Le kellett lépnem az egyetemi buliról. Muszáj volt, mert álltam és néztem a villódzó fényeket és valaki adott egy tablettát elég totál átszellemült arccal én meg elfelejtettem mindenféle intelmet amit az évek alatt végighallgattam Fabitól ezt illetően, szóval most egyszerre csap le a fények játéka meg a zsibbasztó zselé aminek a testem érzem. Így festhet egy báb, mielőtt ki kel belőle a pillangó. Tudja, hogy van szárnya, úgy értem biztos tudja, de nem tudja használni. Magatehetetlen, talán ez festi le a legjobban. Nézek, látok de nem érzékelek, minden lelassul. Kurva szép és lenyűgöző, de beton nehézségűek a végtagjaim. És tudom érted, tudom, hogy ha megmozdulok akkor ott maradnak a lábfejeim és eldőlök mint abban a régi filmben amit anyám nézett mindig az aktuális pasijával. Charlie Sheen játszott benne és baromi jó egyébként, ha már megérted, hogy miről szól.
A hangok is veszítenek az élességükből és egyszerűen nem tudom, hogy most Simple Minds-ot hallok vagy Britney Spearst netán Rolling Stonest. Bármelyik lehet, éppen annyit fogok fel egyikből, mint másikból. Egy arc jelenik meg előttem és ilyen tök lassú felvétellel beszél, ami nekem teljesen mulatságos és csak mosolygok bárgyún. Elő kellene venni a telefonom és kérni valakit, hogy jöjjön értem és vigyen innen haza, de képtelen vagyok végigvinni a mozdulatot. Túlságosan lelassultam én is a lassú világomban. Ez az arc ragad karon és valahová elindulunk én meg tökre kiakadok, mert hát leesnek a lábfejeim szóval a hátára vesz mint egy zsák krumplit és kivisz valahová a campus elé a fűre. Lerak és magyaráz, ad valamit, talán egy kis speedet amitől kifekszem a még esőtől nedves füvön. Nem telik sokba, talán percekbe, hogy a szívem őrültbe váltson és dobogni kezdjen. Mélységes nagy levegővel nyögök fel és kapdosom az éltetőt. Pedig már épp kezdtem volna rátalálni az édes nihilre. A beszéddel még viszont gondok vannak. A nyelvem valahogy nem akarja felvenni az agyam ritmusát így hát nyöszörgök mint egy lefogyott bébifóka. Fel akarok állni, amire a testem képes is félig, csak én nem igazán. Ahmm.
Nem tudom meddig fekszem itt a csillagokat bámulva. Eltelhetett akár pár óra is, de már tudom, érzem, hogy fel tudok állni. Meg is teszem és majdnem teljes képszakadással hagyom el Brooklynt, hogy megpróbáljak hazajutni. Az agyam úgy dönt, hogy túl büszke barom vagyok kétségbeesett telefonhívásokhoz éjjel, így hát nem teszem meg ezt a kellemetlenséget senkinek sem. Átcsámpázok a park murváján és ott is követem az előző metódust. Azt hiszem elfáradtam. A szívem még mindig iszonyat gyorsan ver és valahogy tudom azt is, hogy mozognom kellene és nem a csendben feküdni. Nem tudom hol a fülhallgatóm. Jézus Krisztina a füvön című jelenetben eldöntöm, hogy hát lesz ami lesz én itt maradok. Képtelen vagyok létezni is mégis mindennél jobban érzem magam, mert az egész olyan mint egy nagy vatta. A fű meg tökre csiklandoz, de még a lábaimat sem tudom megemelni. Nem tudom mit vettem be, meg, hogy miért nem múlik már el. Ki vagyok száradva, de azért nagy nehezen hasra fordulok, hogy tudod a táskámat kicsit áttúrjam. Eljutok a cigimig. Bárgyú diadalvigyorral kétszer teszem a szám mellé. Mintha kicsit bezsongana a koordinációs részlegem is. Komolyan, hogy tudtam idáig eljönni? Vagy mennyi időbe került?
Szeretnék gondolkodni, mindenem most a gondolkodás, de csak egy szép álom mint a jackpot a bingón. Tényleg hívnom kéne valakit? Most ezt bajnak nevezik? Álmos vagyok, nagyon, mégsem tudok aludni sem, mert jár a lábam, a szemeim meg táncot járnak a szemhéjam mögött. - Ez gyász. - vagy ez jelentené, hogy segítség? Áh, nem. Semmiképp sem.

Eljöttem inni, mert megtehetem, hiszen egy hete szabadságon vagyok; megtehetem mert már így is szétvágta mindenemet  a fűrész, a faszálka, az a kicseszett csempe és minden, mivel valahogy próbálom kipofozni napok óta az új házunkat; megtehetem hisz nagykorú lettem és sose kértem engedélyt érte, s megtehetem mert hívtak régi haverok én meg jöttem, mert miért ne tenném? Nem én vagyok a terhes, és forduljon fel a világ, már eléggé rég ittam, szóval merő gyorsasággal kérek magamnak egy sört aztán még pár whiskeyt és próbálom magam jól érezni Bronx számomra még ismeretlen kocsmájában és igazán furcsa helyen. Látszik, hogy meg akarták adni a módját, meg talán a stílust is, csinos helyet akartak kialakítani, de mintha fél úton elakadt volna a pénz és így vált egy rossz romkocsmává. "Amikor kurva akarsz lenni, de még annak se vagy jó" feeling folytogat, de mindössze azért mert nincs más mi lekötne a látképen kívül.
Unalmas a beszélgetés, a társalgás, s csak az ivás boldogít, ki tudja vajon meddig. Hallgatva a többieket... hát nem tudom, tényleg. Lehet öregszem, lehet gáz, hogy már nem vonzanak az egész éjszakás csoportos game-ek, merthogy én rohadtul elmegyek aludni tízkor ha másnap ötkor kezdek munkában, vagy inkább fektetem meg immáron feleségemet, hátha egyszerre két gyereket szül és nem csak egyet, vagy lehet már belőlem is az a szövetpapucsos vén ember lett, aki ráncokkal az arcán indul meg hajnalban a kapuhoz, hogy kivegye a bedobott újságot, aztán kopog át a szomszédba hajnali háromkor, hogy most már basszák szét a milliárd decibeles hangfalat, ha szépen kérhetem...
Mikor a harmadik rágóját nyomja el az asztallap alsó felén a velem szemben ülő pasas, erős késztetést kapok, hogy undorra meg hányingerre hivatkozva lelépjek, s igen, valóban, hánynom kell, mert amit látok az gusztustalan, amit hallok az nem izgat fel és sokadik tömény után már az amúgy sem erős szájzáram is elpattan.
Megmondom a magamét, aztán lelépek. Szar alak lehetek. Ez van. Annyi baromságot szívtam magamba odabent, hogy rendesen pumpálja a vért szívem, mintha agresszióra készülnék. Megígértem magamnak, hogy leszokom a cigiről, vagy legalábbis megpróbálkozok vele, de most sem tudok ellenállni a késztetésnek, szóval... jah. Bassza meg, de jó érzés!
Élvezem, hogy hűvösebb van, vagy csak a zivatar maradványait érzem levágott hajam közt fejbőrömig fújó szellőnek köszönhetően. Mielőtt lennék olyan hülye, hogy telített alkoholtartalmú testtel döcögő éjszakai, vagy tán már kora hajnali buszra szálljak - már ha van itt egyáltalán ilyen busz, általában kocsival járok, Bronx meg nem vált még az én terepemmé még.
Valamilyen parkban sétálok és ez nagyon jó, mert beképzelem, hogy itt több az oxigén és gyorsabban kitisztul a fejem, míg nem tudok hazamenni, a fű - és most nem az a fű - nedvesíti cipőmet és szerencsére immáron teljes yin-yang békességgel érzem, hogy minden király és hamarosan már jobban leszek. Talán.
Előttem lévő egy méteres távot figyelem csak, így igencsak közelről veszem észre, hogy lábfejeim egy test fejrészéhez érnek. Megállok, nyilvánvalóan.
Részeg. Vagy drogos, vagy széttört szívű, vagy egy kurva akit épp most dugtak halálra. Vagy az összes egyszerre.
- Öhmm, nincs meggyújtva a cigid... - jegyzem meg ujjammal a szájában lévő szálra mutatva, majd ismét végignézek rajta. Pontosan így nem akarja soha senki sem látni a gyerekét. Oké, gyorsan leszűröm tekintetéből, hogy totál kész van, fogalmam sincs honnan van még agyam hozzá, talán csak az ösztön indul meg bennem és mérem fel, hogy ilyenkor mi a teendő. Víz. Nincs vizem és bolt sincs közelben nyitva. Mentő? Itt vagyok. Najó, használhatatlan vagyok, pedig tudom, hogy kórházban vagy detoxban lenne a helye, de nem kell bemutatni a drogosokat, lehet jobban megköszönné, ha otthagynám ahogy van és nem kellene se elvóra kerülnie, se... mindegy. Már így is elég percet néztem a semmibe azzal a címszóval, hogy kitalálom mit kellene vele kezdeni.
Sóhajtok, majd lefekszem mellé a fűre. Nem tudom miért teszem, de elmenni egy darabig úgysem tudnék, ha meg meg akarna halni akkor úgyis észrevenném és azt tudnám kezelni. Vagy nem, de bízok benne hogy igen. Faszt, inkább magamban bízok.
Újabb cigit gyújtok, aztán felé nyújtom, de nem adom át neki, még képes lenne elejteni és felgyújtani magát, ám ha van annyi józan állapota, hogy idenyújtsa a cigijét, meggyújtom neki.
- És jó buli volt? - gondolom az volt. Fiatal, meg jól néz ki, "olyan bebaszok ma este" lénye van, ha meg nem, akkor úgyis kijavít, feltéve ha érti mit mondok, vagy felfogta, hogy már nem egyedül van. Én pedig majd holnap fogok meglepődni, hogy lefeküdtem a vizes fűbe egy idegen drogos éspervagy részeg csaj mellé az éjszaka közepén és úgy kémlelem az eget, mintha a szép tengerparton lennék. Bár ha úgy vesszük - és fene egye meg azt a jó szívemet, hogy én mindenkinek segíteni akarok ki tán rászorul - ez mutatkozik legjobb döntésnek. Itt maradok vele, ha már szerencsétlen nem tud magáról, legalább ne dugja meg öt alkesz, vagy adják el a szerveit.

Értelmetlen gondolatok ezrei meg tízezrei fogannak meg és halnak el rögvest bennem. Azt hiszem ez lefesti kb. az egész életem, vagyis a mostanit. Mindegy. Mindig belekezdek valamibe és hagyom a faszba. Mindegy, ez is. Azért nem jó ha az agyad tiszta, mert akkor faszságokon agyalsz. Mármint igaziakon. Ha ködös, akkor értelmetlen örömöknek hódolsz, ami tök jó, mert azok nem nyomasztanak. A valóság viszont mindig keserű vagy unalmas, vagy ne adj isten kurvára idegesítő, ami meg kibillent magadból és akkor meg az a baj. Ezt beleszervezhetném egy alkoholizmus melletti kampányba, igyál mer' attól jó lesz. Látjuk én is mekkora utat voltam képes bejárni! Egészen Brooklyntól idáig, komolyan hát ezért már járna egy érdemrend. Csak kár, hogy ez a jó hűvös fűszőnyeg nem akar velem elcsúszni hazáig mondjuk. Kb. tudom hol vagyok, vagyis merre, de itt kifúj, ennél több nem megy. Még nem. Felsóhajtok, kicsit vizes lesz az állam a fűtől (és ez most a földkerekség legnagyobb politikai hitvallása volt), de nincs lelkierőm ahhoz, hogy az ujjaimat megmozgassam. Ezért ér totál váratlanul édes kis támadhatatlan vattagolyómban az, hogy gyakorlatilag valami kemény hatol be a mindenbe. A fejemhez. Mi van? Képzelődöm tuti, mert semmi nem ütögeti a fejem. Az egynegyednegyed józan felem azt mondja, hogy dehogynem bazmeg emeld már fel, csak hát lebegek ebben a különös holt térben ahol amúgy minden iszonyat jó és nem akarom tudomásul venni, hogy most így megzavar valami. Lehet éppen a Halál tervez fejberúgni egy hatalmas acélbetétessel én meg filozofálgatok azon, hogy a vattának meg kéne védenie.
Hang. Hát nem ilyennek képzeltem a zord kaszás hangját, vagy csak tökre rájátszik és amúgy ez ilyen álca tudod. De nem, biztos nem a cigimre hívná fel a figyelmem. Vagy pont ellenkezőleg?
- Lehet, nincs gyújtóm. - vagyis lehet van csak fogalmam sincs hol, de ez részletkérdés. Viszont az, hogy így felhívja a figyelmem a skillbeli hiányosságomra, csak emlékeztet az iménti kijelentésemre. Ez gyász. És nekem nem jó ha gyász vagyok, mert akkor a végén telefonálási ingerem lesz, az meg milyen lenne már ha belebrummognék hajnal sokkor bármelyik fülébe. Vicces az tény, meg valahol súrolná a szánalmast is. Felnézek rá, de magasan van és nagyon nem jó érzés. - Huh.. - ejtem vissza a fejem az előbbi magasságomba, ami megint nem jó, mert a szemeim még a fenti képnél tartanak. Egy tök idegen csávó, hát jellemző. - Magasan vagy. - kell pár pillanatnyi lehunyt szemes megnyugvás, hogy ezt a kalandot feldolgozzam testileg is. Az a legfőbb bajom, hogy egy izmosabb tehénszar is két vállra tudna most küldeni, szóval csak lassan a testtel és a komoly mozgást igénylő mozdulatokkal kérem! Agysérülttel állunk szemben.
Valami történik, mert illatot érzek meg és oldalról nettó meleget. Most már fókuszba rakom azért, hogy mi történik. És meglepődöm mert határozottan test formájú a meleg. Most ő lefeküdt mellém? Az alsó ajkamba harapok, mint általában ugye ha valami helyzetben én érzem magam a hülyének. A cigijének a parázsló végét mondjuk élesebben látom jelen helyzetben, de oké ez jó motivációs erő. Felnyögöm magam könyökre és kiveszem a számból az enyémet, hogy felé nyújtsam - vagyis inkább odalóbáljam, mert a tartáshoz kéne valami elhatározásféle is, amivel jelenleg nem rendelkezem. És addig is van időm legalább az arcélét tanulmányozni. Olyan szinten vág tarkón a hitetlen felismerés, hogy hihetetlen. Lustán elmosolyodom. - Mégis felhívtalak csak nem emlékszem? - nem hiszem el, hogy amúgy megtalált itt a parkban. Mikor hívtam fel? Lehet a metrón? Ez tényleg gyász, meg amúgy valahol ijesztő is, azért pár képkockát szeretek magaménak tartani a filmjeimből, a teljes szakadás veszélyes. Idegen ágyak, idegen plafonok, padok, a tudattalanság örök nehéz kérdése, hogy és akkor most mi is történt? De ha ő jött ide, az jó. Az baromi jó és vaó, mert még gyors is volt. Miért nem vártam meg akkor Brooklynban? - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - ha megkapom a cigim, vagyis még előtte, az oldalamra fordulok, hogy lássam is. Már amúgy tényleg. Azért éjjel, a világ szélén táncolva hány csaj fut össze a fűben a saját pasijával? Kábé nulla. A hangsúly a füvön van. Elveszem a cigim, mert hát tőle el lehet és hirtelen úgy nézek rá, mint akinek az orra előtt csapták el a macskáját. - Mit csináltál a hajaddal? Hát mondtam, hogy ne. Tök jól állt. - beleszívok a cigibe és ezt az összehangolt mozdulatsort meg kellene tapsolni, rutin vagy mi. Kérdez valamit és majdnem visszakérdezek, de rájövök, hogy biztos mondtam neki, hogy megyek valahova. Ha jól rémlik nem hívtam el most, mert ketten így már nem jutottunk volna sok jóra. Megerőszakoltam volna egy idegen szobájában. Vagy hánytunk volna kórusban, hát nem tudom melyik a festőibb.
- Tógás buli volt. Egy fos. Egy srácon csak törölköző volt, meg egy gumimatracot kötöttek a hátára övvel. - felnevetek, pedig a találkozás nagy pillanatában elég szánalmasnak tartottam, legalább akkor lepedő vagy valami. - Tudod, szokásos. Mindenki készen, mindenki kefél, vagy izzadva ugrál. - vállat vonnék ha tudnék, de most nem tudok. Megérintem a haját, aminek nem így kellene kinézni. - Ez tényleg hiba volt. Tökre bejött. - de attól még érzem én, hogy nincs meg a magyarázat rá, hogy hogy kerül pontosan ide. Erre a szent helyre, mellém. - Te hol voltál? - hát nem vádló kérdés, de annyira diszkrét mint egy vallatási kérdéssor első alapköve. Mert hát nem tudom, nem úgy néz ki, mint aki aludt. Bár egyébként is fél szemmel látom csak tisztességesen. Követem példáját és én is hanyatt fekszem. - Azt hittem pedig innen Bronxból még a csillagokat se látni. - felnevetek, tudom milyen hely ez, tudom milyen tré a híre, de hé, még itt relatíve megélhető a közeg.

Nem nagyon látok túl az egyméteres zónámon, ami rohadt nagy baj, mert túlélési lehetőségeim jócskán zuhannak ezáltal egy ilyen városban, de nem érzem magam támadhatónak, se veszélyezettnek, voltam én már részeg, az elmúlt időket nézve pedig többször is mint általánosságban. Fura módon az alkoholra nem tudok rászokni, persze a szarabb dolgokra oly könnyen, s mégis, ahogy megérzem a fű és drog szagát a levegőben, máris okádnom kell, ki tudja, lehet ez valami ösztönös ellenkezése mentális erőnlétemnek, vagy emlékek sora önt el és figyelmeztet egy keserű pofonnal, hogy meg ne próbáljak megint olyanná válni, kit máig szívesen letagadnék, noha bizony ha tükörbe nézek, tudom, hogy ott van az a valaki is a rám visszapillantó szempárban. Egyszerűen csak látom és gyűlölöm, undorodok és rettegek tőle, hisz már megtanultam, hogy ő az a valaki, aki a legnagyobb veszélyt jelent az életemre és ez tényleg én magam vagyok.
Tudom milyen szar kifacsart félhalottként fetrengeni a fasz se tudja hol. Kérdem én, miért ne maradék vele? Még nem hányt maga alá, még nem döglik a szíve, de ha így lenne, már telefonálnék és a jelenlegi extra hibbant szavaimmal is nagyon kiosztanám a mentőállomást, hogy tolja ide négy keréken a kornyikáló autót.
Valahol a reális gondolkodás és a transzcendens félhomály között kiszűröm, hogy megértette, amit közöltem vele és még normális válasz is érkezik, habár koordinációs képességét sikerült szépen szétzúznia, ezek összessége pedig tovább ösztönöz, hogy kövessem elhatározásomat, s letegyem magam hátamra. Ha már van cigije, meggyújtom neki. Ekkora táncot még sosem folytattam, az én kezem se teljesen rezzenéstelenül áll egy helyben magától, de ahogy próbálom követni a rendezetlen vonalak útját bejáró cigarettája végét egy újabb oldalra is lapozhatnék kaptáromban. Aztán inkább elveszem tőle és két kezemmel gyújtom meg neki. No mindegy, meggyulladt, mire sikerként könyvelem el az esetet, vagy csak amolyan „ezt is letudtuk” módon elrakom a gyújtót.  
- Parancsolsz? - pillantok rá ismét, miközben kifújom az új cigim első füstnyalábját. Nem igazán tudom, miről beszél, vagy hogy jól értettem-e, amit mondott, végtére is megesik az ilyesmi, van hogy a hangos zene után az istenért se akar elmúlni a fülemben lévő zúgás, vagy csak öregszem, süketülök. Újabb kérdése újabb kérdő pillantásokat szül ki belőlem, de vagyok annyira fáradt, hogy ne kombináljam túl.
- Lenéztem a lábam elé. Néha mások is igazán megtehetnék és egy hangyafasznyit jobb lenne a világ. - Újabb szívás, újabb kifúj, újabb füstfelhő ábrázatában gyönyörködöm, valamiért mindig tetszett, ahogy a kora hajnali utcai lámpa fénye megvilágítja a számat elhagyó füstgomolyagot és melankolikusan kémlelem amíg szét nem diffundál.
- Tudom. - Ezen nincs mit szerénykedni, tudom, hogy jól állt a hosszú haj.
- Kellett a változás, kellett egy kis megújulás, de nem fog sokáig tartani. - Rápillantok, s ez idő alatt láthatja ahogy arcom egésze mimikát vált és rám tőr egy újabb "miafasz". - Baszki, honnan tudtad, hogy más lett? - ráncolom szemöldökeimet és felkönyökölök, mintha így jobban láthatnám arcát, pásztázom, de nem ismerős, ami ugyebár semmit sem jelent, a régi osztálytársaimat se ismerem meg, a gimi előttiek mellett meg aztán főleg fapofával elmegyek, de hát ha egyszer rég volt és annyi emberrel találkozok szerte a világban, akkor ne csodálkozzon senki, hogy szelektál az agyam, tehát megeshet, hogy amúgy őt is valahonnan pont ismerem, ami nagy poén lenne, de benne van a pakliban.
Nem akarok akkora paraszt lenni, főleg ezután, szóval jobb ha a bulira térünk rá, már ha egyáltalán akar róla beszélni, meg emlékezni, persze csak ha tud olyat.
- Szóval az a tipikus buli, ami a legtöbb filmben meg zenevideóban szerepel, mi? - jelenik meg rajtam egy részben megvető, részben siránkozó halvány mosoly mielőtt ismét számba tenném a cigimet és hagyom, hogy megérintse hajamat, ha már ennyire sajnálja hogy levágattam. Nos, legalább a gének nem vesztek el az olló által és a tapintása megmaradt a réginek, azt hiszem. Együtt érző pillantással húzom el szám sarkát, jelezvén, hogy értem, sajnálja, de most ez van, ezt kell szeretni, majd megnő.
- Kocsmázni régi haverokkal, de nem volt jó. Űrlénynek éreztem magam mellettük, nem vagyok én közéjük való és kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy egy lakáson, szobán vagy házon kívül nem tartozom rohadtul sehová sem. - Csak az otthon az, ami fix, csak Diane ki konstans számomra, minden más annyira idegennek és keserűnek hat, igen, ezt én mondom, de így van és ritkán tudom ez kimondani. Húgommal sikerült kibékülnöm, de mivel elköltöztem tőle, nagyon furcsa érzés van bennem, részben bűntudat, holott tudtam, hogy ezt kell tennem, ez a helyes. Ezra esetében még mindig görcsöl a gyomrom, mert fasz se tudja mi van most és nyilván nem akarom ezt a hullaszagot, de már nem érzem azt, hogy tényleg ismerem őt. Ami pedig a régi gimis osztálytársakat illeti, nos, őket meg aztán jobb ha hagyjuk is. Ez az éjszaka is jobb lett volna, ha nem úgy végződik, hogy egy franc se tudja ki mellett heverek a fűben, hanem otthon felkelek reggel a meleg ágyban.
Felnézek az égre. Vannak csillagok? Lehetséges amúgy, nagyon hunyorítok, hogy kiszűrjem őket, de egy kis fantázia mindent megold, még akkor is ha még borús maradna az ég egy eső után.
- Nagy a fényszennyezés, de jah, biztosan nagyon szépen csillognak odafenn. - Inkább aludnom kellene, mint csillagokat, repülőket és műholdakat nézegetnem, bár nincs ellenemre, csak kifolyik a szemem. Meg is törlöm őket, akár a kisgyermek, ki most nyitotta ki szemeit egy rövidke alvás után és próbálja felfogni, hogy merre van. Kicsit így érzem magam én is, csak a fáradtság mellett az alkohol is megtette hatását.  

Valahol kezdem érezni, hogy kicsit súrolom a vicc kategóriát ezzel a mai húzással. Mármint nyilvánvalóan a koliban kellett volna maradnom valamelyik csajnál, mondjuk Anette-nél, a hülye franciánál, aki úgyse beszél normálisan angolul, ellenben mindig tele van fura kajákkal. Nála jó lett volna mondjuk holnap délig amíg kitalálom, hogy működik a magamhoz térés. De hát mostanában mindig elkap egy hév, hogy nem akarok ott lenni senkinél mert már van hol aludnom ami magamnak normális, ahol az én illatommal van tele minden és ahol nyugodtan fetrenghetek anélkül, hogy bárki különösebben hozzám akarna szólni. Mármint talán Dí és Fab igen, de van egy kimondatlan aranyszabályunk, a csukott ajtón kopogásra ha nem felelnek vagy anyáznak válaszként akkor nem megyünk be és ez kurva jól működik. Viszont ez valami univerzum vagy karma vagy nem tudom, hogy pont Dandy mászkál erre. Kajak nem emlékszem rá, hogy felhívtam. És az most akkor jó jel, hogy felhívom, hogy azt se tudom merre van Észak? Vagy nem jó és gyász vagyok, mert elrángattam otthonról, netán valahonnan? Ajjjjjj nem akar igazán működni az agyam. Azért nem alszom még valami holdkóros álomban mert a spuri dolgoztat, csak felállni nem tudok. Még nem.
- Mindegy, nem fontos. - legyintek kábán, hát ha felhívtam hát felhívtam, most nem ez a lényeg már, hanem, hogy itt van. És ez tök jó, mert legalább nem vagyok egyedül a gyéren bevilágított parkban és remélhetőleg reggel nem vesék nélkül fogok felébredni (Ez a gondolat nem teljesen jut be az állományba, szerzői felelősség. a szerk.) Mindegy, van. Jók a radarjai, vagy látott jéghoki szlalomban közlekedni valahol az úton. Oly lényegtelen.
- Ennyi? Lenéztél a lábad elé. - felnevetek a groteszkségén az egésznek. Akkor most keresett és ez tök véletlen? Tényleg tök véletlen? Komolyan vicces. Mint valami Superman aki jókor érkezik jó időben, de az egészben a paradoxon, hogy nem is akar megérkezni, vagy még fejbe is billenti véletlen a megmentendőt. Bár ezt a szót nem használnám magamra, mert nem kell engem megmenteni igazság szerint semmitől, csak jobb, ha nem vagyok egyedül.
- Megújulás, változás micsoda nagy szavak. A tükörképed újul csak. - pedig szerettem a haját, mindenkinek szeretem a haját. Beletúrni, megsimogatni. Teljesen más vele az arcuk, szóval ezt most nem is értem. Nem is mondta, hogy készül rá. Főleg mert külön mondtam egyszer, hogy ne már. De személyes szabadság vagy minek nevezik ezt, hát nem ugathatok bele voltaképpen. Kár, hogy egyes részei a fejemnek nem így vélekednek a kérdésről. - Hát tán feltűnik baszod ilyen közelről. - felnevetek, némi hitetlenkedéssel. Hát itt van pár centire és látom, hogy nem olyan mint két napja. Meg mintha kicsit világosabb lenne, de lehet ez csak a gyér megvilágítás miatt van. Mindenesetre megsimogatom amit hagyott belőle. Nem fog sokáig tartani, hát remélem én is, egész megszoktam az elmúlt félévben, hogy össze-vissza áll neki egy csomószor a rengeteg önkéntelen mozdulat miatt.
- Azok jobbak mindig, ez most csak. - mutogatok bénán a kezeimmel is - szétesett. Mindenki szétesett. Meg az egész. Egyszerűen szar volt. - nem is értem minek reagálom le ezeket a meghívókat. Persze mert a mentorommal kellett találkozni és a kezembe nyomták azok az idióták a szórólapokat én meg nyilván felcsillanó tekintettel gondoltam bele egy ereszd el a hajamat dologba, amiből meg nem lett semmi. És erről meg Bowman a mentorom tehet. "Miss Shirely 3 kötelező tárgyból áll bukásra, lesz ebből még valami?" És le kell tenni az esküt, hogy lesz ami őt nem érdekli és engem sem érdekel. Így működik, minden így működik. A végén jössz rá, hogy amúgy senkit se érdekelt. A kirendelt szobatársam is vagy ötödjére vált szakot. Most éppen művész, bár a képei szarok. De tudom, hogy dug az egyik tényleg jóval, aki mindig belejavítgat neki. Így meg mindig átcsúszik a gyakorlati jegyes vizsgákon.
- Szarul érzed magad valamiért? - kérdezem kíváncsian, mert az oké, hogy inkább elvonulna. Néha én is érzek belőle antiszoc illatot, de hát nálunk nem nagyon van olyan, hogy magányos órák, mert valaki úgyis felhív vagy beállít onnantól meg úgyis eldobod a gyeplőt egy idő után. Mert vagy átveszed az érzést és osztozol, vagy maradsz kívül és akkor meg elbaszottnak tűnik mindenki magadon kívül. - Hé, hát kapcsolj ki egy kicsit. Nem foglak hívogatni meg ilyesmi. - ezt muszáj elmondanom, mert hát gondolom ebbe én sem tartozom bele, ha egyedül akar lenni meg minden. Velem már nem egyedül van, mert a fentebbi fog beigazolódni. Meg fog csörrenni a telefon és valami el fog kezdődni. Mindig így van. Szóval megértem meg minden, asszem. Holnap már lehet nem leszek ilyen kurva megértő, mert sajnos ez van, van egy ritka faszfej oldalam, ami jobb szereti ha minden úgy történik ahogy ő elgondolja. - Egyedül kell lenned akkor. Fellélegezni meg mérlegelni. Elvileg mindenkinek kéne pár ilyen nap egy hónapban. - tessék már intervallumban gondolkodom, már rögtön adok kedvezményt is, hát milyen hülye vagyok én? Na meg életvezetési tanács pont tőlem, aki akkor sincs egyedül amikor kéne? Mert látjuk, rögtön odaköltöztettem magamhoz két embert is. Erre azt mondaná egy okos, hogy járjak el pszichológushoz mert biztos nem oké valami. Nem járnék. Nincs rá szükségem. Én is hanyatt fordulok, csak kicsit lódul meg a fejem, de alá ékelem a táskám és máris sokkal jobb. Én látom a csillagokat is, azt hiszem látom őket.
- Tipikus te, az okos gondolattal kimondani a nyilvánvalót. - ezt egyébként bírom benne, hogy amúgy tök intelligens és szórakoztató is, na meg kiváltképp szexinek tartom ha egy faszi okos, valamiért megfog. Bár vele nem pont így kezdődött a történetem, de az meg kit érdekel. Ha mindig a múltban vájkálunk, elföldeljük a jelent is. - Nem is értem, hogy kerülhettél elbaszott közegbe. Annyi lehetőség sorakozhatna előtted. - és velem vered el az időd, de ezt nem mondom ki mert az tökre beismerése lenne annak, hogy felmértem az elbaszottsági szintem. Nincs motivációm az az igazság. Pénzt hajtok, hogy jól érezzem magam és megint pénzt, hogy kielégítsem a szükségleteimet. Nekem nem fér most bele semmi más, semmi normális. Pedig te normális vagy, lehetnél. Szerintem. Sose értettem miért vagy egyáltalán mellettem. Sose.
- Amúgy meg sose akartál egyetemre menni? - nézek rá kérdőn, de valójában azt se tudom milyen anyagi helyzetben van a családja. Felsikkant bennem a normális én, hogy pedig tudnom kéne. Beszélnünk kellett volna erről. És amúgy is, ő nem jelentkezett, hogy költözne hozzám én meg nem rohantam megkérdezni, hogy akarja-e. Biztos minden rendben belül? Bennünk? - Elaludt a cigim. - állapítom meg és felé nyújtom, segítsen ki.

Ezeregy oka lehet, hogy miért nem értem amit mond és pontosan az a különbség a részeg és a józan énem között, hogy részegen jobban leszarom az összefüggéseket és legyintek olyan dolgokra, amin józanon addig csüngnék, amíg ki nem csavarom a szálat, vagy faggatom ki az illetékeseket és be kell vallanom, hogy ezért olyan kurva jó érzés az ivás, szerintem ha nem tenném időnként, akkor teljesen szétcseszném magamat és igen, akkor cseszném szét magam ha nem innék, mert minden szaron felbaszom az agyam és infarktus fog elvinni még mielőtt a cigi lőné be mellékhatását. Csak hát józanon nem így gondolkozok, akkor rávágom, hogy nincs időm inni és ez sajna valóban így is van.
Vele együtt legyintek a félreértésre, ha akkora jelentősége lenne, nem gondolnám, hogy csak úgy átugrana rajta, bár nem tudom miért érdekesebb téma, az hogy hogyan találtam rá, eléggé egyszerű a történet meg kell hagyni, s tény hogy hihetetlennek tűnik az ártatlan vagy épp nagyon is tudatos mozdulat, hisz isten nyila kellett, hogy még láttam pár méternyit előrefelé és nem gyalogoltam át rajta.
- Ennyi. De azt elhiheted, hogy én mindig jókor vagyok jó helyen. - Ehhez baromi szívesen hozzátenném, hogy "bassza meg", mert inkább érzem hátrányként, mintsem számomra pozitívumként és most nem arra gondolok, hogy sajnálnám az emberektől a segítségemet, mert pont ez a része nem bánt, de azért jó lenne ha a baj elkerülne és nem tanúként vinnének be valami halál mögötti bíróságra, hogy nyilatkozzak olyan személyek felől aki mellett csak jókor elsétáltam. No, de ez se most volt.
- Ha már a tükörképem megújul, boldog leszek, de baszki, ebben se nagyon hiszek, jó, most más a hajam, de attól még kurvára ugyanaz a pofa néz vissza rám ugyanolyan szemekkel a tükörből - felelem felnevetve, persze azért nem lehetek nagyon szigorú magamhoz, mert többet változtam az elmúlt 5 évben, mint például húgom.
Sorra jönnek a kérdések fejemben, hogy honnan tud ennyi mindent rólam, míg nem muszáj vagyok meggyőznöm magam, hogy biztosan ismerem, csak még nem tudok róla és ilyen helyzetben eléggé kínos visszakérdezni, amolyan "helló ki vagy?" módon, főleg, ha józanon beugrik az arca és fejemhez csapok majd hogy kivel beszélgettem. Most is olyan határozottsággal esik nekem, hogy valamiért lélekben hátrálok kettőt és azt mondom, "oké, biztosan tökre igazad van". Nem válaszolok, de nevetésére erősen elmosolyodok. Jóízűen nevet, ha mondhatom így és ezt jó hallani, hiába van tele a hangja megannyi teherrel és egy apró elégikus csengéssel valahol a legeldugottabb hangfoszlányok mélyén.
Nyilván buliban volt. Annak tűnik, vagy mit tudom én, de mindenesetre beletaláltam, szóval jah, buli, ráadásul rosszabb is mint felvázoltam magamnak lelki szemeim elé az általa adott jelzők alapján. Ilyenkor annyira örülök, hogy nem járok ezen helyekre, biztosan csak sok piával és droggal tudnám túlélni, előbbi sokba kerül, utóbbi meg hát... arról meg leszoktam.
- Sokat vittél be? - kérdezem, hogy legalább ezt felmérjem rajta, a szemén látszik, hogy nem tiszta és ez nem alkohol. - Abból... a cuccból... - pontosítok, bár szerintem egyértelmű a kérdésem, kimondani a nevét meg nem akarom, mert egyrészt, nem is tudhatom mit nyalt fel és honnan, másrészt meg jobb nem kimondani.
- Mi? Nem - kapom fel fejemet a kérdésére, amivel felméri az állapotomat. Nem tudom pontosan, hogy testi vagy lelki szarullétre kérdez rá, de mindkettőre kielégítő választ akarok adni. - Csak kezdem azt érezni, hogy kicsúszik kezeim közül minden és rohadtul nem én irányítom az életemet, hanem már csak próbálom utolérni azt. De nincs pánik, meg nem érzem magam rosszul, talán kicsit megrendültem, de ennyi, majd elmúlik aztán kész. - Ne foglalkozzon vele, én se igazán tudom. Sok volt ez most így, hirtelen házasság, gyerek, vajon jó apa leszek-e? Vajon most tényleg ez a helyes, hogy itt dohányzok részegen egy csaj mellett Bronx közepén a földön... Lehet nem így kellene élnem és nem is ilyen életet akarok magamnak, nagyobb eleganciára és jobb értékrendre vágyom, olyanra amit Natalie hordoz magában, mindössze remélem, hogy ezt meg tudom neki adni, miközben kurvára Miles a nevem és kívül-belül kötődöm nem csak nevemmel ahhoz a közeghez, ahonnan származom. Ez félelemmel tölt el. Tán sosem leszek képes elhagyni azt, ki egykor voltam, de még jobban félek feltenni a kérdést magamtól, hogy vajon tényleg akarom-e?  
Eléggé elmélkedek magamban, úgyhogy hullámcsapásként ér a hangja. Fogalmam sincs még mindig, hogy ki ez, de valamire rohadtul nem emlékszem, mert még a számomat is tudja. Otthon átnyálazom a telefonkönyvemet.
- Áá, nem kell ez, nem akarom nélkülözni a világot. - Nem jó. Be tudok fordulni teljesen, de abból nem könnyű kikeveredni. Nem tehetem meg, hogy bezárkózok, avagy elzárkózok a világ elől.
Inkább az eget kezdem el fürkészni. Eléggé homályosan veszem ki a felhőket, de szerintem vannak az égen, ahogy talán csillagok is. Tisztán emlékszem, hogy milyen volt a látkép az erdei nászutas szállásunkon, hát nem ilyen, ahhoz képest ez az ég szinte világít az alatta lévő fénytől. A csaj felé pillantok és egy halvány mosolyt megengedek magamnak. Igaza van, jól ismer. Ez gecire ijesztő basszus!
Mélyet szívok cigimbe, miközben hallgatom őt, aztán felnevetek, mikor elbaszott közegről beszél.
- Beleszülettem. - Röviden ennyi. - Anyám szerintem még terhesen is minden drogot összenyalt, csoda hogy nem lettem mutáns, vagy fogyatékos. Bár lehet az vagyok. - Fekete vicc.
- Dehogynem! De ahhoz pénz kell, kibaszottul sok pénz és valamiért sosem akarnak elém dobni egy zsáknyival. - Király lett volna egyetemre menni, de nem tehettem meg, egyrészt nem is voltak olyanok a jegyeim, másrészt kosárbajnok sem voltam, meg még színészkedni, meg festegetni sem tudtam kimagaslóan, mindazonáltal megvan a magamhoz és a túléléshez való eszem, szóval maradt nekem a kórházak által támogatott paramedikus képzés. Jó ez így.
- Na de ennyit rólam, most inkább mesélj te... - kérem meg, miközben elveszem tőle a kialudt cigijét, zsebemből előtúrom az öngyújtómat és újra meggyújtva szájába nyomom. - Mesélj valamit jó sztorit, vagy bármit, amit nem tudhatok... - Avagy kérlek mutatkozz már be, mert még mindig fingom nincs, hogy ki vagy. 

Ha hinnék valami karmikus-kozmikus hihetetlen nagy IZÉBEN, akkor most megkérném, hogy alkalmasint gyűrűzzön meg majd pár év múlva (mekkora távlat buhh), mert hát ez már egy jel vagy valami ilyesmi. Vagy amúgy egy földönkívüli, netán bennem van egy chip amiről nem tudok, fogalmam sincs. Viszont itt van, én meg nem vagyok egyedül, szóval a mai este sikeressége határozottan kezd jó formát ölteni, az olyan apróságok meg, hogy mennyi az idő, vagy hogyan jutok pontosan és konkrétan haza, jelenleg meg nem érdekelnek.
- Kivételesen nem ellenkezem. - felnevetek rövidkén, mert általában ellenkezek vele, vagyis inkább felülírom amit mond, pedig nincs gond a hallásommal. Csak nem tudom, ilyen vagyok. Ha hagyják. Pedig van amikor átmegyek beleegyezőbe, odaadom a gyeplőt, hogy ne mindig az én kezem törje fel, de ez keveseknek adatik meg.
- Hát ezt mondom én is. Növeszd vissza, az bejön. - most vágatta le, kár, hogy instant nem növesztheti vissza. Szeretem álmában buzerálni a haját, ez valami kényszeresség vagy nem is tudom. Simogatom mindig, bár eddig még nem ágált. A bennem élő gonosz konspirációs nőstény viszont megkocogtatja a fogaimat: hát mi van ha pont ezért? Ha pont leszarja amúgy mit magyarázok neki és tökéletesen megy a saját feje után, elhitetve velem, a balfasszal, hogy amúgy figyel rám meg minden? Na akkor mi van, Jaye hercegnő? Basszus, hát ezen most nem tudok gondolkodni. Olyan elbaszott ez az egész valahol, vagy csak én. Fogalmam sincs. Már párszor úgy döntöttem, hogy hát akkor most mi ezt fejezzük be szépen, mert nincs értelme, de megjelent én meg beengedtem és folytatódott tovább. Ja kérdez. Ránézek és vállat vonok fektemben.
- Fogalmam sincs. - hát tényleg nincs, ilyenkor már mindegy a mennyiség, mert hát nem ez számít igaz? Az is lehet, hogy tabletta volt. Lehet, hogy por. Már nem emlékszem, nem annyira vesztem el ebben a részletben. - Fontos infó lenne? - kérdő a tekintetem, mondjuk nem tudom miért lenne. Mert őt nem hívtam most? Nem tudom miért nem hívtam, pedig stabilabb nekem ha ott van, akár ő, akár valaki más. De ilyen ha egyedül megyek. Valami mindig történik, bár én legalább nem vagyok távol napokig, mint egyesek szoktak.
- Nem tudtam, hogy ennyire nyomasztanak a dolgok. - a hangomba beköltözik az együttérzés, ez úgy látszik valami női bekódolás, még egy hajléktalan indiaival is képes vagyok együttérezni ha úgy van. Már nem mintha őt egy szinten tartanám egy hajléktalan indiaival, ez csak párhuzam. Nézem az arcát, amit megnéztem már magamnak vagy tízezerszer meg minden, főleg mert én tudom, hogy valójában az első éjszakánk is amúgy egy nagy mindegy volt, de ő maradt azóta. - Figyelj! - fordulok és befogom a száját, hát tudja, hogy nem szeretem ha rosszkedvű akár ő, akár amúgy bárki, mert a rossz dolgok lehúznak tökre akkor meg a fenének dolgozik a sok cucc az emberben ugyebár, meg hát na, csak ne. - Fiatal vagy, okos és kábé még ezernyi dolgot megtehetsz az út végéig. És ha bárkiben ott van az esély, hogy tartson kontrollt az te vagy baszki. - azt hiszem még sose toltam neki egy monológba ennyi dicséretet, lévén legtöbbször már csak motymorékolunk a másiknak, amit az meg sem hall, de jó van az, nem kell törődni mindig mindennel.
- Hát..oké. - elmosolyodom, valamiért mintha megint nekem adná a győzelmi zászlót, mert ha nem akar befordulni az azt jelenti, hogy mégis kereshetem, vagyis nem zár ki, ami végeredményben..izé, jó. Huh de súlyos globálban gondolkodni pont most, de nem mi lennénk ha ez nem így lenne. Hiába no, kapcsolatban vagy miben nem túl könnyű a lapjárás.
- Sose beszéltél az édesanyádról. - nézem én is az eget, mert hát az annyival egyszerűbb testhelyzetet hív elő és sóhajtok is egy hatalmasat, mintha legalábbis a Himaláját másztam volna meg, vagy valami hasonlót. Nem túl jó dolog valljuk be. - Amúgy ja, pont gondolkodtam ezen, hogy tuti valami földönkívüli vagy. - ugyanis még mindig nem emlékszem, hogy felhívtam volna, tehát tuti rejtély marad, hogy mégis hogy a faszba talált meg. De végül felnevetek, mert akkor ilyen tök hosszú ujjai lennének meg minden, azt meg már észrevettem volna ugyebár, de tudom, hogy szép a keze. Nem fetisiszta vagyok, csak más dolgokat nézek meg mint mások. Például ha nem passzol a cipő, akkor lehet akármilyen helyes a pofi, egyszerűen vége.
- Ja, hát ez ismerős. - felnevetek, az én tárcámon is mindig keresztül fúj a szél, bár talán ha nem csesznék el minden összepultozott centet faszságokra, másképp állnék, de hát...ja, így sosem lesz La Perla bugyim, vagyis nem mostanában lesz. Gyász. - Na de - hát olyan könnyen nem cuppanok le egy témáról barátom, szóval ne is reméld, hogy lerázol az elméleti síkokról - ha bármit csinálhatnál most, mit csinálnál? Vagy inkább hova képzelnéd el magad..érted. - mert balfaszul teszem fel a kérdést is, pedig arra vagyok kíváncsi, hogy feltételezett jelenben mi történne. Hova látja magát. Csak érdekel. Valami alap pszichos kurzuson mindig ilyenekről dumáltunk, a csávó börtönpszichológus volt és tök jó gyakorlatai voltak.
- Meséljek? - nézek rá, mintha hirtelen kinőtt volna a második feje. Sose szokta kérni, hogy meséljek. Jó beteg egy éjszaka ez, annyi bizonyos. Vagy pont király. Még nem döntöttem el. - Tengerbiológus akartam lenni. Meg akartam érinteni egy nagy fehér cápát. Tudom, nem lenne már karom, de szerettem volna. - és nem lett belőle semmi, most az egyetemből se lesz semmi. Hát nem pont ezt ígértem meg az anyámnak. - Nem csak te félsz, néha engem is elkap a görcs, hogy lehet szarul csinálom az egészet - és elkezdek mutogatni, istenem - mert tudod, van ez az este most. Ha nem te jössz hanem a késes gyilkos, akkor ennyi? - kerül a számba egy cigi és kicsit másképp is tudok már artikulálni, szegényt telefújom talán füsttel. - De tudod ezt sem fogom jelnek venni, mert megint ez lesz úgyis. És talán nincs is értelme ezen pörögni. - legyintek, mondtam, hogy nem kel a lehúzás, erre én húzom le magam. Vicc. Vagyok. - Felejtsd el. Nem lényeg. - mint mindig, általában mindenre ezt mondom. Nem lényeg. - Biztos hülyének gondolsz. - fordulok megint oldalra, kisöpröm a hajam az arcomból. - Nem akarom elcseszni a hangulatot. Mosolyogj. - húzom én félmosolyra az ő száját, mert két oldalról már túl komplex lenne és ráborulnék a fenébe, abból meg tudjuk, sejtjük mi lenne. - Hazakísérsz amúgy majd? - nézek rá tök ártatlan arccal, mert valljuk be, mostani helyzetemhez képest ez tök logikus kérdés..vagy kérés.

Sok év tapasztalattal a hátam mögött jól tudom, hogyha egy nő nem ellenkezik, nem ejt további megjegyzéseket, az egyszerűen maga a győzelem nekünk férfiaknak, ritkán fordul elő, úgyhogy meg kell becsülni ezen alkalmakat. Diane is elég határozott nő, amit mellesleg nagyon szeretek benne és máig úgy tartom jónak, hogy ha valami nyomja a szívét nem csak lelkileg, de valami apróbb dologgal kapcsolatban, akkor inkább mondja ki, mintsem szálka maradjon benne. Nem mintha jelenleg sok erőm lenne vitába, vagy bonyolultabb beszélgetésekbe keveredni, különösen nem egy olyan karizmatikus nővel, mint aki mellettem van és engem nagyon jól ismer, legyen ő bárki lánya is.
- Oké - Igen, tudom, megértettem, hosszú haj a menő, meg abban amúgy teljesen igaza van mindenkinek, hogy hosszú hajjal vagyok Aston és egyébként ezzel én is így vagyok, nem szándékom átmenni rajta többször fűnyíróval, viszont nem bánom, hogy szerelés idejére levágattam. Felbaszott egyik meleg napon, én meg tettem azért, hogy ne szenvedjek tőle, alapvetően nem érzem tragédiának ezt a néhány hónapnyi változást, a csajok már annál inkább.
Tök jól elfekszem a füvön és ő se néz ki rosszul, mármint sokkal szarabbul is lehetne, de valós, hogy most elterelem a figyelmét, végtére is egy pacának tűnik mikor rátaláltam, nehogy aztán miattam legyen baja. Meg azért nem árt tudni miből mennyi, csak a biztonság kedvéért, persze hülye kérdés, mert egy idő után nem tudja már követni se és pont ez a veszélyes.
- Tulajdonképpen nem - vonok vállat a nyugalom szigetén feküdvén. - De ha szarul érzed magad, túladagolás környékére kerültél, vagy valamilyen kereszt-mellékhatások összecsapnának benned, akkor fenntartok egy ajánlatot számodra, hogy bevigyelek a kórházba. Nyilván nem erőltetem, meg is tűnsz szardarabnak. - Lehet nem ez lenne az ideális szóhasználat egy nővel szemben és sokszor elgondolkodtam, hogy ha Natalie elhagyna, tán a büdös életbe nem tudnék összeszedni senkit sem, meglehet nem is érdemelnék új esélyt. Már mindegy, ilyen vagyok és remélhetőleg még csak a gondolatnak se kell felmerülnie bennem, hogy udvarolnom kellene olyas valakinek, aki nem ismer engem.
Nem szoktam lelkizni, úgy általánosan sem táron fel mi szívem mélyén bugyog, úgyhogy most ritka pillanatokat élek át és rohadtul furcsa érzés. Tengek egy űrben két gondolat közé zárva, mert egyfelől egy szavam sem lehetne, megvan mindenem, szép az életem, van munkám, feleségem, hamarosan gyermekek is születik, egyszóval pofa be és nincs mit panaszkodni, holott ha mélyebbre ásunk, azért én is ki tudnék tölteni két órát a pszichológusnál. Ki nem? Most őszintén...
Meghallom együtt érző hangját és meglepetten fordulok felé, magamat leptem meg, hogy tényleg így kibuktam belőlem azon szavak, amik nem szoktak.
Azt a geci! Most már tényleg megnézem jól, hogy kivel beszélek, leszkennelem az arcát, de kibaszottul nem ismerős még mindig, holott egyfolytában olyanokat mond, amik a dartsban sorra hozzák neki az ötven pontokat.
- Igen... - Én vagyok, akinek stabil vázat kell képeznie. Tudom, csak nem vagyok betonból. - Nem tervezek összeroskadni - nézek rá magabiztosan, de nagyon is emberi szemekkel. Családapa leszek. Mentőtiszt vagyok az EMT-sek között, egyszerűen nem fordulhat elő, hogy ne tartsak kontrollt és ehhez az kell, hogy ne forduljak befelé, ne vonuljak el a világtól.
Pontosabb megfogalmazás, ha azt mondom, hogy elcseszett közegbe nem kerültem, hanem beleszülettem, s onnan léptem tovább.
- Nem szeretek róla beszélni. Senki se szeret olyan témára evezni, amire nem büszke. - Szerintem nem anyám az, akinek tulajdonságai meghatároznak engem, mármint személyiségileg, úgyhogy minek is terelném rá a szót? - Fájó pont az életemben.  
Szinte Szingapúrig elér a sóhajtása, részben teljesen átérzem. Bárcsak egy sóhajtással ki tudnánk lehelni az összes gondjainkat. Túl egyszerű lenne.
Felnevetek, hogy űrlénynek gondolt olykor (azon már sikerül túljutnom, hogy ugyan mikor is találkoztunk, hogy annak gondolhasson), vannak pillanatok, mikor én is érzem, teljesen máshogy szemlélem a világot mint mások, vagy úgy általánosságban az emberek. Ha úrlény lennék, legalább lehetne valami fasza képességem, nem csak az örökös what the fuck gondolatbuborékok fejem felett.
Egyetem az pénz kérdése, aki ezt nem vallja be magának, annak még nem estek ki a tejfogai. Irigylem azokat, kiknek szülei már születésétől fogva spórolják neki az egyetemi lóvét, nos nekem nincs ilyen luxusban részem.  
Kérdésére elsőként nyögök egy szépet, aztán úgy nézek rá, mint aki nem hiszi el, hogy tényleg kapott egy ilyen nehéz kérdést hulla fáradtan, amihez gondolkodás kellene. Harmadik reakciómra pedig némiképp könyörögnek szemeim, hogy hagy ne kelljen válaszolnom, aztán megadom magam, visszafordulok az ég felé és elkezdem azt, ami egyébként megy nekem, csak most túl nagy energiabefektetéssel jár. Igyekszem elmélyülni agyamban és az egyébként tök jó kérdésre őszintén válaszolni, csak hát az energia... nagyjából úgy érzem magam, mintha emberként éjszaka próbálnék meg fotoszintetizálni.
- Otthon lennék, a szobámban, elterülnék háton fekve az ágyon és gyermekemmel a hasamon együtt merülnék álomba. - Ha behunyom a szemem, ezt az idillikus képet látom magam előtt, noha lehet, hogy munkára értette a kérdést, de arra nem tudnék válaszolni. Viszont egy valamit nagyon megköszönhetek neki... ráébresztett arra, hogy lényegében minden mi legfőbb vágyam az megvalósulni látszik. Lassan ki fog derülni, hogy fiú lesz, vagy lány.
De ennyi elég is rólam, mert túl sokat beszéltem magamról és még csak azt sem tudom, hogy kinek. Holnap rohadtul mérges leszek magamra.
- Ühüm - bólintok visszakérdezésére, megerősítve, hogy igen, tök jó lenne.
- Maradna karod szerintem, nem annyira halálosak az emberre, mint amennyire beállítják őket, persze nem egy kiéhezett példánynak érdemes vérző kezet nyújtani. - Nem kötözködni szándékozok, csak felbasz, hogy az állatokat úgy mutatják be, mint akik szándékosan mennek neki az embernek. Ha nem kelt az ember olyan gyanút, hogy ő egy kicseszett fóka és higgadt állapotban simogatja meg a cápát, akkor baromi nagy a valószínűsége hogy barátságos állatot fog megtapizni. - Azért még nem vetetted el, ugye? Meg fogod próbálni az egyetemet? - Ha igazán ezt szeretné, akkor tesz érte, ha más jobban hívogató, akkor nem is akarja igazán és ez nem csak rá és nem csak a tengerbiológiára igaz az én filozófiám szerint.
- Akkor ennyi... - enyhén lejtő hanglejtésben mondom ki, mi igaz és valós. Ha késes gyilkos jött volna, halott lenne. De nem így lett, ezen pedig nem éri meg rágódni, ahogy ő is mondja, még ha kicsit érthetetlenül is. - Hát jah, ha legközelebb szednél valamit, úgysem az fog megállítani, hogy mi van ha jön késsel valaki aztán a buli után megtalál vele. Sokkal erősebb motiváció kell ahhoz, hogy valaki letegyen, abbahagyjon bármit is... - Szakavatottan beszélek? Igen. Az vagyok, átéltem.
- Dehogy gondollak hülyének! - vágom rá egyből, ahogy megérzem, hogy kezd lemondó lenni. - Én is benne voltam ebben a szarban nyakig. És ha megengeded, hogy tanácsoljak, vagy jósoljak valamit, mint egy kibaszott sámán, akkor megsúgom, hogy a motiváció nem tárgy vagy életcél lesz, hanem egy személy. - Nekem a húgom volt, miatta letettem mindent és sikerült. Pokolian nehéz volt, de sikerült. Most a dohányt akarom megvonni magamtól, a feleségem és a gyermekem miatt.
Persze az a fránya hangulat... Ahogy megérzem hogy feszül felfelé szám sarka hátrébb billentem fejemet, hogy megakadályozzam benne, de amit akart, elérte, mosolygok, csak most magamtól és én sem veszem észre.
- Kibaszottul olyan a mosolyom mint egy tevének... - Nem vagyok egy szépen nevetős típus, nah.
- Simán! - Egyrészt mit kezdjek a fűben az első buszig? Másrészt, volt egy önvédelmező késztetés bennem, amiért nem hagytam egyedül itt, ugyanilyen mentalitással rendelkezem most is, nyilván nem engedném, hogy egyedül bolyongjon haza.

Most asszem frankón elérte azt a pontot, hogy szívből elnevessem magam. A szavai olyan komolyan csendülnek, a helyzetünkhöz meg az egyébkénti létünkhöz képest mégis túl banálisnak, hogy nem tudom megállni, hogy felnevessek. Én, egy kórházban, ahol aztán mindenféle tűket meg egyéb vackokat fognak majd belém dugdosni és a korom miatt vélhetően beutalnak valami kötelező terápiára, holott nem vagyok narkós, csak alkalmi használó meg minden. De ezt a hülye seggfejeknek odabent úgyis hiába magyaráznám. Szóval bármilyen aranyosan naiv ez a szent szöveg, nálam nem fog nyerni.
- Pontosan tudod mivel jár egy kórház és képes lennél betuszkolni oda? - nézek rá felvont szemöldökkel, némileg vádlón, mert hát ja hajlamos vagyok olykor ilyen hangnembe is beleesni, kábé bárkivel. Ő miért is lenne kivétel, amikor fél éve velem van vagy mi? - Nem kösz. Inkább fektemben maradok a parkban. Tudod, hogy úgysem lesz semmi gáz. - mert nem lesz, mert mindig mindenből eddig fel lehetett állni, ki lehetett tisztulni és kábé ennyi a lényeg. A hogyan meg a miként meg úgysem érdekel senkit. Részletek, mocskos kis részletek és általában a buli végeztével úgysem érdekel senkit, hogy kivel találkozott. Sok esetben az sem, hogy kivel dugott sikítva. Ilyen ez, ennek se kell nagy feneket keríteni, holnap is nap lesz.
- Még jó, hogy nem. - felhorkanok, még csak az kéne nekem, hogy most magába dőljön mint a kártyavár. Bár akkor asszem köztünk is vége lenne ennek a valaminek ami most van, mert hát ha ő elvonul mint valami szerzetes akkor én mégis mihez kezdenék? Várjak ki? Meddig? Megint fél évig? Na nem, ha akar egyedüllétet vagy bármit akkor nyilván majd kimondja, már ha komolyan gondolja, hogy nem akar látni meg átjönni meg ilyenek. Csak nem akarom, hogy szarul legyen, ennyi az egész. Ő ne. Maga miatt ne, mert túl intelligensnek tartom, hogy összedőljön és belesüllyedjen valami mocsárba.
- Bocs. Nem is akarom vesézgetni meg ilyenek, csak megjegyeztem, hogy még nem beszéltél róla. - nem tudtam, hogy ilyen zűrök voltak náluk, asszem egy anyának igenis kell, hogy ott legyen a gyerekével. Az enyém is ott volt mondhatni, bár mindig valami másról álmodozott. Sikerről, csillogásról, sok pénzről. Apámról meg sosem nyilatkozott komolyabban. Szerintem frankón egy futó románc terméke vagyok ami aztán fasza ha önmeghatározni akarom magam mint egy pontot a világban, de hát nem fogok kajtatni egy spermadonort.
A nevetése kicsit furcsán csendül, vagy lehet nem vagyok eléggé észben hozzá, szóval voltaképpen mindegy is, de legalább nevet amit egyfajta abszolút sikerként tudok elkönyvelni magamnak. Viszont a kérdezést meg nem állom meg, általában folyik belőlem a faszság, ha jó a befogadó közeg. Ezért érzem szarul mondjuk gazdag izék társaságában, velük sose tudok mit kezdeni. Egyszerűen nem. Pedig nem esik ki egy fél krumpliföld a számon, csak mintha érted, egy koreaival próbálnék társalogni mondjuk kazahsztániul.
Az értetlen tekintetét viszont ismerem, sokszor találkozom vele így joggal mosolygok geci módon. Hát igen, feltettem a kérdést akkor már illik is rá válaszolni, vagy azon fogunk itt nyargalni, hogy miért nem akar válaszolni. Hasra fordulok és arcom a nedves fűre fektetem és haver, B-A-R-O-M-I-J-Ó! Boldogságban nyögök egyet, de azért figyelek. Tényleg figyelek.
- Hmmmm... - asszem ez a válasz tökre nyersen komolyabb, mint amit hittem, hogy hallani fogok. Mármint én minimum azt vártam, hogy nem tudom szívesen feküdne egy mező közepén, míg az égen levetítik neki az élet nevű installációt ő meg kedvére ugrándozna egy-egy képbe ha éppen úgy akarja, de megfelel neki a kívülálló nézelődő szerepe is. - Gondolod készen lennél egy gyerekre? - mármint jézusom, 19 éves hát hova? Még be kéne fejezni a sulit meg minden. Bár felüti bennem a fejét a kíváncsiság nevű kakadu, hogy és mégis ez egy bármilyen gyerek-e, mert valahogy tudom, hogy nem én vagyok ebben a vízióban az anya. Tőlem hétszentség, hogy nem akarna gyereket. Én meg szülni nem akarok, szóval ez eléggé egál, csak valahol meg szarul is esik. De nem azért esik szarul, mert nem akar rögtön teherbe ejteni, áh mindegy, ezt már én se értem.
- Oké Mr. Natgeo, ezt én is tudom. De olyan csodálatos lények, hogy szeretnék csak egyszer találkozni eggyel. Ők az igazi evolúciós túlélők, nem mi, csupasz majmok. - frankón nem értem, hogy miért mondtam ezt el neki. Bár nem azt kérdezte, hogy hey JJ amúgy mi a fasz akartál lenni gyerekként? Az egyik haverom színészek nőgyógyásza akart, hát akkor már inkább a cápák. Meg a tenger. És az utazás. Tudom, hogy sok-sok hónap a tengeren, de ki a fasznak hiányoznék úgy mégis? Senkinek, de legalább azt csinálnám amit szeretek. Elhúzom a számat. - De, elvetettem. Tudod, én sem ébredek reggelente zsák pénzzel. - az egyetem témát meg nem feszegetném, mert most ott tartok, hogy nem megyek vissza, múlt héten még akartam, de most nem. És ez is tökre zavaró, mert tudom, hogy ő sulizik és akar vele valamit én meg csak idióta vagyok és inkább beálltam pultba. - Biztos ha megütném a lottó főnyereményt, vagy kiderülne, hogy a lelépett apám amúgy tök pénzes vagy nem tudom én is pénzért dugnék akkor összejönne, de hé elvagyok én pultosként. Csak kellenek az álmok. - vállat vonok fektemben, hát mindenkinek kellenek. Dí múltkor feszt a halált emlegette én meg álmodok. Magamnak, magamról és egy olyan jövőről ami soha nem fog bekövetkezni.
- Súlyos szavak. - a füleimnek mos meg eléggé, vagyis hallom, csak nehezen fogom fel, de amúgy tökre figyelek meg minden ilyesmi. Viszont úgy beszél, mintha ő nem ezt csinálná éppen velem vagy nélkülem, otthon vagy bárhol ahol épp van. Szóval bort iszunk és vizet prédikálunk csak mert józanabb az elménk momentán? Nah hát azért ne már. - De tudod ha van mámor, akkor nincs gondolat, ha gondolat van akkor meg aggódás van. Ha aggódás van, jön a hullámvölgy. - és nekem nem kell most hullámvölgy, se több se kevesebb, tehát mindegy is, meg nem tudom mit prédikálunk ezen. Ha holnap áthívom szívni, át fog jönni, mert mindig átjön és le sem terel. - Jah személy, az egész környezetem ilyen, szóval sámán úr, ez tárgytalan tanács. - bár nem értem miért nevezi magát múlt időben, komolyan nem. - Nem kell tenni a józanéletűt, a kapcsoló benned is ott van és szívesen tekergeted abba az irányba amiben most én vagyok. Sőt kurva szívesen és amúgy álszent vagy ha nem ismered be. - mert majd mindjárt a körülmények meg a mi áldozatunk lesz. Holott őt nem én rontottam el, ebben biztos vagyok.
- Egy tevének. - elképzelem most, mert tök könnyű ilyenkor fantáziába csúszni és felnevetek jóízűen, nem tudom elengedni a képet egyszerűen - Annyira hülye vagy. - lassan már könnyeket törölgetek a szememből - Amúgy bírom a mosolyod, már ha nem csúszol át bárgyúba, akkor olyan fura mesehősös. - visszahúzom a kezem is, mert amúgy lusta vagyok ott tartani, tök sok izomnak kell megmozdulnia hozzá és szerintem most eleget mozogtam.
- Zsír! Majd...mindjárt felállok meg ilyenek. - és akkor majd aludhat nálam, mármint tuti alvás lesz mert annyi erőm sincs, hogy továbbgondoljam magam innen, de hát valahogy haza kell menni. Nem lakunk messze, a park túloldala csak, erre járok gyrosozni jobb napjaimon. - Alszol nálunk? - kérdezem egyszerűen, hát már megtörtént annyiszor, most is csak amolyan részlet, hogy reggel fog-e nekem meleget ontani álmában. Amit bírok, mert nyugodt alvó.

- Képes lennék rá, ha súlyos baj lenne, vagy ha úgy éreznéd, hogy szükséges. - Húgomat, de Ezrát se vittem még kórházba, pedig volt pár alkalom, mikor érdemes lett volna, viszont Quinn jól (nem eléggé jól) leplezi előlem, így sosem tudom pont akkor rajtakapni, mikor javasolt lenne a kórház, Ezra meg már tyű ha... Ha elvonóra kerülne, abba halna bele. Ő már akkor drogos volt, mikor én még nem, pedig azóta rengeteg idő eltelt.
- Igen, tudom... - mert sosincs semmi gáz, eddig sem volt senkivel, de ez nem vigasztal, mert ha egyszer lesz, akkor az ciki és nem lehetne arra fogni a tétlenséget, hogy "eddig se volt semmi, azt, hittem..."
A családom mindig nehéz téma volt számomra, sosem voltam rájuk még csak büszke sem, de már gimi elején is folyton csak a kellemetlen érzés gyötört általuk, hogy nem hozhattam senki sem haza, ez pedig tizenhat felett kifejezetten szar. De nem csak erről van szó, egyes napokon még a kis elemi iskolában is csúfoltak, hogy büdös vagyok, érezték rajtam a dohány és minden más szag keverékét és igazuk volt, csakhogy alig nyolc évesen mit tehettem volna ellene, mit tehettem volna szüleimmel, akik a sírva hazaérkező fiújukra csak legyintettek és vádoltak, hogy miért nem védtem meg magam, miért hagytam, hogy csúfoljanak, meg mi közük hozzá, hogy milyen az illatom. Az idők során pedig változtam, megtanultam megvédeni magam, de egyúttal megtanultam, hogy mi az elfogadott, így rendszeresen bezártam szobám ajtaját magam mögött, hogy elkülönített szigeten éljek odahaza, más levegőben, más civilizációban. Most se nagyon jönnek szavak és tudom, hogy megérti miért, azt is tudom, hogy erőltetni sem akarja.
Tényleg nem állt szándékomban gondolkodni az éjjel hátralévő részében, de nem viccel ez a lány, úgyhogy muszáj vagyok belegondolni, hogy mit csinálnék legszívesebben. Ha ezt kérdezi, ám legyen, elmondom, hisz nem titkos az életem és nem ilyen gázak a vágyaim. Ha benyögném, hogy legszívesebb pornófilmet forgatnék három csajjal meg még pasival, lehet kiköpni a tüdejét, miközben hasra fekszik, ebben az esetben viszont "csak" hümmög. Elmondhatom hogy mások egészségre való tekintettel jó életet élek.
Újabb kérdés, ami egy pillanat erejéig megállítja a levegő áramlását bennem. Jó helyeken talál be minden egyes kérdésével.
- Csak remélni tudom. De igen, mindent megteszek, hogy jó apa legyek. Mondhatni ez is egy életcélom. - Most eléggé furcsán érzem magam, bár tény, hogy kívülről nyugodtnak tűnök, belül viszont eszeveszettem rikácsolok rémületemben, hogy baszki apa leszek és valaki vágjon már hozzám egy útmutatót vagy kislexikont amit beseggelhetek, bármit, mert tökre be vagyok szarva a jövőtől, ez persze mit sem von le a boldogságomból.
Beszéljen egy kicsit ő is, így illik, nem? Vagy már rég levetkőztük magunkról az illendőség faszságait? A cápákat mindig aranyosnak tartottam, olyan példaértékűek, mert rohadtul erős és tiszteletreméltó kisugárzásuk van, nem vesznék velük össze, eközben meg olyan lágyan és békésen mozognak a vízben, hogy aki fenevadnak tartja őket, az nem normális. Ragadozók, ez oké, de hát mégis csak az ember van az ő otthonukban és nem a cápa jön ki a városba falatozni. Attól a kibaszott katasztrófafilmtől meg tekintsünk el, amiben cápák potyognak az égből. A legszörnyűbb benne az volt, hogy teljesen komoly film volt.
- Szerintem ez összehozható dolog. Ne szopizd a fehér cuccot, tedd félre a pénzed és egy nyáron merülj vízbe. - Úgy beszélek mintha mi se lenne könnyebb, ez talán elég irritáló tud lenni, de tény, hogy nincsen éves költsége, egyszer kell rá szánni némi pénzt és időt. - Mármint kábítószert... kábítószerre gondoltam, nem egy faszra - javítom ki magam, mert oké, felfogtam, hogy kétértelmű a dolog.
Rossz hallani, hogy elvetette az egyetemet, persze részben megértem, csak ha magamból indulok ki, akkor meg mégsem.
- Végül is pultosként is szép az élet, csak örökké mégsem csinálhatod - nyugdíjba menni pultosként? Tovább megyek... ötven éves nagyi pultos? Durva elképzelés, de gondolom van valami terve, vagy majd esik ahogy puffan, végtére is nem vagyok az apja, se testvére, se gyámja.
Elmondom mit gondolok a drogokról, meg úgy a leszokásról. Nem veszi komolyan, de én ettől még nagyon is annak gondolom.
- Talán. Vagy ha hullámvölgy van, jön a mámor, aztán kitisztult fejjel meg jön az aggódás a történtek és a meg nem történtek miatt, ami a hullámvölgybe is gödröt ás. - Keverjük össze a szavakat, szerintem ilyen sorrendben is jogos.
- Épp ezért nem tudod letenni, nincs személy. Majd lesz. Vagy nem - utolsókat szívom már cigimből, ez elég szomorú tény. Nem ismerem a környezetét és nem tudom milyen személyek veszik körül, de biztos bekerült valami drogos bandába, szóval szemem se rebben hogy miért ilyen a gondolkodásmódja. De amúgy egész jó fej.
- Kicsit erős szavak... - Avagy rohadtul jogtalanul vádol olyanokkal, ami tán egykor igaz volt rám, de már nem ilyen vagyok és nem hagyom, hogy visszarántson. Ne emlékeztessen már rá, milyen nem akarok megint lenni és legfőképpen ne hitesse el velem, hogy még mindig az az ember vagyok. - Egy része hamis állítás, nem szívesen tekergetek arra semmit és nem vagyok álszent, mert aki igazán ismer, bevallatlanul nagyon is tudja, hogy szívem mélyén milyen ember vagyok és hogyan állok a dolgokhoz. De én sem vagyok annyira erős, hogy mindig minden szarságnak ellen tudjak állni és igen, kurvára ásom ezen alkalmak után a hullámvölgyek gödreit. - Tény, hogy voltam már függő, tény, hogy nem vagyok angyali, de ha azt akarja állítani, hogy még most is elvenném tőle a tablettát ha átnyújtaná, akkor téved, lehet ezért is válik az eddigieknél jóval keményebbé a hangom.
Kissé komollyá vált a téma, nagyon is, de ettől még nem áll szándékomban kivillantanom teve mosolyomat, bár sikerül megtennem, mert ösztönösen lereagálom ahogy itt röhög mellettem. Igazság szerint nem hittem volna, hogy vicceset mondok, legalább jó kedve lett, meg amúgy nekem is. Nagyon nézek, aztán kifakadok, félig nevetve.
- Milyen retardált meséket nézel te, amikben így mosolyognak? - Hangosabb vagyok mint illene éjjel, de leszarom, mert jól érzem magma. Ha most a környező házak egyikében aludnék, lejönnék egy szál alsónadrágban és képen törölném magam rendbontásért. Lehet tényleg jobb is, ha lelépünk.
- Gyere! - felállok, merthogy nekem ez megy, majd két kézzel felhúzom a földről. - Ne sugárba hányj, jó? Vagy jelezd legalább, hogy ugorjak el - merthogy megtartom szívesen súlyának egy részét, de cserébe azért elvárok egy-két dolgot. - Merre?
- Nem - hangzik el egyből egy újabb egyszerű, tömör válasz tőlem. Tudom mit akar, de nem alszok náluk. - Max megvárom az első buszt. - Esetleg, de nem fogok aludni, mert az már csak pár óra, jobban fájna az alvás, mint az ébrenlét. De a kérdése mögötti kérdésére a válaszom továbbra is a nem.

Ha súlyos baj lenne vagy ha én úgy érezném, hogy szükséges. Nem azt hiszem soha nem akarom úgy érezni, hogy szükséges bemennem a kórházba, hogy gyomrot mossanak meg infúziózzanak. Pár srác még a suliból került be és nem kösz, bőven elég volt az élmény ahhoz, hogy ne akarjam megint átélni a sztorit. Elgondolkodom azért, hát kettőnk közül akkor most ő a határozottabb jellem vagy mi? Eddig ez nem annyira mutatkozott meg. A végén még rájövök, hogy okozhat még nekem meglepetéseket.
- Ezt jó tudni. - hagyom ennyiben, mert hát most belemehetnék, hogy én biztos nem fogom megkérni erre, ha meg elgázol egy busz azt feltehetőleg nem fogom túlélni, ha pedig valamiféle depresszív végső elkeseredésben beleugrom a Hudsonba, nos onnan úgysem horgásznak ki senkit általában időben, tehát megúszhatom a kórházas dolgot. És már legyintek is, hisz úgyse lesz semmi gáz, a kimondatlan meg marad köztünk, hogy nem akarom, hogy bevigyenek valaha is. És hagyjuk, hogy feltehetőleg 10-15 év múlva majd mást fogok gondolni. A most, most, most a lényeg.
- Tegyél is, ez a minimum amivel minden szülő tartozik szerintem a gyerekének. - már ha csak a saját apámat nézem, akiben még kb. annyi se volt, hogy megvárja míg világra jövök vagy valami, egyszerűen lelépett a picsába és azóta sem hallottunk felőle. Anyám szerint lehet a neve sem valódi volt amit mondott neki. Elvileg mindenkinek ilyenkor arra kéne törekedni, hogy ő ne bassza el amit az ő szülei elbasztak, aztán meg ciki ha mind ugyanolyanokká válunk. Bár nem mondom, hogy nem lep meg, hogy ilyen fantazmagóriája van, mármint tökre nem gondoltam, hogy ő magát családapaként látja x év múlva és ez furi. Én mindig a jelenben élek, nem lövök előre rakétákat 10-15 évvel későbbre. Minek? Csak csalódnék.
- És szóljon arról az életem, hogy egy lehetetlen álmot kergetek? Kérlek, ne már. - csóválom a fejem majd felnevetek - Sejtettem, hogy nem arra gondolsz. - mert hát akkor magát is kihúzatná erről a listáról, ámbár jelenleg semmiféle extra töltetes gondolatom nincs ezt illetően, de úgy általában véve na. Na meg nem arról van szó, hogy nem akarok egyszer tényleg megérinteni egy cápát, de ahhoz minimum Floridába vagy LA-be kéne húznom, hogy valami legyen is belőle. És jelenleg ez nekem olyan szinten nagy zsák pénzes befektetés lenne egy 11 éves lány álma miatt, amit úgy vélem kicsit nem ártana realizálni. Elhúzom a szám.
- Egyelőre jó az, az is csoda, hogy zéró tapasztalattal beállhattam. - bár ebben a városban aztán a legtöbb dolog így működik. Vagy csak elég ha ismersz valakit, de ezen ismeretségekkel én nem rendelkezem, szóval elvagyok én a sörcsap mögött, hallgatva Moék idióta történeteit meg a problémáikat. Nem basztatnak, nem zaklatnak otthon, csak ki kell várni a műszak végét és lőn, a házi kasszába is csurran-cseppen valami pluszban, amiből meg jót lehet mulatni ha úgy van.
- Te szoktál aggódni másnap valamin? - én nem, mármint még az egyetem elején eléggé izgatott a gondolat, hogy vajon mi történt, de igazából úgyis mindenki azon aggódik, hogy volt-e szex olyannal akivel nem kellett volna vagy lesz-e terhesség amit egyik se akar, szóval semmi máson. Úgy értem ki kattog másnap a gázszámláján? Tuti senki, vagy max ilyen anyám korú nők, ha túl sokat konyakoztak a bevásárlás mellett, alatt vagy épp helyett. Vállat vonok. Személy, személy. Hát..nincs, mindenki ilyen, mindannyian ilyenek vagyunk.
- Bocs. - már rá nézve, hogy nem ő az a személy, főleg úgy nem, hogy velem tolja ha úgy jön ki a lépés és találkozunk, de azt hiszem csinálta meg csinálja nélkülem is, szóval nem kezdem el kövekkel dobálni, hogy hát höh, mert akkor ez egyenesen vonzza, hogy én sem vagyok számára az a személy, aki. És asszem ez így a gyerekéről álmodós dolog mellett kicsit felingerli bennem a kérdést, hogy akkor meg mi a fasznak van egyáltalán velem, meg én vele ha ennyire nem érezzük a másikból azt amit kéne? Ez a gondolat meg tökre zsibbaszt most, mert nincs kedvem veszekedni vele, ahhoz a kedélyállapotom túl általánosan okés most. De holnap is nap lesz, alkalmasint majd szóba is hozom neki, hogy hát akkor keresse meg nyugodtan a csajt aki a gyereke anyja lesz.
- Jobb mintha hazudnék, nem? - nézek rá kérdőn, hát most akkor szépítgessek vagy mondjam ki bátran ami bennem van? Basszus, döntsük el. Még anno mondtam, hogy nem szeretek hazudozni se neki, se másnak, bár mindenkinek teszem, ahogy mindenki más is hazudik nekem, mert egyszerűen ilyenek az emberek és ezen nem lehet változtatni. Kereshetnék papot, de azok meg főleg hazudnak. Megbocsáthatatlan bűnökre mondanak bocsánatot, holott nem, van amit egyszerűen nem lehetne, mindegy mit mond Isten vagy Buddha vagy tudja a fasz, hogy ki. - Vagyis beforgatod magad azért az oldaladért ami szintén te vagy és ami jól érzi magát sokszor és teszi ezt az az oldalad, amit leginkább igyekszel a normalitáshoz igazítani. - vonom le a saját következtetésem, végtére is jártam filozófia kurzusokra, nem is egyre. Imádom reszelni a semmit, mert hát ki vagyok én, hogy megmondjam neki azt, hogy egy illúziót próbál nekem itt felfestegetni, hisz hányszor hívott már fel tök offon telefonon amit ezért is nyomtam ki utána vagy százszor, mert erre ki a fasz kíváncsi? Ja ő, mert most is felvette amikor kerestem. Szóval nem értem. Ő az és mintha mégsem ő lenne, vagy eddig faszán átcseszte a fejem az elmúlt hónapokban és minden amit velem, velünk csinál az valami kitérés, a hullámvölgyének a része, ami után áshatja a saját gödröcskéit.
- Csakis a legjobbakat, elhiheted. - valahogy mégis bekúszik a jókedv, mert ez így működik, köztünk meg mindig így működik, hogy állunk mint a hidegháborús felek szemközt, hagyjuk tornyosulni a felhőket, aztán meg nem lesz belőle semmi. Mintha valami beteg játékot játszanánk egymás fejével. Vagy csak én játszom, neki meg néha totál mindegy mi van. Mert tudom, hogy így van kb. - Semmi Disney. - abból amúgy is csak a régiek jók és többnyire a mellékszereplők miatt. Valahogy sose tudtam azonosulni a királylányokkal, de egy mosómedvét és egy kolibrit vagy dumáló gyertyatartót simán elfogadnék.
- Jahj lassabban! - hagyom, hogy felhúzzon, de hirtelen a világ tökre imbolyogni kezd, szóval lehunyt szemmel kapaszkodom benne meg a kezébe, hogy ne dőljek vissza hátra. A kérdésére már hunyorogva ki merem nyitni a szemem, meg hát már állok és talán kezdek stabil lenni. - Nem szoktam hányni. - vagyis de, de drogtól nem szoktam, kivéve ha mondjuk vodkára szívok füvet, na annak sosincs jó vége. De ma nem szívtam semmi ilyet, ezt tudom. Tutira tudom. - Amúgy meg még mindig a park másik oldala. Ha keresztül megyünk asszem rövidebb. - igaz kicsit dombosabb, meg sanszos, hogy bekapunk valami éjjeli locsolót, de ha belegondolok, hogy körbe kéne menni, hát asszem totál végem lenne már fejben is. Felteszem a nagy kérdést, mert hát evidens hogy ha hazamászik velem, akkor nem fogom kirakni, pedig pár kijelentése alapján a minimum, hogy megérdemelné és erre most megint nemet mond. Mi a fasz? Ez már tényleg kezd még nekem is szarul esni, pedig elég remek tűrőképességet fejlesztettem ki mellettük annyi bizonyos.
- Én felajánlottam. - mondom sóhajtva, hát ágynál többet nem igazán tudok neki adni. - Sietsz valahova amúgy? - mert hát általában másnap meg tök jót szenvedünk és jönnek utána Díék és már együtt szenvedünk mind, aztán meg csinálunk valamit és hát azt hittem, hogy ezt ő is bírja, de már semmiben nem vagyok biztos. Egyáltalán semmiben. Szóval irányba állok és előre mutatok. - Akkor arra. - ha már ennyire bizonytalan a sötét parkban vagy mi. Elindulok én először, mert kettőnk közül én vagyok most Bambi, aki próbál megállni a lábain, ő asszem sokkalta stabilabb. - Ó hmmmmm...- próbálok szólni, komolyan de elkap a röhögőgörcs mert izomból komolyan elindul az egyik éjjeli locsoló és a hideg víztől röhöghetnékem támad, főleg mert gondolom nem számított rá én meg ugye nem mondtam és ez pillanatnyi győzelemnek minősül a városvezetés miatt, de nekem jól esik és komolyan nevetek egyre jóízűbben és meg kell állnom, mert már kezd fájni a hasam is tőle. - Jó leszel a buszodon. - röhögök tovább, mert most kifejezetten megérdemli. Én is vizes vagyok és már azon is nevetek, hogy valószínűleg úgy nézek ki mint valami bolond, de ez jó. Nagyon nagyon jó.

Szeretnék jó apa lenni és tudom, hogy Diane is arra hajt, hogy a legjobb anyuka legyen a hasában növekedő gyermekünknek, úgyhogy talán a szándék, mint legfontosabb része a dolognak az már megvan. A gondom nekem az, hogy mindössze elrettentő példáim vannak, hogy milyen szülő kurvára nem akarok lenni, ellenben példaértékű aligha. Lehet olyanokkal kellene bandázgatnom akik már apukák és akkor a sörözgetés mellett elcseveghetnénk, hogy milyen egy jó apa, hogyan kell pelenkázgatni, meg mit tegyél a gyerekkel, ha már rohadtul síkideg vagy, de nem még mindig nem képes abbahagyni a sírást. Vagy ez már annyira nem menő, mintha meztelen csalók megdugási lehetőségeiről ábrándoznánk?
Megvonom a vállamat. Tényleg ő tudja, tényleg ő tudja mit akar és azt mennyire reálisan tudja elérni, nem akarom mondani a hülyeségeimet, bár továbbra is hiszek abban, hogy vannak álmok, amik elérhetőek és megvalósíthatóak, csak kell egy hosszútávú elköteleződés hozzá.
Szóval pultos, nem most már ezt is tudom, de azért megpróbálom nem azt tettetni, hogy fullra nem vágom mi történik és egyáltalán ki ez a valaki, akinek feltehetőleg nagyon részletesen kiöntöttem a lelkemet egyszer, csak arra tudok gondolni, hogy mikor Dianeval nem voltunk együtt, akkor nagyon közel kerültem ismét az alvilág kapujához és nem kevés alkalom volt, mikor szétcsesztem magam. Kevesebb, de azért nem egy további alkalommal ébredtem egy csaj mellett reggelente, szóval... talán ez most az a történet, az a fagyi és szépen vissza is nyal.
- Sok szép dolgot megélhettél gondolom meló alatt - azért oda kell egy kemény kiállás, nem véletlenül nem megszeppent hajszálvékony libuskák a pultusok, s ha már itt vagyunk, Még Mindig Fogalmam Sincs Hogy Hívják-ban megvan az a kisugárzás, ami miatt elhiszem, hogy simán felvették nulla tapasztalattal. Meg hát ezeket hamar meg lehet tanulni, gondolom.
- Igen. - Igen, szoktam aggódni másnaposan. - Attól még hogy egy fél napon keresztül nem tudok magamról, másnap mindig jön az az állapot, amikor józanul gondolkodok és jah, az élet nem áll meg, max egy kis szabit kaphatunk tőle az alkohol és egyéb szarságok által. - Én ezt gondolom, mert így élek, ezt tapasztalom mindig is. Látszik, hogy rohadtul mások vagyunk és ez valamilyen szinten így a normális.
- Tény. - Nem jó a hazugság, mindazonáltal kezdem elveszteni a fonalat, vagy talán fel sem vettem igazán, nem tudom, de mondom, mert mindig nagyon tudom mondani a faszságot. Nem vagyok a bölcsész lélek, bölcs se, vagy nem is igazán tiszta, hogy mire foghatnám, hogy egész egyszerűen rohadtul nem értem miről beszél. Eddig legalább felfogtam, amit mond, de most úgy pislogok rá, mintha be akarná bizonyítani nekem, hogy az egy meg egy az kettő én meg ezt puszta paraszt ésszel nem tudnám befogadni.
- Fú, hát baszki... tudod mit? Legyen - nyomom el magam mellett a vizes fűben a cigimet. - Nem mondanám, hogy átjött az információ, de legyintsünk rá, mert ha megismételnéd se lenne jobb. - Ez így lenne a legjobb, én megadtam magam neki, nyert, ha úgy tetszik, csak ne filozofáljunk, mert ahhoz elég szarpacni most az agyam. Vagy ez a "hajnali részegség" ami mindenkit megihlet, aki egy kicsi költői vénát is rejt magában?
A mesék mennyivel királyabb téma! Két évet kérek és olyan művelt leszek belőlük, csak ez valamiért az én gyerekkoromból kimaradt, mert a pici Aston is a szexelő amerikai sorozatokat nézhette, amit szülei a képernyőn hagytak mikor bejött a kölyök a szobájukba és nem nyomta senki sem az orra elé, hogy "nézd, ez az Oroszlánkirály!". Pedig az egy baromi jó mese, a Shrekkel együtt.
- Gondoltam, hogy nem Disney-s vagy, jobban illik hozzád a barbis mesék - csesztetem és kész vagyok megvédeni magam bármilyen fizikai támadástól. Nyilván nem egy szőke barbi típus, aki úgy megy férjhez a herceghez, hogy azt se tudja mi van a gatyájában.
Na de menjünk, mert... mindegy, csak menjünk. Felfázunk, meg egyéb ilyen baromságok, amiken röhögünk, de valahol meg igazak, a szipogós takonypócok meg nem valami vonzóak senkinek sem. Finomítok mozdulataimon, ahogy kéri, végtére is nekem sem lenne jó, ha az eredményt ruháimon látnám. Átkarolom, hogy tartani tudjam, mert örülhetek a súlyának egy részét meg tudja tartani, nemhogy még manőverezni is tudjon.
Egyre inkább biztos kezdek lenni abban, hogy van mögöttünk egy szép nagy dugás valahol évekkel ezelőttről, bár ijesztő, hogy ő engem ismer és azt is tudja, hogy fenn voltam nála. Sosem jó, ha ezekre csak a nő emlékez. Szívás, nagyon.
- Jaaa, tényleg! - teszek úgy, mintha már emlékeznék és nem tudom, hogy most tényleg be akarom etetni ezzel, vagy magamat parodizálom ki, hogy "hát Aston, miért nem emlékszel, hát tudooood, hogy a park másik oldala!".
És nem, nem lesz még egy alkalom, hiába nagyon kedves, hogy felajánlotta.
- Nem úgy fogalmaznék, hogy sietek. Ez olyan elvi dolog, ne is kérdezd, bonyolult. - Inkább nem fejteném ki most neki, hogy feleségem van és tegyük fel, nem mondom el neki, hogy nála aludtam, mert végül is nem kötelességem (vagy igen?), de ha meg bassza meg rákérdez, akkor mégsem hazudhatok. Oké, kezdek tényleg nagyon rokkanttá válni!
Irányba állok, amerre jelzi az utat és lassan megindulok vele. Sosem fogunk ilyen tempóban odaérni, de nem számít, legalább kevesebb időt töltök majd nála. Lakik egyáltalán valakivel? Van pasija és ha igen, hogy fogadná a látványunkat? Mondjuk ha van is neki, kellően ismerheti és nem lepődik meg, ha a drogos csaját valaki összekaparta. Egyébként egész sokáig eljutott egyedül.
Rápillantok, elsőre attól tartok, hogy állapota miatt próbál kinyögni valamit, amit nem sikerül, majd a rákövetkező másodpercben telibe kap egyszerre két öntöző vízsugara is. Összerándul testem a hirtelen érkező hideg víz meglepettségétől.
- Hogy a jó édes kurva isten... - kiáltom el magam inkább ijedtemben, mint mérgemben, bár tény hogy ez jól keresztülhúzta a számításaimat.
Ez meg itt mellettem csak röhög, annyira, hogy hiába a mérgelődés, képtelen vagyok megállítani szám sarkait, hogy ne induljanak meg felfelé.
- Héé menjünk! - Próbálom menteni a menthetőt és megtolom hátánál lévő kezemmel, hogy haladjunk, de nem kell sok, hogy feladjam, hiszen már bőrig áztam. Fenomenális!
- Nem kell ma este zuhanyoznod - már én is röhögök, talán kínomban, bár az se kizárt, hogy rohadtul élvezem már, mondván, hogy már minden mindegy.
- Jah, a reggeli műszak majd pislog rám, mikor felszállok a buszra totál vizesen, mondjuk szerintem még így sem én leszek a legdurvább fazon. - De azért kezd sok lenni a víz, főleg az egész parkon, úgyhogy jobban érzem még jobban gyorsítani a tempónkon.
- Tudod mit... - veszem kézbe a gázpedált, akarom mondani a lányt és ölbe kapom. - Bocs, de egy csiga gyorsabban csúszik el hozzátok, mint te - mondom amúgy jókedvűen, miközben már szedem is lábaimat vele, nem szándékozva lerakni őt csak a locsolórendszer után, a park végén.

Összevonom a szemöldököm. Sok dolgot? Hát ami azt illeti egészen sokat, bár néha kicsit apatikusan szemlélem a sörcsapon végigcsúszkáló cseppeket és frankón ki tudom zárni a külvilágot. Az ember ha pörögni akar, akkor klubba megy dolgozni. Nem véletlenül választottam egy kricsmit ahová leginkább a megfáradt munkásosztály tagjai és idősödő kurvák járnak. A legjobb társaság amit el lehet képzelni. Nem akarnak legalább felszedni ami történetesen kész felüdülés, mert a névtelen suttyók mindig is idegesítettek.
- Nem vészes. - vonok vállat, ami fektemben elég szerencsétlenül néz ki, de látott ő már engem szerencsétlenebbül is. Meg amúgy is néha szoktam sztorizni, viszont a hely azért jó, mert ha nem jársz oda úgyse érted meg úgyse tudsz röhögni, hogy Mo már megint nálunk hédereli el a napjait mert éppen a századik aktuális melóhelyéről is elzavarták mert mindig elalszik. Mindegy mit csinál. Ami mondjuk szerintem para, mármint múltkor valami építkezésen aludt el az állványon. 54 éves és azt mondja leszarja a halált, de ha ő aludni akar akkor alszik. Na, EZEK arcok! Velük megéri. Nem a Manhattan fullos tetőlakásaiból szalajtott seggfejekkel akik mind egyformák: ecset haj, napbarnított test és kábé csak hallal meg vízzel táplálkoznak. Ja és annyi iq-juk van, mint két doboz popcornnak (itt már nagylelkűen adom a két dobozt).
- Mik ki nem derülnek. - sóhajtok egyet, hát tényleg meglep vele, én általában szeretem, hogy nem gondolok semmire. Talán mert nem dugok össze-vissza és ha valaki mellett netán fel is ébredek, azt történetesen ismerem és még meg is bízom benne szóval részemről semmi ok az aggódásra meg a forgásra - Szerintem túlstresszeled a kérdést. - mármint ha 19 évesen ezen forgatja magát, mi lesz később ha már minden tele lesz tétekkel? NA ezért nem akarok forogni, amúgy semmin sem. Mert tök negatív lesz tőle mindig minden. Jobb csak úgy lenni és ellenni. Végül felnevetek amikor megadja magát, néha észre se veszem, hogy amúgy tökre el tudok menni filozofikus izébe. És ez talán gáz. Vagy nem, mert furán balfasz beszélgetéseket tudunk lefolytatni ilyenkor, ami kifejezetten bejön. - Nekem király, elfogadom ha megadod magad. - nevetek tovább, de ja már ott motoszkál a gondolat, hogy menni kéne haza, mert hát mégis jobb a matracomon fetrengeni mint itt a fűbe amit naponta tucatnyian pisálnak le naponta, vagy még többen. Nem is akarok belegondolni inkább.
- Haaaa, még, hogy barbie! - felnevetek - Bár amúgy betépve az Én kicsi pónim elég király, lennék én is csillámos lovacska. - jó megint felröhögök, ennek még a gondolata is elmealázó. - Na és te? Te nem lennél szivárványszínű ló? - nem akarom, kéérem, nem akarom magunkat elképzelni mesehősökként, mert amúgy sincs gáz a fantáziámmal és ez most tök jó, mert vicces és végre elhúznak felőlünk a felhők, amik még azért a fejemben frankón jelen vannak ám a gyerekről meg minden. Felállok és a világ másfelé löttyen a pohárban, de végső soron itt van és kapaszkodhatok benne, nem hagy eldőlni. Bezzeg a múltkor nem segített volna kigombolni a nadrágom amikor majd belehaltam a pisilhetnékbe! Komolyan, kajak őszintén nem értem a pasikat. Egyiket sem. Néha olyanok mint egy gibbon bébi, máskor meg átmennek jégszoborba.
- Jesszus, néha nem tudom hol van a memóriád. - csóválom a fejem, mert mondjuk, hogy heti 7 napból úgy 4-5-öt biztos fenn van nálam, még ha nem is mindig alszik ott. Szóval ne már, hogy ne tudjon innen tájékozódni, mert az fura. Bár lehet csak szimplán ilyen. Nem minden férfi fejében van térkép, oké. Sőt, páran kifejezetten eszerint szerencsétlenek a témában. Na nem baj, még jó, hogy vagyok és eligazítom. Bár nem értem, hogy miért nem alszik ott, mi ez az első busz mánia.
- Sietsz. - nézek rá némileg hitetlenkedő arccal, szerintem ez a szó nem is szerepel a szótárában, lévén mindig én érek oda mindenhova előbb, pedig elvileg nekem kellene késnem. - Mi? Milyen elvi dolog? Te miről beszélsz? Hagyjad már. - felnevetek, hát furán késő már szerintem elvekkel szórakozni ennyi idő után. Mintha nem tudom őrt állnának az ajtaja mellett, vagy az én ajtóm mellett. - Jó, engedjük el szépen, akkor hazamész. Nem foglak a radiátorhoz kötözni. - hát jó ég, én biztos nem fogok ilyet csinálni. Ha ma éjjel nem akar nálam lenni, akkor nem lesz. Kurvára az ő dolga, ahogy eddig is az volt. Csak nem tudom, kicsit..csalódás most, mert nyugibb aludni ha hallom szuszogni és éjjel amúgy tök jó meleg én meg mindig hideg vagyok.
És a víz is hideg, ami engem is oldalba kap, de annyira röhögök, hogy nem bírom felfogni a valódi hidegét. Ő meg káromkodik és máris csurom víz és így meg aztán tényleg úgy nézünk már ki mint két eszelős és komolyan össze fogok csuklani, még azt is elengedem a fülem mellett, hogy műszakot emleget. Lehet inkább az enyémre gondol, vagy magára a buszon a műszakba igyekvők között. Nem lepődnék meg, néha vannak fura átkötései. - Lehet fel se engednek full vizesen. - nevetek tovább, mert amúgy vicces így elázva. Hiába érzem a hátamon a tenyerét, lassú vagyok és marhára. - Kapsz valami szárazat majd, becsszó. - hisz amúgy szerintem van is nálam valami pólója. Nadrágban már nem lennék ennyire tuti, de Fabi vagy Dí egyikébe úgyis belefér. Meglepve felsikkantok viszont mikor eltűnik a lábam alól a talaj, meg a világ és tök idiótán (értsd: csajosan) kapaszkodok belé ráadásul atom döbbent szemekkel nézem, próbálom nézni mert amúgy nem látok a víztől jóformán semmit. - Bolooooooooond! - nevetek a semmibe, mert még ilyet se éltem meg amúgy, sem vele sem mással ha már itt tartunk. De átfutunk a park vizes részlegén és én még mindig csak vigyorgok mint egy eszelős, hiába hát valahogy mindig megtalálja a módját, hogy mosolyogjak.
Ha letesz, kissé próbálom leplezni a megilletődött arckifejezésem, de azt hiszem ez most nem nehéz, lehet nincs is, csak maga az érzet. Kilesek és ja, jó helyen vagyunk. - Jó, hogy nem estél velem orra amúúgy. - mindegy, intek, hogy jöjjön akkor. Vizesen aztán pláne nem gondolnám, hogy az utcán akar ácsorogni mint valami pornós amatőr vízszerelő. Becsöpögök az épületbe. - Hé, esküszöm nem foglak megenni, gyere már! - úristen, hát mintha egy szüzet készülnék feláldozni odafenn a démonoknak. Felmászom a három emeletet és mivel nem ütközöm akadályba be is megyek. A lakásban kuss van, ami nem meglepő mert noha én se járok túl hamar haza, Díék rajtam is túltesznek rendszerint. Előre megyek és lekapom a szárítóról a pólóját amit vagy 2 hónapja hagyott itt én meg abban alszom, mert teljesen kényelmes, de most ideje odaadni. - Tessék, vedd fel ha kell..és hozok valami nadrágot, vagy menj be Fabihoz és keress egyet. - vonok vállat, nem venné zokon. Szerintem sokszor hordják ezek itt egymás gönceit, csak fogalmuk nincs róla. - Iiistenem, hát ez a locsoló baromi jó volt!! - én is kibújok a vizes felsőmből és másik random pólót nyúlok le a szárítóról. Kimakettezem magam a farmerből is, a helyére viszont saját rövidnadrágot veszek. Na ennyit a szexi istennős fantáziákról, nem tudom hogy lehet azokban a szerelésekben aludni egyáltalán. Megfordulok és remélem már átöltözött vagy valami. - Hát kaját nem tudok adni, de tess. - dobok neki egy szál cigit az asztalomról. - Hiába nézel kifelé, túl csend van. És azok ketten nem tudnak csendben lenni. Genetikailag képtelenek rá. - gyújtok rá és nagyot slukkolok.

- Valószínűleg igen. - Pedig alapvetően nem vagyok egy stresszes típus, sőt, én vagyok sokak szemében a nyugi-ember és ezen nem tervezek változtatni. Ugyanakkor az igazságot mondom, szoktam gondolkodni, méghozzá elég sokat és sokszor, lehet akkor is, ha nem kellene, de mégis csak tartom az elvemet, miszerint inkább túlgondoljon valami valamit, mintsem váljanak olyan üres agyú személyekké, akik elfelejtik, hogy van egy agyuk és azt használni is lehet. Plusz én tervező típus vagyok, szóval igen, mindig a következő lehetőségeket, eshetőségeket pörgetem fejemben és megpróbálok legjobban felkészülni rájuk, így hát nem tudok nem tanakodni egy szétivott éjszaka után, hogy miért itt keltem fel, ahol és ennek milyen következményei lehetnek, hogyan befolyásolja majd a hátralévő életemet. De mindezt olyan hosszú lenne kifejteni egy drogos lánynak, habár minden bizonnyal könnyedén megértené, de minek tenném? Mit akarok én vele egyáltalán? Nem vagyok se pap, se lelkész, se filozófus, minek rágódjak feleslegesen. No persze kinek mi a rágódás. Szerintem itt az ideje eme gyönyörű téma végére érni, avagy mint egy kifáradt bika, megadom magam.
Nem mintha a mesék, mint téma sokkal királyabb lenne az egyetemes filozófiánál, de azért megteszi és hát baszki, jobban élvezem most biztosan, mert lightos.
- Irtó nagy gyökérként tüntetem fel magam, ha azt mondom, hogy nem? - Mert nem lennék szivárványszínű ló, vagy mi a tököm, igazából csak mémek formájában hallottam ezekről és csak annyit jegyeztem meg róluk, hogy a gyerekemnek ezt nem szabad majd megmutatnom.
Jó volt feküdni és ezt most tényleg teljesen komolyan gondolom, megismertem egy lányt, akit már egyszer ismertem, csak akkor feltehetőleg sokkal többet ittam, most viszont jobb lenne egy kicsit kényelmesebb alkalmatosságra helyezni magunkat és a nedves fű egy idő után nagyon csiklandozza a bőrömet.
Őszintén? Fingom nincs, hogy merre lakik, örülök, ha azt tudom, hogy egyáltalán hol vagyunk, merthogy nem vagyok bronxi se, azonban tudom az első számú szabályt ami a bódultsághoz köthető és az úgy kezdődik, mint az elméleti matematikusok legtöbb felvetése: "tegyük fel, hogy...", szóval hát tegyük fel, hogy csak rohadtul kiment minden a fejemből, mert amúgy lehet kurvára igaza van és ha meg bevallom neki, hogy azt se tudok, ő kicsoda, akkor meg hiszti lesz, nem kell bemutatni a nőket, tudom, hogy úgy lenne és kész.
- Nekem mondod? - Mondjuk az a fura, hogy annyira rossz memóriával sem rendelkezem, csak hát nekem is vannak éjszakák, amik kiesnek, s már egy ideje mindig ehhez a témához kanyarodok vissza, így nincs más lehetőségem, mint elhinni magamnak is, hogy nem vagyok hülye, csak egy kicsit érdekes.
Az a helyzet, hogy ő kérdezett tőlem egy egyszerű kérdést, de mivel bonyolult a válasz, ezért tömören kifejetettem, hogy lehet nem kellene ezt pedzegetni, majd ahogy hallok "a lány" megbeszéli magával, hogy rákérdez mi ez az elvi dolog, aztán rámondja, hogy hagyjam az egészet, végezetül pedig learchiválja az egész gondolatsort, mely kilencven százalékban az ő érdeme. És ezt az egészet nekem egy kicsit időbe telik lekódolni magamnak, de azért összehozom és próbálok nem miafasz fejet vágni.
- Oké - érkezik tőlem mintegy pontként az egészre. Végül is kimondta, hazamegyek és hát igen, ezt tény, innen indultunk ki, úgyhogy azt hiszem, sínen vagyunk. Jézusom, fáradt vagyok én már ehhez, s amint ezt értesítem önmagammal is, isten nyilaként jön az ébresztő zuhany. Nekem annyira nem tetszik elsőre, de ha már átázik mindenem, oly' mindegy, hogy mérgelődök-e miatta, vagy megpróbálom esetleg valamennyire élvezni is. Elég nagy ösztönzés, hogy látom ennyire felszabadultnak... A Lányt.
- Kösz, az nem lenne rossz - mondom és tényleg felszabadultabban érzem magam, most hogy leesik vállamról ez a teher, noha kétségtelenül felszállnék én holt vizesen is a buszra, annyira nem érdekelnének a szabályok, az illemek, meg mások tekintetei. A tüdőgyulladás ellenben sehogy sem menő, úgyhogy szép volt, jó volt alapon felkapom az ölembe, hogy kicsit meggyorsítsam a tempót és kikerüljek a vízfátyolból. Mosolygok én is, lehetetlenség fapofával végighallgatni a nevetését és őszintén szólva nagyon jó látni ennyire felszabadultnak és ha szabad ezt mondanom, boldognak.
- Nem rossz az egyensúlyérzékem, de tényleg szerencse, hogy nem csúsztam el valami kutyaszaron. - Akkor aztán szépen néztünk volna ki. Innen igazából ő tudja már tényleg, hogy merre az arra, úgyhogy mikor int, én elhiszem neki, hogy tudja hova megy, legalább ő. Lassabban lépek mint szokásom, utálom ha tocsogok a cipőmben, de vágom, hogy nem maradhatok le, mert azt nem illik, vagy nem is tudom.
Egy hajszálnyit reménykedek, hogy ismerős lesz legalább a lakás, de kurvára nem rémlik hiába most totál kihaltnak tűnik minden. A mozgásából látszik, hogy nincs itt senki más, szóval én sem próbálok meg csöndben lenni, elveszem tőle a pólót, ami eléggé férfias. Fasza. Gecire van pasija, mondjuk nem tudom ez engem miért zavar. Zavar egyáltalán? Köszönetképpen bólintok, aztán gyorsan lekapom a bőrömhöz tapadt pólómat és ráveszem a szárazat.
Fabi... fingom nincs ki az és hol a szobája, de rögtönözök, rábökök egy ajtóra, hogy hát biztos az és mákom van, mert körülbelül úgy néz ki, hogy akár telibe is találhatnám, a csajszi se ordít le, hogy merre megyek, szóval ennél szerencsésebben nem is alakulhatna. Határozottan nem szoktam ilyet tenni, de most elkezdek turkálni ennek a bizonyos Fabi szekrényében és ellopok egy nadrágot arra hivatkozva, hogy A Lány mondta.
- Hát ilyen se történt még velem és ez rohadt nagy szó! - felelem örömszavaira az eddigieknél hangosabban, hogy kiszűrődjön a szobából.
- Szexi naci... - dőlök neki a szoba ajtófélfájának összekulcsolt kezekkel.
- Kösz - veszem el a cigit mintha életem ajándékát kapnám. Baszki, hát ennyi a nagy leszokási kísérletről, ez már nagyon nem napi egy szál. Holnap újra kezdem, mint mindig. - Meg amúgy minden mást is - egészítem ki, mert ha már itt tartunk, egész jól alakult végül is a ma estém, csak extra meglepetéssel és nem úgy, ahogy eredetileg szántam. Így rágyújtva elgondolkozok, hogy lehet vallani kellene és egyszerűen csak odavágni, hogy mondja már meg a nevét, de mindig arra jutok, hogy nem kellene, nem érné meg, mert ez az éjszaka így szép ahogy van. Majd megint lesz egy éjjelem, ami kérdésekkel telve hagyok magam mögött, ám erről nem fogok gondolkodni, mert nem kell. Nem vagyok már részeg, a víz kimosta belőlem amit kellett, meglehet még érzem valamit, de felejteni nem fogok.
- Szeretsz itt lakni? Velük... - nézek rá békésen, miközben elkönyvelem, hogy valahogy olyan helyzete lehet mint nekem húgommal és Kevinnel, vagyis tegyük át húgom szemszögére. Quinn is rohadtul drogos, egy szerencsétlen régi ismerőssel él együtt, illetve velem élt, csak én elköltöztem azóta. Oké értem, totál más szitu, de egy fél gondolatot megért tán. - Nem érzed magad, nem is tudom, mondjuk magányosnak? Bár talán baszottul semmi közöm hozzá... - fordulok el kifele fáradt szemeim csillognak a kis fénytől, míg szívok egy mélyet a dohányból. Felesleges ilyen faszságokat feldobnom.  

Nem tudom egyébként miért köszöni ezt meg. Mármint a ruhát, hát van nálunk ruhája, eddig is volt. A srácok mindig mindent széthagynak, ezen nekem nincs semmi meglepő. Mi, csajok jobban ügyelünk a ruhatár darabjaira. De most amúgy nem számít, hogy ebben is fura, mint ma este már számos egyéb kérdésben is az volt, mert még mindig röhejesen festünk halál vizesen az éjjeli parkban. Mint egy fura, mozgó installációja egy elborult művész érdekes elméjének. Nem tudom min nevetek már voltaképpen. Azon, amilyen arcot vágott amikor elkapta a vízsugár, vagy azon, hogy olyan nagyon mondta, hogy márpedig így meg úgy elvek miatt de haza akar menni. Hát hazaengedem, ennyire még én sem vagyok Mussolini érában nevelt szerzet. Lévén jutott már haza szarabb állapotban is, meg jutottam már haza én is szarabb állapotban, de azért full vizesen szerintem se próbáljon rá a buszra. Úgysem engednék fel. Az itteni sofőrök ugyan már csomó szarhoz hozzászoktak - szó szerint és átvitten is - a járataikon, de mindent nem engednek meg. Ő pedig csak egy srác, nem úgy fest, mint aki rögtön kést ránt ha a sofőr beugat neki. Viszont ez, hogy ölbe vesz és végigszalad velem a vízsugarak felett hát iszonyatosan zavarba hoz, nem tudom miért, biztosan én vagyok a hülye. De zavaromban is nevetek, meg mert az egész helyzet olyan képtelenség. Úgy értem sose kerültünk ilyen szituba, erre pont ma kellett, amikor még csak az sem volt benne az agyamban, hogy egyáltalán találkoznunk kellene vagy valami.
- Akkor tuti ugrottunk volna egy tripla Axelt, téged meg holnap már megkeresnének valami tornász vagy jégtánc szövetségtől, hogy ugyan tanítsd már a népeket arra, hogy ezt hogy lehet kivitelezni. - felkacagok megint, bár lehet izomból elfikkanni a vizes füvön annyira nem lett volna egyébként egyikünknek sem kellemes, főleg mert sanszosan vagy ő nyomott volna szét engem ha orra esik, vagy én őt, ha hanyatt esik. Mindenesetre elindulok a ház felé, innentől már csak nem mondhatja, hogy full idegen a környék meg az épület. Milliószor volt már itt. Sóhajtva lépcsőzök fel, lévén a lift kábé mindig el van romolva, a közös képviselő meg mindig szarik rá vagy két hétig. Biztos leckézteti a ház lakosságát, de hát annyi baj legyen.
Csend van és javunkra írom, hogy nem érzek olyan szagokat sem, hogy rögtön mentőért vagy környezetvédőkért szaladgáljak. Volt már, hogy mondjuk valaki nem vitte le időben a szemetet és hát nem volt kellemes, mondhatni. Odaadom a pólóját egy mosoly kíséretében. Szokatlan, hogy nem fűz valami találó megjegyzést hozzá, hogy mégis miféle faszik pólóját adom..de ugyanakkor a felismerést sem látom az arcán, szóval megint igaz a korábbi gondolatom: a srácok kurvára leszarják sokszor, hogy mégis mi van rajtuk. - Bírom az ilyen első alkalmakat. Mondjuk hidd el, engem se ért még vizes baleset a park közepén. Éjszaka. - vigyorgok öltözés közben, ő meg remélem, hogy intézi Fabitól azt a gatyát, mert hát vizesen mégis hova akar szétcsöpögni? Szóval..csaktán, meg hát távolabbról is hallom a hangját, szóval gondolom nem most kezd el ágálni az idegen ruha miatt, mert akkor erőszakkal fogom ráadni. És azt nem szeretné. Közben én is átöltözök, a hajamat meg kisöpröm az arcomból. Nem hajtok szexi megjelenést végtére is nem tinder-randin vagyunk, hogy el kellene őt kápráztatnom valami csipke izében ami leginkább dörzsöl, de nem kényelmes. Mindegy.
- Na, nem lefikázni az alvós szerelésem. - vigyorgok és dobom neki a cigit is, ez volt a bosszúságom egyik alapja egyébként még kora este, hogy itthon hagytam és mehettem venni. Mert egyszerűbb becélozni egy távolabbi boltot mint hát..visszaballagni és megmászni az emeleteket. Így legalább van nálam. Rágyújtok és nemesen egyszerűen ledobom magam a matracra. Komolyan kezd bejönni ez a fél-japán módi, hogy nincs ágykeret meg minden. Sokkal jobb még felkelni is. Intek, hogy ha gondolja akkor foglaljon helyet. Nem fogja elnyelni a közepén a kraken meg ilyenek. - Mi mindent? - fújom a füstöt némileg értetlen tekintettel, hát nem is csináltam semmit azon túl, hogy az éjszaka közepén kirángattam Bronxba, hogy kaparjon már össze, vagy csak legyen velem..vagy biztos valami hasonlóan magasröptű indok vezényelt a kérdésben. Felsóhajtok. - Igazából én tartozom köszönettel, hogy nem hagytál magamra. - mondom komoly hangon, mert hát éppen le is léphetett volna ha reménytelennek ítél meg ilyenek, vagy feküdhettem volna holnap reggelig a nedves fűben ha nem határozza el magát, hogy induljunk el. A kérdésén egy kicsit elgondolkodom. Sose merengtem körbe, hogy szeretek-e, vagy csak elvagyok.
- Hát.. - csóválom a fejem - sokkal jobb, mint egyedül lenni. Még ha néha kicsit kaotikus is az egész. - és egyébként tök fura, hogy pont most kérdezi ezt meg, mármint azt hittem totál leszarja, hogy kivel meg hogy lakom, vagy ha már itt tartunk akkor hol lakom. Amíg persze nem a híd alatt, bár fene tudja, lehet arra azt mondaná egyszer fura állapotában, hogy feelinges. Szigorúan nyáron persze, ő se szeret fázni. - A koliban éreztem magam magányosnak. Velük kijövök, akkor is ha felvernek véletlenül az éjszaka közepén. De - vállat vonok - még Fabi sem cipel haza egy hordányi csajt minden héten, szóval azt hiszem kezd ez jó lenni. Vagy olajozottan működni. - igazából ugye Dít nem ismertem, ő véletlen, de az agresszív viselkedése mögött hatalmas szív lakik és ezért lett a kricsmiben szimpatikus. Meg persze tökre bírom, hogy meleg, de letettem a nagyesküt, hogy erről nem beszélek a srácoknak. Nehogy na..megváltozzon a véleményük vagy valami. Főleg fura, mert kurvákat futtat...na mindegy, nem kell nekem mindent érteni. - Tudod..most klassz, mármint hogy beszélgetünk, mi ketten. - elég ritka ami azt illeti, mert a sok szer és a sok átmulatott éjjel nem pont kapcsolatbarát, nem segíti ahhoz a feleket, hogy egyébként megismerjék egymást. A mai éjjel talán ezért is sokkol le bizonyos szempontból, mert sokat dumálunk. Magunkhoz képest pedig rengeteget. - Egyszer neked is új helyre kell majd cuccolnod. - mármint el az apjától, valamikor ha készen áll rá. Bár egy ideig szerintem nem fog, mert...jobb így. Egyszerűbb. Anyámmal meg minden bonyolultabb lenne, mert mindig túl sokat kérdez és mindig azon vekeng, hogy teherbe fogok esni mint ő és akkor lőttek a jövőnek meg mindennek. Hátra kúszok a falig és neki támasztom a hátam. - Mit jelentene egyébként ha azt mondanám, hogy magányosnak érzem magam? - kérdezem kíváncsian és tudom, hogy el akar menni az első busszal meg minden, nem felejtettem el, de ha már feljött a téma, akkor hagyom, hogy az ébredt kíváncsiságom is a felszínre jusson. Sokaktól egyszerűen semmit nem szoktam kérdezni. - Hé, Mr. Első busz...azért nincs kedved a tetőről megnézni ahogy felkel a Nap? - nézek rá kérdő tekintettel. Ezt se tudnám megmondani, hogy mi a fenéért jut eszembe, de hajnalban, abban a varázsos éjvégi perckavalkádban hihetetlen jó a levegő is, és a fények is. És nem is tudom, még ilyet se csináltunk.

Nem sűrűn nézek műkorcsolyázást, révén, hogy sosem állt szándékomban közel kerülni a témához, meg persze szépen siklanak a jégen, de a harmadik táncnál már leragad a szemem, szóval azt hiszem elmondhatom magamról, hogy nem vagyok jártas benne, mindazonáltal nekem nem rémlik, hogy fejjel előre függőlegesen megpördültek volna benne a korisok, de hát ki vagyok én, hogy csurom vizesen egy meglepetészuhanyt követő futóverseny után azt rebesgessem, hogy milyen is pontosan a dupla axel. Enyhe őrült fejjel nézek rá, majd végig a testemen, mert nem érzem magam olyannak, aki megállná a helyét jégkorival a lábán. Nem vagyok olyan kecses és hablegényes mint azok a jégtáncosok, ellenben hokisnak talán még elmennék, ha nem hasalnék el úgy a jégen néhány lépés után, mint ahogy itt most nem sikerült nekem.
- Egyszerű, elsőként baszd fejbe a földet kétszer, aztán addig gyakorold, míg sikerül éppen nem fejbe basznod a földet kétszer. - Valahogy így tudnám magam elképzelni tanárként, nem gondolnám, hogy hasznos és jó oktató lennék legyen szó bármiről, a jégkorcsolyát meg eleve nekifutásból telibe szarom.

Nem szokásom elvenni mások ruháit, de most kellenek és engedély is van rá, szóval nem hisztizek, se nem szégyenlősködöm, azzal sose jár senki sem jól.
- Szóval nem a park közepén éspervagy nem éjszaka igen? - szavaiból logikusan következik, bár mi tagadás, szándékosan fárasztom faszságokkal.
Míg veszem fel a nadrágot, egy lábban egyensúlyozok és baszki, majdnem eldőlök, pedig ilyen sem sűrűn fordul elő velem, ha ittasan le kell tolni a gatyát, akkor azt is megoldom könnyedén és stabilan, de ez most hihetetlen és még én hittem azt, hogy kiveszett már belőlem az etanol. Odakeveredve mellé.
- Egy nadrág önmagában sosem szexi, legfeljebb ha valakinek van rá fétise. Ha meg szexi a hordozója, akkor egy nyomi nadrág is lehet az, nem? Nem értek ezekhez, laikus férfi szemem van semmi több - vonom meg a vállamat és egyben behúzom a kéziféket, mert rájövök, hogy nem érdemes a ruházati dolgokba belemerülnöm, úgyse jönnék ki jól belőle, ha egy nővel társalgok, férfival meg köztudattan nincs ilyen buzi témám.
Elveszek egy cigit, mert ha magamnak sem tudtam ellenállni, egy ilyen ajánlatot sem tudok nem elfogadni, egyszerűen érzem ahogy testem jobb kedvre derül a szál láttán. Intek neki, hogy majd leülök mellé, de még egy kicsit jobb állni. Úgyis az este folyamán szinte csak ültem, aztán meg feküdtem szóval most jó egy kicsit ácsorogni, amúgy sem jellemző rám, hogy ne lennék talpon.
- Tudod ilyen képletes dolgokat, mint a vízfüggöny és társai. - Igazából az élményt köszönöm, majd még holnap eldöntöm, hogy jó volt-e vagy sem, de most jól érzem magam, mert nincs okom az ellentétére, ennyitől meg nem fogok tüdőgyulladást kapni, erős a szervezetem.
- Miért hagytalak volna ott? Nem az az ember vagyok... neked legalábbis. - Oké, a húgomat bent hagytam volna a dutyiban pár napra, de az is csak testvéri nevelési célzattal lett volna, ha már szüleink nem tesznek semmi, miért tennének, mikor ferdítés nélkül arra neveltek minket, hogy olyanok legyünk mint most Quinn. Én vagyok a szemét, hogy elvárom húgomtól a változást.
Kezd körvonalazódni, hogy milyen élete lehet itt, úgy értem, hogy kikkel él együtt, milyen életmódban. Van aki kényszerből lakik együtt olyan emberekkel, akiket egyébként nem bír, de túl lusta új albi után kutatni, na meg mi garancia, hogy az új lakótársakkal nem lesz gond? Nem ilyen lánynak látom őt, ellenben egészen megkedvelem, szóval kezd érdekelni, hogyan érzi magát.
Bólintok, mert egyetértek vele, még a nem kívánatos társakkal is jobb együtt élni, mert legalább nem lep el a magány, plusz van kiken mérgelődni.  
- Lassan már otthonnak tudod érezni? - mosolyodom el, örülök a hallottaknak, még ha nem is vagyok egy olyas valaki, aki önti magából látványosan az érzelmeket.
Úgy tűnik, legutóbb nem beszélgettünk, gondolom csak feljöttünk ide, ágyba estünk azt hagytuk hagy szóljon, mi hangos és izzasztó, egy részről érthető, mondjuk azért elég jól megismert akkor is, úgyhogy biztosan váltottunk egymással pár szót, mondjuk amolyan tények felsorolását magunkról, hogy ugyan kinek a farkát érezhette, nekem meg ki tárta szét a lábait, csakhogy valamiért én ezt mind elfelejtettem. Jó éjszaka lehetett, túl jó.  
- Érett már a dolog, nem? - komolyodok el, nem is tudom miért. Így belegondolva, világos, hogy miért volt ennyire meglepett, amikor rájött, hogy pont belém botlott, esetünkben pont fordítva, de lényegtelen.
- Elég nehéz dolog a költözés. Először anyáméktól jöttem el, az sem volt egyszerű váltás az életemben és most is úgy néz ki, hogy megcsapott egy ilyen széllökés, ami tényleg jó, meg már ideje van, de közben meg szar érzés hátrahagyni a családot, mikor egyértelműen kellek neki - felelem a költözésre, miközben lehuppanok a matracra végre. Kellek húgomnak, ő az én családom, az a családom, aki a múltamat képzi. Tudom, hogy szar érzés neki, hogy eljöttem onnét és hát részben nekem is kurvára fáj, hogy lépek onnan, de egyszer úgyis eljönne ez a pillanat, arra pedig rájöttem, hogy nem éri meg várni, míg teljesen kijózanodik.
Jó és egyben nem várt kérdést tesz fel, dobog is egy hátast és ráfekszem a matracra, majd tűnődés közben szívek egyet a cigiből. Utálok sima matracon ülni, azon csak feküdni jó, nekem így a kényelmes.
- Hát... nem is tudom. - Hisz baszki, tényleg alig ismerem, noha múlt idő az egész, mert legyen ő bárki is, leszarom, mert már ismerem. - Lehet ellepne valami aggodalom, vagy vágy, hogy enyhíteni tudjam ezt az érzetet, bár kétlem, hogy én lennék az, akire igazán vágysz - pillantok rá végezetül. Végül is ha magányos, el tudom hívni mit tudom én, kocsmázgatni, vagy csak dumálok vele miközben dolgozik és én pont nem, de vannak barátai, ez látszik, úgyhogy ha magányosnak érezné magát, akkor azt a rést más módon lehetne befoltozni a szívében, én arra azonban nem a javasolt ember vagyok. Na de teljesen felesleges ilyen hülyeségekbe merülni egy egyszerű kérdés után.
- Miért, mennyi az idő? - Fingom nincs, de tényleg. Az is lehet, hogy már mindjárt reggel van, bár kezdek álmos lenni, dörzsölgetem is rendesen a szememet, szóval jah.
- Ez kibaszott nyálas dolog, ugye tudod? - nézek rá végül fáradtan, majd folytatom. - De menjünk, nincs semmi érvem rá, hogy miért ne tennénk - vonok vállat és kimondom a kulcsát az egésznek. Persze ez elég rózsaszín, meg klisé dolog, mi meg aztán nem hogy nem vagyunk egy pár, de még csak alig ismerjük egymást, azonban még ez sem tud indok lenni, amiért nemet kellene mondanom és őszintén? Nem is akarom elutasítani, lazítani akarok, nem leszarni, hogy mi történt velünk mely homályba veszett számomra. Csak megmozdulni még nehéz, de hát kellett nekem hátamra dőlnöm.

- Persze. - vonok vállat, azért egy kis víz nem annyira nagydolog. Sőt. Rendszeresen szerettem szökőkutakba ugrálni, de az még otthon volt, az itteniekbe védőruhában se merészkednék be. De persze ezt nem tudja, nem meséltem el neki, sose jött szóba a dolog egyébként. - Sose ugrottál még be szökőkútba? - nézek rá kérdőn - Vizeslufi dobálás meg ilyenek? - ingatom a fejem mosolyogva, szóval legalább neki is volt valamiben elsője ma. Ami jó, mert élmény. Szeretem az élményeket, kirángatnak a hétköznapok totál passzivitásából, ami szükséges, különben én is prozaccal meg xanaxszal vidítgatnám magamat. Figyelem mit trükközik össze a nadrággal és persze elnevetem magam, hát mondjuk felőlem aztán maradhatna nélküle is, de ha haza akar menni talán jobb ha felhúz egyet. Nincs kedvem a sittre menni érte..ahonnan ja, még csak kábé ki sem hozhatnám mert ad1 nincs rá pénzem, ad2 nem vagyok még 21. Szóval vegye csak fel. - Akkor ezt most bóknak veszem. - mosolyba szelídülök, mert hát kábé most ezt írta körbe, vagy mi. Ami jól esik, persze. Mindig kell egy kis megerősítés, nem mintha a bókokat hajhásznám, vagy azt várnám, hogy minden héten cipeljen ide egy kazal rózsát. Nem mintha egyébként egy szálat is hozott volna, mert akkor tudná, hogy nem szeretem a rózsát mert cserepes virág párti vagyok és nem vágott. Azt legalább megpróbálhatom életben tartani.
- Ja, hát bármikor. Csak szólnod kell. - vigyorgok, bár a mai este pont spontán lett, mert nyilván én se terveztem, hogy fossá ázunk a parkban, de ha már így alakult akkor inkább vigyorgok a dolgon, nem siránkozok. Úgyis ki kell mosni a teljes szerelésem, akkor meg nem mindegy? Dehogynem. - Kivéve ha már megint valami szar van a telefonoddal és megint elérhetetlen vagy. Na meg ha fogalmad nincs az én számomról. - nem mintha nem létezne a közösségi média, de rendre csinál valamit a telefonjaival. Elhagyja, eldobja, rálép, vagy más lép rá..magam se tudom már konkrétan, hogy mennyi volt neki.
- Hát passz, néha az embereknek nem kell indok, hogy csak egyszerűen lelépjenek. - vonok vállat, de azért ja, tőle valóban nem vártam volna, hogy ott hagy a park közepén feküdni. Csak úgy..nem. - De klassz, hogy lehet rád számítani. - ebbe belenyomok némi elismerést, mert hát igen, ezt megérdemli. Bár továbbra se értem, hogy hova a fenébe siet. Eddig nem óckodott ha itt kellett töltenie az éjszakát. Sőt...nagyon nem, nem tudom mi a fene van vele. Komolyan. Beleszívok a cigimbe és felköhögök. Basszus! Baaassza meg! Ez rossz cigi, ezt elvinni akartam estére. De ha már nálam van megtámogatom magam még két slukkal és inkább óvatosan eloltom. Jó lesz ez még valami nehéz napra is. - Rittig megtalálom azt az egyet, amelyiket nem kéne. - de ettől az biztos, hogy isteni jót fogok aludni. Mint mindig. Kinek kell egyébként a vegyszerből kotyvasztott nyugtató meg altató, ha az Úr megteremtette a marihuánát? Nem is értem miért nem legális még a Föld országaiban. Bólintok.
- Kicsit még spártai a berendezés, de dolgozunk rajta. - lévén már lett tv-m, komódom, íróasztalom meg egyéb vackaim is, de hát nem mindenkit tömnek otthonról annyi pénzzel, hogy felvásárolja a fél IKEA-t az első hétvégén amikor ráér. - És tudod, azt hiszem igen. Már hiányoznának ők is ha nem lennének itt a leglehetetlenebb órákban olykor. - egyszerűen jó a tudat, hogy nem vagyok egyedül, hogy olyanok vannak a falak között akik fontosak nekem, helyt kaptak a szívemben. Húúú na nem, kezdek átcsúszni az érzelmes filozófusba. Megdörzsölöm a homlokom. Hogy lehetek ilyen balfasz?
- Határozottan. És határozottan jó, hogy így történt. Mert tudod, tök sok idő eltelt - mármint az én léptékemben sok - és na. Kellett, igen. - nem tudom minek erősítem meg még egyszer. Biztos a fű. Talán ezért is nézek rá kicsit zavarodott tekintettel. Eljött az anyjáéktól? Hát..de most is az apjával él...vagy költözésben van? Vagy akar? Vagy mi a fasz van már megint? - Szóval..mennél új helyre? - teszem fel nagyon indulatmentesen ezt a kérdést, mert lehet én vagyok tök hülye és félreértem, vagy ő mond baromságokat, vagy kihagy valamiből. - Nem tudtam, hogy már anno húztál el otthonról. - hát mégis mikor? 16 éves korában? Vagy 17? Pislogok nagyokat, mert ismerem őt, de mintha mégsem ismerném és ez kezd nagyon...fura lenni. Figyelem miközben leül és elfekszik. Átsöpör rajtam némi megnyugvás, jó, igen ez már kezd emlékeztetni. A fetrengés. Kifújom a levegőt is. Észre se vettem, hogy visszatartottam eddig. És a válasz is ő. Bár nyíltabb, mint szokott lenni, de tudjuk be annak, hogy összevedelt-szívott-szedett mindenfélét és kihozza belőle. Elmosolyodom a falnak dőlve, úgy nézek rá félig lehunyt szemekkel. - Ne tudjál mindig mindent jobban. - még mindig mosolygok, hát honnan veszi, hogy nem rá vágynék? Persze tagadhatatlanul jól esik, hogy amúgy egyáltalán érdekelné ha én itt leállnék lelkiválságolni, mert egy időben frankón meg voltam róla győződve, hogy amúgy a szavaim erős 80%-át meg sem hallja, a maradékot meg szűrve. Ezek szerint mégis figyelt. - Fogalmam sincs. - én is eldőlök az oldalamra, így kb. formázunk valami elbaszott de össze nem érő T betűt, de már képtelen vagyok ülni. A fű mindig elnehezíti a fejemet. Zen mosollyal hallgatom végig. - Felejtsd el, már nincs erőm felállni és mászni még 2 emeletet. Kósza ötlet volt. - legyintek a szabad kezemmel - De hé, kérhetek egy szívességet? - sóhajtok egyet, persze mondtam, hogy menjen és tartom, hogy mehet is - Nem maradnál mellettem csak míg elalszom? Utána mehetsz, a kulcsot meg dobd be a levélrésen csak. - teszem hozzá, mert így be fognak tudni jönni a többiek is. Nyögve fordulok át a másik oldalamra, hisz csak fal felé tudok kezdeni. - És hé..klassz lenne ha simogatnád a hajam közben. - mert úgy gyorsabb, nekem. Ha tisztább lenne az agyam, most biztos elfüstölnék magamon, hogy ilyen törődést puncsoló oldalamat villogtatom neki, de hát amúgy most na. Néha álmában szokta piszkálni a hajam és már tökre megszoktam, szóval most már kérhetem is rá nem? - Ígérem nem kérek többet, kérlek kérlek kérlekkk.. - nézem...a falat közben. - A jó éjt puszitól eltekintek. - mert ha hanyatt kéne fordulnom, hát..az megerőltető lenne.

- Egyszer futottam mint egy őrült és telibe gáncsolt a szökőkút pereme én meg dobtam bele egy szép hasast. Nagyjából öt voltam. - Igazából ez az én nagy vizes emlékem, emlékszem annyira megijedtem, hogy nem nagyon akartam vonzódni utána a szökőkutakhoz. A vizes lufi, meg a szétcsesződött vízcsövek egy külön témát képeznek, volt bőven részem, bár főként nem móka kacagás, az meg gondolom most nem számít, hogy Natalieval a karjaimban belegázoltam egy gecire hideg tóba éjszaka az erdőben kaja után.
- Telitalálat! - Nagyon szépen megfogalmazza a valóságot, ugyanis fingom sincs, hogy mi a száma, szerintem amúgy el sem mentettem, vagy egyszerűen mellé nyomtam, esetleg full részegen valakinek elküldtem messengeren, mikor azt hittem, hogy a telefonkönyvbe mentettem el. Ciki. Meg amúgy az is feltehetően nem baromi hülye gondolat, hogy nem tud elérni, mert általában felveszem a telefonomat, leszámítva, ha nagyon melózom, de talán megbocsátható bűn, hogy nem állok le vele csevegni, miközben egy ember vérzik ki mellettem. Szerintem rohadtul nem is az én számomat ismeri.
Jah ismerős amit mond, bárki képes egy szó nélkül eltűnni és valahol örülök annak, hogy a múltkori után sem ilyennek tart engem, mert tényleg nem az a fajta személy vagyok. Én legalább egy csát odavágok a másiknak.
- Fű? - kérdezem, mert nekem ide nagyon úgy érződik és ahogy elnézem a reakcióját saját cigijére, hát jah. Szar ügy, de talán most már úgyis mindegy, itthon van, szóval max belefolytja magát a takaróba, vagy nem tudom, de csak nem ugrik ki a nem tudom hányadik emeletről. Rutinos róka.
- Mindig jobban csíptem Spártát mint Athént - vonok vállat, mert a mi lakásunk se néz ki sokkal belakottabban, pedig már jó pár évet leéltünk ott. Beköltözéskor úgy voltunk vele, hogy majd idővel kipofozzunk, nos, a csempét meg mindent megcsináltam, szóval lényegében jól néz ki a lakás maga, csak egy-két bútorra azt mondtuk, hogyha eddig nem hiányzott, miért szereznénk be csak mert elméletileg szokott lenni a szobákban?  
- Már rajta vagyok az ügyön, bár a kérdésedre továbbra sem tudom a választ, igen is meg nem is. - Ahogy mondtam, el akarok menni, nyilván össze akarok költözni a felségemmel, de közben nem akarom magára hagyni húgomat, vagyis nem, én elhagyni nem akarom a húgomat, annyira megszoktam, hogy vele élek, persze tudom, hogy az élet ilyen és úgyis megtörténik a nagy családtól való elköltözés, ami most az én esetemben egy emberben merül ki.
Ledőlök a hátamra és örülök a cigimnek, szívom mintha az életem lenne, pedig bár ne lenne.
Felpillantok rá részben meglepetten, mégis tudom, hogy szeretem osztani az észt, ami közel sem biztos, hogy igaz, mindössze az én filozófiám és ezt szeretem erőteljesen hangoztatni. Aztán meglátom, hogy mosolyog, szóval akkor talán nem véresen komolyan gondolta. Visszaejtem a fejem normális pozícióba, mert kibaszottul kellemetlen rendellenesen tartani.
Őszintén szólva, merő boldogság jár át, hogy nem akarja megnézni a napfelkeltét, nem azért, mert annyira zavarna, hogy kiégeti szemeimet a felkelő nap első sugarai, de azért mégis csak egy plusz erőbefektetés és nekem még haza is kellene vonszolnom magam, s senki sem fog felkapni az ölébe és végig rohanni velem a parkon át a buszig. Inkább szívok még párat és próbálok karikákat fújni, de nem akar sikerülni az istenért sem, noha volt már rá alkalom, mikor összejött.
Hasamra fordulva várom a szívességét, nem mondom, eléggé lepereg előttem az életem, hogy ugyan mi lehet az, aztán merő bégesség tapad az arcomra.
- Oké - suttogom védelmező magabiztossággal, szinte kihallok valamit kérésében, nem tudom mit, de megérint. Mintha... magányos lenne. Talán csak beképzelem, vagy egyáltalán nem is ismerem, hiszen elég jól érzi magát itt, de mégis, vagy egy törődés, amire vágyik, de még ő maga sem vallaná be talán magának. Hagyjuk is, faszságokat beszélek.
- Jó éjt királylány! - szisszenek fel plusz kérdésére, de ha ez a vágya, hát ámen, bár nem értem, miért jó ha a haját simogatom, azt alig lehet érezni, meg igazából nem is érek hozzá, de ez nekem csak jó, mert nem kell túl kellemetlen helyzetekbe kerülnöm. Fogalmam sincs, hogy viccből mondja-e a jóéjt puszit, vagy komolyan, de mindegy is, mert jobb ha elengedem és nem reagálok rá valami újabb erősebb levegővételen kívül, ami már a fáradtság miatt is szökik ki belőlem. De legalább még van egy nagyon kis cigim.
- Amúgy hogy hívnak? - Suttogom, vagy csak tátogom, lehet utóbbi, mivel már nem is reagál, vagy annyira kiütötte magát. Ma sem tudom meg. Szerintem már sosem fogom, de talán ez valami sors, szóval talán jobb is.
Csendben maradok, csak a cigimet szívom el, meg birizgálom a haját, ami amúgy baszottul tök jó, szerintem a lányoknak nemüktől fogva jobb a hajuk minősége, de lehet csak nekem kifejezetten szar. Amúgy tök jól elszórakozok a tincseivel, de még mielőtt átmennék valami tehénfejő mamába, lecsillapítom gyerekes vágyaimat és hagyom aludni, az eredmény pedig közelítően az, hogy az én fejem is lecsuklik karomra, miközben testem valahogy félig lelóg az ágyról. Nem is különösebben kényelmes, szóval épp mikor az ég már kezd egy kicsit fényesedni, felébredek, mint egy hulla múmia próbálom magam összekaparni.
Most kezdődik az éjszaka szopás része.