December 2. -... és szerinted mit kellene tennem? Megbeszéltük Greg, hogy amint tudok bármiféle érdemleges infóval szolgálni, én magam foglak keresni. De őszintén bevallom, hogy kezdek beleunni abba, hogy folyvást ide esz téged a fene ahelyett, hogy a kezedbe vennéd azt a nyomorúságos, méregdrága telefonodat. Ennyire szeretsz utazgatni, kocsikázgatni órákon keresztül csak, hogy minket háborgass? – fonom össze karjaimat a melleim előtt ezzel nem szimplán védekezésre ösztökélve saját magamat, de egyféle elutasító, és annál is nyilvánvalóbb támadási szándékkal utalva arra, hogy jelen esetben nem szívesen látott vendég nálunk. A csapatunk összes tagja elfoglaltabb annál mintsem az ő kívánságait lesse, vagy éppen azzal legyen elfoglalva, hogy éppen mikor kell visszavenni a munka üteméből csak azért, hogy a hülye kérdéseire tudjunk választ adni. Arról már nem is beszélve, hogy számtalan alkalommal volt szerencsénk megbeszélni egymással, hogy ha valamilyen úton-módon a másik segítségére, személyére van szükségünk kizárólagosan munka szempontjából, akkor értesítjük egymást. A magam részéről már attól rosszul vagyok, hogy hallanom kell a nyálas, affektáló hangját, nemhogy még lássam is a tenyérbe mászó képét. Ez pedig azóta, hogy gyereket várok csak még inkább elhatalmasodott felettem, melynek nem is vagyok rest hangot adni. - Mi a baj Yvie? Olyan támadó szándékú vagy velem mostanában… - Komolyan hálás lennék, ha nem szólítanál így. És tényleg nem értem, hogy mit vársz tőlem, mikor idejössz, hátráltatsz minket, úgy közlekedsz, mint egy nagyúr, de legalábbis mintha tiéd lenne a ”bolt”. - De… - Nincs de! Szóval, mielőtt még túlzottan elkényelmesedsz nálunk és hozzászoksz a benti meleghez, leszel olyan kedves kifáradni a szalonból és akkor érkezni, amikor én hívlak! Leginkább soha! – ezen a ponton emelem meg úgy a hangomat, abban még számomra is kellemetlen haraggal, tiszteletet parancsoló éllel, amitől még Joe is összerezzen az ajtó mellett és úgy ugrik el onnan a cipőm hangos, dühös kopogásait hallva, mintha őt kísérelném éppen megtámadni. Hosszú ujjaim reszketve markolnak rá az ezüstözött kilincsre, s olyan hévvel rántom ki a nyílászárót a helyéről, hogy annak zsanérjai kis híján recsegve adják meg magukat a lendületnek. - Ha kellesz, szólunk, de most légy olyan kedves és hagyd el a szalont – ismétlem meg magam még egyszer, ezzel nyomatékosítva benne, hogy látni se akarjuk őt jelen pillanatban. Sötét íriszeim szikrákat szórva követik nyomon a lépteit, melyek az ajtóban lelassulnak. - Azért várom a hívásod. - Várni várhatsz. Viszlát, Gregory – nem rejtem véka alá – talán nem is tudnám – az idegességemet és zaklatottságomat, de azt hiszem, hogy jobban járt azzal, hogy én tessékeltem ki őt az épületből, mint, hogy pont akkor érkezett volna amikor Dae Won. Szegénynek számtalan alkalommal meséltem már Greg zaklatásairól és félő, ezen kis sztorikat és a korábbi találkozásukat követően ő se lett volna illedelmesebb vele, mint most én. - Ez a barom mindig „tökéletesen” tud időzíteni. Jól vagy, édesem? – érzem meg a karomon Joe kezét, s mire felé fordulok már húz is közelebb magához, hogy péklapátokat megszégyenítő méretekkel rendelkező kezét a hátamra simítva próbáljon megnyugtatni. Soha nem értettem, hogy ekkora praclikkal, hogy a fenébe képes olyan gyönyörű, aprólékosan kidolgozott ruhákat készíteni?! Örök rejtély marad a számomra, most viszont tagadhatatlan, hogy jól esik a baráti, óvó közelsége. Joe kicsit olyan nekem, mintha a bátyám helyett is a bátyám lenne. Tökéletes hallgatóság, remek tanácsokkal tud ellátni, és végig asszisztálta azt a néhány hetes időszakot is, míg elég erősnek nem éreztem magam ahhoz, hogy minden otthoni viszontagság ellenére Dae Wont az apai gondolatok elé állítsam. - De most ne ezzel az ökörrel foglalkozz jó? Remélem nem valami nyers halakkal meg húsokkal teli étterembe akarod őt vinni! A végén még kárt teszel szegény kishercegben! - Miből gondolod, hogy kisherceg? Amúgy nem… francia étterembe megyünk, elvégre mégis csak oda köthető elsődlegesen a megismerkedésünk. Franciaországhoz. - Nagyon helyes. Amúgy nem tudom… megérzés, és tudod… - … Joe érzései sosem csalnak – vágom rá mosolyogva, finoman ölelve őt magamhoz – köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzánk. - Nincs mit köszönöd, kis szívem. Nézd csak – húz elő egy apró kis dobozt a zakójának belső zsebéből – ezt add neki oda – emeli le a szürkés árnyalatú ajándékdoboz fedelét, benne két apró kis horgolt cipőcskével – életem első minicipője. A szúrós könnycseppek egy másodperc tört része alatt elöntik a szememet, ahogy a csepp, tenyérben is elvesző aprócska lábbeliket kiemelem. - Kék masnit akartam tenni rá, mert a nyakamat tenném rá, hogy fiúcska lesz. De azért nem mertem kockáztatni… - Tökéletes lett. Nagyon hálás vagyok neked, Joe. - Ne légy hálás! Tudod, hogy én mindig itt leszek, még bébicsősznek is felfogadhattok majd – vidám, szórakozott nevetéssel teszem vissza őket a kipárnázott dobozba, majd veszem át az egész pakkot tőle ami a táskám mélyére kerül. - Csak nehogy meglepődj, ha valóban megtörténne. - Yvoneeee! Itt az urad! – hallom kintről az egyik lány hangját. - És a lovagod vasparipán időben megérkezett… nagyon jó szórakozást nektek, aztán majd mesélj! - Ki nem hagynám – nyomok még egy puszit az arcára, s már fordulok is a bejárati felé, hogy innentől kezdve Dae Wonnak szentelhessem minden figyelmemet.
today's little moments become tomorrow's precious memories
- Ms. Kim! –alkaromon cipelt zakóm akasztójába bújtatva az ujjamat emelem azt magam elé, hogy két ujjához igazítva a kezemet már penderítsem is magamra a ruhadarabot, annak gallérját serényen igazgatva lépve a titkárnőm asztala elé. – Mára végeztem. Szeretném leszögezni, hogy a mai napon nincs az a „halaszthatatlan ügy”, ami indokolná azt, hogy azzal engem keressenek –egy utolsót rántva a fekete anyagon, mutatóujjammal bökve az fa fedőlapra, nyomatékosítást várva meredek a metszett szempárba. – Bármi akad a horogra, azt Mr. Lee-hez irányítsa, engem maximum akkor zavarjanak, hogyha lángokban áll az épület, rendben? –az idő közben szoknyájának vad igazgatásába kezdett titkárnő felpattan a székéből, fejét hajtva előttem adja tudtomra, hogy nagyjából sikerült érhetően fogalmaznom. Természetesen akad, aki ennek a parancsnak nem fog őszintén örülni, többek között az ügyeletes szószónoknak kinevezett Do-Hoon, de hát ez a show business, ezzel jár, ha valaki helyettesi tisztséget vállal. - Értettem, Uram! –szóban is kifejezve magát, halovány kis mosollyal egyenesedik fel. – És Uram?... –szól még utánam, mikor ellépve az asztaltól indulok meg a lift irányába. – Boldog születésnapot! Remélem jól fog telni a napja! –szemeit egészen apró réssé szűkítve vigyorog bele a képembe, mire nem vagyok átallott hasonlóan jókedvű mosollyal felelni. - Köszönöm! –biccentek mélyen vágva zsebembe a kezeimet ezzel már vissza is fordulva az imént célegyenesen kiválasztott irányba. Megragadom az alkalmat, hogy amint a kormány mögé kerülök első feladataim egyike legyen, hogy leveszem a telefonról a hangot, ezzel zárva el magamat a külvilágtól. Annak idején nem különösebben zavart az, hogyha a születésnapomon, karácsonykor, vagy bármilyen más ünnepnapon kellett munkába lódulnom. Függetlenül attól, hogy éppen hol tartózkodtam, igyekeztem rendelkezésére állni az adott személynek, aki úgy vélte, hogy az általa halaszthatatlannak vélt téma kifejtése semmi esetre se várhat. Mostanra azonban fordult a kocka… nem, hogy ilyen alkalmakkor, de alapvetően egy átlagos hétköznapon se fűlik a fogam a munkához. Szívem szerint nulla-huszonnégyben a családomnak szentelném az időmet, megfeledkezve arról, hogy léteznek rajtuk túlmutató kötelességeim. Megtanultam ugyan szeretni a munkakörömet, de újonnan már nem vágyom arra, hogy a lehető legkevesebb időt töltsem odahaza… Ellenben a váratlan dugóból kikecmeregve, ami idő alatt mással se voltam elfoglalva, mint a sebváltó gombjának vad, türelmetlen ütlegelésével, az órát folyamatosan mustrálva kívánom behozni a lemaradást, hogy lehetőleg pontosan érkezzek a szalonhoz. Alapvetően szeretek idő előtt érkezni, hogy még csak véletlen se lehessen késéssel vádolni, de jelen pillanatban az is megteszi, hogy egy kellemetlen, de szerencsére nem személyes találkozást követően a már túlontúl sokszor látott pénzhajhász majommal, időben teszem le a kocsit. Elcsitítva a motort pattanok ki a helyemről, hogy lezseren zsebre vágott kézzel dőlhessek neki az épület bejárati ajtajával szemközti kocsioldalnak. Őszinte rajongással teli vigyorral lesek a ház rejtekéből előbukkanó Yvie-re. Már lassan húsz éve az első találkozásunknak, mégis képes vagyok még mindig ugyanazzá a kölyökké visszalényegülni, aki hatalmas csillogó szemekkel pillogott az ismeretlen lányra, mikor a DuPont család átvett a szüleimtől a párizsi reptéren anno 2000-ben. - Láttam itt járt a piperkőc –bökök hüvelykujjammal a hívatlan vendég által kipécézett útirányba, ahol az imént volt alkalmam látni elszelelni, természetesen ingerülten puffogva magában. Talán nem is annyira magában, hiszen meglehetősen értetlen fejjel fordultak utána a gyanútlan járókelők. – Ha még egyszer meglátom erre, feldugom azt a gusztustalanul fazonírozott kígyóbőr cipőjét a seggébe… erre akár meg is esküszöm –mellkasomra simítva a tenyeremet, balomat a magasba tartva adom egyezményes jelét az eskütételnek, míg ellökve magamat az autótól már elébe is lépek, hogy derekára simítsam a kezemet, ezzel húzva közelebb. - Szia… -pimaszkás, bár annál is inkább elégedett kis vigyorral suttogom az ajkára, mielőtt csókot lopnék róla. Ha már az imént olyan nagyvonalúan kikerültem a köszönést, csak, hogy meg tudjam osztani vele a cseppet sem békés gondolataimat a „drága” Gregory-t illetően. – Remélem azért a szükségesnél jobban nem bosszantottad fel magad rajta –még annak ellenére is él bennem a remény, hogy tudom, manapság a legkevésbé se jó szándékú, minden lében kanál tucatmilliomos pengeélen táncol. Ha rajtam múlna már rég kivágtam volna, mint macskát szarni, annál részlehajlóbb bánásmódot nem is érdemel, de sajnos Yvonne a maga visszafogott személyével csak nagy ritkán borítja a bilit. Viszont ettől függetlenül tudom, hogyha valaki mégis eléri azt a szintet, hogy úgy istenesen kihozza a sodrából, akkor annak nincsen kegyelem. Márpedig úgy tűnt, hogy Bloom bekanalazta amit megfőzött magának… - Egyébiránt… mondtam ma már, hogy milyen gyönyörű vagy? –teszem fel a költői kérdést szemöldökeimet enyhén ráncolva, hamiskás kis mosollyal pillantva végig rajta, nélkülözve mindennemű visszafogottságot. – Ez a ruha teljesen megőrjít… –sóhajtom elégedettségemben zsákmányolva be egy újabb kis puszit, csak aztán lépek el előle, hogy a kocsi mellé szegődve nyissam neki az anyósülés ajtaját, kezemmel legyintve a beltér irányába. - Hölgyem! –széles vigyorral sandítok felé, várva, hogy elfoglalja a helyét, majd ha az meg is történik már kerülök az autó körül, hogy beékeljem magamat a volán mögé. Kezem automatikusan indul a slusszkulcs irányába, de hamar megáll a mozdulatban, így karomat visszaejtve az ölembe pillantok át rá. - Azt nem mondtad, hogy hova megyünk. Vagy vénségemre kiderül, hogy már a memóriám se a régi? –meglehetősen hamar megkaptam a „tata” jelzőt, és olybá tűnik, hogy most, hogy egy évvel öregebb lettem már szükségesnek látom azt, hogy idomuljak is az újonnan kapott jelzőhöz.
- Itt… most meg kellene kérdeznem, hogy meglep téged?... – forgatom meg a szemeimet abba az irányba téve egy lopott, de annál is inkább rosszallóra sikeredő pillantást, ahol Mr. KiHaÉnNem parkolni szokott. Elgondolkoztam már azon, hogy beszélek a helyiekkel, hogy miként lehetne megoldani azt, hogy azt a parkolás céljára amúgy nem használható részt eltüntessük, lekorlátozzuk, mielőtt még túlzásba vinné a Drága Úr a fokozott tisztelettételét a környéken? Talán egészen véletlenül arra a pontra kellene indítványoztatni egy kihelyezett dohányzó területet azoknak, akik időközönként szeretik elhagyni a környező irodákat egy kis füstölés céljából? Hmm… nem is olyan rossz ötlet. Akkor aztán puffoghat a drága jó ember amiért elkobozták az egyetlen olyan helyet ebben az utcában, ahova betudja tenni a flancos járgányának méretes valagát. Dae Won szitkozódását hallva viszont akaratlanul is elterül a jól ismert, vidám kis vigyor az arcomon, ezzel feledés homályába merítve a korábbi kellemetlenségeket, amit Gregory okozott. Tény és való, hogy még mindig meg-megremeg a puszta ideg miatt a gyomrom vagy éppen a kezem, de azt hiszem azzal, hogy a Hőn Áhított megérkezett, már nem kell azzal törődnöm, hogy a nyugalom reményében összetörjem magam. - Ne aggódj, Drága úgy kiadtam az útját, hogy az elkövetkezendő minimum… négy napban hallani se fogunk felőle, ebben biztos lehetsz. Még Joe is lefehéredett, de hát láss csodát, ilyen oldala is van az „asszonynak”. De tényleg rosszabb mint egy pénzbehajtó. Minden esetre a tudtára adtam, hogy nem látjuk szívesen és ha már a zaklatásomon mesterkedik minden nap, akkor ezt tegye meg telefon vagy éppen írásbeli formában. Ez utóbbit preferálom elsők között – bólogatva érek oda hozzá végül, egész testemmel hozzá simulva mikor megérzem tenyerét a derekamon. - Szia – köszönök vissza neki kuncogva, halkan sutyorogva az ajkára – m-m – rázom ide-oda a fejemet hagyva, hogy tincseim játékosan cirógassák meg a nyakamat – illetve de, viszont jó önuralommal bírok, nem tud kifogni rajtam a bárgyú, tenyérbe mászó képe akkor se, ha legszívesebben utána mennék és a két kezemmel fojtanám meg. Viszont jelenleg más dolgom akad, szóval elkényszerülök napolni ezt a csodálatos küldetést – úgy a hét második feléig? Nagyjából mert már most a nyakamat tenném arra, hogy csütörtök-péntek magasságában újra fel fog bukkanni csak, hogy, megpróbálja ismét bedorombolni magát hozzám egy kis megbocsájtás reményében. Hát meg elmehet a picsába a hülyeségeivel, én se most jöttem le a falvédőről. Ő is tipikus esete azon barmoknak, akik teszik veszik magukat a felbőszített vad előtt, a csillagos eget képes lenne lehozni neki, hogy aztán megint hátba szúrja valamivel. Köszönöm szépen, nekem ilyen üzletpartnerekre aligha van szükségem. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy miként lökdösöm ki a magam sztorijának amúgy kifejezetten örömteli és boldog egészet alkotó képéből. - Talááán reggel mintha már hallottam volna, pedig akkora szénaboglya nőtt a fejemre, hogy mostanáig nem tudom elhinni, hogy abból holmi „frizurát” tudtam varázsolni. Hidd el, nagyon-nagyon nehéz dolgom volt, hogy most ez legyen belőle… vagy úgy alapjában belőlem – nézek végig magamon, s összehúzva mellkasomon a mélybordó szövetkabátot, csalfa mosollyal csípem be az alsó ajkam szélét, viszonozva aprócska csókját – aztán nem kinézni a lányokat onnan… te is fess fiatalemberré varázsoltad magad, Tata… egészen megfiatalodtál így vénülésed alkalmából – szúrok oda neki, tenyeremmel végigsimítva a mellkasán, pillantásommal mindvégig az arcát figyelve, ahogy elhelyezkedek az anyósülésen. - Hogy hova? Én ma azt hiszem első körben tönkre fogok menni, ebben már most biztos vagyok – sűrű kis bólogatásokkal tekereg az agyam az elhozott bankkártyáimat illetően, és már túrok is könyékig a táskámban – természetesen szigorúan ügyelve arra, hogy a kis doboz még csak fel se kelthesse az érdeklődését – hogy megbizonyosodjak, az van nálam amire szükség volt. Igen, igen ilyen alkalmakkor nem érdekelhet, hogy mennyit kell kiadnom és valóban nem is ez aggaszt. Nem véletlenül választottam ezt a helyet még annak ellenére sem, hogy tudom jó mélyre kell majd nyúlni a zsebemben… annál is inkább azért, hogy tényleg azt a kártyámat tettem el, amivel finanszírozni tudom a mai estét, vagy maradnom kell mosogatni? Dae Wonnal már jó ideje úgy élünk mint a házasok. Az vásárol akinek éppen van ideje, azzal a kártyával, amelyikkel éppen sikerül. Együtt vezetjük a háztartást, a számlák is megoszlanak, de nem ám nekiállunk éjszakánként matekozni, hogy megfelezzük az eloszló összegeket és számolgassuk, ki mennyi vizet fogyasztott? Ha éppen ő kiperkálja a számlákat, én másnap bevásárolok… együtt szívjuk le a számláinkat. És ez így van jól. Azt viszont nyilván zokon venném, ha a mai estét végül neki kellene állnia, szóval amint sikerül megnyugtatni saját magamat, már biccentem is hátra a fejemet. - Hát… ha itt egyenesen mész úgy nyolc háztömbnyit, majd a nagy kereszteződésnél elfordulsz jobbra, találni fogsz egy nagyon szuper éttermet… – ami messze a legjobb francia étterem New Yorkban, és amit hamar felfog ismerni, hiszen Franciaországban is hasonló néven fut a több Michelin csillaggal ellátott csoda, ahol volt szerencsénk egyszer-kétszer együtt vacsorázni. Én pedig nem vagyok rest őt olyan helyre vinni, ami méltó hozzá és a múltunkhoz, a jelenünkhöz. - De amúgy tényleg nem mondtam… persze, majd napokkal előre kikotyogom minden ajándékodat mi? Lehet, hogy flúgos nőszemély vagyok, de azért hülye még nem. Szóval ez most nem fogható a korodra – paskolom meg finoman a combját egyfajta jelzésértékkel, hogy irány az előre! Azt nem mondom, hogy ennél szebb vagy jobb születésnapban nem volt része az élete során, de minden elintéztem annak érdekében, hogy kisebb-nagyobb apróságokkal kedveskedjek neki az este folyamán… és amit volt lehetőségem alaposan leegyeztetni az étterem vezetőségével. Csak remélni tudom, hogy felfogja ismerni az apró jeleket…
today's little moments become tomorrow's precious memories
- Hát… akár meg is kérdezheted, de úgyis tudod, hogy mi lenne rá a standard válaszom –hanyagul rántva meg a vállamat, egy pimaszkás mosollyal fonom össze ujjaimat, amint közelebb húzva őt magamhoz kezeim dereka mögött érik egymást. – De amúgy is, most, hogy már itt vagyok nem is kell ennél tovább hozzá hasonló energiavámpírokra pazarolnod az idődet –magabiztosan vonva mosolyt ajkaimra hívom fel ama egyszerű tényre a figyelmét, hogy biz’ isten most már kezeskedni fogok afelől, hogy elengedje mindazt a bosszúságot, amit nap nap után át kell élnie a háta mögötti építményben többek között a viharosan távozó személynek köszönhetően. Tudom, hogy szereti ezt csinálni, hogy karrierista, hogy nagyravágyó tervei vannak, amikről szent meggyőződésem, hogy sikerrel fogja csúcsra járatni őket. De tisztában vagyok azzal is, hogy amennyire szereti pontosan annyira képes kikészülni egy-egy fárasztóbbra sikerült munkanap után, amit tagadni se tudna még annak ellenére se, hogy törekszik ezerwattos mosolyt villantani, amint átlép a lakás ajtaján. Azokon a napokon szokott bevett szokás lenni csak úgy közös, néma megegyezésben levágódni a kanapéra, egymást ölelve valami teljesen random filmet keresni, és bárgyún nézni ki a fejünkből. Nekem mára ez is tökéletesen megfelelt volna… - Hm… most meglehetősen kettős érzéseim támadtak… mert ezt hallva legalább annyira tartózkodok, mint amennyire veszettül kíváncsi vagyok, hogy milyen is lehettél azokban a vérszomjas pillanatokban –láttam én már őt bosszúsnak. Nem is egyszer. Viszont ez a leírás még számomra is rejtett információkat hordozott, amik úgy gondolom, valamilyen úton-módon kiaknázásra szorulnak. – De majd lezsírozom Joe-val, hogy adja meg a beltéri kamerák felvételeit, hogy ne magamnak kelljen kivívnom a látványt –na már amennyire én jó viszonyt ápolok az említett férfiegyeddel. Nem mondom, hogy problémám van vele, vagy éppen a szexuális beállítottságával, ugyanakkor valahogy mégis feszélyez az a csontig hatoló pillantás, amit rám szegez, mikor alkalomadtán betévedek a szalonba. Nem mestere annak, hogy miképpen fogja vissza magát- na meg ha már itt tartunk, nem is feltételezem, hogy alapvetően próbálkozna azzal, hogy ezt megkísérelje. - Most miért mondod? –összevont szemöldökkel hőkölök némileg hátra, hogy arcát, bár annál is inkább az azt körbefogó frizurát vegyem szemügyre. – Nekem egészen jófejnek tűnt az a madárcsalád akik reggel rám köszöntek a kis fészkükből –bökök fejemmel a leomló tincsek felé, nem fogva vissza magam annak kapcsán, hogy ujjaimat végigfuttassam a szükségtelen drámázásnak tökéletesen ellentmondóan puha hajzuhatagban. - Valami különleges képességed lehet, hogy úgy dicsérsz, hogy azzal egy időben elveszed az életkedvemet… de legalább kihozod nullára –rántom meg a vállamat amolyan teátrális sértettséggel adva gyújtást a motorra. Az azonban csak enerváltan, a maga dallamos kis búgásával duruzsol a motorháztető alatt, míg kérdőn felvont szemöldökeim alól átsasolva az anyósülésre, mint bio-GPS-től érdeklődöm meg az úti célunkat. - Jaj, ne csináld… -sóhajtom felcsapva karomat a kormánykerékre. – Tudod, hogy nekem egy vajas pirítós meg egy valami zs-kategóriás film is tökéletesen megtette volna… -mint ahogy azt a napokban már egyszer-kétszer megemlítettem neki. Ahogy az alkalmazottjaimtól azt kértem, hogy legyenek szívesek nélkülözni a mai délutánon és estén, úgy Yvie-től annyit, hogy ne legyen nagy felhajtás, mert különben se vágyok olyanra, amit ne kaptam volna meg az elmúlt időszakban. Ez eleve azzal kezdődik, hogy megkaparintottam Őt magát… De úgy néz ki, hogy feleslegesen járattam a számat, mert újfent rá kell jönnöm arra, hogy túlontúl öntörvényű, és azzal szemben amit a fejébe vesz, esélyem sincs. - Egy nagyon szuper éttermet? Tehát még barkochbazunk is? –szemöldökömet ráncolva sandítok rá a szemem sarkából még egyszer utoljára, mielőtt kezem a kéziféken, lábaim pedig a pedálokon helyezkednének el abból a célból, hogy az általa is noszogatásként szánt mozdulat után végre valahára elinduljunk. - De most komolyan… -kezdek bele, ügyelve arra, hogy még ha Yvie felé is nézek, fél szemem továbbra is az úton maradjon. – Annak idején még kissrác koromban –tudod, amikor még az ősemberek is bunkósbottal ütögették egymás fejét…- se titkolóztak ennyire egy-egy születésnap vagy karácsony alkalmával. Sőt, mondhatni nyílt lapokkal játszottunk és senkit nem ért semmiféle meglepetés… Tehát Te nagyon készülsz valamire… vagy éppenséggel arra törekszel, hogy most éljem ki a második gyerekkoromat? –továbbra is a kor kérdésén élcelődve, nem létező bajuszom alatti somolygással vizslatom az arcát. Kitüntetett figyelmemet mégis az útviszonyok élvezik, már csak amiatt is, hogy a sebtében elrebegett navigálását sikerrel vigyem véghez. - Akkor itt? –biccentek fejemmel a jobbra kanyarodó út irányába, és ha válaszol, ha nem, a szükséghelyzet diktálta kényszer végett a kereszteződés azon szakaszát választom ki célul. A talán nem is annyira ritkán látott cégérek közül egyből kirí a francia szavakat hordozó, így egy sokat sejtető mosollyal már teszem is ki az irányjelzőt, hogy a leállósávba vezessem a kocsit. - Jól tippeltem? –érdeklődöm azért meg, és ha helyeslő választ kapok már nyitom is az ajtót, hogy a parkoló fiú elé lépjek, a mutatóujjamra aggatott slusszkulcsot tartva felé. Természetesen letudjuk a „szép estét!” és „vigyázzon rá!” tiszteletköröket, majd azok végeztével már segítem is ki Yvie-t a kocsiból.
- Ühümmm… – húzom el a halk dünnyögést egyre szélesedő vigyorral – akkor, ha nem kell vele foglalkoznom… miért is hoztad fel? – teszem fel a költői kérdést, elvégre tagadhatatlanul hozzá köthető az, hogy most arról a bárgyú képű bolondról beszélgetünk. Én onnantól kezdve, hogy átlépte a küszöböt, elpucolta a mocskos valagát a szalonból, már nem is akartam a figyelmemet neki szentelni. Bár igaz ami igaz, kíváncsi lennék, hogy mi történne akkor, ha ezek ketten egy légtérbe kerülnek? Elvégre… azzal még Greg sincs teljes mértékben tisztában, hogy Dae Won már máshogy kötődik hozzám, mint annak idején, mikor azon az ominózus estén találkoztak. Akkor csak amolyan kísérőként volt mellettem. Most viszont… hmm… azt hiszem legszebb ideje lenne már annak, hogy kiteregessem a szennyest drága jó ellenségemmel szemben. Hátha leszakadna végre rólam. Elvégre egy várandós nő talán már nem is olyan izgalmas, vagy jó móka, mint amilyennek amúgy gondolna. - Ne aggódj, apuci – legyintem meg a mellkasát játékosan – te képtelen lennél arra, hogy olyan haragot és bosszúságot ébressz bennem, amitől úgy pörölök mint egy felbőszült vadmalac. De ha még egyszer széthagyod a cipőidet és a zoknijaidat a lakásban, minden bizonnyal közelebbről is megismerkedhetsz az ördögi énemmel. És ne! – bököm meg azt a pontot, ahol az imént paskoltam – ne merd szegény Vinniere fogni! Az az ártatlan kis csibe lassan terrorban él, amiért mindent rá fogunk. Múltkor Tae Oh kergette, mondván meglógott a nyakkendőjével… de különben is, hova vesz fel az a gyerek nyakkendőt manapság? Jó ég, számomra is érthetetlen – ingatom ide-oda a fejemet mert igen. Szegény kutyus rendszerint kap a fenekére, amiért szerencsétlennek el kell viselnie három másik hímet maga mellett, akik ráadásként… túlságosan pasik is. Lehet, hogy ketten szerencsére már felnőttek és tudják minek hol a helye, hogyan kell maguk és egymás után rendet tartani anélkül, hogy összemarnának rajta, de azok a koszos zoknik csak nem másznak be maguktól a szennyes kosárba, mikor ritkán otthagyják mellette, vagy éppen ahol leesik a lábukról. - Amúgy meg inkább illendő lenne eltiltanom téged Joetól… azt hiszem a végén kinéz a kezem közül téged. Inkább vigyáznék magamra a helyedben, mikor betérsz hozzánk… – pimaszkodok, s szemtelen vigyorral nyomok egy puszit az arcára. Tudom jól, hogy nincs halálfélelme, ha olyanok vannak mellette, mint amilyen Joe is. Mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy Joe tekintettel van rám, a mi kis párosunkra és arra is, hogy ne tegyen olyan dolgot, amivel ronthatja legalább a barátság kialakulásának esélyét kettejük között. De igaz ami igaz, Joe meleg. És szereti a jó pasikon legeltetni a szemeit. Pont, mi nők. Ezért pedig nem vethetjük meg őt, főleg ha azt vesszük, hogy én is milyen kéjenc módon vagyok képes méregetni Dae Wont. Azt hiszem… egyformák vagyunk mi a legjobb tervezőmmel. Tudjuk mi a jó. - Akkor azért viszketett már annyira a fejbőröm? – nem szoktam elhagyni magam, de most volt néhány szabad napom otthon, és nem kifejezetten azzal voltam elfoglalva, hogy minden egyes pirkadatkor Csipkerózsika szépséggel, tökéletességgel tündököljek. De igen, a hajmosás egy ideje elmaradt, ráadásul sikerült beszereznem valami koreai csodaszert hajra, amit még rajta kellett hagynom egy kis ideig, kimosás előtt. Hát így alakulhatott, hogy úgy néztem ki, mint valami pokolbéli banya, aki akkor cikázott elő a bozótosból. De azért elég szépen sikerült kikupálódnom, ezt még én is aláírom. - Nem állt szándékomban megsérteni – kuncogva vetek rá esdeklő, sajnálkozó pillantásokat – tudod, hogy nincs nekem bajom a koroddal. Saját magammal is bajom lehetne ilyen módon – elvégre, mégis csak egyidősek vagyunk nem? Ilyen erővel saját magamat is nyanyázhatnám null huszonnégyben. És ugyan ezt tehetné ő is, no meg Theo… vagy Yoon. De áhh, nem merik meglépni, ebben biztos vagyok. - Pssszt! – mutatok rá, miközben vadasszony módjára fellesek a táskám rejtekéből – nincs zs kategória, se pirítós. Illetve de, pirítóst ott is tudsz kérni majd kedvedre… de ez most különleges alkalom, szeretném jól csinálni, rendben? – rebegtetem meg a pilláimat immáron szűzies bájjal és már ki is adom neki az ukázt, hogy merre tessen haladni a nagy, piros X elérésének reményében. Hmm.. talán térképet is kellett volna rajzolnom? És csak elkezd találgatni. Mint valami rosszcsont kiskölyök. - Életem? A harmincnégy az harmincnégy, nem három meg négy. Kérlek, komolyodj meg, ne találgass, mert tudod, hogy rémesen rossz vagyok abban, ha kitalálod a terveimet nekem meg el kell rejtenem úgy… mindent. És különben is, ne tudd meg, hogy mennyi mindent kellett mostanában titokban tartanom a mai napig! Húszmilliók kalapját kellene most emelgetni előttem, szóval csak semmi barkochba meg mi egyéb – és már fordítom is el tőle az arcomat, hogy még csak véletlenül se lássa azt az elégedett, jóllakott napközis vigyoromat, amit képtelen vagyok letörölni onnan. Egészen addig, míg le nem parkol. - Hmmm…. azt hiszem jobban meglepődnél, ha arra a kis hot-dogos bódéra gondolnék, igaz? – mutatok a csepp kis esernyővel takart bácsika felé, aki még így kora este is nagy lelkesedéssel árulja a hot-dogokat. A meghökkentő hidegről már nem is beszélve. - A szimatod viszont nem csal – biccentek, majd hagyom, hogy lefussa a megszokott köröket az illetékessel, én pedig már kapaszkodok is a felém nyújtott kezébe, hogy aztán a társaságában bevegyük az éttermet, melynek ajtaját a drága sikkhez és elit vendéglátáshoz méltóan már nyitják is előttünk. Ezzel egyidejűleg pedig egy talpig elegánsba öltözött pincér üti össze a bokáit előttünk. Mellkasa előtt derékszögben hajtott karján fehér textilanyag pihen, mely meglibben azzal a mozdulattal, hogy fejet hajt előttünk. - Miss DuPont, Mr.Choi, üdvözöljük nálunk, az asztaluk már készen is áll. Kérem, kövessenek – legyint a díszes, évszakhoz és a közeledő ünnepekhez méltóan puccparádéba öltöztetett terem felé. - Jó ég, ez még odahaza se ennyire puccos – nevetgélem Dae Won vállába, míg ügyesen elszlalomozunk a számunkra kijelölt, előre behűtött pezsgővel ellátott és királyi, arany-vörös kiegészítőkkel díszített asztalhoz. - Engedelmükkel elkérném a kabátjaikat – lép közelebb hozzám jelezve, hogy szeretné rólam lesegíteni, aminek nem is mondok ellent. A fiú csak a dolgát teszi, és jelen állás szerint azért pipiskedik ennyire, hogy megkapja a kellő jussát nap végeztével. Jól szeretné csinálni, én pedig nem veszem el tőle a lehetőséget. Amint levarázsolja az enyémet, már fordul is Dae Wonhoz, hogy vele is hasonlóképpen tegyen.
today's little moments become tomorrow's precious memories
- Nos… -kezdek bele, noha amilyen hamar vette kezdetét a mentegetőzésem, olyan hamar is zárul le, míg fejemben újult erővel indulnak be a kerekek, hogy valami épkézláb választ produkáljanak. – Te most direkt szívatsz, ugye? –kérdezek vissza inkább sértetten, beismerve ezáltal a vereségemet. És már hallom is a választ a fülemben: „ééén neeeem”, mindezt elnyújtva, pimasz vigyorral, hogy az orrom alá dörgölje, hogy de, nagyon is azt csinálja. A megnevezésen egy futó pillanatig megütközve szedem ráncba homlokomat, gyanútlan pislogással méregetve őt. - Apuci? –kérdezek vissza reflexszerűen, bár nem torpanok meg ezen a ponton a hangom hallatásában. – Ez, hölgyem, nem más, mint aljas rágalom. Csak egy alkalmat mondj, amikor szanaszét hagytam vagy a zoknim, vagy a cipőm, vagy mindkettőt. Egyet –emelem fel a mutatóujjamat, hogy az eddiginél is jobban konkretizáljam a mennyiséget. Mert én a magam részéről szent meggyőződéssel vagyok arról, hogy a cipőim rendre besorakoznak a családi lábbeli-kirakat éppen szabad helyére. Az, hogy bizonyos személyeknek már az is rendetlenséget jelent, hogyha az egyik öt centivel előrébb van, mint a másik, az már bizony nem az én saram. Én ekkor védekezőn emelhetem magasba a kezemet, mondván, hogy a feladatomat így vagy úgy, de elvégeztem, mert ha nem is precízen, vonalzóval lemérhető módon helyeztem őket egymás mellé, de kérem alássan, ott vannak. Ezt akár még képi bizonyítékkal is alá tudom támasztani, annak tekintetében, hogy a közösségi terek kamerázva vannak. - Na meg azért –folytatom tovább, szükségtelenül ugyan, de mégis megteszem. – Winnie se egy angyal. Meglehet, hogy az ábrándos kis pofájával, és a nagy barna szemeivel úgy tud nézni, hogy a leghidegebb szívű embert is átjárja tőle a melegség, de hidd el nekem… évek óta apáskodok felette, és bizton állíthatom, hogy nála ördögibb teremtés kevés van –azt hiszem a világon csak két individuum tudja elérni azt a kasztrendszert, aminek legfőbb feladata, hogy sátáni mivoltát angyali külső mögé rejtse: a gyerekek és az állatok. Mert bármekkora felfordulást is csinálnak, a végén úgyis mi érezzük magunkat szarul azért, ha lekorholjuk őket… Winnie-re se tudtam soha kezet emelni éppen emiatt, mert olyan nyekkenő nyüszítéssel képes kivívni magának az irgalmat, hogy az valami fenomenális. Oscar-díjaknak kéne sorakoznia a kutyaágy mellett. Megérdemeltebb lenne néhány díjazott színész teljesítményénél… - Szomorú napra ébrednénk, ha hagynám, hogy egy pasi nézzen ki engem a kezeid közül –prüszkölöm, már csak a feltételezés végett is kelletlenül. Nem állítom azt, hogy nem feszélyez, mikor tiszteletemet kell tennem a szalonban… Egy-két hölgy munkatárs is hosszabb ideig felejti rajtam a tekintetét, mint az illendő volna, na de Joe!... Olyan átható pillantásokat képes felém vetni, hogy szívem szerint szorosabbra húznám magam körül a ruháimat, feltételezve, hogy a vizslatásával még azon is keresztüllát. Tehát ezen a ponton adódik a kérdés, hogy hogy vigyázzak jobban magamra? Összeszorított farpofákkal sétáljak be, biztos, ami biztos alapon? - Amúgy nagy mázlitok van nektek, nőknek… Mert ugyebár az illemszabályok egyike, hogy nem szabad firtatni a nők korát. Na de mi van velünk, férfiakkal? Főleg azokkal, akiket a családja folyton ekéz? –hívom fel a figyelmét tűnődve, egy-két sürgető „hm?”-vel is megtoldva a kíváncsiságomat. Nem állítom, hogy különösebben zavarna, ha úgy volna, valószínűleg már hamarabb kifejeztem volna irányukba a nemtetszésemet. De azért mégis… Csendre intését hallva, na meg ellentmondást nem tűrő ábrázatát látva kerül lakat a számra, hátrahőkölve vonom fel szemöldökeimet, míg hallgatom további okfejtését. - Rendben –sóhajtom, ezzel nyújtva beleegyező nyilatkozatot, hogy nem fogom tovább firtatni, mit miért tesz. Vagy, legalábbis nem olyan mértékben, mint eddig tettem, de bizonyára lesznek még olyan momentumok, amik mellett nem fogok tudni szó nélkül elmenni. - A koreai kultúra szerint az igazából már harmincöt –fűzöm hozzá mintegy mellékesen, szükségtelenül dobva még egy évet a meglévő életkorom rovására. – De mondd, miért titkolózol, hm? Nem az van, hogy azok a kapcsolatok a legműködőképesebbek, ahol a két fél teljesen őszinte, és mindig kiteregeti a szennyest? Aztán te még azt is mondod, hogy nem csak egy dolgot rejtegetsz előlem? Hát szépen vagyunk… -elégedetlenkedek, noha az ő boldog vigyorát látva, fejemet ingatva ugyan, de az én ajkaimon is mosoly kerekedik. Behúzva a kocsit a vélelmezett étterem elé érdeklődök a találgatásom pontossága felől. - Hát… annak tudatában, hogy azt mondtad, erre az estére a gatyád is rá fog, menni, igen –ismerem be, míg résnyire szűkített szemekkel, a visszapillantó takarásából kibújva vizslatok keresztül a szélvédőn az említett bácsit és az ő kis bodegáját fixírozva. – Bár ami engem illet, semmi kivetnivalót nem találnék benne –rántom meg a vállamat, majd pattanok is ki, hogy azt követően rögvest Yvie-t segíthessem ki a kocsiból. - Még –fűzöm hozzá a véleményéhez. – Az eddig tapasztaltak alapján úgyis gondoskodni fogsz arról, hogy bővüljön még a jelenlegi dekor. Eddig minden nap, mikor hazaértem több dísz volt fent, mint amikor reggel elindultam –hívom fel a figyelmét arra egy élénk vigyor társaságában, hogy észrevettem ám, mit művelt eddig, csak nem tettem szóvá. Most viszont kínálkozott az alkalom, hát le is csaptam rá. - Köszönöm! –biccentek a pincérnek, mikor felém fordulva velem is meg akarja ejteni a kabát lesegítést, de addigra már a végsőként maradt kezemet is kibújtatom, így a karjára már én magam tudom felfektetni a szövetet. Yvie széke mellé lépve húzom azt ki neki, majd igazítom a helyére, mikor belép az asztal és aközé. Ezt követően én is helyet foglalok vele szemközt, megragadva a lehetőséget, hogy körbetekintsek nem csak az enteriőr egészén, de a giccses asztaldíszen, és a terítéken is. - Bárhogy is, ne feltétlen ez legyen a mintapélda az otthoni kinézethez, jó? –esedezek, leginkább a „kevesebb néha több” állandósult igazságot mantrázva a fejemben.
Kezdőlap
