Globális felmelegedés. Egy időjárási tényező, amely rövid és hosszú távon is nagy hatással van az emberek életére a földön. Nem kell ahhoz Grönlandig menni, hogy az ember láthassa az olvadó jégsapkákban, elég, ha kiteszi a lábát Manhattan betondzsungelébe. Nap közben, amikor a legtöbben dolgoznak és csak a turisták andalognak az utcákon, azok a sikátorok és sétányok, amelyek éppen nem szerepelnek az úti könyvekben, nagyon fel tudnak hevülni. Vagy, ha nem akarok messze menni a példákért, itt van mindjárt a kutyám. Husky és sok mindent kedvel, de a kutya zokni nincs ezen a listán. Most viszont, amikor alapból harminc fok felett van egész nap a hőmérséklet és a meleg is megreked az épületek között, még csak nem is morgott, amikor ráadtam négy darabot a mancsaira. Ezekkel öt percnél tovább is képes megmaradni a betonon anélkül, hogy állatorvosi kezelésben kellene utána részesíteni. Persze attól még mindig nem szívesen szabadul ki ok nélkül a lakásomból és számára az, hogy én vásárolni akarok, nem elég jó indok. Így egyedül maradok a pláza látogatásra a fantáziámmal. Ami elég hiányos, amikor arról van szó, hogy nyárra keresek vékony ruhákat. A legtöbbet egyszerűen csak nem adják olyan színekben, amelyekkel én boldogulnék. Valahogy az éves divattól függetlenül minden, ami vékony feketén kívül csak halvány, sápadt árnyalatokban érhető el. Sehol egy erősebb pigment. Sehol némi igazi árnyalat az én szempontomból. Éppen ezért járok fél órán belül a harmadik olyan boltnál, ahol hiába próbálom fel a kínálat szép százalékát, egyszerűen nem nagyon találok olyasmit, amit meg is vennék magamnak. És én itt még csak nem is kizárólag a dizájner boltokról beszélek, ahol minden egyes darab arany áron van és az ember igazán elvárhatná, hogy kapjon valami megfelelő színt ezért az összegért, a fast fashion széria is komolyan el van veszve. Végül veszek egy nagy levegőt és egyszerűen csak besétálok a következő üzletbe, egyenesen célba véve a polcokat. Itt még a korábbinál is gyérebb a kínálat, összesen két ruhadarab akad a kezembe, amelyekkel elindulok a próba fülkék felé. Ahol szokás szerint sor van. Na igen, így jár, aki minden más dolgozó emberhez hasonlóan délután vásárol. Mindegy, legalább van időm nézegetni és jobban megfigyelni a többi vásárlót. Valakiről lerí, hogy életében nem hallotta még a divat szót, pedig én sem merem azt állítani magamról, hogy nagy bolondja vagyok. Annál erősebbek a színeim és a ruháim is kontrasztosabbak...
Az egyik fülkéből kilépő nő megragadja a figyelmemet. Pontosabban az a ruha, amelyet a kezében látok. Piros árnyalatban is elérhető. Ritkaság. Már most imádom. És hogy nem vettem ezt eddig észre? Mindegy, most lecsapok, mielőtt más teszi meg. Bár a legtöbben nyilván valóan nem ezekért jöttek ide.
- Bocsánat, kisasszony! - szólítom meg kilépve a sorból, miközben a mögöttem levő majd fellök, olyan határozottan lép előre. Ha ezt akarja. Nekem jó. - Meg tudná mondani, honnan van ez a piros ruha? Gyönyörű... - teszem hozzá magyarázatként, miközben még egyet közelebb lépek hozzá, hogy biztosan halljam a válaszát és ez lehetőség jobban megnézni az anyagot is. Remek színe van, szerintem. Ha nyári, egészen biztosan megveszem. Sőt, másik árnyalatban is, ha van még valami karakteresebb. És ami azt illeti, a tulajdonosa is. Csak most nézek fel az arcába és szabályosan szemen csap a szépsége. Nem az a plasztikai sebész segített rajtam, hanem inkább a megyei szépségkirálynő arca van. A haja és a bőre színe pedig egészen egzotikus beütést is ad neki. - Ezek a vonások... mediterrán? - tippelek egy merészet, bele sem gondolva, hogy igen, én ezt tényleg hangosan ki is mondtam. Hoppsz, ennyire nem szokott megeredni a nyelvem. Legalábbis munkában, azon kívül? Megszoktam, hogy rákérdezek, ami érdekel. - Semmi közöm hozzá, nem kell válaszolnia - szólalok újra meg gyorsan, mielőtt még nagyon félre érti szegény lány a helyzetet. Csak a ruha miatt állítottam meg, ennyire nem lehetek fáradt. Vagy... ittam én ma zöld teát az ebédhez?

Végre egy nyugodt reggel, abban a tudatban sétálok az étkező felé, hogy apám már jóval korábban elindult az egyik irodája felé. Nyugodt szívvel veszem el a frissen csavart narancslével teli korsót. Mikor meghallom apám határozott hangját csattani a hátam mögül.
-Lányom, örülök, hogy még itthon vagy.- lehel csókot a homlokomra, mire legyőzöm a kényszert, hogy szemeimet forgassam. Naná, hogy itthon talál… mert, hogy megvárt. Nézem ahogy tölt magának egy csésze gőzölgő kávét,  ahelyett, hogy csettintene egy alkalmazottnak. Majd elő kapva egy másik csészét megtölti azt is, ízesíti ahogyan szeretem és a kezembe nyomja. Egy pillanatra le hunyom a szemeimet, élvezem ahogy a kávé erőteljes aromája kúszik fel az orromba. Felkészülve arra, hogy valamit olyat fog követelni tőlem amit nem akarok majd. Mind, hogy Marino barátjánál kell dolgoznom. Már éppen szóra nyitnám a számat, hogy iparkodjon mielőtt elkések, de megelőzz.
-Lányom örülök, hogy találkoztunk. Holnapután adnak egy jótékonysági estélyt a new yorki-i üzletemberek számára, ahol tervezem bejelenti, hogy indulni akarok a következi választáson. És egy elbűvölő partnerem lesz.- kortyol egyet a sötét folyadékból, majd jelentőségteljesen pillant rám. Veszek egy mély levegőt. Úgy bámul rám, hogy tudjam: a leendő partner én leszek. Fantasztikus, ott kell parádéznom az unalmas üzletemberek között és jó fényben feltüntetni apámat. Dicséretes apaként, és még jobb főnökként. – Tehát már beszéltem Marino-val… ma délelőtt nem kell be menned az irodába, szeretném, ha elmennél és vennél magadnak egy ruhát erre az alkalomra, amiben még annál is gyönyörűbb leszel, mint amilyen már vagy.- ezt nem kérte. Nem is kérdezte. Inkább csak kijelentette, és nekem csak az az egy választásom van, hogy  megteszem amit mond.
-És… az nem gond, hogy az új munkahelyemről máris hiányzom?- csupán ennyit mondok neki  enyhe szarkazmussal a hangomban.
-Lia, nem akarok már reggel vitatkozni, nem eshet nehezedre egész délelőtt vásárolgatni, és majd csinosban öltözve mosolyogni mellettem. Már késésben vagyok.- ezzel lenyeli az utolsó kortyokat, majd elviharzik. Ja… ilyenkor nem baj, ha pazarlom a pénzt? Hát végül is, amúgy sincs kedvem újabb adag fejmosást hallgatni arról, hogy milyen fontos  a család becsülete, és nekünk mennyire fontos a védelme. Na meg arról, hogy már vagyok annyira idős, hogy ténylegesen beszálljak  a családi bizniszbe. Remek. Apám amúgy is általában szerződtet maga mellé valami excort hölgyet aki mellette van. Szóval annyira nem lehet rossz a dolog, majd amilyen hamar lehet lelépek onnan, vagy rá veszem Zee-t, hogy kísérjen el engem… majd szerzek neki is meghívót. Így sokkal élvezhetőbb lesz egy ilyen sótlan parti.
De előbb vár egy jó kis vásárlás…
Gyorsan le döntöm magamba a maradék koffeint, a reggelizést későbbre hagyom, majd a plázában be kapok valami péksüteményt. Inkább a fürdő felé veszem az irányt. Hunter közben, mint az árnyék a nyomomban van. Hát… azt hiszem Natalina ma sem fog örülni annak, ha rá hárul  a feladat, hogy megsétáltassa az öreg fiút. Még mindig nem hiszem el, hogy hagytam magam rá beszélni, hogy a barátnőm itt hagyja. Apám most már eljutott arra a szintre, hogy csak akkor bámul rá gyilkos szemekkel, ha a közelébe sétál. Ami… lássuk be egy gyilkostól igazán nagy tettnek számít…
Inkább be mászok a zuhany alá, ebben a dög melegben amúgy is jól fog esni, de most nem áztatom magam két órán keresztül. Inkább gyorsan átcsutakolom  a bőröm,  majd hosszú tépelődés után egy rövid fekete sort mellett döntök és egy vékony nyári póló mellett. Lábfejemre most a magassarkú helyett lapos sarút húzok. Utálok egyedül vásárolni, de most Zee nem ér rá, és azért nagyon kevés ízlésében bízok meg annyira, hogy bárkit magammal rángassak. Meg ezt nem lehet az utolsó pillanatban elintézni.
-Natalina!- látom ahogy a gond terhelt szakácsnőnk megjelenik,- most elmegyek… még nem tudom mikor jövök, de Huntert nem tudom magammal vinni, így kérlek foglalkozz vele.- látom ahogy forgatja a szemeit, és morog valamit az orra alatt olaszul.


Már két órája járom a boltokat, talán az ötödikben vagyok éppen, de semmi használhatót nem találtam. Vagy én teszem nagyon magasra  a lécet, vagy ezek a butikok vannak nagyon alacsony szinten. Ha apám időben szól… és nem két nappal az esemény előtt, talán még időben találhattam volna megfelelő üzletet, vagy egy varrónőt akivel varratok erre az alkalomra. De így sajnos abból kell gazdálkodnom amim van… És nem vagyok hajlandó még egy üzlet alkalmazottjait hallgatni, miközben az egyre inkább bénább ruhákat rám akarják aggatni drága pénzért. Nem sajnálom a pénzt… a minőségért, de ami pocsék, az pocsék is marad.
A tükörben bámulom magam, élénk vérvörös színben ragyog a ruha, a dekoltázsa túl mély, már túl halad az ízlésen. Hátul a kivágás leér a derekamig. Ha ilyenben jelenek meg apám vissza küld Szicíliába. Az anyagáról már nem is beszélve… kell egy másik. A francba is. Miért olyan nehéz találnom egy megfelelő ruhát?
Egy újabb sóhaj kíséretben válok meg tőle és kapom magamra a saját ruháimat, Mérgesen kontyolom össze  a tarkómon  a fenekemig érő méz szőke tincseimet. Azt hiszem még egyszer végig kell néznem a bolt kínálatát… hátha találok valami elfogadhatót magamnak. Végső esetben felhívom a család varrónőjét, és dupla fizetést kínálok neki…
Teljesen meglepődöm ahogy kilépve a fülkéből egy ismeretlen nő szólít meg. Először azt hiszem nem is nekem szól… de  a hátam mögött nincs senki. Nyilván.
-Persze,- mosolygok rá halványan,- ott az üzlet hátsó részéből,- ami azt illeti fel próbálhatja, nekem nem kell.- nyomnám  a kezébe ahogy közelebb lép. De megakadok a mozdulattal, olyan jelentőségteljesen fut végig rajtam fűzöld pillantása. Tejfehér bőrömre azonnal barackvirág színű pír költözik.
-Igazából… szicíliai vagyok,- válaszolom neki gond nélkül. Eszembe sem jut, hogy miért ne mondhatnám meg. Igazából mindig is büszke voltam a gyökereimre. Na meg ha el is akarnám felejteni apám akkor sem hagyná, minden egyes nap hallom a szentbeszédet a család jelentőségéről… fontosságáról. Főleg a családnév fent maradásáról. Szerintem, ha valaha férjhez megyek, nem fogja engedni, hogy én viseljem a leendő férjem nevét… hiszen fiú gyermek nélkül elveszne a történelem homályába a Caselli név. És ezt nem engedheti több okból sem, de leginkább a büszkesége miatt. Alessandro Caselli-nél büszkébb embert nem ismerek a világon… magamon kívül.
Majd kérdő tekintettel nézek bele nefelejcskék íriszeimmel, mert ha még sem kell neki akkor vissza viszem a helyére a ruhát. Még nem vagyok előrébb, még mindig kell találnom egy estélyit péntek estére.
-Szóval, kisasszony szeretné…?,- ha igen akkor át is nyújtom neki.