Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying

Egy kicsit úgy érzem magam, mintha nem is a valóságban lennék. Fogalmam sincs ugyan, pontosan miről van szó, de már a puszta lehetőség is jobbnak tűnik, mint bármi, ami idén történt velem.
Amellett, hogy nyilvánvalóan örülök, azért még nem aggódok és izgulok kevésbé. Nem nagyon tudom például, mit szokás felvenni ilyen helyzetekben, a képző néha úgy érzem, megöli az ember veleszületett készségét arra, hogy normálisan öltözködjön, mert hát ha az ember vizsgázni megy, de utána-előtte festékben úszik nyakig, senki sem várja el igazán, hogy kivasaljuk azt a fehér blúzt, vagy akár ki is mossunk belőle minden olajfoltot... de azt hiszem, azért mégis csak rossz benyomást tenne a megúszásra játszani, főleg egy olyan cégnél, ahol konkrétan azzal foglalkoznak, mi hogyan néz ki, úgyhogy az indokoltnál sokkal korábban keltem, hogy kipofozzam saját magam és úgy hagyjam el a kolit, hogy ne utáljam a végeredményt.
Attól még, hogy ezt kipipáltam a listán, még ezernyi dolog maradt persze, ami aggaszt és a normálisnál kicsit magasabban tartja a pulzusomat még akkor is, amikor az engem fogadó asszistens egyébként nagyon kedves, kicsit sem leereszkedő és még csak várakoznom sem kell, csak annyit kell tennem, hogy követem, próbálok nem feltűnően bámészkodni és nem elmenekülni inkább az egyre növekvő pániktól.
Végül is, csak találkozóm van egy divatcég fejével, nekem, húsz évesen, aki másfél éve van a városban és aki minden harmadik nap talál egy csótányt (jobb esetben döglöttet) a közös zuhanyzók valamelyik pontján.
Azért ez mégis csak nonszensz.
Szerencsére Tina magabiztosan és habozás nélkül vezet a célunk felé, szóval valójában egyáltalán nincs sok időm végiggondolni, hogy nem szaladt-e inába a bátorságom, két villanásnak tűnik, amíg már életnagyságban áll előttem Cat Allarie, én meg próbálok nem túl idétlenül mosolyogni, meg határozottan, nem pedig remegősen elfogadni a felém nyújtott kezet.
- Nagyon örülök... Cat. Cecilie Lemaire. De általában csak Cece-nek szólítanak. A Cecilie olyan... - inkább egy kis fintorral fejezem ki, mit gondolok a nagymama-nevemről, semhogy valami illetlen jelző csússzon ki a számon, de aztán rá kell jönnöm, hogy talán maga a kommentár sem lett volna szükséges, de már olyan mindegy.
- Ó, nem, könnyen idetaláltam. És köszönöm, egy kávét kevés tejjel elfogadnék - felelem végül, miközben élek a lehetőséggel, hogy leüljek az egyik felkínált fotelbe. Nem mintha szükség lenne arra, hogy még éberebb legyek - ennél nem nagyon lehetnék éberebb, mint a küszöbén valami... jónak. Nagynak? Nagyszerűnek? Bármelyiknek, mindegyiknek. De nagyon igyekszem a lehető legudvariasabb lenni, ami ebben ki is merül, meg abban, hogy nem rontok ajtóstól a házba, szóval nem teszek fel semmi lényegretörő kérdést máris, és nem csak azt várom meg ezzel, hogy Tina kimenjen, hanem azt is, hogy inkább Cat vezesse a beszélgetést továbbra is, én csak kicsit zavartan rámosolygok.

Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying

- Jaj, dehogy, arra tényleg nem volt semmi szükség... - tiltakozom reményeim szerint abszolút csak udvariasan. Azt hiszem, az a szürreálisnak egy olyan lépcsője lett volna - mármint az, ha kocsit küldenek értem az iskola egyik legroncsabb kollégiumához -, amivel lehet, hogy már nem tudtam volna megbirkózni. Most is csak azért vagyok egyben, mert szerintem nem teljesen tudom még elhinni, hogy ebből talán lehet is valami jó. Nem úgy jó, mint egy jó jegy, egy jól sikerült kiállítás, kilátások a nyári szünidőre, hanem valami egetrengetően jó dolog.
Tekintetbe véve, hogy nem tartottam magam soha különösebben szerencsés embernek, vannak problémáim azzal, hogy ezzel a lehetőséggel komolyan eljátsszak még akár csak gondolatban is. Azt hiszem, majd elhiszem, hogy ha tényleg látom és most még nem látok teljesen tisztán.
- Ha jól tudom, a tavaszi kiállításra tervezett mintáim felhasználásáról van szó...? - ahogy ő némi kérdő villanással néz rám, úgy nekem is bizonytalanul szökik felfele a kérdőjel a mondatom végén. A dékánasszony nem vitte túlzásba a tájékoztatást. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy azért, mert valójában ő sem tudja pontosan, miről van szó, vagy pusztán azt feltételezte - tulajdonképpen helyesen -, hogy teljesen mindegy, pontosan miről van szó, akkor sem fogok nemet mondani. De hát voltaképpen erre tanítanak minket - hogy nem érdemes a mi helyzetünkben nemet mondani, mert mindenből csak tanulhatunk és nem tudhatjuk, mégis mikor fogjuk meg esetleg az isten lábát puszta véletlenből.
Elmormolok egy köszönömöt, amikor aztán az alig-kérdés elveszik a kávé érkezésével, cukrot teszek a csészébe és egy kevéske tejet, úgy próbálom meg nem hangosan csörömpölve kevergetni és udvariasan bólogatok a keksz kínálására is, bár persze most hirtelen úgy érzem, egy falat nem menne le a torkomon, és talán a kávé is hülye ötlet volt, mert belülről már most is úgy érzem, mintha kicsit remegnék, pedig meglepő módon egy kicsit sem rázkódik a kezemben a csésze. Ez valami másféle remegés. Akárhogy is, nem biztos, hogy a kávé jót fog tenni neki, de persze most már mindegy. Kortyolok egy aprócskát.
És még jó, hogy csak egy aprócskát, mert a végén még a meghökkentéstől majdnem kiköpném, ha csak egy kicsit is több lenne - helyette nyelek egy nagyot és próbálom eldönteni, milyen arányban lehet meghökkent és ijedt az arcom, vagy éppen boldog. Mondjuk azt hiszem, a boldogságig még nem nagyon tudok eljutni. A helyzet semmivel sem lett kevésbé szürreális attól a perctől kezdve, hogy a dékán magához hivatott, ha lehetséges, Cat kijelentése csak még inkább abszurddá színezi a jelenetet.
- Hogy egy... teljes kollekciót? - ismétlem meg utána úgy, mintha legalábbis nem érteném a szavak jelentését, pedig köszönöm szépen, értem őket, nem vagyok debil, de azért nagyon nehezemre esik elképzelni, hogy történik valakivel ilyesmi, meg igazság szerint azt is, hogy zajlik ez a gyakorlatban és mégis hogy festene a végeredmény. Nem sokat értek a divathoz - tulajdonképpen épp csak annyit, mint bármelyik nő, akinek a kezében néha vannak női magazinok és akinek van némi szépérzéke, de sok esetben úgy tapasztalom, hogy egy művész szépérzékének nem feltétlenül van túl sok köze a divathoz. Szóval van szépérzékem nekem is, mégsem tudnám megmondani, mi most a menő, vagy mit tilos hordani, odáig meg főleg nem merészkednék, hogy tudok bármit is a divattervezésről. Ismerek pár embert a suliból, akik textiltervezők, talán még ez a legközelebbi dolog, amit megfoghatónak találok ebből az egészből, de én a magam részéről sosem ültem le úgy rajzolni vagy festeni bármit is, hogy közben divatra gondoltam volna, vagy arra, hogy valakinek valami ilyesmi fog eszembe jutni a munkámról. Mondom én: szürreális.
- Én... öhm, egyelőre nem is tudom, mit mondjak, azt leszámítva, hogy ez nagyon megtisztelő - azt hiszem, ennél értelmesebb reakcióra egyelőre még nem vagyok képes - ...és hogy nem egészen vagyok benne biztos, hogy ez mit jelent.

Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying

Hirtelen megérzem, hogy ez az egész sokkal távolabb van az én saját világomtól, mint hittem. Nem egészen tudom amúgy, mit hittem, azt hiszem, úgy voltam vele, hogy nagyon megszoktam az egyetemi közeget, a sajátomévá tettem és feltételeztem, hogy minden onnan eredető kapcsolatom is valahogy ugyanúgy isemrős lesz, ugyanarról fog szólni, de most hirtelen tényleg megérzem, hogy ez bizony elég messze van a buborékomtól, nincs benne szinte semmi ismerős, nincs biztonsági háló (hacsak nem az iskola maga), itt egyedül vagyok és nem döntenek a fejem felett tanárok, dönthetek én, mi több, felelősséget is kell vállalnom a döntésemért.
És ez elég ijesztő.
Nyilván fogalmam sincs a különbségről, ami felhasználás és felhasználási jog között lehet, azt hiszem, valahonnan nem ártana kerítenem magamnak egy ügyvédet. Nem feltétlenül bizalmatlanságból, maga a gesztus, hogy én most itt ülhetek és bevonnak a beszélgetésbe ébreszt valamiféle bizalmat, még akkor is, ha nem ismerem Catet és nem tudhatom mire számítsak tőle. De nem vagyok teljesen naív, neki ez mégis csak az üzlete, az üzlet pedig nem csak a kreativitásról és a divatról szól, meg nem az én mintámról, hanem pénzről, amihez meg végképp nem értek, szóval... nem hiszem, hogy bárki, aki épeszű, aláírna dolgokat, amiket nem is ért. Pedig ha jól értelmezem, amit hallok, itt ennek kellene majd egyszer történnie (ha akarom. Akarom?), szóval valahogy fel kellene majd készülnöm a dolgokra, de azt sem tudom, hol kezdjem majd.
De ez legyen a holnap problémája...
Csak bólogatok párat, hogy akkor most nem buktam el máris valamiféle próbatételen, és már épp tenném le az asztalkára a kávét, amikor Cat azt mondja, hogy nyugodtan vigyem magammal, úgyhogy ennek megfelelően kapaszkodom továbbra is a csészébe, amivel követem őt a tervezőasztalhoz.
Érdeklődve figyelem az előkerülő terveket, skicceket, vázlatokat, vagy aminek ebben a szakmában hívni szokás a kezdetleges ötleteket és próbálom őket úgy nézni, mint ruhák, hogy ráérezzek Cat stílusára, az Alarie stílusára, de őszintén megmondom, szinte nehezemre esik. A saját mintám valahogy erőteljesen, szinte erőszakosan vonja magára a figyelmemet, egészen bizarr valaki más keze által viszontlátni, és szinte kicsit idegennek is hat, ahogy teljesen más a kivitelezés. Mármint, persze, a minta ugyanaz, de felismerem a különbségeket a saját vonásaim és valaki más vonásai között, arról nem is beszélve, hogy én tussal készítettem a kiállított példányt, míg nyilván nem lehet tussal divatterveket készíteni.
- Á, oké... értem, mire gondoltál a vonallal - motyogom azért valamikor közbevetve, mert az mindenesetre már világos, hogy mit jelent "egy minta köré építeni egy kollekciót". Ott lesz mindenütt. Az én mintám. Vagy nem tudom, ezekután vajon még nevezhetem az enyémnek? Vagy Caté lesz? Tipikus, hiú-művész kérdés lobban bennem, de valójában ez annyira nem számít. Hiszen nekem gyakorlatilag semmi vesztenivalóm ezzel az üzlettel kapcsolatban, csak nyerhetek, mégis van bennem egy kevéske kellemetlen érzés azzal kapcsolatban, hogy csak úgy átadjak valakinek valamit... tulajdonképpen nem is a kezem munkáját, úgy érzem, magamból adnék el valamit. Hülyeség, ugye?
- Ez... - keresgélem kicsit a szavakat, először "menőt" akarok mondani, de nem is tudom, lehet, nem az lenne a legjobb választás - ...nagyon szép. Tetszik - mondom aztán halvány mosollyal, mert lényegében ez a fontos, hogy tetszik, vagyis nem zárkózok el a gondolattól, de természetesen millió kérdésem lenne a kivitelezésről és mindenféle egyéb dologról.

Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying

- Igen? - van némi késés abban, ahogy felpillantok Catre a terveiről, amikor a nevemen szólít - igazság szerint van egy kevés hipnotikus ereje annak, hogy a skicceit nézegetem, mert minél tovább nézem, annál inkább rájövök, hogy igazából ennek semmi köze hozzám. Mármint... ez valószínűleg nem a megfelelő kifejezés, csak arra gondolok, hogy ez az ő munkája, nem az enyém. Oké, felhasznál valamit, amit csináltam, de ettől függetlenül ez az egész ő, nem pedig én, én legjobb esetben is csak segítettem neki egy egészen aprócska részlettel. Vicces módon ez valahogy megnyugtat, mert rájövök, hogy ez nem egy olyan helyzet, ahol engem méricskélnének, ahol nekem kell bizonyítanom, ahol újabb és újabb remek dolgokat várnak tőlem. Én ezt már megrajzoltam, én már végeztem vele, bizonyos tekintetben el is engedtem, és ettől jövök rá, hogy valójában tényleg semmi okom nincs nemet mondani Catnek.
Egy-két részlet persze bizonyára tisztázásra szorul, de attól még a lényeg mégis csak ez, neki mindenképp.
Erre következtetek abból is, amit rám zúdít, figyelmes csenddel hallgatom, egyszer majdnem szóra nyitom a számat, de aztán inkább hagyom, hogy elmondhassa, amit szeretne, anélkül, hogy félbeszakítanám.
- Ne haragudj. Nem azért nem mondtam sokat, mert baj lenne, csak nem vagyok túl jó a szavakkal - ismerem be először is némi önkritikával, nem mintha nem szeretnék beszélni, vagy ne beszélnék, ha van mit mondanom, egyszerűen csak néha úgy érzem, nem tudom megfelelően kifejezni, amit valójában érzek vagy gondolok, és ahelyett, hogy félreértetném magam, alkalmasint mondjuk kellemetlenül, vagy visszafordíthatatlanul, inkább nem szólalok meg alapos gondolkodás nélkül.
- Nyugodtan felhasználhatod a mintát. Igazából rettentően szürreális nekem ez az egész. Ezer ehhez hasonló mintát csináltam már életemben, folyton csinálok ilyesmit, ha valami eszembe jut, alkalmasint egy órát sem vesz el az életemből, hogy valamit lefessek. Két hónapunk volt erre a feladatra, de egy hétvégém is alig ment rá... nem azért, mert annyira szuper lennék, csak így működöm. Elég szürreális, hogy ilyen apróságból valami sokkal nagyobb legyen - tényleg nem magamat akarom fényezni, igazából egyáltalán nem vagyok jó abban, hogy magamat fényezzem, még csak azt sem mondanám, hogy életem fő műve volt az a pár minta, ami végül bekerült a kiállításba, és technikailag például semmi kihívás nem is volt benne. Ez inkább  a nézőpontról szól, arról, hogyan látjuk a világot és mi ragadja meg benne a figyelmünk, hogyan tudjuk ezt átalakítani valami mássá. A tanáraim szerint nekem ez a nagy erősségem. Számomra ez inkább valami megfoghatatlan. Mindig is ilyen voltam, mindig is így alkottam, és igazság szerint néha nehéz elfogadni, hogy ami a tehetségem magja, az egyszerűen csak én vagyok és ez nem olyasmi, amiben lehetek jobb, vagy gyökeresen más, hacsak én magam nem változok meg gyökeresen, ami viszont csakis tőlem függetlenül történhet.
Azt hiszem, ilyesmibe beavatni Catet tényleg tök felesleges lenne. Nem is tartozik ide és talán nem is érdekli.
- Azt hiszem, tudok kihez fordulni tanácsért és jogi képviseletért. Ezekről a dolgokról tényleg nem tudok semmit, szóval még csak kérdezni sem tudok ilyen gyakorlati dolgokról... nem hiszem, hogy túlságosan bele szeretnék szólni abba, mihez kezdesz a mintával. Nekem tulajdonképpen már nincs szükségem rá, és mivel alapvetően nem ezt csinálom, nem tűnik túl nagy lemondásnak, ha a továbbiakban nem használhatom. Azt hiszem, az érdekelne inkább, mihez kellene tartanom magam... nem hiszem, hogy meg tudnám ígérni, hogy soha többé nem csinálok semmit, ami egyáltalán nem hasonlít rá. Bizonyára nem lenne ugyanez, de ez egy kicsit mégis csak én vagyok, ha érted, mire gondolok. És azt hiszem, érdekelne, milyen technikával fogjátok ezt átértelmezni anyagokra... mármint én tussal és tintával dolgoztam, de nem értek hozzá, hogy ez egyáltalán szóba jöhet-e - próbálok Cat kedvéért inkább hangosan gondolkodni, mint odabenn a fejemben és remélem, szegény tud követni.

Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying

Furcsa dolog ez a merni beszélni.
Miután apa meghalt, meggyőződésem volt, hogy a legtöbb emberrel nem érdemes beszélni. Mert kivel beszéltem volna azokról a dolgokról, amelyekről korábban apával beszéltem, az anyámmal? Az én anyámmal? A gondolat olyan keserűvé tett mindent, hogy összességében kezdtem el kevesebbet beszélni. Mintha elzártak volna rajtam egy csapot. Addig nem is sikerült újra megnyitnom, amíg el nem szabadultam otthonról, és úgy érzem, teljesen azóta sincs nyitva, mintha arra már soha nem is lennék képes. Nem azért, mert jelen esetben mondjuk ne bíznék Catben, vagy ne akarnék beszélni vele. De néha úgy érzem, már senki nem fog pont úgy megérteni, senkivel sem lesz már olyan könnyű, mint vele.
Azért igyekszem. Most kivételesen tényleg igyekszem. El is mosolyodom, bólintok - jelzem, hogy értem, és nem a szimpátia hiánya tart vissza, talán csak néha kicsit máshogy és más tempóban működök, mint mások. De talán ez olyasmi, ami minden egyes ember esetében egy egyedi dolog.
- Igen, gondolom valami ilyesmi... - hagyom rá Catre egy féloldalas mosollyal, noha egyébként teljesen biztos vagyok benne, hogy igaza van. Ritkán veszem elő újra azokat a munkáimat, amelyeket befejezettnek tartok. Van persze egy csomó, ami úgy érzem, sosem lesz kész, sosem lesz elég jó, sosem lesz tökéletes, azokat folyton elő-előveszem, de ha egyszer valamit késznek nyilvánítok, ritkán érzek rá kényszert, hogy nézegessem, vagy ihletet merítsek belőle. Mintha kis ajtók mögé zárnám őket. Egy-két dologról akár meg is feledkezem, amivel nem vagyok elég elégedett, vagy ami olyan ihletésből fakadt, ami már nem köt le annyira. Ki tudja, mi lesz ezzel a mintával pár év múlva? Ha nincs Cat, talán egy fiókban végzi és soha többet rá sem nézek, eszembe sem jut. Tulajdonképpen bármihez is akar kezdeni vele, tényleg semmi nem tűnik túl nagy lemondásnak azért, hogy legalább egy kicsike elismerést kapjak valamiért, amit csinálok. Na meg, pénzt. Mert ha jól értem, mindez a jogi fakszni azért van, hogy tényleg üzleteljünk. Bár ezt... nos, ezt tényleg nem tudom megfelelően felmérni. Még csak elképzelni sem tudom, milyen összegekről lehet szó, mi ebben a helyzetben a reális, vagy a túlzó.
Esetemben mondjuk minden túlzásnak fog érződni, ezt már most érzem. Elég csak ránézni Catre, elég körbenézni a műhelyében, megnézni az épületet, figyelni az embereket, akik itt dolgoznak. Ez akár lehetne a mennyország is, a kollégiumi szobámhoz meg a tényhez képest, hogy vagy hat éve nem jártam rendes fodrásznál.
- Ó. Oké. Ez egyáltalán nem hangzik rosszul - mondom nagyokat pislogva, én nyilván azt hittem, hogy ez valamilyen formában teljesen ki fog kerülni a kezemből. Azt hiszem, az sem lenne nagy baj, inkább csak a lelkemet bántaná, semhogy komolyan aggasztana, de ennek fényében az ajánlat csak még kedvezőbbnek tűnik - Őszintén szólva, sosem gondoltam arra, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Eszembe sem jutott. Még csak soha el sem gondolkodtam azon, hogy minták esetleg így kerülhetnek anyagokra meg ruhákra... nem mintha lenne ezzel bármi baj, de én elsősorban festek. Portrékat, apró-cseprő dolgokat, néha egészen céltalanul. Ez csak egy iskolai feladat volt... - majdnem meg is vonom a vállamat, de nem akarok nyeglének tűnni, vagy olyasvalakinek, akinek ez nem is nagy dolog. Dehogynem az. Csak egyáltalán nem számítottam rá és tényleg soha nem játszottam el a gondolattal.
- Szóval... összességében, mindezek ellen nekem nem lenne ellenvetésem - egészítem ki magam kicsit sután, miközben követem Catet a varrógépig, ahol aztán lehetőségem van szemügyre venni a saját munkámat hímzésként, és minden mást meg igyekszem nem tátott szájjal hallgatni. Ez az egész tényleg sokkal nagyobb nálam - Váó - csúszik is ki a számon, nehéz elképzelni, hogy egy Cathez hasonló nőt ilyen sok mindenre megihlessen egy apróság, amit én hoztam létre - Hát, oké. Ez mind elég izgalmasan hangzik, szóval... mit kell mondanom? Hogy vágjunk bele? - mosolyodok el a végére játékosan, hogy ne vegye komolyan a "kell" értelmét, nem érzek ugyanis semmiféle presszionálást. Egyszerűen csak nem látom okát, miért ne vághatnánk bele. Együtt.

Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying

Halkan felnevetek, ha nem én vagyok itt, talán sokkal professzionálisabban megy ez az egész, de úgy vagyok vele, hogy Kat bizonyára nem számíthatott semmi másra. Még az a szerencse, hogy az iskolában látta a mintáimat és bizonyára tökéletesen tudatában volt annak, hogy nem csak diák vagyok, de meglehetősen fiatal is, és talán nem voltak illúziói azzal kapcsolatban sem, hogy még soha nem kopogtatott ilyen lehetőség az ajtómon. Bizonyos tekintetben nem érzem úgy, hogy itt most meg kellene játszanom magam. Mi értelme lenne? Nyilván hamar kiderülne, hogy egyáltalán nem értek ehhez az egészhez, sem üzleti, sem pénzügyi, sem jogi szempontból, meg aztán még a divathoz sincs sok közöm. Ha azt akarnám elhitetni vele, hogy ez nem így van, később meg kiderülne, mekkorát kamuztam... hát az tök ciki lenne. Inkább benyelem, hogy elég tudatlannak és tapasztalatlannak tűnök. Elvégre az vagyok. Ha ez Katet nem tartja vissza, akkor nincs ezzel semmi gond, valahol mindenkinek el kell kezdenie.
- Hát... akkor azt hiszem, örülök én is - mondom aztán mosollyá szelidítve a nevetést, ha megtette varázsszónak a vágjunk bele, hát az tökéletes, mert más nem jutott eszembe és egyébként sem szeretem a túlzott körülményeskedést, ahol nem indokolt. Biztos vagyok benne, hogy még egy csomó megbeszélést túlzónak és részletekbe menőnek fogok érezni, de az igazság az, hogy nem nagyon látom, hogyan veszíthetnék ezzel az egésszel. Egyetlen mintáról van szó, amire nekem semmi szükségem, amihez nem valószínű, hogy akarok hasonlókat csinálni, alapvetően nem tervezek mintákat alkotni úgy egyáltalán, és már ez az egy lehetőség is elég nagy anyagi támogatásnak bizonyulhat, én meg nem vagyok telhetetlen, hogy ezekután máshova menjek házalni ilyen munkákért. Én nem ezt csinálom. Szóval összességében nem gondolnám, hogy különösebb erőfeszítést fog igényelni tőlem ez az egész, de azért biztos, hogy szó nélkül alá fogom vetni magam bárminek is.
Engedelmesen ott hagyom a terveket is, hogy visszamenjünk a kanapéra, nem is bánom, ha visszaülünk, mert akkor nem kell olyan esetlenül téblábolnom Kat mellett, és letehetem az asztalra a javarészt kiürült kávés csészét is. Elgondolkodva nézek rá, hirtelen nehéz eldönteni, mi is releváns, vagy nem annyira releváns kérdés, ahogy azt sem tudom pontosan, mennyire akarok itt bármibe is belemászni, de azért egy, vagy két dolog éppenséggel eszembe is jut, szóval akár meg is kérdezhetem róla. Egyébként is kíváncsi alkat vagyok - úgy gondolom, valaki, aki kreatív energiákból táplálkozik, annak muszáj is kíváncsinak és nyitottnak lenni, mert nem lehet egy zárt, sötét dobozban alkotni és ihletődni.
- Ha nem bánnád, mesélhetnél nekem egy kicsit a cégről. Mármint, oké, rákerestem, beismerem, de sosem követtem aktívan a divatéletet, szóval nem sokat tudok róla, rólad... - persze, az ember ismeri az olyan nagy neveket, mint Coco Chanel és Christian Dior, ha nagyon akarna, már biztos ezernyi helyen olvashatná el az ő és a divatházuk történetét, de azt hiszem, sokkal nehezebb utánajárni a kortárs alkotóknak mindig, én pedig, ahogy beismertem az előbb, nem mozgok otthonosan ezen a terepen, ami még nem jelenti azt, hogy ne is érdekelne.

Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying

Nem kell megerőltetnem magam egy újabb mosolyért, amivel felnézek Katrinra.
Talán bárki más a helyemben sokkal gyanakvóbb lenne vele, mint én, de én nem találom magamban a bizalmatlanságot, vagy a gyanakvást, ami alkalmasint hasznos ösztön a túléléshez. Ha az ember a lehető legrosszabbra számít, vagy arra, hogy átejtik, valószínűleg több mindenre fel van készülve, mint az, aki buta derűvel tekint a jövőbe. De ahogy mondtam, nekem itt semmi vesztenivalóm nincs. Legrosszabb esetben nem kapok a munkámért semmit, de őszintén? Voltaképpen még az sem veszteség, csak olyasmitől esnék el, ami eleve nem volt az enyém, szóval... lehet ezért nem érzem úgy, hogy figyelnem kell Kattel kapcsolatban a legapróbb jelekre, gesztusokra, a választott szavaira. Nem figyelem őt nagyítóval, csak elfogadok valóságosnak mindent, bármit, amit mond. Ha ez naivitás, hát legyen. Zsigerből úgy gondolom, itt és most legalábbis, hogy nincs okom kételkedni az ő igazságában, nem azt érzem rajta, hogy ki akarna babrálni velem, és bár persze, ez azért igenis üzlet, ahogy arra többször felhívta a figyelmemet, de azért közben mégiscsak egy kreatív alkotóról van szó. Azt hiszem, ha nagyon figyelni akarok valakire és bizalmatlankodni, majd még lesz lehetőségem így tenni a különböző megbeszéléseken és a szerződések ügyénél.
Itt és most azonban inkább kényelmesen hátradőlök a fotelben és érdeklődő arckifejezéssel hallgatok mindent, amit Kat úgy dönt, hogy megoszt velem. Ami azt illeti, még beszédesebbnek is bizonyul, mint amire számítottam, mert igazán nem várom el tőle valójában, hogy órákon keresztül meséljen nekem - felteszem, épp eléggé elfoglalt nő, semhogy ideje legyen egy egész napot csacska beszélgetésekre áldozni, de mindenképpen szimpatikussá teszi, hogy nem akar azonnal lerázni azt követően, hogy rábólintottam a... nem tudom, mi ez egyébként, kollaboriáció? Az talán túlzás. Majd egy alkalmas pillanatban megkérdezem. Vagy inkább kivárom, hogyan utalunk majd rá az egyeztetések alatt.
- Jaj, nem, dehogyis! Sőt. Szívesen hallgatom, tényleg érdekel, hogy kerültél ide, hogy miért épp azzal foglalkozol, amivel - végül is, ez mindig fontos. Megpróbálhatjuk elválasztani az embert, a személyt az alkotótól, de én nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges. Mégis csak a tapasztalataink, a múltunk, a saját érzésvilágunk és ízlésunk hoz létre valamit, ami másoknak vagy tetszik, vagy nem. És mindegy, hogy pozitív, vagy negatív visszajelzéseket vált ki, az a valami, amit létrehoztunk igenis belőlünk van... nem lenne pont ugyanolyan, ha egészen másfajta emberek lennénk, ezért nem hiszek abban, hogy ne számítana minden, ami valaha történt velünk, minden, amit valaha gondoltunk, éreztünk. Én sem hiszem, hogy valaha komolyan kezdtem volna venni a rajzolást, ha életem egy pontján ne az lett volna az egyetlen menedékem - És mi a cél? Feljutni a csúcsra? - kérdezek aztán vissza hangosan spekulálva, bár feltételezem, a legtöbb ember igenis áhítozik a sikerre, a megbecsülésre és általában nem érik be azzal, ahol vannak, vagy unatkozni kezdenének - Mit mondanál, kiknek tervezel egyébként? - jut eszembe aztán még egy kérdés, végül is Kat bíztatott arra, hogy ha felmerül bennem bármi, ne kíméljem, csak remélem, hogy ha már elege van a kérdezősködésből, akkor le fog állítani. De még van valami, amiről mindenképp meg akarom kérdezni, úgyhogy remélem, egy kicsit még bírja.

Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying

- Azt hiszem, értelek. Ezzel valahogy én is így vagyok - bár azt hiszem, nem tudnám ilyen konkrétan megfogalmazni, mint ő, méghozzá azért, mert amit én csinálok, még sokkal kevésbé kiforrott, hovatovább nem tudok rá valószínűleg soha felhúzni egy céget. Nem azért, mert béna lennék, egyszerűen csak a festészet nem egy olyan termék, aminek hinnék a sokszorosításában és bizonyos céllal történő eladásában. Sosem akartam egy sokadig művész lenni, akinek ötven év múlva pólokra és Ikea plakátokra nyomtatják az eredeti műveit, és talán a vonalkód lábjegyzetében helyet kap a neve. Engem nem különösebben érdekel az sem, hogy híres leszek-e, vagy sem. Én csak szeretném folytatni, amit most is csinálok, és közben lehetőleg szeretnék nem éhen halni. Szeretnék jó lenni, persze, és jó lenne, ha elismernének, de nem vágyok az egész világra, elég, ha azok elismerik a képességeimet, akik nekem számítanak, akiknek adok a véleményére.
- Mármint hogy... én csak szeretném azt csinálni, amit szeretek és amiben jó vagyok. Rajzolni és festeni és nem azért, hogy valakinek kielégítsem valamilyen elképzelését, én azt akarom rajzolni és festeni, ami jól esik. Nagyon szeretek apróságokat skiccelni, kis részleteket, vagy portékat, nagy vásznakra, kicsikre, grafittal, vagy tussal, igazából ez a kedvencem, még gyerekkoromban tanítottak meg arra, hogyan festenek a kínaiak tusmosással. Épp csak nem olyan dolgokat festek vele, mint manapság a buddhista szerzetesek - nem mintha nem boldogulnék el bármi mással is, az iskolának valahol pont az a lényege, hogy egyszerre akarjanak mindent is lenyomni a torkodon, meg elérni, hogy megtaláld a saját hangod, a saját módszered és stílusod, de nekem valahogy egy ideje már az az érzésem, hogy én megtaláltam. Végül mindegy, mit próbálok ki, mindig visszakanyarodok ugyanoda, Mr. Kramer görbe farkú macskájához, az egyik első alanyomhoz, akit tintával festettem le.
Meglehet, ez rettentően naiv elgondolás. Minden második héten legalább két napig azon aggódok, hogy előbb-utóbb biztosan éhen fogok halni, arra gondolok, mégis mi a fenéért venne tőlem bárki bármit valaha, hogy előbb-utóbb Berrimanék is rám fognak unni, csak az újdonság varázsa miatt gyümölcsöző egyelőre a kapcsolatunk. Aztán közben meg ilyenek történnek velem, mint most, ülök itt, és számomra tök szürreális dolgokról beszélgetünk.
Bár nem osztozom Kattel a divat iránti rajongásban, attól még ugyanolyan jó hallgatni bárkit, aki tud valamiről ilyen őszinte szenvedéllyel beszélni. Hirtelen el is kezdem magam valahogy rosszul érezni a saját ruháimban, el tudom képzelni, hogy milyennek tűnhetek a szemében, amikor a cuccaim felét turkálóból szerzem, a másik felét pedig pont olyan tucat áruházakból, amelyeket meg tudok fizetni. Nem mintha egyébként ne tudnám észrevenni, ha valami szép, vagy minőségi, de esetemben a szükség nagyobb úr, aligha engedhetnék meg magamnak például bármit, amit Kat tervez, amikor magamról is gondoskodnom kell, sokkal alapvetőbb szinten, semhogy milyen ruháim vannak. Ezzel együtt még érthetnék mondjuk jobban a témához, de engem sosem szippantott be a dolog igazán, mindig úgy voltam vele, hogy nem fájdítom inkább a szívemet, majd foglalkozom a szép ruhákkal akkor, ha mondjuk egy kiállítóterem minden faláról én lógok le. Vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy még akkor is kis pályás lennék azokhoz az összegekhez képest, melyeket ebben a szakmában csak úgy félvállról rányomnak egy címkére. Ha használnak egyáltalán árcédulákat.
Hirtelen meg akarom erről kérdezni Katet, de aztán inkább nem teszem. Ez valójában nem fontos.
- Nem is tudom... talán felszínes, de közben meg ma már a külsőségek is olyan alapvető szükségeletek, mint enni, inni, aludni, sokkal többet jelent már az ember megjelenése, mint azt, hogy az illető netán felszínes, vagy hiú, és pont annyira hozzájárul a közérzetünkhöz, mint hogy ettünk-e eleget - és közben persze ennek én is tökéletesen tudatában vagyok, épp csak vannak közegek, ahol mindez jobban számít, meg olyanok, ahol kevésbé. Nálunk, ahol mindig mindenki kócos, kialvatlan, és válogatott festékanyagoktól foltos minden ruhája afféle szakmai ártalomként és egyúttal büszkeségként, ez annyira nem fontos - Szóval igazából... szerintem ez annyira nem is felszínes, valami jót szeretnél adni magadnak és másoknak - vonom végül le a magam következtetését.
- Igazából már csak egy dolog érdekelne... hol és hogyan és miből készülnek a ruháid? Mármint, mennyire fenntartható és környezetkímélő ez az egész? Ha valami fontos, akkor azt hiszem, ez az, meg hogy vajon milyen körülmények között és hol dolgoznak azok, akik a legapróbb robotmunkát végzik... - nézek fel most kicsit óvatosan Katre, nyilván nem fogom megkérdezni, hogy Bangladeshben varrat-e gyerekekkel, de igazából azt remélem, hogy a mai nagyobb divatcégek ilyesmit már úgysem engedhetnek meg maguknak, a saját nevük tisztaságának érdekében. De azért jó lenne, ha erről biztosítani is tudna.

Ignited the fire it's climbin' we're high now Excited we dive in she's frightened of flying

- Igen, azt hiszem ez így van - helyeselek, hiszen aligha gondolhatnék erről mást. Én is látom, hogy dolgok, melyek nekem evidensek, azzal mások hogyan küszködnek az én szakomon, folyton váltogatják a módszereket, kísérleteznek, amihez képest én néha úgy érzem, kiszámítható és unalmas vagyok. Valahányszor kipróbálok valamit viszont, végül mégis visszakanyarodok ahhoz, amit eddig is használtam. Nem tudom még, hogy megbékéltem-e ezzel, de végeredményben kicsit olyan az egész, mintha nagyobb lenne nálam, mintha nem lenne felette hatalmam. Nekem ez megy. Másoknak meg ez sem, szóval minden csak nézőpont kérdése, ez éppúgy igaz a művészetben, mint az élet többi részén. Azért még valószínűleg sokat fogok kísérletezni, játszani, új dolgokkal ismerkedni, amiről Cat beszél, az olyasminek tűnik, amin bizonyára én magam is át fogok menni, mert bár néha indokolatlanul öregnek érzem magam, tudom, hogy objektívan nézve még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy azt mondjam valamire, "életem végéig ezt fogom csinálni". Ez egyszerre rémítő és izgalmas. Mint az élet maga.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez bennem megvan, de azért értem, mire gondolsz - nevetek röviden, leginkább hangtalanul, és egyébként lehet, hogy ez a legtöbb ismerősömre is igaz. Csak szeretünk úgy tűnni, mint akik fél kézzel is lenyomják a világot, hogy kemények és sérthetetlenek vagyunk, akiket nem lehet bántani, de aztán meg nem vagyunk biztosak a világon semmiben sem, nem hogy magunkban, és nagyon könnyű minket megsebezni. Főleg a művészeket - szeret az ember úgy csinálni, mintha tényleg érinthetetlen lenne, mintha biztos lenne saját értékében és tehetségében, meg lenne győződve róla, hogy jó, ha nem egyenesen zseniális az, amit csinál; de aztán egy rossz kritika egyetlen embertől is könnyű szerrel romba dönthet mindent, de a világon mindent.
Velem itt most nagyjából mondjuk épp a dolog ellenkezője történik, hirtelen mintha valamennyire felértékelődni látszana minden, amit csinálok; miközben egyáltalán nem, elvégre amit Cat kinézett magának, az nem az elsődleges profilom. De azért mégis csak az enyém és ez jó érzés, ahogy jó érzés akarva lenni, jó érzés szükségesnek lenni, ez nem olyasmi, ami azért ne legyezné az ember hiúságát és ne lenne igenis nagy dolog, érkezzék a megerősítés bármilyen formában.
Jó lenne, ha adna ez nekem is egy ilyen öltöztetős-fajta magabiztosságot. De azért biztos, ami biztos, lehet nem ártana vennem pár inget az elkövetkezendő idők megbeszéléseire. Majd kérek segítséget Hildától... istenem, odáig lesz az örömtől, megkockáztatom, jobban, mint én. (Nem mintha én nem örülnék - csak neki valamifajta szuperképessége lehet, hogy nagyon tud dolgoknak örülni.)
- Ezt jó hallani és elég jól hangzik, tényleg - ezúttal pedig a hangsúly nem csak a "jó"-n van, hanem azon is, hogy "elég". Nyilván én sem vagyok szent és nem hideg vízben zuhanyzok, meg ilyenek, de azt hiszem, ha mindannyian akár csak kicsit is törekszünk arra, hogy csökkentsük a környezetünk ember okozta pusztítását, már azzal beljebb vagyunk és sokszor a szándék is lehet ígéretes. Ahogy magamtól sem várom el, hogy komposztáljak mindent is (bár igyekszem), úgy Cattől sem azért kérdeztem ezeket a dolgokat, mert arra számítottam, csillagos ötösre fog vizsgázni belőle és feltalálja azt a selymet, ami majd megmenti a kihalástól a jegesmedvéket. Tudom, hogy ez az egész nem ilyen egyszerű, de ezesetben tényleg elég, hogy tudom, nem hagyja hidegen ez az egész és nem veszi félvállról. Többet butaság lenne várnom ebben a kérdésben, ami pedig a munkaerő helyzetét illeti, tényleg nem tudnék mibe belekötni. Még sosem gondoltam ugyan bele, mi mindentől drágák az igazi, nívós divatházak termékei, de most, hogy így hallok róla, elég logikusnak tűnik, hogy például pont az ilyen dolgok miatt.  
- Persze, egyszer nagyon szívesen benéznék hozzájuk. Meg igazából bárhova, amin mondjuk majd átmennek ezek a tervek, ha már... - mondom félszeg mosollyal, elvégre tényleg érdekel a dolog, még úgy is, hogy voltaképpen nem értek semmihez, ami divattal kapcsolatos, de hát... végül is ezt sosem késő megváltoztatni, nem? - Azt hiszem, nincs több kérdésem. Vagyis hát... csak annyi, hogy akkor mi a következő lépés? Keressek magamnak egy ügyvédet, aki majd bejelentkezik? - vagy fordítva, vagy nem tudom, igazából csak mondja meg nekem, mit kell csinálnom, és biztosan rajta leszek, hogy úgy történjen és hozzáláthassunk a munkához. Mert arról legalább tudom, micsoda.