jobb. Ellenben sokkal rosszabb, ha elhagyod magad és lehetőséget se adsz a haladásra… lendíts a rolleren, állj a helyzet elé és hidd már el végre, hogy minden ott van a kezedben, csak tudni kell élni a lehetőségeiddel - próbálok belé némi erőt és tartást „nevelni” egyszerű klisékkel, és jól ismert „nagy szavakkal”. Ám a lényeg mégis az ez után hallottakban rejlik. Tényleg ennyire nem látja a segítségnyújtást? Tényleg ennyire egyedül érezné magát? - Nem vagy egyedül! Nem vagy támogatás és segítség nélkül. Láttad Hwant az elmúlt napokban? Láttad őt annyit, mint korábban? Vagy hagyod, hogy csinálja amihez ért, te pedig csinálod, ami a te felelősséged? Dolgozik... Folyamatosan érted dolgozik. Azért, hogy mentsen téged és elnézve az arcát, bár ezer éve nem láttam őt, fáradt, kimerült! Mégis csinálja. Fogalmam sincs, hogy kire gondolsz a támogatás hiányát illetően, noha sejtésem az van, de most már én is itt vagyok, és ahogy tudlak, tollak előre, még ha bele szakadok is! Csak ne hagyd el magad, mert innentől kezdve rajtad fog múlni minden! És, hogy nem érzed magad felnőttnek hozzá, vagy készen? Ezt ne mondd addig, míg meg nem tapasztalod, át nem éled… ne mondd, hogy nem állsz készen, amíg nem jutottál el odáig, hogy ténylegesen hely kelljen állnod! Ismerlek! Tudom, hogy mindent ki fogsz hozni magadból ahhoz, hogy a gyerekeknek jó legyen. Hogy jövőt tudj nekik biztosítani. Most talán félsz – bólintok jelezve, hogy igen, ezt tudomásul vettem és el is hiszem neki – de biztos vagyok abban, hogy ez változni fog. Csak ezt követően, arcát simogatva, tarkóján cirógatva a sötét tincseit tudom felvázolni neki az én teóriáimat és eddig talált lehetőségeimet. - Alapjáraton egy szeretetszolgálatra hajazó csapat vette keze munkája alá. Statikusok, építészek is látták, rendes tervek vannak a nyilvántartásban róla. Áram, víz, gáz, minden be van szerelve elvégre így is – úgy is emberek használták volna. Az ügyvédem már lekérte és átvette a papírokat róla, hogy elvigye a „nagykutyákhoz”… elvileg már rátették a kezüket államilag is, de nagyon sok segélyszervezet működik, akiknek jogában áll lehetőségként tekinteni rá, mint arra alkalmas épületre – milliónyi lehetőség megfordult már a fejemben az elmúlt néhány napban, de őszintén mondhatom, hogy ez volt a legésszerűbb és legkönnyebben járható út mind közül. Még úgyis, ha így is merülhetnek fel buktatók. - Mhmm… egy kis szörfölés a neten, jó hosszú órákon át tartó telefonbeszélgetések… de erre például futás közben bukkantam rá. Elég jó környéken van, tele fiatalokkal, gyerekekkel, ráadásul jobb körökből, nem neveletlen suhancok. Zöld vezet, játszóterek. Gondolj bele, hogy milyen kánaán lenne ez ennyi gyereknek – nem mondanám, hogy már most beleéltem magam. De ezen a ponton nem szeretnék csalódást okozni neki.
find a heart that will love you at your worst and arms that will hold you at your weakest
Halk hümmögéssel vegyített apró, beismerésemről tanúskodó mosollyal adom meg magam a véleményének fejemet hajtva a szavai előtt. Szóval valóban siránkoznék? Végtelenül hosszú évek óta talán először fogalmazok őszinte álláspontot az aggályaimról, a szüntelenül bennem kavargó érzésekről, és máris siránkoznék? Meglehet. Nem ellenkezem, ha ő mondja, valószínűleg úgy van, és bizonyára neki van igaza: az önsajnáltatás helyett újfent mások érdekeit kell a magamé elé helyezni. Ha jobban belegondolok, nem hat az újdonság erejével, az eddig leélt életemben ebben van a legnagyobb tapasztalatom. Csak ezzel másokat is hozzászoktattam ahhoz, hogy a saját ranglétrámon mindig én szerepelek az utolsó helyen, így ha szót ejtek magam mellett, nem várt nézetekbe ütközök… de ebben az esetben mégis ki más lehetne a sereghajtó, ha nem én? - Nem, Yvonne… -fájdalmas grimasszal szorítom össze szemeimet, fejemet csóválva Hwan-t illető mondandójának egészén. – Te is tudod, hogy nem rá gondoltam, akkor mégis miért kell erre játszanod?... Elmondhatatlanul hálás vagyok neki mindazért, amit tesz, még ha nem is volt rá alkalmam a megannyi teendő közepette ezt elmondani neki, ellenben remélem, hogy magától is tudja... Ha ő nem lenne, valószínűleg ennél sokkalta rosszabbul állna a szénám, és tudom, hogy a végletekig hajszolja magát, hogy mentse a menthetőt nem csak a saját házam táján, hanem a gyerekek érdekében is –apró bólintások hadával igazolom szavaim súlyát. – És te is legalább ennyire lekötelezel, amiért ennyire önzetlenül kiállsz mellettem, mellettünk és gyerekek mellett. De a szívem és az ezzel járó megbotránkozásom haza szól… Valahol tudom, a megmaradt ép eszem tudja, hogy ha így adódott, hát így kell végigcsinálnom, hiszen nektek köszönhetően nem maradtam egyedül. De mégis… -nem folytatom. Annál is inkább tanácstalanul rántom meg a vállamat, magam se tudva, hogy mit kéne még ezek után mondanom. Nem akarom ennél is tovább boncolgatni a témát, hiszen valljuk be, hazai pályán soha nem remélhettem támogatást, így nem hat az újdonság erejével… csak abban reménykedtem, hogy most, amikor minden kötél szakad, a feleségem a jelenleginél jobban kiáll majd mellettem, illetőleg, hogy az apám nagyobb érdeklődést tanúsít az unokái és a fia irányába. - Ha az állam úgy gondolja, vissza fogja venni, hogy valamilyen úton-módon, de hasznot húzzanak a kínálkozó lehetőségből, az pedig nem az árvák és a mi érdekeinket fogják szolgálni… -ujjaimat lefosztva derekáról telepszenek át tarkómra, fejemet forgatva nyújtóztatom és roppantom ki nyakam csigolyáit. – Igazából a cél az lenne, hogy olyan gyermekjóléti szolgálatot vagy szolgálatokat találjunk, akiket támogatva be tudnánk ruházni és fel tudnánk vásárolni a jogokat, hogy az épületből gyermekotthont csináljunk –arcomra simítva tenyeremet, mélyet sóhajtva tekintek rá bárminemű belegyezés jelét kutatva. Nem lesz kevés összeg, ha valóban csúcsra járatjuk ezt az ötletet… de nincs az a pénz, amit ne adnék meg azokért a gyerekekért. - Az biztos –a nap, de talán az elmúlt hetek folyamán először engedek meg magamnak egy őszinte mosolyt. – Azok után, amiken végigmentek ez lenne a legkevesebb… -számomra a mai napig felfoghatatlan a nevelők részéről tanúsított minősíthetetlen bánásmód, és gyanítom ez így is marad, amíg élek…
● ● A barátság gyakran végződik szerelemmel, de a szerelem barátsággal - soha. ● ●
- Én értelek, Drága – becézem gyakorlatilag megszokásból, nem hátsó szándékkal vagy jelzésértékkel, hányadán is állnak vele kapcsolatban az érzéseim. Egyszerűen rossz szokásom, hogy mindig mindenkit becézgetek. Édesem, drágám, életem, kiscicám és még sorolhatnánk. Meg nem mondom, hogy mikor ragadt ez rám, de egyszerűen képtelen vagyok kinőni – akkor épp ezért ideje lenne elengedni az otthonod nem?Még ha fáj is. Ha se apuci, se a kedves párod nem mutat hajlandóságot azt illetően, hogy a segítségedre legyen, minden fontosabb számukra annál mint, hogy teljes vállszélességgel kiálljanak melletted és minden erőt megmozgatva érted cselekedjenek, akkor nincs miről beszélni. Amíg a saját dolgaik jól mennek, amíg csak azzal kell foglalkozni és szem előtt tartani, addig mind boldogan él. De ha már a másik rászorul a segítségükre, hol vannak?... tudom jól milyen ez. Te a kezedet nyújtod nekik, viszik az egész karodat. Aztán te mamlasz bárhogy várod és szeretnéd, soha nem állnak melléd, hogy a válladra tegyék a kezüket. Nem is kell mondanod – mert pont ugyan ezt élem már évek óta. Se az apám se az anyám, se a testvérem nincs érdemben a segítségemre, az öregem csak a hátráltatásomban leli örömét azt gondolva, hogy az majd minden megold, ha ő közbelép. Hát köszönöm apuci, de jól elvagyok én nélküled is. Én ezt már beláttam. Talán itt lesz az ideje, hogy Dae Won is hasonlóképpen tegyen. Apró bólogatásokkal jelzem, hogy tisztában vagyok mind azzal amit mond, s mikor ujjai utamra engednek, picit el is távolodok tőle, mintha csak attól félnék, hogy zavaró lenne számára a közelségem. - Pont ezért van szükség az ügyvédemre. Alapjában véve már előrébb járok, mint kellene. Utána jártam annak, hogy milyen úton-módon tudnánk a magunkénak tenni. Első körben nyilván a felvásárlás, saját haszon céljából. Mivel gyárépületként van nyilvántartva, lerakodó telepnek tudták első körben szabadjára bocsátani. De ugyan akkor saját cég alapítására is alkalmas lehet, ergo semmi, de az ég adta egy világon semmi marketing és egyéb kis-nagy fogás céljából nem lehet hátráltatni a vevőt, aki megteszi rá az ajánlatot. Értsük tehát úgy, hogy magánszemély ugyan úgy megvásárolhatja. Viszont, és amit te is mondtál, gyerekjólléti szolgálat… Van egy ismerősöm, a férje már közel húsz éve, hogy egy alapítványt vezet. Magára hagyott gyerekek, egészen picitől a tizenévesekig, nála mindig otthonra leltek, majd családot kaptak. Nagy arányban minden öt évét be nem töltött gyereket családhoz tudott eddig adni. Kezdetekben egy csepp kis faházuk volt valamelyik külső negyedben. Ma már két alapítványt is vezet. Árvaházat és egy otthont az árvaházba került, viszont beteg gyerekeknek. Emiatt tulajdonképpen egy kisebb klinikát üzemeltet orvosokkal, ápolókkal, ahol ott vannak az egészséges árvák is… talán ha vele kommunikálnánk le a lehetőségeket? A klinika legyen azoké, akik arra rászorulnak, ez az épület pedig szolgáljon a többiek otthonául. És ide hozhatnánk azokat is, akiket most szétszórtak más-más helyre. Mit szólsz? - kérem ki a véleményét, elvégre ez számít most a leginkább.
find a heart that will love you at your worst and arms that will hold you at your weakest
Alsó ajkamra harapva tekintek félre mellette, bólogatva ismerve be, hogy mindaz, amit mond, tökéletesen igaz. Elméleti síkon én is hányszor megjártam már ezt az utat… de továbbra is igaz, hogy „ember tervez…”. Mindig a gyakorlatba való átültetéssel van a probléma. Valahogy ott, az utolsó dobbantó előtt megtorpanunk, és képtelenek vagyunk elrugaszkodni, hogy megugorjuk az elénk készített akadályt. Pedig alapvetően, hogyha csak végigfutjuk a terveinket, nem áll előttünk különösebb buktató: elindulunk, lefutjuk a távot, végsőkét dobbantunk, átlendülünk, és már túl is vagyunk a nehezén. Viszont én mindig csak a nekifutásig jutok el… képtelen vagyok arra, hogy a befejező lépést megtegyem, legyen szó Julie-ról, vagy éppen apámról. Utóbbi esetben meg van kötve a kezem… rá vagyok utalva, általa vagyok irányítva nem csak munkában, de valahányad részt magánéletben is. Ha kiszakadok az ő kegyeletéből, ha ezekben az években, mielőtt megszerezném az irányítás jogát elvesztem a bizalmát, mi marad nekem? Kockáztassam azt, hogy az ő hatalma alatt leélt életem után mégse teremjen nekem babér?... - Értem, hogy mit mondasz, és hiába nem úgy tűnik, tudom, hogy ezt kell csinálnom. Már ha csak azt veszem alapul, hogy „bajban ismerszik meg a jó barát” –talán nem véletlen, hogy a Biblia Jób könyvében is ezt taglalja… jelen esetben hatványozottan érzem ennek a tannak valós jelentéstartalmát. – De tudod mit? Ahogy te is mondtad, nem siránkozok tovább… ebben aztán tényleg nem lehet más a segítségemre, ezt a lépést egyedül kell megtennem –ismerem be kelletlenül, én se tudva hányadik alkalommal fogadkozva magamnak is ennek kapcsán. Viszont nem akarom, hogy a bennem dúló mártírharc kivetülését látva felelősségének érezze azt, hogy helyrepofozza a vitatható épségről árulkodó lelkivilágom ezen részét. Különben se ezért jött, nem igaz? Megemelkedett szemöldököm alól pillantok végig rajta, mikor elhátrál tőlem, noha kérdő pillantásom arcán állapodik meg dolgom végeztével. Nyelvem hegyén van a kérdés, de nem teszem szóvá, hogy miért… annál is inkább fészkelem beljebb magamat az asztal közepe felé, tarkómról mellkasom elé vezetve karjaimat fűzve össze őket. Úgy néz ki, van még mit megbeszélnünk… - Azt viszont előrebocsátanám, hogy ha valóban belevágjuk a fejszénket ebbe a kifejezetten nagy fába… az én személyem élvezzen anonimitást az ügyben egy esetleges sajtóvisszhang esetén. Ezzel nem azt mondom, hogy pénzember szintjén kívánok megragadni, de a jelenlegi helyzetek a médiától való távolmaradásra köteleznek –szögezem le gyorsan, töredelmesen az egyetlen konkrét kérésemet ennek kapcsán. Egy ekkora projekt nem fog szó nélkül maradni. Földet érő lábam térdhajlatába akasztva be jobb lábfejemet helyezkedek el, odafigyelésről adva tanúbizonyságot vonva össze szemöldökeimet, értő bólogatásokkal reagálok szavaira. - Én bízok a döntésedben, tudom, hogy nálad biztosabb forrás keresve se található ez ügyben –egészen halvány mosolyt engedek meg irányába. – Ha megadod az elérhetőségét és a címét, szívesen találkozom vele én is mintegy megalapozás gyanánt, vagy… mehetünk együtt is… feltéve, ha nem kellemetlen –kettőnk közt mozgatva mutatóujjamat igyekszem értésére adni konkrét szavak híján, hogy mire is próbálok ezzel utalgatni. Bár, valljuk be őszintén, nem nehéz kitalálni…
● ● A barátság gyakran végződik szerelemmel, de a szerelem barátsággal - soha. ● ●
- Majd meséld el, hogy mire jutottál – szerény kis mosollyal figyelem az arcát miként ő maga is döntésre jut azt illetően, hogy mit kell, vagy mit kéne tennie. Tudom jól, hogy könnyen beszél az ember, mikor jelen állás szerint ő maga nem küzd ilyen és ehhez hasonló problémákkal. Mert való igaz, számomra nincs hátszelem egy nemtörődöm férj személyében, sőt, jelen állás szerint apám hatása is csak addig terjed, hogy Greget a nyakamra küldje mind ahányszor csak lehetősége van rá. És azzal is tisztában vagyok, hogy megtenni, végre átugrani ezt a mérföldköves akadályt, sokkal nehezebb, mint arról ábrándozni. Mintha csak egy köldökzsinórt próbálna elvágni az ember, mely a családjához köti. De hiába is vár, nem fog tőlük segítséget kapni, hiába reméli. Jól láthatóan nincs kibékülve azzal, hogy néhány szerény kis lépéssel eltávolodok tőle. Bár nem adta a tudtomra, nem tett rá utalást és megjegyzést, mégse szeretnék rátapadni és piócaként csüngeni a nyakán, mintha csak birtokolni próbálnám őt. Mert jelen állás szerint még figyelembe kell vennünk valamit: házas ember! Felesége van, én pedig csak egy nőcske vagyok jelen állás szerint, aki bekerült az ágyába, és aki iránt úgy néz ki, mind a mai napig gyengéd érzelmeket táplál. Én pedig csak remélhetem, hogy nem egy elborult pillanatában sikerült őt elkapnom, hogy nem a végső kétségbeesése vezetett el odáig, hogy újra valósnak tartsa azt, amit annak idején le akart zárni. Most nekem kell józannak maradnom. - Természetesen, ahogy neked kényelmesebb. Jelenleg jobb szeretném, ha a média nem is szerezne erről tudomást. Próbáljuk minél nagyobb titokban csinálni jó? Bár tagadhatatlan, hogy egy ilyen volumenű beruházás fel fog tűnni nekik is, de … áh, csak ügyesnek kell lennünk – legyintek a végén szórakozott vigyorral, mintha azt próbálnám ezzel sugallni, hogy könnyű dolgunk van, nem kell erre annyira ráparázni. Magunk között járatott kezét látva fülemig szélesedő vigyorral hajtom le a fejem, onnan pillogva fel rá, tekintetemben játékos csillogással. - Dae Won, szerintem nem azok a huszonéves gyerekek vagyunk, akik ne tudnának szembenézni a tetteikkel, vagy ne tudnánk vállalni a következményeket. Nem lesz kellemetlen, függetlenül a háttértől – biccentek az ujja irányába, ezzel utalva a házasságára – azt viszont tudnod kell, hogy nem fogom se hibának, se „megtörtént, mert megtörtént” sztorinak betudni azt az estét és legyinteni vagy a szőnyeg alá söpörni. Viszont jelen állás szerint az elsődleges téma a legfontosabb. Az, hogy az ügyedben előrébb jussunk. Szóval igen, igényt tartok arra, hogy együtt menjünk. Tudni akarom, hogy mi a véleményed, azt, hogy tényleg a nevedet fogod tudni adni ehhez a jövőben? És persze kellesz, mert idegen vagy közöttük, én talán elfogult lennék velük kapcsolatban – igazgatom meg fehér blúzom gallérját, s ellentmondást nem tűrő pillantással mintegy „na ki a főnök apuci?” arckifejezéssel mustrálom az arcát. - Kérsz egy kis alapozót?
find a heart that will love you at your worst and arms that will hold you at your weakest
- Mindenképp –bólintom szolid kis görbülettel ajkaim szegletében. Ha úgy vesszük, valahol érthető, hogy mi okból is kapna elsőkörű helyzetjelentést esetleges fejlemény alkalmával… hiszen ő volt az, aki mindig is háborgatta az állóvizet. Még ha nem is volt konkrét, kézzelfogható szereplője az elmúlt nyolc évemnek -legyen bármilyen szomorú is ennek beismerése-, de folyton ott volt a gondolataim között. Valahol azt reméltem, hogy ez el fog múlni. Hogy majd, mint minden más arra alkalmasnak bizonyuló ember, úgy én is le fogom tudni zárni magamban a múltat, elraktározom az együtt töltött időt kellemes emléknek, és csak a feleségemre fogok tudni összpontosítani. Ezt soha nem tudtam megtenni… És most, azzal az egyetlen találkozással az imént említett állóvízből egyszeriben egy kész cunami lett, én pedig egymagam lavírozok rajta a kis ladikommal. Csak hát félő, hogy, mint a kötelessége elől menekülő Jónást, úgy a végén engem is elnyel egy cethal… Hiába nem tetszik a hirtelen támadt távolságtartási kísérlet, hiába dédelgettem magam abban a tudatban, hogy piszkosul jólesik a közelsége, nem kérem számon rajta, hogy mit miért tesz. Elfogadom, ha a múltkori incidensből kifolyólag neki kellemetlen volna- még ha eddig nem is kifejezetten ennek adta jelét. - Nos… azt hiszem mostanság a „próbáljuk minél nagyobb titokban csinálni” és a „csak ügyesnek kell lennünk” nem opcionális, mert olybá tűnik, váratlan körülmények között haragítom magamra a médiát címzetes botrányhőssé avanzsálva… -elhúzva a számat próbálom viccre fordítani a véleményem szerint is túlzottan nagy figyelmet kapott eset körülményeit. - …de majd igyekszek nem váratlan pofonokat osztogatni, holott úgy néz ki, nálam árvaházakban ez a módi –széttárva karjaimat, mintegy „mit lehet mit tenni” felhanggal kerekítem a mondatot, függetlenül a nyolc napon túl gyógyuló sérülések következtében való, súlyos testi sértés végett dobálgatott perektől. Szememmel végigjárva a biccentésével leírt utat állapodik meg tekintetem a balomon, annál is inkább annak gyűrűsujján. Azóta az eset óta nem hordom rendszerességgel a jegygyűrűmet, a világ meglehetősen többször láthatja az évek szorgalmas viseletéből kifolyólag rajta maradt, elvilágosodott nyomot, mint magát az aranykarikát. - Ahogy én se. És jó lenne, ha ezek tudatában valamikor, alkalmasabb időben meg is tudnánk beszélni… -adódik a kérdés, hogy vajon mi lehet ezek után megbeszélni? Bizton állíthatom, hogy nem a másik teljesítményének értékelése az elmúlt évek függvényében lesz a fő témakör, viszont fontosabb ez annál, mint, hogy szó nélkül elmenjünk mellette, és kerülgessük, mint a macska azt a bizonyos forró kását. Akaratlanul is elvigyorodok látva a határozott, „zsarnok-főnök” arckifejezését, testtartását. Bőrt húzva a fogamra, noha még mindig egy tisztán kivehető mosollyal bólintok. - Akkor így lesz. Még egyeztetnem kell Hwannal az elkövetkezendő tárgyalások időpontjáról, de jó lenne minél hamarabb nyélbe ütni a találkozót, hogy ne húzzuk végletekig az időt –hiába fűz mostanság meglehetősen bensőséges és mély viszony a bírósághoz, a mai napig görcsbe szorul a gyomrom már csak attól is, ha ki kell ejtenem a „tárgyalás” szót a számon… - Alapozót!? –egészen idegen megbotránkozással, hajtövemig szaladt szemöldökkel kérdezek vissza. – Régen a sebhelyek a férfiasság lenyomatai voltak, ma meg eltussoljuk őket alapozóval? –ujjhegyeimmel egészen gyakorlott módon simítom végig a tükörben sokat látott zöld-lila-sárga foltok vélt helyét, valamint a bőszen hegesedő sebeket szemöldök-járomcsont-száj tájékon.
● ● A barátság gyakran végződik szerelemmel, de a szerelem barátsággal - soha. ● ●
- Akkor most mondd, hogy a próféta szóljon belőlem. Bízol a megérzéseimben? – teszem fel a találós kérdést, hogy aztán extra határozottsággal, őszinteséggel kezdjem dalolni a saját meglátásomat – az emberek mindig ítélkeznek. Neked különösen nehéz dolgod van, lévén keletről jöttél. Értsd, te vagy a keleti zsarnok, aki idejött nyugatra és máris osztja az észt. Mert ez a nyugatiak elmélete minden „jött-ment” más nemzetiségiről. És akkor még hozzá lehet tenni azt is, hogy tudjuk milyenek a szomszédjaitok és bár ti nem vagytok egy és ugyan az, mégis könnyen levonják a következtetést anélkül, hogy elé tennék az északot vagy a déli féltek jelzőjét. Koreaiak vagytok, pont. A fejlődő világ első számú játékosa, a legfejlettebb orvos és egyéb technikákkal… idejössz és játszod az istent. És ne vedd ezt magadra, tudod, hogy ez nem az én megítélésem, hanem a többieké. Ellenben ha nyélbe ütitek ezt az ügyet. Ha Hwan elég ügyesen játszik majd a bíróságon, hidd el, hogy ez a kocka fordulni fog. És mit fogsz hallani mindenhonnan? „Hihetetlen, hogy egy más nemzetiségűnek, egy dél-koreainak kellett eljönnie ide ahhoz, hogy egy ilyen eset kiderüljön!” Dae Won, nagyobbat nyerhetsz ezen az ügyön, mint azt most gondolod, csak türelmesnek kell lenni és nem foglalkozni a jelenlegi kritikákkal, támadásokkal – mert tudom jól, hogy ha más nem is, egyéb gyermeküggyel foglalkozó csoportok a szárnyuk alá fogják venni őt. Talán tényleg nem cselekedett helyesen, mikor az ökölcsapás mellett tette le a voksát. Mert igen, okosabb és értelmesebb ő annál mint, hogy ringbe szálljon ilyen módon bárkivel is. De azt se tudhatja azt hiszem rajta kívül senki, hogy milyen mértékű stressz érte akkor, mikor tudatosult benne, mi folyik körülötte és kire talált az árvaházban. - Melyik részére gondolsz? Részletekre? – ugráltatom meg szórakozottan a szemöldökömet – szerintem tudjuk, hogy mi miért történt akkor. Én tisztában vagyok azzal, hogy én mit akarok, Dae Won. Itt inkább az a kérdés, hogy te? – házasságban akar maradni? Beugrósnak akar engem, hogy velem oldja meg azt, amit a feleségével nem tud? Mert ez utóbbiban tudhatja jól anélkül is, hogy mondani kellene, soha nem mennék bele. Ez esetben pedig akár balesetnek is el lehetne könyvelni azt ami történt… de túl őszinte volt ahhoz, hogy ezzel sértsem azt az estét. - Akkor első körben vele beszélj meg mindent, aztán mondd, hogy mikor lenne alkalmas. Én tudok beszélni közben velük is, és tudod jól, bármikor időt szakítok rád – biztosítom azt illetően, hogy rajtam nem fog múlni az a bizonyos találkozó. - Hát, amennyiben a botrányhősökké avanzsált „hősök” számára ez a férfiasság jelképe, hát… nem muszáj – nevetem el magam – de engem azért valamilyen szinten mégis elszomorít, hogy ezt kell lássam – lépek oda hozzá a vállára simítva tenyeremet, miközben balom mutatóujja megkocogtatja az ajka melletti sötét foltot – remélem azért kezeled valamivel.
find a heart that will love you at your worst and arms that will hold you at your weakest
- Nem is kell mondanod, a rasszizmus és a kinézés kérdésköre soha nem volt idegen számomra –talán mosolygok, de értelemszerűen az legkevésbé se mondható őszintének, annál is inkább beletörődésnek és elfogadásnak. – Japánban is kedvezőtlen sajtóvisszhangot kaptunk közel tíz éve, mikor felhúztuk az első, Koreán túlmutató hotelt. Ha visszaemlékszel, Párizsban se örvendtem a legjobb híreknek, ott is szó érte a ház elejét munka és magánszemély szempontból is. Hiába azok a kivételek, akik erősítik a szabályt, a franciák mégis csak franciák maradnak… -utalok ezáltal arra, hogy ott volt ő nekem a családjával karöltve, akik nem néztek rám ferde szemmel a származásom végett, de tudjuk azt, hogy a népük nem kifejezetten a befogadásról híres. – Nem botránkoztat meg a ténye annak, hogy itt, manhattani viszonylatokban se más a helyzet. Az ember egy idő után hozzászokik, és nem különösebben húzza fel magát rajta, mert csak felesleges idő és energiapazarlás. Persze, valahol érdekelnek a lehozott cikkek, de egyáltalán nem tartom őket mérvadónak, nem fordítok rájuk nagyobb figyelmet annál, mint amit részemről megérdemelnek. Az igazság elenyésző részével vannak tisztában, a többi csupán a hangzatos körítés, amivel el lehet adni, és amit feltételeznek rólam. Firkászok… ez a dolguk, nem tudok vele mit tenni. A helyzetet a saját értékrendem, nem az övék alapján kezelem… Igen, elmondani nem tudom, mekkorát csalódtam magamban, hogy nem tudtam megőrizni a hidegvéremet akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Viszont vállalom a következményeket, és nem hepciáskodok, nem védem magam feleslegesen, legyen ez bármennyire is a saját döntésem, vagy éppen a felettem uralkodó felsőbb hatalom parancsa a cég jó hírének megőrzése érdekében. Ezen a ponton én már csak türelemmel tudok várni, viszont hogy az én szemszögemből mire jutnak: beállnak mellém, vagy ugyanolyan végeredménnyel kecsegtet majd a sajtó véleménye, mint amin most vannak, voltaképpen hidegen hagy –és, hogy miért? Mert, noha nem voltam ítélőképességem teljes tudatában, valahol érzem, hogy mit és miért tettem, és tudom, hogy ha újból át kéne élnem azokat a hosszú perceket, most se tennék másként. Innentől kezdve nincs okom felháborodni a rólam alkotott képen. - Nos… hogy őszinte legyek nem kifejezetten erre gondoltam, és nem is arra, hogy „egy 10-es skálán hányast adnál?” jellegű statisztikát állítsunk fel –szabadkozom fültől fülig érő vigyorral, ami végül a nekem szegezett kérdése nyomán tűnik el arcomról. Hiszen volt már, aki hasonló érdeklődéssel firtatta a szándékaimat, és Hwannak se tudtam megadni a célorientált választ. Azóta viszont sok minden történt… lehajtott fejjel bólintok pár aprót, mielőtt felsandítanék arcára. – Azt hiszem én is… -újfent mosollyal nyugtázom előtte felfedett szándékaimat. - Úgy lesz –magam se tudom, hogy mikor érünk már a naphosszakat tartó tárgyalások végére. Viszont ahhoz, hogy sikerrel fussunk be a célvonalba, hogy megnyerhessem a Yoon feletti gyámság jogát, képes lennék bármennyit elviselni belőlük. - Ne viccelj! A harci sérüléseket a régi hiedelmek alapján büszkén kell viselnem –elméleti síkon legalábbis így működik, viszont ő is legalább annyira tudhatja, mint én, hogy gyakorlatban közelében se járok ennek a „szabálynak”. – Persze! Azt a kezelési módot választottam, hogy „az idő minden sebet begyógyít” –szélesre metszett mosollyal pillogok fel rá, nem rejtve véka alá, hogy kifejezetten imponál a vállamat, arcomat simító kezének érintése.
● ● A barátság gyakran végződik szerelemmel, de a szerelem barátsággal - soha. ● ●
- Ilyen a világunk. És nem csak a felső x ezer, hanem alapjában véve mindig, mindenki ilyen lesz és marad is. Mert abban mindenki nagyon jó, hogy miként kell megítélni a másikat… levonjuk a téves következtetéseket külső és természet, viselkedés alapján. Ha szép az a baj, ha csúnya akkor meg az. Nem gondolkozunk, nem gondolunk bele a miértekbe. De mutogatni, gyanúsítgatni és ítélkezni, na azt nagyon tudunk – hogy miért beszélek többes számban? Miért veszem bele ugyan úgy magunkat is ebbe a csoportba mint bárki mást akit szidni szokott az ember? A nagy összest? Mert talán nem csinálunk belőle rendszert, nem ez a hobbink és legfőbb elfoglaltságunk, de tagadhatatlanul is, mi magunk is ugyan ilyenek vagyunk. Tagadnunk is felesleges. Csupán társítunk hozzá egy kellően ízes körítést, amitől finomabbnak tűnik minden megfogalmazás és vélemény. - Amíg nincsenek tisztában az igazsággal, csak egy foszlányból tudnak építkezni, addig felesleges foglalkozni is velük. Majd ha a sajtóvisszhang végén kiállsz eléjük, és/vagy Hwan vagy bárki más őszintén, nyíltan színt vall, akkor kapkodhatnak a fejükhöz, hogy na bakker. Vagy, ha letartóztatják nem csak azt az egy pasast, de az egész gárdát gyerekverés, agresszió vádjával… akkor fog tudatosulni az emberekben, hogy mennyire számítók és alaptalan vádaskodók – hangom meglehetősen higgadt marad annak ellenére is, hogy érzem, ténylegesen megy fel bennem a pumpa, mert valljuk be, tényleg dühítő az emberek primitív agymenése és gondolatvilága. De tudom jól, hogy meg kell őrizzem a hidegvérem, hiszen Dae Wonnak most támogatásra van szüksége és arra, hogy olyan emberek legyenek mellette, akik képesek higgadtan gondolkozni ahelyett, hogy elveszítenék a józan eszüket. A haragból, hisztériából és hepciáskodásból nem tudunk építkezni. - Egy dolgot ne felejts el, jó? – emelem rá kifejezetten szigorúnak ható pillantásomat – soha nem mondj többet annál, mint amennyit szabad. Ne kezdj el magyarázkodni és szabadkozni, fogalmazz tömören és egyszerűen. Abból nem lehet baj – bár ezt biztos elmondta már neki Hwan is, elvégre részben ez is feladata, ha már tárgyalások, kihallgatások szükségeltetnek ahhoz, hogy kimenekítsék őt ebből. - Ohh valóban? És kíváncsi se vagy arra, hogy miként pontoználak? – váltok immáron sokkal könnyedebb, pimaszabb hangnemre. A végére viszont nem reagálok. Szóban nem. Elég ha a rám néz, mivel ismerni fog, tudni fogja, hogy tényleg kíváncsi vagyok a meglátásaira. Persze ha most nem tárulkozna ki, azt is elfogadom. - Ühümm… akkor ideje lesz a harci sebeket valakinek lekezelnie. A nyakamat tenném rá, hogy fertőtlenítőt se láttak nem, hogy bármi mást – pattintom ki szabad kezemmel a táskám csatját, hogy annak rejtekében megmutassák magukat az egyéb horzsolásokra, zúzódásokra elpakolt kencék. - Választhatod a gyógypuszi opciót is, de azt hiszem, az annyi lenne, mint…. halottnak a csók?
find a heart that will love you at your worst and arms that will hold you at your weakest
- Persze, de hát… most mit lehet mit tenni? Az ember alapvetően egy kifejezetten számító faj, amin ha akarnánk se tudnánk változtatni. Magunkra vesszük a minket ért sérelmeket, de mi ugyanazt csináljuk… Most eljátszhatnám a hattyú halálát, amiért a nemzetiségem, a vagyonom, a „macsó külsőm” miatt, jelentsen ez bármit is, rám húzzák a sokat látott és hallott sablont. De mi értelme volna, ha én is ugyanezt csináltam jó múltkorában azzal a Bloom gyerekkel? –kérdőn tárom szét karjaimat, akaratlanul is megmosolyogva a szóban említett bárgyú, ugyanakkor haragvó ábrázatát, amikor realizálta, hogy kilökték a ringből. Nem, mintha bármikor is lett volna esélye ott maradandót alkotni, elnyerni a „díjat”, mi jelen esetünkben, hiába vagyok a tárgyiasítás ellen, de Yvonne-t jelenti. Kifejezetten elkeserítő lehet számára, hogy nem mindenki van híján az agy és gondolkodás intézményének, aki az átlagon erőteljesen túlmutató szépséggel van megáldva. - Való igaz, hogy csak féligazságot, vagy annak is csak egy kis töredékét ismerik, de alaptalannak nem biztos, hogy mondhatók a vádak… -résnyire szűkített szemekkel, tanakodva döntöm oldalra a fejem. – Nem mondom, erőteljesen túltolják a gyanúsítgatás adta lehetőségeket, de tény, hogy én se vagyok szent, és nem is vallom, hogy bármi okom lenne hős megmentőnek gondolni magamat. Én is ugyanúgy ütöttem, ráadásul nem keveset, és igen, kettőnk esetében én voltam a felbujtó… ellenem szintúgy súlyos testi sértés elleni pert indítottak, teszem hozzá, joggal. Tudod milyen büntetést kapnak azok, akik ezt elvesztik?... Akár három évig terjedő szabadságvesztést –válaszolom meg rögtön a feltett kérdésemet, majd egy hatásszünet végeztével, mintha már most beletörődnék annak tudatába, hogy engem is sújthatnak ezzel az döntéshozatallal, megrántom a vállamat. – Igen, több szól ellenük, mint ellenünk, de ez nem jelenti azt, hogy csak az egyik oldalt büntethetik –be kell ismernem, sok minden dühít. A magam erkölcseinek félredobása, az árvaház és a nevelői testület által keltett helyzet, a szűnni nem akaró érdeklődés a bírósági ügyeket illetően a firkászok részéről. Az utóbbi talán a legkaotikusabb. Mert hiába tudom, hogy szemet kéne hunynom felettük, és bizonygatom most is, hogy nem érdekelnek a lehozott cikkek, valahogy mégis azon találom magam, hogy azok sorait futom át… - Tudom, tudom… -sóhajtva bólogatok a már sokat hallott szavakra, amiket az utóbbi időkben Hwan mondhatni napi rendszerességgel köt a lelkemre. – Ebből eddig szerencsére nem volt bajunk –pedig aztán ő is igencsak tudhatja, hogy nem vagyok beszéd híján. Alkalomadtán el tud velem szaladni a ló, ha a magam igazát kell bizonygatnom, így kifejezetten nagy erőfeszítéseket kell tennem annak érdekében, hogy a szűkszavúság szintjén tudjak maradni. Mosolyomat kívánva elfedni préselem össze ajkaimat kifejezetten szemérmetlen kérdése okán. - Miért, érdemes volna tudnom? –érdeklődve szaladnak fel szemöldökeim, azzal egyidejűleg eszközölve az övéhez hasonló mosolyt. A továbbiakban azonban nem kívánok állást foglalni a meglehetősen kényesebb témákat illető kérdésben. - Hidd el, olyan jótékonyan meglocsolgattak vele a kórházban tett egyszeri látogatásom alkalmával, hogy az egy életre elegendő mennyiség volt –hárítok rögvest, ahogy nyakamat nyújtogatva meglátom a táskájából kikandikáló kis patikát - Azért adhatnánk neki egy esélyt! –arcomat tartva felé, felbátorodva a hirtelen jött ajánlaton, szórakozott és annál is inkább pimasz vigyorral emelem mutatóujjamat a számon található sebre, szemöldökömet ugráltatva jelezvén, hogy hova várnám azt a gyógypuszit.
● ● A barátság gyakran végződik szerelemmel, de a szerelem barátsággal - soha. ● ●
- Jó azért maradjunk abban, hogy a Bloom gyereket ne hozzuk kapcsolatba veled jó? De főleg ne vegyünk téged egy kalap alá vele, mert ég és föld vagytok! Függetlenül attól, hogy mind a ketten a felsőbb rétegbe tartoztok, még csak nem is hasonlítotok jó?! – kelek Dae Won védelmére semmiből érkező határozottsággal, talán erélyesebb hangnemben téve meg ezt, mint szükséges volna. De ha valakinek a neve, személye és a puszta gondolata képes belőlem kihozni az ördögöt, az Greg. Egyszerűen képtelen vagyok őt levakarni magamról és már a saját munkahelyemet vagyok kénytelen kerülni ahhoz, hogy valamilyen úton-módon de elérjem azt, hogy az általam szükségeltetett távolságot megtarthassuk magunk között. Nagy általánosságban ezt már zaklatásnak nevezik, de mivel ilyen vagy olyan módon szükségem van a személyére, mind ezt el kell viselnem. Egy dolgot vagyok képtelen felfogni… a Bloom féléket egyszer-kétszer szükséges csak lerázni ahhoz, hogy megunva a sziszifuszi játékot, tovább álljanak. Képtelenek arra, hogy hosszú távon megmaradjanak valaki mellett, vagy úgy alapjában véve, igazán megküzdjenek valakiért. Kezdetektől fogva meg van mindenük, ha pedig nincs, csettintésre megkapják. Halványlila fogalmuk sincs arról, hogy miként kell küzdeni és kitartani. Ezt az emberegyedet viszont nem tudom elpaterolni magam mellől. - Felfüggesztett szabadságvesztést, maximum. Dae Won, nem öltél embert, és valamilyen szinten enyhítő körülménynek számít az a helyzet, amibe belekényszerültél a gyerekek és a saját véred védelmének érdekében. Hwan megfogja oldani, biztos vagyok benne – még ha tisztában is vagyok azzal, hogy nem róhatunk egyre nagyobb és nagyobb terheket az említett félre. Mikor visszakérdez a korábbi teljesítményének értékelését illető kérdésben, sunyi mosollyal szegem le a fejem, hogy aztán kacsintva egyet, némán fejezzem ki véleményemet. Azt hiszem, ennél többre nincs is szükség a téma megvitatása értelmében. - Aha, persze… de azzal is tisztában vagy, hogy az csak egyszeri fertőtlenítő alkalom? Mi lesz ha nem használsz rá semmit ami kezeli a sebet? Ottmaradhat a heg… ne ilyen „csodákat” akarj magadon hordani jó? – de aztán a cseppet se finomkodó jelzését, miszerint kéri azt az ígért puszit, már hajolok is közelebb hozzá, hogy ajkaimmal az övéit érintve, óvatosan megcsókoljam. Azt hiszem több ez, mint egy gyógypuszi. - De ez még nem jelenti azt, hogy kibújhatsz a nővérkéket megszégyenítő szaktudásom alól – sutyorgom, hogy aztán még egy csókot lopjak tőle, majd megrázom orra előtt az apró tubust – tudod, hogy ez mekkora slamasztikákból húzott már ki engem is? Ideje átruháznom rád a varázserejét… na muti – húzódok el tőle vigyorogva, s lecsavarva a krém kupakját, kinyomok egy borsószemnyit az ujjaimra, ezzel is jelezve, nincs számára menekvés.
find a heart that will love you at your worst and arms that will hold you at your weakest
Óhatatlanul is ajkaimra kerül egy tagadni se kívánt vigyor a váratlanul érkező, temperamentumos ellenszegülésének köszönhetően. Csillapodni tetsző indulatát a kezem szintúgy csitító mozdulatával is kívánom mérsékelni, melynek következtében arra már nem jut kellő energiám, hogy a gyermeteg, fültől-fülig érő mosolyt levakarjam az arcomról. - Yvie, nyugi!... Én nem vele, annál is inkább a másokat valamilyen úton-módon kritizáló, feléjük előítéletet tápláló személyekkel hoztam összefüggésbe magam, lévén ő a legutóbbi példa, hogy én is ugyanúgy rangsoroltam őt számos szempont alapján, mint ahogy az előbb kifejtett témában említettük, hogy engem is bizonyos rasszok, társadalmi osztályok és egyéb nézőpontok szerint beskatulyáztak –fejtem ki újfent a bizonyosság kedvéért, és a heves indulatok leküzdése érdekében. – Te aztán tényleg nagyon utálhatod ezt a Greget… vagy engem szeretsz ennyire. Ki tudja… -rántom meg a vállamat, noha számon újból fellelhetővé válik egy hamiskás, szórakozott görbület, érthetően sokkal inkább célozva az utóbbi, semmint az előbbi állításomra ez által. Hiszen a valami okból kifolyólag az elitben nagy elismerésnek örvendő Bloom iránt táplált gyűlölet magától értetődő. Tanácstalanul tárom szét karjaimat, vállamat is felvonva fejezve ki és ismerve be a helyzetben való totális érdektelenségemet. Na már ami a hozzáértést illeti, minden másban azt hiszem nem húzhatom megy ilyen nyilvánvalóan a határt. - Bizonyára így van. Egyelőre nem láthatjuk előre, hogy mi lesz a vége, de tudom, hogy Hwan a legjobbját nyújtja, és a statisztikáját tekintve irdatlanul sokszor csavarta az ujjai közé a bírókat. Remélni merem, hogy ez az eset se lesz különb a többinél –mindennél és mindenkinél jobban megbízok Hwanban, mint magánszemélyben, és, mint évek óta lojális, valamint közel s távol legjobb ügyvédben. Ha ő nem fogja tudni a lehető legkedvezőbben formálni és irányítani a helyzet nyújtottal lehetőségeket, akkor senki. Esélyem se nyílik arra, hogy megválaszoljam a gyors egymásutánban feltett kérdéseit- és be kell vallanom, nem is kifejezetten vesződök a helyes szavak megtalálásával, amikor a kivívott gyógypuszi értelmében ajkai az enyémre simulnak. Szám szegletében megjelenő, idült mosollyal, lehunyt szemmel hallgatom a két csók közt elrebegett gondolatát, és ez az átszellemült állapot csak akkor foszlik szerte, mikor megérzem az előttem lóbál tubus szelét. - Tudod, ez így nem fair! Először jössz itt a hívogató kacsintgatásoddal és mosolyoddal, aztán azzal a veszettül szexi hangoddal valami nővérke dologról susmorogsz nekem, miközben én a felhők fölött járok három méterrel, csak, hogy még több kétes gondolatom legyen, és arra kell visszazökkennem, hogy ténylegesen a számra akarsz kenni valami kencét!? –hiába törekszem az ellenkezőjére, a hangomon mégis átütközik a sértettség, és a sajnos elfedhetetlen röhögés, túl a mindenféle gyógyszerek iránt érzett viszolygáson. Ellökve magamat az asztaltól, tenyereimet alkarjára simítva húzom közelebb magamhoz, hogy kezeit átvetve a vállamon már ölelhessem is át a derekát. - Nem ügyködhetnénk még inkább ezen a gyógypuszi projekten? Ha sokáig próbálkozunk előbb-utóbb biztos lesz hatása, nem gondolod? –incselkedek pimasz mosolyomat csók után ácsingózó, rendíthetetlen csücsörítéssé formálva.
● ● A barátság gyakran végződik szerelemmel, de a szerelem barátsággal - soha. ● ●
- Én teljesen nyugodt vagyok! – dörrenek rá, amit követően még én is meglepődök a semmiből kerekedő haragomtól. Először fel se tűnt a hangnem, mint ahogy az a hév sem, amivel sikerült őt kioktatnom a Bloom féléket illetően. Tényleg utálom azt az embert, mint ahogy a felvetést is, hogy ők ketten ha csak részben is, de hasonlítanak egymásra. Azt hiszem, maradhatunk abban, hogy én vettem zokon a puszta feltételezést is. - Persze, hogy utálom. Te mennyire lennél oda valakiért, aki napi rendszerességgel jár a nyakadra, számon kér még a legféltettebb kis titkaidat illetően is, mondván részvényes a cégben, ergo mindenről tudni akar. És igen, hozzá fut be az a harminc százalék, de ettől függetlenül semmi köze a működéshez vagy a bennfentes információkhoz. De ezt nem lehet a hülye fejével megértetni. És amikor már frusztrálónak, pofátlannak érzed a közelségét, na, az mindennek a teteje! – összeérintve néhány ujjamat magyarázok neki, amit követően aprócska szégyenérzet is társul a korábbi fennakadásomhoz, lévén nem ezért vagyunk most itt, hogy az én problémáimat firtassuk – de mindegy is, most nem az én problémám a lényeges, szóval napoljuk a témát. És légy oly’ kedves, többet ne is hozd fel ezt a szerencsétlent, ha nem akarod kihúzni a gyufát – fenyítem be szélesedő vigyorral – de amúgy igen. A szeretet kérdését amúgy azt hiszem, hogy nem kell hosszan fejtegetni – mert magával értetődő. És ki is mondanám, de tudja ezt ő nagyon jól. Ettől függetlenül még mindig tartom magam ahhoz, hogy mind az ami közöttünk zajlik, pont annyira tilos és titkos, mint amilyen egy házas ember életében lehet. Addig nem szeretném az érzéseimet nagy dobra verni és túl sokat hinni, remélni, amíg ő nem fogja tudni lezárni a házasságát, amennyiben tényleg ilyenek a szándékai. Tudja ő is, hogy nem akarok pótkerék lenni egy romló házasságban, így is kínkeservvel vagyok csak képes egyenes háttal besétálni ide vagy éppen a munkahelyemre, hogy azt a mérhetetlen mértékű szégyent amit érzek jelen állás szerint magam iránt, ne vetítsem ki a külvilág irányába. Azt pedig főleg nem szeretném eredményezni, hogy én legyek egy házaspár kapcsolatának végleges, pokolba irányító szörnyetege. - Remélem ezt követően a jól megérdemelt, hosszabb időt körbeölelő szabadságát is megfogja kapni – ugráltatom meg játékosan a szemöldökömet, elvégre láttam én, hogy milyen állapotban van az említett jó barát-és ügyvéd, jelen állás szerint. Kezd beleőrülni ebbe a szituációba és félek, ez csakhamar megfog történni, amennyiben nem lesz egy kis ideje saját magára. Végül csak sikerül kijátszanom a magam pofátlan kis lapjait vele szemben, így két csók között máris előkerül az a kenőcs, amit ha belegebedek is, fel fogok kenni a képére. - Na-na-na Don Juan, aztán nem játszani itt a sértettet! Örülj neki, hogy van valaki aki foglalkozik veled és szeretné, hogy minél hamarabb rendbe jöjjenek a kis oda nem illő sérüléseid. Légy olyan jó fiú, és hagyd, hogy rendbe varázsoljalak. Talán még matricát is kapsz – lóbálom meg újra a kis tubust, majd a hirtelen megemelkedését követően ugyan hátratántorodok, ő mégis tesz azért, hogy ne kerüljek túl messzire sőt, a létező legminimálisabbra csökkentsük az eddigi távolságot. - Mhm… - dörmögök az orrom alatt, játékosan kacsintva egyet, s hajolva oda hozzá érintem ajkaimat az övéhez, fogaimmal finoman csípve rá alsó ajkára – rosszabb beteg vagy, mint voltál. És amúgy se legyél telhetetlen! – fenyítő szavaim után még egy béke puszit otthagyok "mert miért ne?" alapon, majd szigorodó tekintettel mutatok az asztalra – tedd le a hátsód, nem mondom többször! – és már ügyködöm is le az átlátszó krém tubusáról a tetejét, hogy a remélt helyére kenegethessem azt.
find a heart that will love you at your worst and arms that will hold you at your weakest
- Hála az égnek! Bele se merek gondolni, hogy mi lenne, ha ideges lennél –élcelődök tanakodva, szórakozott hanglejtéssel, azt tökéletesen alátámasztó, szélesen metszett vigyorral fonva karjaimat mellkasom elé. Valahol mindig is jellemző volt rá a hevesség- amilyen hevesen tud szeretni –khm…-, pontosan olyan indulattal képes irdatlanul utálni is… függetlenül, hogy a pompás, felső tízezer túlzottan szofisztikált szókészlettel csak annyit mondana rá, hogy „csupa kellem és báj”. Nos, ez tagadhatatlan, bár másokban meginogna ez a vélemény, ha az iménti performanszot végighallgatták, és nem utolsó sorban végignézték volna. A nyakán dagadó erek, az egyre jobban daráló, vörös ajkak, az összevont szemöldökök… valahol mégis veszettül vonzó ez az oldala is, túl az „előkelő dámán”. - De miért csinálod ezt, ha te is szenvedsz tőle? –momentán költői a kérdés, így a „mert most még szükségem van rá” jellegű választ mihamarabb igyekszem elkerülni. – Komolyan gondoltam, amit mondtam… Csak egy szavadba kerül, és segítek. Bár már lassan ott tartok, hogy szólnod se kell, és intézkedek magam. Már így is többet verekedtem harminchárom év alatt, mint amennyit reméltem egy egész életre lebontva, de most kellően harcedzettek a fiúk ahhoz, hogy jobb belátásra térítsenek még egy parasztot –tettetett harci kedvvel emelem magam elé ökölbe szorított kezeimet, magam is megcsodálva a lassan hegesedő sebeket, amik a jobb bütykeimen terpeszkednek. – Viccet félretéve… tényleg szólj, jó? Ne gyere azzal, hogy „van most neked elég bajod”, „ne velem törődj” és egyéb klisék, amiket hallva majd úgyis forgatnám a szememet, és fújtatva ráznám a fejemet… A szeretet kérdését itt se kell sokáig fejtegetni, és éppen emiatt nem akarom, hogy ennél is jobban rád szálljon és függnöd kelljen tőle –persze, ez elkerülhető lett volna másként is. Ha mellette lettem volna az elmúlt években, ha én lettem volna az, aki támogatta volna, talán most nem kellene nap mint nap ezzel a gyomorforgatóan tisztességtelen taggal hadakoznia. De természetesen utólag mindig okosabb az ember… - Mondd… te mennyire tartasz engem rossz főnöknek? –homlokomat ráncolva sandítok felé, noha ideje korán emelem fel kezemet, tiltakozva a még talán meg se fogalmazódott szavai ellen, amik a vezetői kompetenciámat illetik. - Természetesen nem leszek hálátlan, ezután hatványozottan megérdemli majd a pihenést, és meg is fogja kapni, rajtam ne múljék –biztosítom serény bólogatásokkal a szándékaim felől. Remélem majd helyettem is jót fog pihenni, elvégre ahogy zöld jelzést kapok majd apámtól, nekem vissza kell zökkennem a gépezetbe, hogy újult erővel lássunk hozzá a munkálatokhoz. - Félre ne érts, én nagyon örülök, éppenséggel csak a módszer hatékonysága felől nem vagyok meggyőződve –fejemmel bökök a tubus irányába, és rögvest a tettek mezejére is lépek, hogy alkalmam nyíljon kifejezni, számomra mi is a hatékony gyógykezelés fogalma… Élénk vigyorral jutalmazom lágy harapását ajkamon, noha a számra kiült mosoly egy pillanatig se lankad feddő szavai hallatán. - Ez nem igaz! Már sokkal céltudatosabb vagyok a megfelelő gyógymódot illetően! Legalábbis most… -ezzel pedig lehetőségem nyílik bezsebelni még egy csókot, mielőtt harcos amazon módjára ki nem adná a következő parancsot, melyet ímmel-ámmal, de teljesítek is, még ha arckifejezésemre ki is ül a szenvedés összes árnyalata. - Tudod!... –még mielőtt bármivel is betámadhatná pofásabbik felemet, tüntetőleg emelem magasba mutatóujjamat, hogy megakasszam a tetteiben. – Egy ideje már azon gondolkozok, hogy miért itt toporgunk, amikor… -ezen a ponton ragadom meg a lehetőséget, hogy körbemutassak az iroda egészén, különös figyelmet szentelve a pofátlanul kényelmes sarokkanapénak. -…annyi más alternatíva mellett dönthetnénk…
Kezdőlap
