Meglepően enyhe, szép időnk volt már három napja zsinórban, szóval nem is volt kérdés, hogy mehetünk kirándulni. Amúgy is szoktunk, nyáron sokat jártuk a környező kis ösvényeket, valahogy a nagy melegben is kellemesebb idő volt a fák között mint bárhol máshol. Még akkor is, ha a házunk is kellemes, árnyékos békés környezetben van a fent nevezett erdőhöz közel, és a telekre ültetett formás fák is csodás hűvösét élvezhettük a teraszon. Néha ki kell mozdulni, még ha nem is emberek közé, hanem az erdőbe. Emberekkel amúgy is szoktunk találkozni, kicsit gyakrabban is, mint először terveztük.
Dean mini amnéziáját és az emlékek szerencsés visszatérését követően sem maradtak el az izgalmak a házunk táján. Szerintem a nagyiék már azt gondolják, hogy valami rossz ómen, ha jönnek látogatóba, mert mindig akkor történik valami… a változatosság kedvéért pár nappal az után, hogy helyreállt a rend, én lettem rosszul, és csuklottam össze a nappali közepén. Nem úsztam meg az orvost, mert a fél család terhességben reménykedett (lehet tippelni, hogy kik), a másik meg az inzulinhiány okozta kómát vizionálta kisebbfajta infarktus küszöbén (igen, innen már egyértelműek a szerepek). Kénytelenek voltunk hát elmondani az orvosnak a táplálkozási zavaromat, aki nem kicsit káromkodott, elküldött mindenféle vizsgálatokra, és végül bele is csapott a lecsóba, adott vagy négy féle vitamint és táplálék kiegészítőt kezdésnek.
Mázlim volt, hogy beváltak, mert így elég egy hónapban egyszer találkozni vele amikor van mérlegelés meg minden finomság, amíg Dean meglátogatja a kardiológust. Hadd ne mondjam, hogy milyen mértékben csapkodtuk felváltva a fejünket a falba, mikor eljött az első mérlegelés ideje. A doki azt mondta, ne álljak a mérlegre, fölösleges stressz lenne, így aztán… jött a nagy meglepi! Alig egy hónap alatt több, mint négy kilót szedtem fel. Ez pont 4 kilóval több, mint amit magunktól elértünk egységnyi idő alatt. Úgyhogy, a vitaminok beváltak, szerencsére egyelőre nincs szükség másra. Illetve van, de ezt még nem mondtam el Deannek, nem igazán tudtam hogyan is kezdjek bele. Gondoltam majd a pikniken lesz rá alkalom.
Az van ugyanis, hogy valahogy dűlőre jutottunk, és mivel nincs racionális érv az ellen, hogy valaha is legyen gyerekünk, ezért felettébb logikus volt írni egy listát, hogy mik is lennének az úgymond ideális körülmények, miket kellene még addig megvalóstani, elérni, satöbbi. A listáról nem különösebben fogynak a tételek, felteszem ennek Dean jobban örül mint én, mégis minden elképzelhetőt megteszek, hogy rövidítsem az időt a Calver-bébi érkezéséig. Többek közt dupla kredittel csinálom ezt a félévet, hogy minél előbb befejezzem az egyetemet, és mivel eddig is hasonlóan sok tárgyat vettem fel, hiszen jól megy a tanulás, könnyen lehet, hogy szerencsével még ebben a tanévben végzek is a sulival és egy igen nagy feltétel teljesülhet. Nem szoktam ezzel idegesíteni, se frusztrálni, azt hiszem benne nem buzog annyi lelkesedés mint bennem.
Csakhogy az orvosaim szerint úgy tűnik helyreállni látszik a biológiai órám, és bár még rendszertelenül, de újra működésbe léptek a különböző “szaporítószerveim”. Kaptam is egy receptet, de valahogy olyan hihetetlennek tűnt a dolog, hogy elfelejtettem kiváltani. Fogamzásgátló? Nekem? Eddig nem fenyegetett a veszély, hogy becsusszanjon egy gyerek, szóval nem is gondolkodtam ilyesmin, meg amúgy is, vannak a védekezésnek más formái, amik eddig remekül beváltak. Szóval, mielőtt még elkezdeném szedni, természetesen meg akarom beszélni Deannel, elvégre ez nem csak engem érint. Legalábbis szeretném megbeszélni, csak nem igazán jutottam még el odáig, hogy mégis hogyan?
Ideálisnak tűnt rá a kirándulás meg a piknik. Délelőtt indultunk, hogy elérjünk a tisztáshoz ebédidőre, ahol a sok-sok (tényleg egy egész hátizsáknyi) finomságot elfogyasszuk. A mindenféle bogyókat, tobozokat és ilyesmiket meg ráérünk hazafelé is összegyűjteni. Csakhogy ebéd közben nem volt kedvem elrontani a hangulatot egy komoly beszélgetéssel, pláne amiatt, mert épp Dean is viccelődős kedvében volt. Meg aztán, jól esett ebéd után egy kicsit összebújni is a pokrócon és sziesztázni fél órácskát. Amúgy se hajt a tatár, elvégre a rendszer még csak ébredezőben van az orvosok szerint, és Dean amilyen előrelátó, kockázatot minimalizáló és “mindent is megtervező” típus… nos, esküszöm, mi vagyunk az utolsó utáni pár Amerikában, akiknek merő véletlenségből lenne gyereke.
Hazafelé baktatva már gyűjtöttem egy kis kosárba jópár csipkebogyót és makkot, meg egyéb mókás terméseket, szép kis asztaldísz lesz majd belőlük hálaadásra. Már csak mohát szeretnék, kitaláltam, mit és hogyan készítek majd, de sehol egy moha vagy toboz.
- Szólj ha látsz valahol szép mohát! - kötöm a lelkére negyvennegyedszer is, majd már mutatok is az ujjammal egy fa tövébe - Ott van! - nem is gondolkodok, sietek a fához. Pedig nem ártott volna megnézni hová lépek. Az avar alatt egy kidőlt vagy kivágott fa elkorhadt gyökérzete lapult, ami szép kis lyukat hagyott a földben, én meg már terültem is el tökéletes hasas formációban a levelek közé.
- Auuu! - nyüsszögök egyből, mert elég nagynak érzem a bajt. Épp csak kicsit emelem meg magam, hogy mégse hasaljak a földön, de amint a lábam húznám ki a lyukból, újabb jajgatások szaladnak ki a számon. - Dean, nem tudom kihúzni a lábam, nagyon fáj. Segíts légyszi. Óvatosan!- szipogok fájdalmamban, és megvárom amíg mellém ér. Ha segít, akkor sikkantásokkal és különböző jajveszékelő hangokkal övezve ki is jön a lábam a lyukból. Átfordulok, és csak szomorúan pislogok rá. - Messze vagyunk még a háztól, ugye? - a bokám bár nem tört el, de elég szépen lezúztam ahhoz, hogy maximum bicegni tudjak, vagy még azt se, ráadásul úgy érzem sebes is lett, bár ezt nem látom pontosan, mert Dean feje takarja a kilátást arrafelé...

Már csak azt nem értem, hogy miért nem rángattam el egy orvoshoz Elit azonnal, ahogy kiderült a táplálkozási problémája! Na jó, értem, valószínűleg elég rosszul viselte volna, így, az esküvő után egy héttel, ha rögtön így indítunk, így kisebbik rossz gyanánt bíztam benne, hogy nekünk is sikerül felülkerekedni a problémán, orvos nélkül. Ám így utólag visszatekintve, mennyit megfigyeltem, jegyzeteltem, kísérleteztünk receptekkel, állt mérlegre, veszekedtünk azon, hogy mit eszik és mit nem, valami röhejesen egyszerűnek tűnik most a képlet. Napi pár bogyó, aztán úgy eltüntet mindent a tányérjáról, hogy én is csak pislogok. Ha én ezt előbb tudom… Ha a megoldásra nem is ketten bukkantunk rá, azt azért igyekszem sikernek elkönyvelni, hogy legalább fogyni sem nagyon fogyott az elmúlt hónapok alatt.
Tiszta fura visszagondolni, hogy miután ide költöztünk, az első hónapokban akármikor sétálni, túrázni indultunk, egy-két szendvicsnél többet sosem csomagoltunk az útra, és néha az is megmaradt, ehhez képest most teljesen hihetetlen, hogy a hátamon lévő hátizsák nagyját a különböző harapnivalók töltik ki egy rakás egyéb kacat mellett, amiket igaz, szinte sosem használunk, de mégis mindig magammal cipelem őket, biztos, ami biztos. Telefon, elsősegélydoboz, öngyújtó, bicska, meg egy rakás hasonló kacat, mert hát ugye sosem lehet tudni. Mást nem edzésnek jó, a cipekedés meg a friss levegőn túrázás úgy is jó altatónak szokott bizonyulni.
- Szép mohát, szép mohát… már legalább huszonötször szóltam neked, de egyik moha sem volt elég szép neked. Szóval kifejtenéd kicsit bővebben, hogy az mégis milyen? Vagy inkább mutasd, az lehet hatásosabb lenne. - csóválom a fejem hitetlenkedve, mert eddig akárhányszor találtam, ez túl rövid és tömör, az túl barnás, amaz ritkás, van, amit nem lehetett normálisan „leszüretelni” és az egész szétmorzsolódott… ki gondolta volna korábban, hogy mohából is ennyi féle-fajta van?
- Ott? Hol? - kapom fel a fejem, mert épp egy szép nagy tölgyfa körül körözök, mohára vadászva. Valahol olvastam, hogy mindig az északi oldalukon szokott nőni, de akárhogy is nézem, ennek egyik oldalán sincs egy szemernyi sem. Így viszont, hogy a tekintetemet a kéregre szegezem, azt sem látom, Eli merre mutatott, csak nézem, ahogy sietve megindul egy másik szép, nagy méretes fa irányába. Már épp ballagnék utána, amikor valami megroppan a talpa alatt.
- Vigyá… - kiáltanék neki lefagyva, de még ki se mondom, már elterül a színes őszi falevelek között - ...zz. - sóhajtok fel, majd néhány sietős lépéssel mellette is termek, arra azért ügyelve, hogy ne kövessem a példáját, és nyúljak el én is. Az utóbbi hetek, hónapok tanulságából okulva, bőven elég, ha egyszerre egyikünk van leamortizálva, nagy luxus lenne, ha egyszerre mindketten betegállományba kerülnénk.
- Megütötted magad? Nagyon fáj? - térdelek le mellé, hogy felsegítsem, de amikor szól, hogy beszorult a lába, közelebbről is szemügyre veszem, hogy mégis mibe sikerült lépnie. Valami korhadt fa féleség, csak olyan szépen belepték a levelek, hogy ha az orra elé nézett volna, ezt esélyesen akkor sem vette volna észre…
- Várj… kapaszkodj a vállamba, meg húzódj egy kicsit közelebb. Beakadt a lábad, ilyen szögben nem fog kijönni. Egy kicsit bírd ki, egy pillanat és kiszabadítom! - állapítom meg, és már nyújtom is a kezem, hogy segítsek neki. Így elnézve is elég fájdalmasnak tűnik, és elhiszem, hogy most mozogni akar a legkevésbé, de sajnos muszáj, hogy kiszabadítsuk. Még szerencse, hogy nem valami erdőben hagyott vadászcsapda, így néhány pillanattal később már ki is szabadult a lába.
- Még eléggé… - bólintok aggodalmas tekintettel. Nem úgy tűnik, hogy eltört volna a lába, legalábbis mozgatni bírja, még ha nem is lehet túl kellemes érzés jelen pillanatban – De ne aggódj, majd megoldjuk valahogy. - biztosítom róla, azzal már le is kapom a hátizsákomat, hogy előtúrjam a kis elsősegélykészletet, amit sajnos – végre – nem hiába cipeltem ezúttal.
- Sikerült lehorzsolni és egy kicsit vérzik, valószínűleg be is fog lilulni, de azért megpróbálsz ráállni? Csak egy pillanatra, hogy lássuk, mennyire rossz a helyzet? - csak annak tűnik, vagy valóban az? Mert ha csak egy horzsolás, akkor hamar megvagyunk, ha viszont rá se bír lépni, nos, akkor némi fertőtlenítőtől többre lesz szükség. Ha kell, akkor segítek neki felkelni, ha viszont nem megy, vagy csak nehézkesen, akkor néhány pillanattal később már segítek is neki újra leülni, amíg a lábával ügyködök.
- Általában akárhová utazik az ember, a hazaút sokkal gyorsabban eltelik. Attól tartok, hogy ez esetben nem igazán fog így tűnni. - állapítom meg, miután lemostam és lefertőtlenítettem a horzsolását – „Ez egy kicsit csípni fog!” - és már egy tekercs fáslival tekerem körbe óvatosan a bokáját. Nagy csodát nem tesz, de talán valamit segít, hogy kímélje a lábát.
- Hogy is szoktad mondani? Csak pozitívan, nézzük a jó dolgok jó oldalát! Legalább még néhány órán át világos lesz, lehet, de ha ránk is sötétedik, valószínűleg már közel leszünk a házhoz. - felelem némi túlzással, hisz eleve egész napos túrát terveztünk, és igaz, időben elindultunk visszafelé, hogy legyen idő mindenféle terméseket gyűjtögetni, de azért nem 10 perces út lesz, az biztos.
- Na gyere! Csak szép lassan, nyugodtan, óvatosan! Menni fog ez, annyira nem nagy a baj! Lehetne sokkal rosszabb is. - bíztatom egy kicsit valamivel később, ha pihent egy kicsit, és úgy érzi, hogy folytathatjuk az utunkat hazafelé.
- Jut eszembe, a mohádat meg a tobozaidat hazavigyük? Vagy ezek után maximum gyújtósnak használnád őket? - tekintek a gyűjteménye felé, mert ha szeretné, rajtam ne múljon, valahogy begyömöszölöm a hátizsákba azokat is. Mondjuk a következő pár napban biztos, hogy pihentetnie kell a lábát, úgyhogy nem árt, ha valamivel el tudja magát foglalni közben.
- Keressek neked valami ágat, amire tudsz támaszkodni? Vagy inkább belém kapaszkodsz? - fordulok felé, mielőtt elindulnánk, hogy érzi? Mert ha most nem is annyira fáj, mire hazaérünk, fogadni mernék, hogy fog, ennyi gyaloglás után. Azt azonban nem mindegy, hogy honnan is indítunk… most tud egyedül sétálni, vagy csak úgy, ha rám támaszkodik közben?

Tavasszal és kora nyáron ha kirándulni mentünk, mindig vittem egy kis kosarat az erdőben talált bogyós gyümölcsöknek, virágoknak, és ilyesmiknek. Volt a hátunkon egy-egy hátizsák, amit mindenki kedve szerint pakolt be, az enyémben volt víz, pokróc, telefon és egyebek, Dean pedig hozott egy kis elemózsiát meg amit még szükségesnek tartott. Sose turkálok a holmija közt, így nem tudom mit cipelt magával a túrák során.
Most azonban, a házizsákokon kívül odafelé a kosár is tele volt finomságokkal, zöldségekkel, gyümölcsökkel, szendvicsekkel és egyebekkel, így nem cipeltük üresen szinte egy percre sem. Fura ez, hogy most már én is rendesen eszek, és ettől mintha Dean étvágya is jobb lenne. Többet eszünk, valahogy egészségesebb lett a színünk (főleg az enyém), és fittebbnek is érzem magam. A párom nevében nem nyilatkozhatok, nem tudom, ő mennyire lett energikusabb, mindenesetre jobban érzem magam, már csak azért is, mert nem torkollik minden egyes étkezés egy kisebb drámába.
Mivel mindketten tervezgetős típusok vagyunk, nem meglepő, hogy alaposan megterveztük a túrát is, mikor kell indulni, nagyjából mikor érünk a tisztásra, mikor kell elindulni visszafelé, hogy nagyjából sötétedésre otthon legyünk. Bár részben az én bűnöm, de kicsit elnyúlt a szieszta ebéd után, így a hazaútra a tervezettnél kevesebb idő maradt (vagy tíz perccel), mindenesetre amúgy sem találtam túl sokmindent meg aztán a ház körül is van tölgyfa bőségesen. Már csak moha kell, és némi toboz, ha találunk aztán már megállás nélkül vehetjük hazafelé az irányt.
- A szép moha az zöld, vastag és puha simis mint a bársony. És hepehupás mintha kerek kavicsokból lenne. És nem koszos, nem szúrós, nem száraz. Ha megpöckölöd az ujjaddal akkor szépen elválik a fától vagy talajtól és nem morzsálódik mint az előző. - magyarázom el újra, hogy milyen is az a “szép moha”. Ha meglesz, úgyis learatom majd az egészet, bármekkorát is találunk egyben. Szükségem lesz rá az őszi asztaldíszhez, ha jól emlékszem a nagyim még locsolgatta is időnként, így szép zöld maradt egészen Hálaadásig.
- Ott, annál a sziklánál. - mutatok felé, miközben izgatottságomban megszaporázom a lépteimet, így nem veszem észre sem a korhadt fa miatt keletkezett lyukat, se azt, hogy milyen mély az a gödör. Esélyem sem lett volna, mivel a nagyját ellepték a levelek. Bár hallom, ahogy Dean figyelmeztetni próbál, de a reccsenés után már hiába, késő, terülök el mint kisbéka az aszfalton.
- Eléggé. Nem merem egyedül mozgatni. - szipogok, mert a fájdalomtól bevallom párás lett a szemem, és az orrom is kicsit. Türelmesen várok míg mellém ér és megvizsgálja a helyzetet, én se ficánkolok amíg meg nem állapítja, hogy hogyan tudna rajtam segíteni.
- Jó. De csak lassan. Nagyon lassan légyszi. - belé kapaszkodok, és csinálom amit mond, vagy amerre irányítja a lábam, de nem mondom, hogy nem jutalmazom a segítségét sikkantásokkal és nyöszörgéssel. Amint kikerül a lábfejem a lyukból, már sejtem, hogy nem tört el, de az is biztos, hogy súlyosabb mint egy-két aprócska karcolás.
- Az eredeti tervek szerint még vagy másfél órányi út lett volna még, nagyjából. - sóhajtok egy rövidet, majd az órámra pillantok és számolgatok. Valószínűleg be fog sötétedni mire a ház közelébe érünk. Bár próbálok higgadt maradni, nem olyan könnyű. Nézem, ahogy a hátizsákjában kutat, így fény derül annak tartalmára is, legalábbis egy részére. Ezt végig, minden alkalommal magával hurcolta? Egy fél sebészeti rendelőt?
- Megpróbálok. - bólintok, majd a keze után nyúlok, némi segítséggel fel is állok, de nem merek a sérült bokámra támaszkodni, csak a talaj felett lebegtetem. - Félek. - motyogom egy halvány mosoly mellett, majd apró sziszegések és halk nyögés kíséretében óvatosan helyezek rá némi súlyt, ha nem is az összeset. - Nagyon fáj. - mondom, alig egy másodperccel később és már emelem is vissza a talpam a föld fölé. Jobb, ha leülök amíg fertőtlenít, így némi szerencsétlenkedés után már újra a gödör szélén ücsörgök.
- Kár, hogy most emiatt tart majd tovább a hazaút. - figyelgetem amit csinál, majd amikor közli, hogy a fertőtlenítő csípni fog, elhúzom az orrom. Naná, hogy csíp, piszkosul csíp de nincs mit tenni, nem nyafogok a szükségesnél jobban.
- Számolgattam, és ha fele olyan sebességgel tudnánk haladni, akkor valószínűleg ránk sötétedik mire a ház közelébe érünk. - igen, mérnök vagyok. Igen, kiszámoltam milyen sebességgel tudnék bicegni. Nálam ez teljesen természetes! Iszok néhány kortyot, közben felkészülök lélekben arra, hogy fájdalmas lesz minden egyes lépés hazafelé.
- Csak optimistán, lehetne nagyobb is a baj! - kuncogok a szavai hallatán, és elfogadom a segítő kezet, hogy fel tudjak felkelni. Óvatosan, de sikerül a dolog, és bár kapaszkodnom kell, talán kibírom hazáig. - A jó oldala, hogy ha mégse tudnék elsántikálni hazáig, akkor végre utazhatok helikopteren. - jegyzem meg vidáman, mert azt kizártnak tartom, hogy az erdőben éjszakázzunk egy szál keksz vagy alma nélkül.
- Naná, hogy hozzuk őket! A vérem adtam értük! - nézek körül az avarban, ahol szétgurult az eddigi zsákmányom, a körülményekre való tekintettel pedig a szedegetés Deanre hárul majd. Remélem nem bánja, hogy most nem tudok ebben segíteni. De! Öröm az ürömben: már bőven megtapasztalhatta, hogy mennyire imádok szó szerint minimális költséggel előállítani dolgokat, és mennyivel boldogabbá tesz egy séta az erdőben, mint valami drága ajándék. Nem mintha olyasmit szokott volna venni nekem, de nem is igénylem.
- Szerintem az az ág pont jó lesz. - mutatok egy mankó szerű formájú ágra, pár lépésre tőlünk. - Ide hoznád légyszi? - türelmesen várom a botot, majd még indulás előtt adok neki egy puszit.
Hamar kiderült, néhány lépés is elég hozzá, hogy tudjam: egyedül nem megy. Muszáj Dean karjába is kapaszkodnom, és bár próbálom nem mutatni a fájdalmam, eléggé megvisel minden megtett méter. Persze próbálom nem kimutatni, azt azonban szerintem még ő is érzékeli, hogy egyre lassabban, nyögvenyelősebben megy a dolog, és bizony a “légyszi álljunk meg egy percre” pillanatok is sűrűsödnek. Nagyjából már minden szimpatikus sziklánál megállnék, amire le tudnék ülni. Szokásommal ellentétben nem csacsogok és nem fecsegek, mivel minden erőmmel arra összpontosítok, hogy ne legyenek egyértelmű jelei a fájdalmamnak. Végül aztán, ahogy körülöttünk az erdőben is fogy a fény, a teljesítőképességem határához értem én is. Sajnos, még egyáltalán nem a kertünkben.
- Muszáj megállnom kicsit pihenni, ne haragudj... - a legközelebb eső sziklának támaszkodok, miközben próbálok nem nyafogni, és leolvasni valamit az arcáról. - Nincs valami fájdalomcsillapító a hátizsákodban? Hátha azzal könnyebben kihúznám hazáig. - érdeklődök, mert ha még kötszer is van nála, akkor hátha akad ez is. Itt és most megfogadom, hogy ezentúl nálam is lesznek gyógyszerek, kötszer, sebtapasz meg minden, csak legyen nála valami, bármi, akármi ami enyhítené a fájdalmat. - Szerintem már közel vagyunk. A GPS szerint már csak egy-másfél mérföld. - mutatom neki a telefonon a turista útvonalat az erdőben, és a pontos helyzetünket. Halványan elmosolyodok, hogy ne aggódjon, elvégre más se hiányzik nekünk mint egy infarktus az erdő közepén.
- Persze a gyógyszer mellett a másik csodafegyver ami segíthet. Néhány gyógypuszi után azt hiszem már indulhatunk is tovább.

- Jó, jó… de ránézésre mégis honnan lehetne mindezt megállapítani? Vagy ahányszor észreveszek valahol mohát, szaladjak megsimogatni-bökdösni, tesztelni, hogy mennyire strapabíró meg milyen a tapintása? - értetlenkedtem tovább, mert ha igen, akkor félő, hogy holnap estére se fogunk hazaérni, nem hogy ma. Azt meg inkább meg se merem kérdezni, hogy mégis milyen mennyiséget szeretne életem párja szüretelni belőle, jobb a boldog tudatlanság ez esetben, és csak reménykedek benne, hogy nem valami tetemes mennyiséggel számol. Mondjuk pontosan azt se tudom, hogy termésekből mennyit szeretne, de néhány tobozt még mindig egyszerűbb és gyorsabb összekapdosni, mint ezt az problémás mohát.
- Hm? - fordítom a fejem abba az irányba, amerre mutatott, ám mielőtt észrevehetném az említett kis zöld párnácskát, Eli már vetődik is el az avarban, úgyhogy a prioritások egy szempillantás alatt rendeződnek át, és a moha helyett inkább felé indulok, hogy segítsek neki.
- Egyelőre még ne is mozgasd, amíg nem szabadítjuk ki, nehogy még jobban megsértsd! - szólok rá, miközben már azon ügyködök, hogy hogyan lehetne kihúzni a lábát a korhadt fadarabok közül a gödörből. Ahogy rám szól, igyekszem még lassabban és óvatosabban csinálni, annak ellenére, hogy a nyöszörgése pont az ellenkezőjére biztat – gyorsan essünk túl rajta! Utána jobb lesz.
- Másfél óra az nem vészes. Pláne ha azt nézzük, hogy amúgy is egész lassan, nézelődve szoktunk sétálgatni, nem olyan tempóval, mint valami távgyalogló. - ami ez esetben mondhatni szerencsés, mert azt jelenti, hogy nem egy fél maratonnyi távot kell még legyalogolnunk hazafelé. Az már más kérdés, hogy ilyen sérüléssel ez is bőven elég lesz valószínűleg.
- Ugyan, nincs mitől félni, amíg engem látsz. Valahogy majd megoldjuk ezt is, ne aggódj. - biztosítom róla, arra pedig, hogy fáj, csak együttérzően hümmögök egyet. Igen, elnézve a sérülést, meg hogy mennyire nem bírja terhelni, azt el tudom képzelni...
Úgy tűnik, hogy nem tört el a lába, legalábbis mozgatni bírja, ez már félsiker. Ellenben az, hogy rá sem bír lépni, nem sok jóval kecsegtet, bár azt így nehéz lenne megmondani, hogy csak szimplán kificamodott, vagy valami szalagszakadást is nyert mellé. Egy azonban biztos, így, az erdőben nem maradhatunk estére, mert ősz lévén, amint lemegy a nap, a levegő is nagyon gyorsan le szokott már hűlni.
- Valamennyivel biztosan, de nem hiszem, hogy annyira aggódni kéne miatta. Eleve úgy számoltunk, hogy nem sokkal napnyugta előtt érnénk haza, szóval… mondhatni, a sötétben túrázás az már borítékolható. De ha jól emlékszem, elemlámpa is van nálam. - túrtam bele a hátizsákba, miután végeztem a lába kötözésével, és ahogy megtaláltam, diadalittasan fel is mutattam neki, mielőtt visszaejtettem volna a helyére, más se hiányzik, mint hogy elhagyjuk esetleg. Azt persze nem tudhattam, hogy valójában nem sokra megyünk vele, ugyanis az elem annyira le van már merülve benne, hogy pár percnél tovább úgy sem fogja húzni…
- Nem akarlak elkeseríteni, de az a tisztás, ahol megálltunk ebédelni, szerintem kicsi ahhoz, hogy ott szálljon le egy helikopter… - közlöm a véleményemet, miközben igyekszem felidézni emlékeimből a tisztást. Nagyon hangulatos, az biztos, de nem valami nagy méretű, és inkább ligetesnek mondanám, a szélén egy rakás, elszórt szoliter fával. Mondjuk nem vagyok helikopter pilóta, az is lehet, hogy tévedek, és simán megoldanák másképp. De ha már témánál vagyunk, azt se tudom, hogy térerő van-e itt egyáltalán, mióta elindultunk, még nem vettem elő a telefonomat egyszer sem.
- Igenis, asszonyom! - szalutálok játékosan az utasítását hallva, majd látva, Eli milyen tekintettel nézi a szanaszét szóródott kincseit, csak sóhajtok egyet, és már indulok is, hogy összeszedjem őket. Pár perc, és már egy kis vászonzsákba gyűjtve pihennek a piknikes kosárban, így legalább kevesebb helyet foglal, aztán következő lépés gyanánt Elinek is kerítek egy ágat, amire támaszkodhat hazafelé menet. Nem valami világmegváltó megoldás, de a semmitől talán több, úgyhogy jó lesz az. Szükség is lesz rá hazafelé, talán még nagyobb is, mint gondoltam, ahogy az néhány lépés után be is bizonyosodik.
Csak szótlanul vakargatom a tarkómat, amikor fél órán belül már vagy ötödször állunk meg pihenni, úgy tűnik, még később érünk haza, mint azt elsőre saccoltuk. És lehet, hogy még nagyobb a baj a lábával, mint azt hittük, bár most már a helikoptert is cseszhetjük, akár le tud szállni, akár nem, így fél óra után már bőven a fák között járunk.
- Ha muszáj, akkor muszáj, nincs mit tenni. - dőlök én is a sziklának várakozva – Ne butáskodj, miért haragudnék? Nem szánt szándékkal léptél abba a gödörbe… Kicsit lassabban haladunk, mint reméltük, de előbb-utóbb majd csak hazaérünk. - ha tehetném, szívem szerint ölbe kapnám, aztán úgy vinném hazáig, látva, hogy milyen fájdalmat okoz neki minden egyes lépés, de sajnos én sem vagyok épp olyan erőnlétben, hogy ilyesmit kivitelezzek… Még úgy se, hogy nem valami nagy darab. Pár méter talán menne, de a ház azért még jóval odébb van!
- Fájdalomcsillapító? De, van… most, hogy mondod. Nem is értem, hogy miért nem jutott előbb eszembe! - csapok a homlokomra, és már rajta is vagyok, hogy előkeressek egy tablettát neki az elsősegély csomagomból, majd a vizes kulaccsal együtt nyújtsam felé, némi habozást követően.
- Ezt a fajtát nekem írta az orvos, úgyhogy erősebb, mint a sima, recept nélkül kapható fajták… hogy érzed, kérsz egy egész szemet, vagy inkább csak egy felet? - nézek rá kérdő tekintettel, majd a válaszától függően kapja is, a vízzel együtt.
- Még egy-másfél mérföld?! - bukik ki belőlem kissé meglepetten, hisz amikor a baleset történt, akkor is még nagyjából „ennyi lehetett hazáig”, ahogy tippeltük. Ahhoz képest már haladtunk is, és tessék, még mindig ennyi. A mostani tempókkal számolva… nos, jó sokára fogunk hazaérni.
- Azon ne múljon, abból úgy is korlátlan mennyiség elérhető. - mosolyodok el, és már hajolok is oda hozzá, hogy néhány gyógypuszival bizonyítsam az előbbi állításom, és folytassuk utunkat. Csak épp azzal nem számolok, hogy bár világosban egész sokat sétáltunk, túráztunk már a környéken, ettől függetlenül még csöppet sem számítok rutinos túrázónak, s amint elkezd besötétedni, gond nélkül tévesztem el az egyik hazafelé vezető ösvényt. Ami persze fel sem tűnik, csak amikor egy újabb sziklás részhez nem érünk, az egyik szikla oldalában aprócska forrással, és egy pancsoló méretű kis tavacskával.
- Ez eddig is itt volt…? - teszem fel a költői kérdést Elire sandítva, mert azt hiszem, egy ilyenre már csak emlékeznék akkor. De nem, egyáltalán nem rémlik, csak az, hogy körülöttünk mindenfelé lombhullató fák, meg néha-néha egy nagyobb szikla az út mentén.
- Attól tartok, hogy rossz irányba jöttünk. - hiányzott ez, mint mókusnak az erdőtűz, pláne így, hogy Eli lépni is bír. A francba, hogy nem vettük észre, hogy rossz irányba jövünk? És ami még jobb, merre kéne egyáltalán tovább haladni? Azt leszámítva persze, hogy először is hátra arc, aztán vissza… Oké, nyilván úgy, hogy Eli sem egyfolytában a telefonját bújja, de na…
- Mindegy, ha már itt vagyunk, pihenj egy kicsit, én meg újra töltöm a kulacsokat. Addig megnézed, hogy a telefonod GPS-e tud-e valami okossággal szolgálni nekünk? - sóhajtok egyet, ha így folytatjuk, akkor szükség lesz rá. Abba meg inkább bele se akarok gondolni, mikorra fogunk hazaérni!

Mondhatnám, hogy a szép mohát ránézésre is felismerné, nem kell odamenni és megbökdösni, de azt hiszem fölösleges lenne, hiszen már vagy háromszor is elmondtam neki, mégis mindig kiszáradt kis csoffadt moha csomókat szedett össze mostanáig. Inkább megindulok a kiszemeltem felé, ami szép élénk zöld, és már ránézésre is majdhogynem elegendő a kis asztaldíszhez amit csinálni szeretnék.
Csakhogy túl nagynak bizonyult a lelkesedés, így nem voltam elég óvatos, pedig éppen pár hete már beleléptem egy hasonló gödörbe, tudhattam volna, hogy ha letérek az ösvényről, óvatosan kell lépkedni. Szerencsére Dean óvatosabb, így ő nem sérül meg amíg mellém siet, legalább egyikünk maradjon használható állapotban különben kész a kalamajka.
- Nem mozgatom, nem is tudnám. - és nem is merem, ha már itt tartunk. Jó, hogy segít különben tényleg nem lenne bátorságom kimászni a lyukból, így azért valószínűleg sokkal kevésbé fájdalmas a folyamat mint amilyen egyébként lenne. Persze így sem kellemes, és ennek hangot is adok. Aztán amint egyértelművé válik a helyzet, hogy a megszokott tempóban nem fogok tudni haladni, máris gyors fejszámolást végzek. Sajnos, az eredmény már elsőre se biztató, pedig még próbáltam optimista lenni. Tényleg.
- Igaz. Talán belátható időn belül otthon leszünk. - bólintok az érvelésére. Valóban, nem szoktunk sietni, meg többnyire, biztonsági játékosok lévén általában kényelmesen tervezünk, hogy “ha bármi közbejön” akkor legyen terünk kicsit változtatni. Erre tessék! Ahogy az lenni szokott, borul minden, hiába az óvatos tervezgetés és számolgatás!
- Nem is attól félek, hogy nem leszel itt, hanem attól, hogy jobban fog fájni mint hittem. - mosolyodok el egészen halványan. Valahogy mindig elhiszem, hogy ki tud találni bármit, amitől jobb lesz a helyzetünk. Kezdetektől fogva ebben valahogy jobbnak bizonyult nálam, valószínűleg azért, mert én sokkal kevésbé kezelem higgadtan a kríziseket.
A lábam állapota tényleg aggasztó, nem igazán tudok ráállni, hiába is próbálgatom, ijesztő a fájdalom. Vagy csak az én tűréshatárom van a béka feneke alatt, ki tudja. Rosszul viselem a fájdalmat, Dean tudja talán a legjobban, hogy mennyire: amikor a frontok miatt a fejem fájdul meg, van, hogy csak egy teljesen sötét, csendes szobában tudok megmaradni, ahol még egy óra sem ketyeghet vagy sírva fakadok.
- Elemlámpa? Mondd csak, még mi van a hátizsákodban? Sátor, hálózsák vagy egy kis bogrács nincs? Ha esetleg mégis az erdőben éjszakáznánk. - ugratom, hiszen nyilvánvalóan nem férne el ott egy sátor. Vagy mégis? Nem értek ezekhez a dolgokhoz, annyit viszont melegen remélek, hogy ezúttal van nála néhány szem a gyógyszeréből, ha eltévednénk vagy csak simán később érnénk haza mint terveztük.
- Szerintem megoldanák, a kérdés inkább az, hogy megtalálnak-e minket az erdőben. - elvégre a tisztás még oké, ha úgy adódna akkor leeresztenek egy létrát vagy ilyesmi, de a fák között ember legyen a talpán, aki ránk talál. Márpedig az utunk hazafelé az erdőn át vezet, ha tetszik ha nem. Most éppen, állapotom okán leginkább nem tetszik.
- Ne haragudj, hogy nem tudok segíteni. - motyogom szégyenkezve, amíg Dean egyedül szedegeti össze a bogyókat és egyéb szétszóródott terméseket. Tudom, hogy nem haragszik miatta, de határozottan rosszul érzem magam amiatt, hogy nem tudok neki segíteni. Valahogy nem vall rám a tétlenkedés, általában inkább én szoktam a nyakára járni, hogy segíthetek-e valamiben. Ez a tehetetlen állapot már most az agyamra ment, mi lesz itt később? Remélem holnapra máris jobban leszek, különben van rá egy tippem, hogy az őrületbe fogom kergetni szegényt.
A sántikálás hazafelé szokatlan csendben telik, leginkább azért, mert fogaimat összeszorítva koncentrálok arra, hogy ne ordibáljak minden lépésnél. Túl sokszor kell megállni miattam, alig haladunk valamit, pedig tényleg jobb lenne, ha össze tudnám szedni magam. Mégse megy. Dühös vagyok magamra, amiért nem tudtam az orrom elé nézni, és most miattam ilyen hülye helyzetbe kerültünk.
- Mert elrontottam a kirándulást. Mindent elrontok. - bár már dolgozunk rajta, még az internetnek hála hetente egyszer beszélek egy terapeutával is, de továbbra is hajlamos vagyok rá, hogy mindent magamra vegyek, a saját bűnlajstromomhoz írom azt is, amiről igazán nem tehetek. Főleg ha pánik helyzet van. Mocsok dolog a lelki betegség, de azt hittem már előrébb járok a terápiával, hiszen olyan szépen, boldogan telnek a napok alapvetően. Úgy tűnik, elég egy kis hiba, és borulok össze mint a kártyavár. - Tudom, hogy nemsokára hazaérünk, csak olyan rossz érzés, hogy még járni se tudok egyedül. Utálok teher lenni a nyakadon.- szipogok egy kicsit, mert mérgemben még képes lennék elpityeredni, amire aztán végképp semmi szükségünk. Inkább megrázom a fejem, elkergetve a rossz gondolatokat. Pozitívan, optimistán! Talán egy kis gyógyszer segítene?
- Tényleg minden van a zsákodban. - válaszolom valamivel jobb kedvvel, majd amíg a hátizsákban keresgél, a kabátom ujjába törlöm az arcom. Már attól is jobb, hogy nem sajnálom magam, nem is értem miért hagytam, hogy a pánik eluralkodjon felettem. Bőven elég a fájdalom, a kétségbeesés amúgy sem segít megoldani a gondokat.
- Ez az az izés fájdalomcsillapító? Az a hogyishívják? - tudom, hogy abból is vagy háromféle van, amit szed, de az egyikre azt mondta egyszer, hogy ha erősebb is mint a recept nélküli verziók azért én se halnék bele. Mindenesetre elgondolkodva nyalom meg a számat, mert az se tűnik jó ötletnek, hogy teljesen kiüssem magam a bogyóval az erdő közepén. - Elég lesz egy fél is, azt hiszem. - válaszolom végül a kérdésre, majd amint megkaptam már veszem is be. Remélem, hogy marha gyorsan hat!
- A tisztástól azért volt annyi, mert légvonalban néztük, de az ösvény kanyarog össze-vissza. - húzom el az orrom, mert ennek most én se örülök különösebben. Viszont letérni róla, meglehetősen nagy hülyeség lenne, akkora, amit nem engedhetünk meg magunknak jelen helyzetben.
- Szerintem az orvos is pont ezt írta volna fel a fájdalomra. - biztosítom arról, hogy a gyógypuszik bizony nagyonis hasznosak és hatásosak lesznek! Legalább mi tartsunk össze, ha már az elemek összeesküdtek ellenünk. Sajnos azonban, továbbra sem lettem távgyalogló, se tájfutó, bandukolás közben csak a légzésre koncentrálok, és arra, hogy egyik lábam a másik után tegyem. Bár, a bogyónak hála már legalább nem kell olyan gyakran megállni, úgy tűnik elég volt a fél szem is. Ilyenkor azért kicsit mindig elszégyellem magam, és meg is rémülök, hogy mégis miféle fájdalmai lehetnek időről időre Deannek, ha ilyen erős gyógyszerekre van szüksége? Belegondolni is rémisztő.
- Hogy mi? - kapom fel a fejem a kérdésére, mert bevallom már vagy negyed órája csak közvetlenül az orrom elé bámultam. Forrás és tó? Nem rémlik, hogy lett volna ilyen a környéken, vagy eljöttünk volna mellette idefelé. Van egy forrás, amit egyszer meglátogattunk már világosban, deee…
- Ettől kár tartani. Rossz irányba jöttünk.- sóhajtok, amikor alaposabban is megnézem a tavacskát és a sziklákat körülöttünk. - Nem a ház felé haladtunk, de nem is a lehető legrosszabb irányba, ha minden igaz. Ez szerintem a kacsás tó, ami nincs olyan nagyon messze a háztól. - persze normál körülmények közt. Bő fél óra volt az út, inkább egy egész, fényes nappal, és most pedig már szinte teljesen ránk sötétedett. Így azért jelentősen lassabban fogunk haladni. Bár, ha találnánk egy jó kis mesterséges, adj’ Isten aszfaltozott utat, talán hamarabb otthon lehetnénk, elvégre a fák között túrázni lassabb, mint egy szép sima úton sétálni.
Egy szimpatikus fatörzsre ülök, majd bólintok.
- Megnézem, hátha van legalább egy aszfaltozott út a közelben. Ha odáig ki tudunk kecmeregni, már nyert ügyünk van. - elvégre a házunkhoz is csak egyetlen út vezet ami van a környéken, és ha ügyesen reménykedek, akkor nincs is olyan messze. - Ne felejtsd el a víztisztító tablettát! - kiáltok utána, mert más se hiányzik mint egy jó kis bakteriális fertőzés a forrásból. Sose lehet tudni, ezért is vettük ezt az okosságot a túrázáshoz, ami megtisztítja akár még egy pocsolya vizét is ihatóra. Mert nem pont az erdő közepén szeretném, ha elkapna minket a hasmenés…
A telefon szerint valóban nincs messze az út, sőt, mindent egybevetve a ház sem. Más kérdés, hogy emlékeim szerint nem a legsimább terep, de szerintem jelen helyzetben megéri a kockázatot. Elvégre van elemlámpánk, olyan nagy baj már csak nem lehet!
- Ha megtaláljuk a turista jelzést, akkor onnan észak felé kell haladnunk pár száz métert, és elérjük az utat. - tájékoztatom a fejleményekről, némiképp bizakodva. Kis szerencsével egy-másfél óra múlva már otthon is lehetünk, hogy valahogy ellássuk a kimarjult bokámat is. Nem is akarok a szükségesnél tovább üldögélni, elvégre ki tudja meddig hat a fájdalomcsillapító hatása, érdemes lenne elindulni még mielőtt ismét használhatatlan lennék.
- Veled minden rendben? - kérdezem meg azért miközben útra kelünk, mert nem utolsó szempont, hogy Dean milyen állapotban van, nem fáradt-e el túlságosan vagy rakoncátlankodik a vérnyomása, esetleg bármi más gyanús és nyugtalanító dolog nem jött-e elő. Ha minden rendben van, akkor elkezdem a fák törzsén keresni a jelzést.
- Ugye megvan még a lámpád? - kérdezem, mert egy kicsivel több fénnyel bizonyára hamarabb meglenne a jelzés is. Éppen ebben a pillanatban rezzen meg egy bokor mellettünk, amitől még a szívem is kihagy egy ütemet - Mi van a bokorban?! - suttogok rettegve. Medve?! Farkas? Jaguár?! Milyen vérszomjas állat gyomrában végezzük? Nem mintha nem lenne tökmindegy, hiszen elfutni úgyse tudok, azért mégis… Már reszketek is mint a falevél, amikor megint mocorgás hallatszik a bokrok közül, és nem sokkal később egy egészen helyes kis sündisznó mászik elő. Előfordulhat, hogy az idegeim nincsenek éppen jó állapotban? Könnyen meglehet!
- Csak egy süni… Szia pöttöm! Éhes vagy? - sóhajtok megkönnyebbülten, majd nyúlok is a hátizsák felé, hátha van nálam egy kóbor alma szeletke. Ha találok, akkor lerakom az avarba a kis jószágnak, majd a párom felé pislogok, hogy indulhatunk-e tovább. Pont abban a pillanatban, amikor furcsa és váratlan sötétség borul ránk. - Miért kapcsoltad ki a lámpát? Az orrunkig se látunk nélküle. - kérdezem, de a hetvennegyedik női megérzésem azt súgja, hogy nem önszántából kapcsolta ki az elemlámpát.

Annak ellenére, hogy mennyire fájlalja, azért reménykedek benne, hogy megússzuk törés nélkül, úgy lenne szép hazakecmeregni, még ha nem is lakunk túl messze. Miközben pedig a a kiszabadított lábát kötözgetem, akaratlanul is eszembe jut, hogy valahol azért mulatságos - annak ellenére, hogy olyan vaskos orvosi aktám van, hogy azzal már ölni lehetne, a csonttörést, ami olyan hétköznapi „balesetnek” számít, egészen eddig megúsztam. Na nem mint ha most akarnám bepótolni…
- Majd valamit kitalálunk figyelemelterelésnek. Nem is hinnéd, hogy valami találgatós játék, vagy némi sztorizgatás milyen sokat tud segíteni. - azt nem mondom, hogy egyáltalán nem fog néhány gyerekkori történet után fájni a lába, de tény, hogy ha csak azon kattog az agya, akkor sokkal rosszabb, mint amilyen valójában.
- A sátor miatt vacilláltam, de nem fért be a hátizsákomba, úgyhogy otthon maradt… tényleg szeretnéd, ha most mindent felsorolnék? - kérdezek rá komolyan, bár lehet jobban járunk, hogy amíg a lábával bíbelődök, addig átnézi ő, gyorsabb, mint fejből mindent felidézni, ami benne van. Pláne, hogy a többségét még az első sétáink alkalmával pakoltam be, csak azóta se volt szükség rájuk. De ki tudja, mikor lesz!
- Mondjuk az is igaz, biztos mentek már nehezebb terepre is sérültért. Elég csak egy-két orvosos filmet vagy sorozatot megnézni. - nem mint ha olyan sokat bámulnám a képernyőt, de azért az ilyen szakadékból mentős jelenetek elég gyakoriak szoktak lenni, ahhoz képest ez az erdő tényleg nem olyan vészes, valószínűleg nem kellene sok idő, hogy ránk találjanak, na meg amúgy sem élet-halál kérdésről van szó.
- Ugyan, nem haragszok. Inkább pihenj egy kicsit, mielőbb tovább indulunk. Maximum akkor leszek morcos, ha végül otthon a kukában kötnek ki a termések… - mert mondjuk elmegy a kedve a barkácsolástól… Mondanám, hogy akkor leshetné, hogy máskor ilyeneket szedegetek neki, de valószínűleg, ha megkérne, vagy tudnám, hogy jobb kedvre deríti, úgy is bármikor szó nélkül megint kosarat ragadnék…
- Nincs ebben semmi elrontás, előfordulnak balesetek. De ha mégis így látod, akkor ahogy mondani szoktad, csak pozitívan! Csak az nem hibázik soha, aki semmit sem csinál, ha pedig tanul belőle az ember, akkor máris kihozza belőle a legjobbat. - nem történt semmi tragédia, maximum később érünk haza, mint terveztük, de inkább ez, mint hogy valami komolyabb sérülése legyen!
- Nos, ha így érzel, akkor gondolj csak a múltkori, emlékezet-kiesős időszakomra, az milyen élmény volt! - elég pocsék, mindkettőnknek, ő csak járni nem bír, én meg a legalapvetőbb, mindennapi dolgaimra sem emlékeztem, mint például a gyógyszereim, vagy arra, hogy házas vagyok. Ha már teher a másik nyakán… - Amúgy meg tudod, jóban, rosszban… - idézem fel az eskünket, mert ilyen az élet, ha minden túl szép és túl jó, biztos, hogy valami történni fog. És miért is ne épp most, épp velünk, történt is.
- Én mondtam. - hümmögöm szerényen, bár most legalább bebizonyosodott, hogy megéri ennyire teletömni azt a hátizsákot, és minden sétára magammal cipelni!
- Hogy ezt? Kérlek szépen, ez az, amit drága édesanyám – szerinte – viccesen csak lónyugtatóként emleget. - mert olyan erős, hogy egy lovat is simán kiütne. Egyszer amikor nem volt otthon semmilyen más fájdalomcsillapító, kölcsönkért belőle egy szemet, maradjunk annyiban, hogy azóta inkább választja a fejfájást. De hé!  Tehetek én arról, hogy az évek során már ennyire hozzáedződött a szervezetem? A vény nélkül kapható, gyengébb tabletták nagyjából annyit hatnak már nálam, mint pár szem szőlőcukor…
Mindenesetre a fél szemet nyújtom is Eli felé a kulaccsal együtt, majd a hatás kedvéért még néhány gyógypuszi, mielőtt nekiindulnánk az útnak, ami néhány perc után bebizonyosodik, sokkal tovább fog tartani, mint azt elsőre hittük, ilyen vánszorgással, és ennyi pihenővel. Miután viszont útnak indulunk, egész hamar sikerül elveszíteni az időérzékem, inkább az előttünk lévő útra koncentrálok ahelyett, hogy azon dilemmáznék, vajon mikorra fogunk hazaérni? Így viszont elsőre fel sem tűnik, hogy rossz irányba haladtunk, csak akkor, amikor olyasvalamivel találjuk magunkat szemben, amivel az idefelé vezető úton nem – egy kis forrással…
- Kacsás tónak azért ez elég kis nyomi. - vetek egy pillantást a méretes „pocsolyára”, bár nem vagyok szakértő, lehet, hogy ebben is szoktak kacsák lubickolni. Most mindenesetre egy sincs itt, de Elinek legyen igaza, akkor nagyon nem tévedtünk el.
- Rendben, rendben… - bólogatok bőszen, nézze csak az útvonalat, én inkább lapítok mint nyuszi a bokorban, ha már miattam kerülőzünk, és szép csendben keresem azokat a tablettákat, hogy addig is hasznosítsam magam.
- A turista jelzést… valami táblát kell keresnünk, vagy egy fára mázolt kis jelet? Szerinted? - kérdezek vissza, reménykedve, hogy valami akkora táblát kell keresni, amit kilométerekről is kiszúrnánk, sötétben… nem azokat a tenyérnyi, félig lekopott jelzéseket a fák törzsén, amit ha rossz irányból közelítesz meg, cseszheted…
- Ühüm, itt minden okés. - nyugtatom meg, kivételesen miattam egyáltalán nem kell aggódnia, de ha már témánál vagyunk, akkor a gyógyszereimet elő is keresem, és a ma esti adagomat beveszem, mielőtt elfelejtődne, rágtuk a kefét eleget Peekskillben a kis bogyók miatt, azt a részét nem szeretném megismételni, az estének.
- Persze, itt is van! - egy perc se kell, és már elő is vettem, igaz, még nincs teljesen sötét, de néhány percen belül úgy is szükség lesz rá, és már most jobban látni vele a fákat. Ám épp, hogy a kezembe akad, Eli riadt hangjára kapom fel a fejem – Mi? Hol?! Én semmit se hallottam… - felelem óvatosan, reménykedve, hogy ha ilyen halkan settenkedik a fenevad a bokorban, remélhetőleg nem medve, vaddisznó, vagy valami hasonló vérszomjas fenevad lesz… vannak errefelé egyáltalán medvék meg ilyenek, vagy csak én aggódom túl? Őzeket már láttunk az ablakból, de azok nemigen jönnének a közelünkbe… Amikor ismét megrezzen a bokor, azt már én is hallom, óvatosan Eli elé is lépek, mire előbukkan az alsó ágak mögül egy… sündisznó?
- Remélem, nagyobb erdőlakóval nem találkozunk már hazáig. - jegyzem meg, miközben Eli valami harapnivalót keres a pöttöm négylábúnak, én addig az elemlámpával kezdem sorra vizsgálni a környező fák törzseit, amíg ő a sünivel babrál. Viszont itt, a közelben egyik fán sem találok jelet, úgyhogy ha megvan, milyen irányba induljunk tovább, sorra pásztázom a fák törzsét, amik mellett elhaladunk. Az egyiknek mint ha látnék is valami foltot a törzsén, ám amikor közelebb akarok menni, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, egyszer csak elalszik a lámpa.
- Nem én kapcsoltam ki, valamiért kialudt. - felelem, miközben már rázogatom, ütögetem, ki-be kapcsolgatom, még az elemeket is kiveszem és visszarakom bele, hátha újra életre kel, de úgy tűnik, ezeknek az elemeknek már annyi, tavasz óta úgy lemerültek, hogy nem is igazán használtuk őket.
- Attól tartok, van egy rossz hírem… ezek az újratölthetős elemek nem valami hosszú életűek. - még ha környezetkímélőbbek is, mint az egyszer használatos társaik, úgy tűnik, ezúttal mi húzzuk a rövidebbet miatta.
- Na jó… boldogulunk anélkül is, egész szépen világít a Hold, csak kell egy kis idő, amíg hozzászokik a szemünk a lámpa után a sötéthez. - abban magam sem vagyok biztos, hogy inkább Elit, vagy magamat próbálom győzködni, de talán nem is számít, inkább Eli felé nyújtom a kezem, hogy szép lassan folytassuk az utunkat. Szerencsére azért kitaposott ösvény az van, és nincs is korom sötét… Csak szép lassan, nem is olyan vészes a helyzet, az első néhány métert igaz, óvatosan botladozva tettük meg, de utána már a sötét ellenére sem olyan rossz a helyzet. Na meg amilyen tempóval haladunk…
- Most jut eszedbe, a telefonodon nincs valami elemlámpa funkció?  - jut eszembe, amikor legközelebb előkerül, hogy megnézzük a térképet, a mai telefonok úgy is tudnak már szinte mindent, attól függetlenül, hogy én nem értek hozzájuk annyira – Várj! Hogy áll a töltöttséggel? Mert ha nem húzza sokáig az aksi, akkor inkább a térképre voksolnék, mint a fényre. Mondd, hogy indulás előtt feltöltötted. Vagy legalább valamikor a mai nap folyamán... - sóhajtok aggódva, mert lehet, hogy én nem nagyon értek hozzájuk, de hogy kettőnk közül Eli az, aki mindig elfelejti feltölteni…
- Gyerekként sokat túráztál a szüleiddel? Vagy az osztálytársaiddal? - jut eszembe csak úgy, mert ez valahogy sosem került szóba eddig, és abból kiindulva, hogy egyelőre sem út, sem ház nem látszódik a közelben, egy darabig még idekint leszünk. Legalább addig is telik az idő, és nem csak a gyászos gyaloglásra figyelünk.

- Lehet benne valami… Mondjuk szívesen hallanék még az európai rokonaidról, hátha elvonja a figyelmem a lábamról. - ajánlom fel a témát. Igaz, jobb lenne ha én magam beszélnék, és ő hallgatna, de tényleg elég sok energiám elmegy arra, hogy lélegezzek és ne ájuljak el. Jobban szeretném most azt a megnyugtató hangját hallani.
- Nem, azt hiszem, inkább nem szeretném. - mosolyodok el halványan, mert tényleg nem biztos, hogy jó ötlet ha most nekiállunk leltárt tartani a hátizsák tartalmáról. Szerintem bele pakolta a fél patikát és konyhát, meg még ki tudja micsodát. A sátor valóban feltűnt volna, de továbbra se tartom kizártnak, hogy például ilyen “meleg megtartó fólia” amit a különböző mentőegységek használnak az ne lenne a táskájában. Mert kevés rosszabb dolog van annál, mint egy erdőben kihűlni.
- Szerencsére nem az esőerdőbe kellene jönniük, és most kivételesen jó, hogy ősz van. Ritkább a fák lombozata, jobban látszanánk. - volt már részünk épp elég mikro katasztrofában ahhoz, hogy hamar felmérjem ezeket a szituációkat. Sőt, igazság szerint a közös múltunkat tekintve egyáltalán nem tragikus a helyzet, legfeljebb nem épp rózsás. De volt már rosszabb is!
- Nem fognak, becs szó! - ígérem meg, hogy a különböző termésekből majd készítek valamit. Egyébként is szeretek mindenféle dekorációt készíteni, amióta itt lakunk a semmi közepén egészen rá is szoktam az ilyesmire. Ha lehet ezt mondani, önellátásra törekszem, már varrni is tanulok, csináltam pár aranyos nyári kisruhát, terítőket és ilyesmit. Kötöttem pulóvert is a nagyival, de ez talán nem megy olyan jól, inkább Grandmère csodálatos norvég mintáit nézegetném Dean-en mint az én bénázásomat. Tavasszal ültettünk pár növényt is, és egészen büszke vagyok rá, hogy már többször is főzünk levest a saját répánkból… Ha sokáig a világtól távol élünk majd, akkor jobb, ha hasznosan töltjük az időt.
- De igen, elrontottam. Igazán megtanulhatnék már a lábam elé nézni. - makacskodok tovább, hiába is van abban valami amit mond. Szerencsém van, hogy ilyen türelmes velem, és még egyszer se hagyta, hogy magamat hibáztassam olyan dolgok miatt amikről nem tehetek. Bár erről most speciel szerintem igenis én tehetek. Mert mégis ki más?
- Hát az egy élmény volt Mr Calver! - húzódik egy széles mosolyra a szám. - Utólag belegondolva lehettem volna okosabb is, valószínűleg azonnal fel kellett volna hívni anyukádat. Neki jobban elhiszed a dolgokat mint bárki másnak. - nincs ebben semmi bántó szándék vagy él, egyszerűen ez a megfigyelésem. Amúgy is azt szokták mondani, hogy a fiúk anyásak, ez rájuk is igaz és az anyósom elég határozott jellem. Sok időbe telt míg megkedvelt, de ha ő mondta volna el Deannek, hogy mi mindenre nem emlékszik, valószínűleg sokkal kevesebb ideig kételkedett volna az igazságban.
Az pedig, hogy jóban rosszban… Nos, ránk abszolút igaz. Mondjuk néha inkább rosszban, és többnyire "átlagosban", a kifejezetten jó részből eddig kevés jutott. Bár lehet, hogy ez az egyszerű, békés boldogság éppen elég jó, igazából nem is kívánok sokkal többet. Már ez is sokkal több mint amim volt nélküle.
-Lónyugtató? - nézegetem a pirulát egy kicsit - Ezt nem olyankor szoktad bevenni amikor fáj a… Ketyegőd környéke? - mutatom az ujjammal is a mellkasán a területet. Mint minden csont törés és annak helye, az ő bordái is bizonyára érzékenyek a különböző frontok vonulására. Márpedig az ember szívéhez úgy férnek hozzá, hogy.. Belegondolni se szeretek az ilyesmibe. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy milyen nagyon hozzá szokott már a gyógyszerekhez, nem meglepő, ha ilyenekhez kell nyúlni… Nem meglepő de nem is épp szívderítő.
Nem igazán figyeltem az útra vagy a tájra, inkább most már a lábam elé néztem, így nem tűnt fel, hogy szép lassan ismeretlen területre tévedtünk. Talán egy elágazásnál mehettünk rossz irányba, vagy tulajdonképpen ez nem is ösvény volt amin haladtunk, ki tudja?
-Szerintem az lesz. Bár tény, hogy most kicsit máshogy néz ki. - a környező fák és sziklák miatt gondolom, hogy az lenne, meg aztán valószínűleg nincs túl sok tó a környéken. Bár ki tudja? Inkább a telefont bűvölöm, próbálok rájönni, hogy merre is juthatnánk haza a legegyszerűbben. Esetünkben ugyanis nem biztos, hogy jó ötlet lenne légvonalban közlekedni, ki tudja miféle akadály jönne elénk amin nem tudom keresztül vergődni magam. Megvárom míg Dean bele teszi a kulacsokba a tisztító tablettát, leginkább miatta fontos ez, hiszen az immunrendszere nem olyan mint például az enyém. Mikor már tisztul a vizünk, újra a kijelzőt bámulom.
- Fára mázolt jelet. - mormogom kicsit sem lelkesen. - De elvileg a közelben kell lennie egy pihenőnek valahol, ott biztos lesz egy nagyobb tábla is. - legalábbis remélem, hogy valamire használhatóak ezek a turista appok, különben az erdőben fogjuk tölteni az éjszakát. Nem mintha ne történt volna már velünk olyan, hogy akaratunkon kívül nem otthon aludtunk, de a Granny Smith szálloda mégis csak jobb mint a “csillagszálló”.
Bólintok amikor beveszi a gyógyszereit és kicsit meg is nyugszom, hogy most vele nem lesz gond, legalábbis a gyógyszerek miatt egész biztosan. Az elemlámpa fényénél keresem én is a jelet, de nem igazán találom. Sőt, egészen más dologra leszek figyelmes, történetesen a mocorgó valamire a bokorban.
- Ott! - suttogom, miközben reszkető ujjal mutogatok a bokorra. Tudtam, hogy kellett volna írni egy végrendeletet! Igaz, ha írtam is volna, akkor mindent Dean-re hagynék, és ő valószínűleg épp ugyanannak a medvének a gyomrában végzi majd. Szívás! De csak egy sündisznó. Hú, hála égnek, hogy nem valami nagyobb vagy ragadozó hajlamú!
- Hát annak én is örülnék. Találtál valami jelzést? - kérdezek rá biztos ami biztos, hátha csak elfelejtett róla szólni. Nézelődnék én is miután letettem egy kis alma szeletet és egy kis marék müzlit a süninek, de hirtelen tök sötét borul ránk az erdőben. A csudába!
Nézem ahogy próbálja alternatív módszerekkel feléleszteni az elemlámpát, de sejtem anélkül is, hogy mondaná, hogy jobban teszem ha megbarátkozok a sötétséggel.
- Lehet, hogy ezentúl azt is ellenőriznünk kellene, mielőtt elindulunk. - bólintok, miközben a kezéért nyúlok. Nem azt mondom, hogy félek a sötétben, de nem is rajongok érte, pláne egy erdőben, kettesben. Más talán romantikusnak találná, nekem inkább félelmetes.
- Igaz, addig is jobb ha haladunk. Ki tudja mondanak-e esőt vagy ilyesmit mára. - magunkat ismerve egy jó kis zuhé simán benne van! Lassan botorkálok, lassanként kezd elmúlni a “lónyugtató” hatása is, így pláne szeretnék már otthon lenni. Tudom, hogy Dean ha tehetné simán haza cipelne, és fizikálisan talán képes is lenne rá, de nem szeretném kockáztatni az egészségét. Annyit nem ér az egész, akármennyire is fáj.
- Feltöltöttem még otthon, de nem tudom a GPS mennyit merített belőle. - vallom be a dolgot, és mielőtt még nekiállnék a telefonnal világítani, megnézem a töltöttséget - Hazáig kihúzza, ha csak térképnek használjuk. - jelentem a dolgot, ami bár nem szívderítő, de a semminél mindenképp több.
Felkapom a fejem a kérdésére miközben haladok az ösvényen tovább.
- Hát, nem túl sokat. Mikor apa otthon volt inkább sokat játszottunk meg ilyesmi. Anyukámmal néha felfedeztük a környéket, de ilyen erdők nem nagyon voltak arrafelé. - vonok vállat, majd ahogy lépek, egy kisebb kavics kicsúszik a lábam alól, és fenékre esek. Ha Dean fel akarna segíteni akkor eltolom a kezét, és csak bámulok magam elé, erősen koncentrálva. - Csss! Gyere, nézd! - intek magam mellé, mert a kis domb aljában mintha egy táblát látnék. Nem is akármilyet, hanem egy olyat ami jelzi, hogy milyen messze van még a következő település.
Valahogy feltápászkodok, és már határozottan mondhatom az irányt.
- Cél a tábla, onnan már egyértelműen hazatalálunk! - jelentem ki magabiztosan, mielőtt elindulnék óvatosan lefelé. A lábam egyébként rosszabb, sokkal rosszabb mint volt, de valószínűleg már elértem a fájdalomnak azt a szintjét amikor csak a zsibbadás van. Ha egyszer otthon leszünk, biztos, hogy két napig rá se állok ha nem muszáj! A sötét miatt lassan haladunk, de nem szeretnék újabb sérülést, így nem bánom a dolgot. Mikor már a közelben van, akkor merek csak újra megszólalni.
- Egyébként majd valamikor lehet, hogy beszélnünk kellene arról amit a doki mondott nekem a múlt héten… Kicsit bizonytalan vagyok egy kérdésben, és szeretném megvitatni a döntést. Semmi halálos, szóval aggódni nem kell, csak felvetődött egy eddig nem igazán létező kérdés.- nyilván kisebb bajunk is nagyobb ennél, de most legalább van időnk átbeszélni a lehetőségeket, és egyikünk se tud elmenekülni a másik szobába mondván, hogy még gondolkodik rajta. Mint a listával kapcsolatban, amit a gyerekvállalás miatt írtunk. Kábé három hétig készült mert “még valamit hozzá írnék csak meg kell fogalmaznom”.
- Ó, nézd! - lépek rá a szép aszfaltozott útra. - A tábla szerint a város innen hat mérföld, szóval… hacsak nem a rossz irányba haladunk nem lehetünk már messze otthonról.- forgolódok kicsit - Neked nem ismerős az út? Vagy bármi?- próbálok keresni valami fát, sziklát vagy bármi egyebet, mielőtt a telefonhoz nyúlnék. Talán nincs is olyan messze a ház mint gondoltuk, legalábbis ebben reménykedek. Túl messzire ugyanis már nem jutnék el a lábammal, de ezzel még nem akarom Deant stresszelni.

- Róluk szeretnél? Nos, lássuk csak… nagyiék hatan voltak testvérek, nagyapáék nyolcan, és rajtuk kívül mindenki maradt Franciaországban, szóval jóóó sok másodunokatesóm meg egyéb másodfokú rokon lézeng a tengeren túl, de akkor kezdjük az elején a családfát. Nagyi volt a legfiatalabb a családból, volt két nővére, Isabelle és Louise, és három bátyja, Jermaine, Charles és Auguste, és a legidősebb fiún, Charles-on kívül még mind élnek és virulnak, hasonlóan jó egészségnek örvendve, mint az öreglány. Isabelle-nek egy fia és egy lánya született, Benoît és Belle, Louise néninek három lánya, Emmal, Alice és Charlotte, Jermaine bácsi agglegény maradt… - kezdtem bele a családfánk igencsak terebélyes francia ágába, mert lehet, hogy a rokonság nem valami népes itt, Amerikában, de odaát, Európában… Néha csodálkoztam, hogyhogy a nagyiék rászánták magukat, és idejöttek szerencsét próbálni, amikor minden hozzátartozójuk Franciaországban élt. De végül is, jó ez így, pláne, hogy nem szakadt meg a kapcsolat az ottaniakkal, még ha nem is találkozunk túl gyakran.
- Ha már francia rokonok, mielőtt el nem felejtem, múltkor mondta a nagyi, hogy a nővére említette neki, hogy az egyik másodunokatesómnak megkérték a kezét, úgyhogy úgy készüljünk, ha minden jól megy, jövőre esküvőre megyünk! - jegyzem meg csak úgy mellékesen a lelkes családfa-ismertetés közepette, csak mielőtt még elfelejteném, aztán haladok is tovább – hacsak Eli nem szeretne inkább Aimée-ről hallgatni, ő milyen módon rokon, vagy épp nagyi melyik tesójának milyen leszármazottja. Még ez is sokkal izgalmasabb, mint leltárt tartani, mennyi mindent cipelek magamra minden egyes túrázás során, sokszor feleslegesen.
- Igen, az mondjuk szerencsés, hogy nem valami fenyőerdő mellett élünk. Ott aztán kereshetnének minket, évszaktól függetlenül. - festem az ördögöt a falra, abba meg inkább bele se akarok gondolni, hogy milyen állatok élnek ezekben az erdőkben. Remélhetőleg semmi nagy, vagy veszélyes, mert anélkül is elég nagy a slamasztika.
Egy bólintással nyugtázom, hogy legalább nem hiába szedegetem össze a szanaszét szóródott terméseket, és ennyi bőven elég is. Ha azt mondja, akkor biztos, hogy valami szépet fog kreatívkodni belőle, arra eddig sem lehetett panasz, ahhoz képest, hogy mennyire a világtól elzártan élünk, szinte engem is meglep, hogy milyen sokoldalúan feltalálja magát Eli, ennyi új hobbival. Köt, horgol, varr, lakberendez, kertészkedik, amíg én? Maximum olvasok… vagy segítek a főzésben.
-”A siker titka: elesel hétszer, felállsz nyolcszor.„ - próbálom más irányból megközelíteni ezt a beszélgetést, néhány idevágó kínai bölcsességgel – Vagy… ”Ha megbotlottál és elestél, nem azt jelenti, hogy rossz irányba haladsz.„ – jut eszembe egy másik is az emberi botlásokról, tévedésekről, figyelmetlenségekről, meg arról, hogy nem feltétlenül jelent rosszat, ha ilyesmi történik, még jól is ki lehet jönni belőle. Persze azért remélem, hogy nem fogunk rendszert csinálni abból, hogy összetörjük magunkat, de no! Ő próbál mindig emlékeztetni, hogy álljak egy kicsit pozitívabban a dolgokhoz.
- Jut eszembe, ha egyszer valaha véget ér ez a járványos mizéria, Kínába is szeretnék elutazni veled. Szerintem neked is tetszene, építész szemmel is rengeteg látnivaló van! - néhány fényképet mutattam neki a legutóbbi utamról, még mielőtt találkoztunk volna. Másfelől pedig anyu óráira is be szoktam köszönni egy-egy alkalom erejéig, mint vendég előadó, a kínai építészet kapcsán, de Eliék évfolyamán az csak néhány hónap múlva esedékes, a következő félévben, úgyhogy eddig még neki sem említettem.
- Utólag mindig könnyű okosnak lenni. - vonok vállat, mert tényleg így van. Nincs semmi meglepő abban, hogy eszünkbe jut egy jobb megoldás úgy, hogy milliószor újragondoltuk a történteket, és számtalan órát agyaltunk rajta, mint akkor, ott, helyben, a mély vízbe bedobva… - Nos igen, valószínűleg az könnyített volna a dolgokon, de szerintem így is ügyesen vetted az akadályokat. - teszem még hozzá, mert ahhoz képest, hogy milyen akasztófa hangulat volt egy hét után, most mégis itt vagyunk, nem váltunk el, ő sem ment világgá… szóval jár a dicséret!
- Többek között olyankor is. - bólintok, mert bár a kisebb fejfájásokra meg egyéb panaszokra igyekszem nem egyből gyógyszerhez nyúlni, így is eléggé hozzászokott már a szervezetem, a kelleténél jobban nem akarok rászokni, hogy napi plusz két gyógyszerrel többet szedjek, vagy non-stop fájdalomcsillapítón éljek, de azért vannak esetek, amikor igenis jó, ha van. Példának okáért, az erősebb frontok alatt, vagy amikor annyira megborítja valami a vérnyomásomat, hogy tényleg minden bajom van tőle… olyankor egyszerűbb bevenni egy szem gyógyszert, pihenni egy kicsit, és egész jól visszaáll a rend.
A nagy csevegés közepette pedig fel sem tűnik, hogy letérünk a hazafelé tartó ösvényről, és valami másikon folytatjuk az utunkat, csak akkor, amikor egy kis tónál és forrásnál kötünk ki. De ha már így alakult, legalább tartunk egy kis pihenőt, amíg felkészülünk az út további részére. Eli lábának sem árt, a kulacsokat is újra töltöm, meg legalább megnézhetjük, hogy pontosan merre is vagyunk, vagy milyen messze kerültünk otthonról.
- Aha. - hümmögök, miközben hallgatom, majd miután ihatóvá válik a víz, gyorsan be is veszem a gyógyszereimet, legalább amiatt ne rágjuk a kefét az est további részében, valószínűleg enélkül is lesz elég bajunk, inkább Eli mellé sétálok, hogy én is szemügyre vegyem a térképet a telefonján, legalábbis addig, amíg valami mozgást nem észlelünk a közelből.
Igaz, hogy van valahol egy bicska a hátizsákomban, de mire azt előszedném, félek, már úgy is késő lenne, így csak az elemlámpát szorongatva várok, hogy előkerüljön a fenevad a bokorból, mint ha azzal bármire is mennék ellene… de szerencsénkre csak egy süni az, így miután a pulzusom visszaáll egy normálisnak mondható értékre, inkább a jelet kezdem keresni a környező fákon, amíg Eli sünit etet.
- Nem, eddig semmit. - rázom a fejem, és épp, hogy kimondom, ki is kapcsol az elemlámpa. Legalábbis reménykedek, hogy csak kikapcsolt, de miután percekig bűvöltem és bevetettem mindent, ami eszembe jutott a felélesztésére, be kell látnom, hogy sajnos reménytelen… valószínűleg az elem merült le, abból meg nem hoztam tartalékot.
- Ezek után biztosan. - morgom az orrom alatt, bár ha így folytatjuk, tovább tart majd átnézni indulás előtt a táskát, hogy minden rendben legyen, mint maga a túra. Csak érjünk haza egyszer, biztos, hogy ezentúl tartalék elem nélkül sem mozdulok ki a házból!
- Ha jól emlékszem, akkor mára nem mondtak, vagy legalábbis nagyon minimális eséllyel. Holnapra ígérték a felhőszakadást. - próbálom felidézni a mai időjárás jelentést, és igaz, hogy ma eddig tényleg szép idő volt, de felnézve az égre sajnos be kell látnom, hogy nem igazán látni a csillagokat, ott sem, ahol ritkásabb a fák lombja. Ezek szerint a felhők már gyülekeznek, de reméljük, hogy a holnapi esőt nem éjfél után 1 percre értették… Mondjuk a mi formánkat ismerve, azon se lepődnék meg! Peekskillben is hogy bőrig áztunk! Nesze neked majdnem egy éves évforduló…
- Ha más applikáció nem fut, akkor csak önmagában a GPS-nek elvileg nem kéne túl sokat fogyasztania. - szólalok meg, bár Eli esetében kérdéses, hogy a „feltöltöttem még otthon” pontosan mit takar, tekintve, hogy amúgy napok óta nem mentünk sehová. Ma reggel töltötte fel? Vagy három nappal ezelőtt? Mindenesetre bízok benne, hogy igaza lesz, és tényleg kihúzza hazáig a telefonja.
- Ó, értem. - örültem volna, ha kiderül róla, hogy titokban valami nagy természetjáró, amilyen környezetvédő, nem lepődtem volna meg, de akkor ez nem nyert. Majd megoldjuk akkor anélkül, ám mint ha valami égi jel lenne, a következő pillanatban Eli már ismét esik…
- Hogy is mondtad az előbb? Jobban kéne a lábad elé figyelni? Jobban azért ne törd össze magad, ha lehet… - hajolok le, hogy felsegítsem a földről, de amikor odaint magához, előbb leguggolok mellé, hogy megnézzem, mi keltette fel ennyire a figyelmét.
- Akkor ezek szerint annyira még sem rontottuk el az irányt. Az aszfaltút legalább egy biztos tájékozódási pont, nem úgy, mint az erdő mélye. - legalábbis nekem, aki világ életében egy nagyvárosban élt és akinek minden fa, bokor, meg szikla egyforma, és a csillagos ég sem különösebben nagyobb segítség a tájékozódás során.
- Pontosan mire gondolsz? Megpróbálhatok segíteni, de nem vagyok orvos, nem tudom, mennyire tudnék érdemben hasznos válasszal szolgálni… - fagyok le egy pillanatra a tábla felé masírozva, mert amennyit mi megfordulunk a különféle orvosok rendelőiben, elég sok mindent szoktak érinteni. De mégis mi a fene lehet az, amivel ennyi idő után jutott eszébe előhozakodni? Amúgy is, attól, hogy valami nem halálos, még bőven lehet aggódni miatta, pláne, ha egészségüggyel kapcsolatos, meg úgy kezdi a másik a mondandóját, hogy "ne aggódj". Én már csak tudom.
- Most így hirtelen nem igazán. De ha a város abba az irányba hat mérföld… - hallgatok el néhány pillanatra, hogy fejben megpróbáljam összerakni, mégis hol lehetünk, vagy merre lehet a házunk. A fák, meg miegymás nem ismerős különösebben, pláne, hogy ősz lévén már a levelek is kezdenek hullani, de ha jól matekozok, akkor… - Ha emlékezetem nem csal, akkor erre szoktunk jönni a kórházba menet, nem? Legalábbis a háztól csak egy út vezet arra, és mint ha ismerős lenne a tábla a feliratokkal. Szóval nem a város felé, hanem a másik irányba kéne elindulnunk, és akkor a kanyar után onnan kéne egy másik útnak leágaznia a ház felé. - gondolkozok hangosan, az említett kanyar felé mutatva, közben Elire sandítva, ő mit gondol? Dereng neki valami, vagy esetleg én is ennyire rossz irányba tapogatózok?
- Megvársz itt, amíg megnézem, hogy jól emlékszem-e, és tényleg ott van-e az útelágazás? Ha meg tévednék, legalább addig pihensz egy kicsit. Vagy inkább ne hagyjalak itt egy percre se? - nem mint ha bárki is erre járna ilyenkor, de mégis csak ránk esteledett, és egy erdőben kóválygunk. Lehet, hogy fordított esetben én se szívesen maradnék egyedül egy pillanatra se.

Mindig élvezettel hallgatom a terebélyes család történetét, mintha egy mese szereplői lennének, akiket mégis a sok-sok történet miatt mintha már ismernék én is. Ha jól alakultak volna a dolgaink, akkor most talán nyáron személyesen is találkozhattam volna velük, amikor felhasználtuk volna azt az utazást amit karácsonyra kaptam. De persze azt is inkább visszaváltottuk, hogy ne menjen kárba, és a családdal meg videón keresztül tartjuk a kapcsolatot. Bárcsak Dean anyukájáék is úgy határoztak volna, hogy kiköltöznek ide velünk! Legutóbb akkor láttuk őket, amikor a nagyiék átköltöztek hozzánk, ők meg néhány nyári hétre eljöttek, és hosszas tesztelés-karantén-újabb tesztelés köröket követően ölelhették meg a saját fiukat. Bárcsak másképp lenne, és ők is a közelben lehettek volna. De Dean anyukája mint sokminden másban, ebben is várakozáson felül makacs volt. Nekik jó otthon is.
- Ó, az nagyszerű lesz! Majd ha már lehet tudni, hogy mikorra tervezik, mindenképp beszéljünk velük. Elvégre ígértünk mi is anyukádnak meg a nagymamádnak egy nagy banzájt, nehogy egymásra szervezzünk. - nem felejtettem el, hogy a két asszony miféle ígéretet csikart ki belőlem. Fehér ruha, nagy lagzi, sok-sok vendég, és templom. A többit még talán meg tudom oldani, de a templom az nem biztos, hogy át fog menni Dean-en is. Kétlem, hogy elég vallásos lenne az ilyesmihez, és tudós palántaként én magam se ragaszkodnék egy ilyesfajta cirkuszhoz.
- Ahhoz nem vagyunk elég magasan. - mosolygok rá, elvégre ezen a magasságon még nem fenyőerdők a jellemzőek. De most én is határozottan örülök a ritkuló lombozatnak, bárcsak még kevesebb lenne belőle, mert akkor tovább lenne világos a fák között és később kellene elkezdenünk a sötétben botorkálni.
- Értem, értem. A lónak is négy lába van, mégis megbotlik. - bólogatok. Úgysem tud meggyőzni, de ráhagyom a dolgot. Olyan aranyos amikor két lábon járó kínai bölcsesség-tár lesz belőle! Mindenre van egy oda illő közmondása, amik néha még kicsit viccesek is. Ahogy ez eszembe jut, sikerül kipréselnem egy mosolyt magamból, és csak remélni tudom, hogy ettől majd megnyugszik, elvégre valamilyen szempontból nézve sikerült felvidítania.
- Mindenképp! Biztos szuper lesz, elvégre te már tudod mit érdemes megnézni. Nekem meg saját tolmácsom lesz az úton mint valami nagyon fontos személynek. - mint egy diplomata vagy ilyesmi. Én is szeretnék elmenni vele Kínába, meg még néhány helyre, igazából legszívesebben beutaznám az egész világot. Időnk is lenne rá, meg pénzünk is, nem különösebben van akadálya a dolognak. Ha a vírust nem számoljuk. De egyszer már csak vége lesz ennek az őrületnek!
- Hát, lényeg, hogy túl vagyunk rajta valahogy. - sóhajtok. - Bevallom nagyon féltem, hogy elveszíthetlek. Előtte soha nem gondoltam bele igazán, de amikor napok óta nem javult az állapotod, megrémültem. - a kezemet nyújtom, és egy kicsit meg is torpanok, hogy adhassak neki egy puszit ha hagyja. - Jó, hogy meggyógyultál és már minden rendben van. Csak ez számít. - nagy megkönnyebbülés, hogy egészen olcsón megúsztuk az amnéziát. Azóta már erre is fel vagyok készülve, konkrétan megkértem, hogy írjon egy levelet magának arra az esetre, ha megint elfelejtene. Cserébe én is írtam egyet, biztos ami biztos. Elvégre velem is történhet bármi.
Aztán addig-addig kóborolunk az erdőben, amíg úgy tűnik sikerül eltévedni. Nem tűnik ismerősnek a környék, sem a fák se a bokrok, se ez a kis lábmosó… bár gyanús, hogy a kacsás-békás tó lesz ez, de azért na. Semmi se biztos, míg nem nézzük meg a GPS-t. Szerencsére bár nem a ház irányába haladtunk, azért egy kicsit közelebb kerültünk hozzá.
Ebből az elmélkedésből és a turista jelzés kereséséből a mocorgás ránt ki. Más se hiányzott mint valami vadállat, ami elől elfutni se tudok, Dean meg úgyse hagyna magamra, szóval valószínűleg mindkettőnket felfal majd az a rohadt nagy, vérszomjas… sündisznó? Hála égnek! Amíg keresek neki egy kis elemózsiát, addig a párom keresgélheti tovább a fákon a jelzést, de aztán megint ránk szakad az ég haragja, és teljes sötétség borul ránk. Most komolyan, mit vétettünk?!
- Semmi vész. Majd hozzá fog szokni a szemünk ehhez a kevéske fényhez, és óvatosan haladunk. - próbálok megint én lenni a derűlátó, de valószínűleg kevés a sikerem. Magamban is nehéz tartani a lelket, már csak azért is, mert bár ez a lónyugtató nem egy M&M’s cukorka, de mégis kezd elmúlni a hatása. Még nem teljesen, de már kezd visszatérni a fájdalmam is. Szóljak erről Deannek? Vagy épp elég ha én aggódok miatta?
- Akkor reménykedjünk benne, hogy most nem fognak tévedni. - egyáltalán nem biztató, hogy a ránk vonatkozó jóslások zöme eddig nem jött be. Kintre teregettem a ruhákat, hogy a friss levegőn száradjanak, direkt megnéztem előtte az előrejelzést, erre: egy órán belül olyan zuhé szakadt ránk a semmiből, hogy centrifugázhattam ki mindent újra. És ez sajnos nem elszigetelt eset.
- Kilőttem minden mást, sőt a GPS sincs bekapcsolva csak amikor rá nézünk. Nem lesz baj, tartogatok benne egy kis energiát arra az esetre is, ha segítséget kell kérnünk. - azért remélem erre nem kerül sor, de sose lehet tudni. - Tényleg, a te telefonod hol van? - teszem fel a kellemetlen keresztkérdést, mert kár is az én telefonom töltöttségét fitratni, ha az övé itt sincs.
- Sajnálom, nincs ebben nagy rutinom. A cserkész szakkör meg pont egy időpontban volt a csillagászati előadásokkal, szóval az is kimaradt. - ja, hát annak ellenére, hogy milyen zöld a szemléletem meg környezetvédő vagyok, azért a természetjárás az kimaradt az életemből. Mióta itt élünk, azóta tanultam meg a túrázás csínját-bínját is.
- Igyekszem, nyugi nem esett nagyobb bajom. - nyugtatom meg, de inkább a táblát kémlelem. Úgy tűnik végre nyomra bukkanunk! Persze, jó dolog a gps, meg haladunk is, de egy aszfaltozott úttal sokkal de sokkal előrébb lehetnénk.
- Igen. Jussunk el odáig, aztán meglátjuk majd, hogy merre tovább. - ahogy az út felé vesszük az irányt, eszembe jut, hogy talán most jó alkalom lenne megbeszélni ezt-azt, amit a legutóbbi alkalommal mondott nekem az orvos.
- Tudom, hogy nem vagy orvos, de ehhez nem is kell annak lenni. A férjem vagy, szóval ez bőven elég ahhoz, hogy beleszólásod legyen a dologba. - elgondolkodok kicsit, mert tudom, hogy nem mentalista, jobban teszem ha kerek perec megosztok vele minden információt, hogy ennek fényében segítsen döntést hozni. - Szóval arról van szó, hogy… - kezdek bele, miközben elég közel érünk a táblához, hogy leolvashassuk róla az információkat. - A csudába, ez még nagyon messze van. - szalad ki a számon.
- Igen. Igen, erre szoktunk menni. - ismerem fel a tájat, ahogy magyarázza a dolgokat. Ott kell lennie a kanyar után a leágazásnak, azon meg csak néhány száz méter de talán egy egész mérföld nincs is és ott a házunk. Ó, de szuper lenne, ha ilyen közel járnánk!
- Nem vagyok túl félős, de inkább haladnék, pihenni se akarok. Most már annyira fáj, hogy szeretnék minél előbb hazaérni, ha megpihen csak rosszabb. - vallom be az igazat. A lábam már kész katasztrófa, és csak amiatt nem ordibálok minden lépésnél, mert nem akarom még Deant is frusztrálni ezzel. Ha már irányba álltunk, és végre meglett a leágazás is, akkor folytatom az iménti témát.
- Szóval, visszatérve az orvosra. - még szerencse, hogy sötét van mint egy zsákban, mert így nem látja, hogy milyen zavarban vagyok. Persze valószínűleg ismeri már a hangom minden rezdülését annyira, hogy csukott szemmel is pontosan tudja éppen milyen arcot vágok. - Tudod, az első alapos kivizsgáláson azt mondták, hogy elég komoly a probléma, amit tudtunk is, igazából. Többek közt ahhoz is túlságosan sovány voltam, hogy a… reprodukciós szerveim megfelelően működjenek. - folytatom, aztán végre eljutok a lényegi részhez is - És hát, igazából jó hír: egy dolgot kihúzhatunk A Listáról, mert úgy néz ki fizikálisan már képes lennék teherbe esni. De még elég sok más dolog is van a listán, és kicsit tartok is tőle, hogy mi van ha visszaesek, szóval az orvos ajánlotta, hogy szedjek tablettát, ha nem akarunk még gyereket. Neked mi erről a véleményed? - baktatok tovább szépen, a válaszát várva türelmes hallgatással. Nyilván van mit átgondolni, mert például annak se örülnék, ha elkezdenék mindenféle gyógyszereket szedni, és később aztán mondjuk pont emiatt nem lehetne gyerekünk. Még teljesen bizonytalan az egészségi állapotom, és én a magam részéről nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék ilyen hormon tartalmú dolgokkal próbálkozni amíg nem vagyok jól. De az orvos szerint nincs mitől tartani, így képes lennék a fenntartásaimat elengedni, ha Dean is úgy szeretné. Meg tudna róla győzni, csak akarnia kellene.
Nem sokat filozofálhatok ezen, mert megdörren felettünk az ég is, pedig már a távolban látom a ház tetejét kikandikálni a fák közül.
- Most tényleg? - nyafogok a sírás szélén, és végső elkeseredésemben inkább ahol vagyok leülök az út szélére. Nem elég a sérülés, a sötétség, a lemerülő lámpa, az, hogy eltévedtünk, most még az eső is?! Peekskill se volt semmi, de már összejöttünk, már minek erőlködnek az elemek? Felfogtuk, megértettük, hogy egymás mellett van a helyünk. Vagy most épp azon munkálkodik a balszerencsénk, hogy elválasszon vagy mi?

- Nehogy! -csóválom a fejem – Eli, ugye tudod, hogy ha nem szeretnéd, akkor nem kell semmi ilyesmit tartanunk? Ígéret ide vagy oda, mégis csak a mi esküvőnkről van szó, úgyhogy nem kell, hogy mások döntsenek róla. Én például a legkevésbé sem ragaszkodok valami több száz fős nagy bulihoz. - persze, ha ő hiányolta a fehér ruhás, sok rokonos nagy banzájt, vagy szeretné egy csapásra megismerni minden rokonomat, akkor rajtam aztán ne múljon…! Egyszer ki lehet bírni.
- Igen. Valami olyasmi. Látom, a lényeg átment. - mosolyodok el, és remélem, hogy nem fog hazáig ezen rágódni, mert tényleg nem használ semmit se. Meg egyébként is, ki az, aki engem is mindig azért nyaggat, hogy legyek pozitívabb?
- Mindent azért én sem láttam még, ahhoz elég nagy az ország… - emlékeztetem rá, mert igaz, volt már szerencsém Kínába utazni, de hogy mindent tudnék róla, az azért erős túlzás. Mást nem a helyiektől tudok érdeklődni, ha úgy van – De a tolmácsolást örömmel vállalom. - teszem hozzá. Igaz, a nagyobb városokban az angollal is egészen jól lehet boldogulni, de azért mégis csak egyszerűbb minden, ha az ember a helyi hivatalos nyelvet beszéli. Arról nem is szólva, hogy lehet, sokan beszélnek angolul, de a kiírások attól szinte még mindenhol kínaiul vannak.
- Igen… jó túl lenni rajta. - értek vele egyet, miután viszonzom a puszit – Amennyit volt szerencsém betegeskedni eddigi életem során, azt hittem, sok újat már nem tudok tapasztalni, de valahol a maga módján valóban elég félelmetes és kiszolgáltatott érzés volt emlékek nélkül élni. - igaz, hogy fizikai értelemben semmi komoly bajom nem volt, de egyedül így se boldogultam volna sokkal jobban, mint például ágyhoz kötve.
A nagy elmélkedés és nosztalgiázás közben pedig fel sem tűnik, hogy rossz irányba haladunk, egészen addig, amíg egy kis tavacskánál nem kötünk ki. Még szerencse, hogy a mai világban nem csak a papír alapú térképekre meg a csillagok állására lehet hagyatkozni, ha eltéved az ember, mert akkor biztos, hogy sokkal nagyobb pácban lennénk, mint így, telefonnal, GPS-szel.
- Muszáj lesz. - sóhajtok egyet. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy pár perc, és egyből jobban látunk majd, de azért mégsem olyan, mint ha nappal kóvályognánk az erdőben. Pláne, hogy Eli még le is sérült, úgyhogy jó lenne, a lehető leggyorsabb és legrövidebb úton hazatalálni, hogy pihentethesse, aztán majd meglátjuk, holnap kell-e a kórházba menni vele?
- Jól van, tekintve, hogy nem vagyunk olyan messze, remélhetőleg nem lesz gond vele. - bólintok, miközben Elit segítve tovább baktatok az ösvényen, a jónak vélt irányba – Az enyém? Otthon, a töltőn… Tudom, ne mondj semmit! - amennyit rágom a fülét érte, hogy figyeljen már oda a telefonjára, ne merüljön el, mert így képtelenség elérni, ha valami baj van, nos… ha fel van töltve az a bizonyos telefon, de nincs nálad, akkor is ugyanott vagy, ahol a part szakad. Mellesleg tipikus, hogy egyszer nem hozok magammal telefont, és biztos, hogy akkor történik valami! Mondjuk Peekskillre visszaemlékezve, ott meg hiába volt, ha térerőnek voltunk híján…
- Nem kell bocsánatot kérni, ebben sajnos én se vagyok rutinosabb. Pont olyan dolog, amit könyvekből pont nem lehet elsajátítani. - vonok vállat, mert bár számos olyan regényt olvastam, amiben a főhős egyedül próbál túlélni a vadonban, például a világhírű Robinson Crusoe, utána csinálni már nem igazán menne a dolog.
- Remélhetőleg onnantól már jobban haladunk. Mégiscsak egyszerűbb aszfalton sétálni, mint bokáig érő avarban, sötétben, egy rakás gyökér meg növény között. - sötétben. Csodálom, hogy nem botladozunk sokkal jobban, vagy vagyunk nyakik sárosak és falevelekkel borítva.
- Jól van, akkor hallgatlak. - felelem végül, halljuk, miről van szó, aztán majd meglátjuk utána, hogy érdemben mennyire tudok hozzászólni a témához. Így hát csendben várom, hogy Eli elmondja, mivel kapcsolatban kíváncsi a véleményemre, de úgy tűnik, úgy kell belőle harapófogóval kihúzni a témát, így pedig akaratlanul is, de egyből a legrosszabbra gondolok. Mert mégis, milyen más hír lehetne, amit ennyire vonakodik elmondani? Nem csoda, ha egy pillanatra kizökkent a tábla, meg az, hogy végre ismerős környéken járunk, nem is olyan messze a háztól!
- Rendben, akkor megyünk együtt. Szerintem innen már a célegyenesben vagyunk, nemsokára hazaérünk. Mit is szerettél volna mondani? - adom vissza neki a szót, miután lelkendeztem egy sort azon, hogy jó úton vagyunk, de úgy tűnik, akár csak eddig, most sem megy neki könnyebben, hogy elmondja, amit szeretne. Egy pillanatra elfog a kísértés, hogy elkezdjek hangosan találgatni, hátha az segítene neki, de valószínűleg úgy sem járnék az igazság közelében sem, úgyhogy csak csendben várok, miközben lassan baktatunk. Amikor pedig végre mesélni kezd, csak a mondatok végén hümmögök, vagy bólintok egyet-egyet, jelezve, hogy figyelek ám!
- Az a véleményem, hogy aranyos, hogy ennyire zavarba jöttél ettől az egésztől, annak ellenére, hogy hány hónapja vagyunk házasok. - cukkolom egy kicsit, miközben hatalmas kő esik le a szívemről, hogy nem, nem halálos beteg, vagy valami hasonló, tényleg semmi vészes, ahogy ígérte.
- Nos, először is jó hallani, hogy az orvos szerint is jobb állapotban vagy. Ami meg a gyógyszert illeti, személy szerint úgy vagyok vele, hogy minél kevesebb gyógyszert szed az ember rendszeresen, annál jobb, pláne a mindenféle hormontartalmú készítményekből, de ha a doki ezt ajánlotta, akkor biztos nem kell tartani tőle. Gondolom, akkor úgy sem ajánlott volna ilyesmit. Ha pedig azt nézzük, hogy abban maradtunk, hogy ráér a babázás pár év múlva is, akkor valószínűleg tényleg ez az egyik legegyszerűbb és legkényelmesebb megoldás, úgyhogy ha nem zavar, hogy emiatt kell gyógyszert szedned, akkor részemről nyugodtan. De ha nem szeretnél… nos, eddig is megoldottuk. - vonok vállat, pont, amikor megdörren az ég a fejünk felett.
- Ha sietünk, akkor talán még odaérünk, mielőtt leszakadna a… - kezdek bele, akaratlanul is sürgetve kicsit Elit, ám még a végére sem érek, pár koppan egy esőcsepp a homlokomon, mire pedig megszólalhatnék, Eli már le is vágódik az út szélére duzzogni.
- Ez most komoly? Nehogy már a célegyenesben adjuk fel! - guggolok le mellé, majd a ház irányába nézek, felbecsülve, hogy milyen messzire lehetünk még? Talán tíz perc gyaloglás? Öt, ha egy kicsit sietünk?
- Na jó, ha nem jössz saját lábon… - állok neki, hogy a hátizsákomat előreigazítsam, a mellkasom elé, majd intek Elinek – Kapaszkodj fel a hátamra, már úgy is közel járunk, hazaviszlek. - adom ki az utasítást, várva, hogy felkapaszkodjon. Nem egy vészes táv, ennyitől nekem se lenne bajom, de talán nem ázunk bőrig, amíg azért könyörgök neki, hogy kelljen fel, és haladjunk… ha viszont nagyon ellenkezne, akkor nemes egyszerűséggel visszadobom a hátizsákot a hátamra, Elit pedig a vállamra dobva viszem hazáig. A választás joga megvolt, csak abban reménykedek, hogy ha ahhoz fáj a lába, hogy sétáljon, akkor nagyon kapálózni sem szándékozik, mielőtt mindketten elesünk. Így vagy úgy, de  egy negyed órán belül hazavergődünk! Aztán jöhet a kötéscsere, lábpolcolás, forró tea, meleg pokróc, meg a kandallóban ropogó tűz...

- Tudom, hogy nem kötelező. Én se ragaszkodok hozzá annyira. - mondom kevéske lelkesedéssel. Tudom, hogy Dean mennyire nem rajong a nagy banzájokért, szóval nem erőltetem a témát, még akkor sem ha szívesen csapnék egy nagy lagzit amikor vége lesz ennek az egész bolondériának. Talán butaság, de valahogy szeretném, ha egyszer lehetne egy szép nagy fehér ruhám, meg egy nagy lagzink, ahol egy nap arról szól, hogy a szeretteink körében ünnepelünk egy jót. De mivel ő nem rajong az ötletért, el tudom engedni én is. Nem dől össze a világ elvégre már volt egy esküvőnk, még ha viszonylag aprócska is.
- Igen, a lényeg átjött. Leginkább az, hogy azt hiszem kiegészítjük egymást. - húzódik óvatos mosolyra a szám. Amikor ő látja sötétebben a dolgokat, én szoktam biztatni, és fordítva is pont így működik. Valóban, nem mi vagyunk a legoptimistább pár a világon, de tény, hogy általában egyszerre legalább egyikünk a helyzet magaslatán szokott lenni.
- Akkor majd megnézzük ami szerinted érdekes lehet. Ú! Elmehetnénk valami ültetvényre, ahol rizst vagy tealevelet termesztenek? - mindig is szerettem az ilyen képeket, amiken végeláthatatlan rizsföldek vannak. Bár soha életemben nem vágytam kifejezetten kínába, amióta őt ismerem már alig várom, hogy mehessek! - Tolmácsra mindenképp szükségem lesz. És mondd csak, nagyon drágán vállalnád? - kérdezem vidáman. Nyilván nem pénzre gondolok, meg az csak természetes, hogy “ingyen és bérmentve” fordítana nekem. De talán néhány puszit mégis csak kiszámlázna nekem érte. Remélem!
- Hát ha nem muszáj én se ismételném meg. - értek egyet sóhajtva - Leginkább azért, mert sajnáltalak. Sajnáltam, hogy nem tudok segíteni neked. - vajon mikor tudjuk elfelejteni az egészet? Alig várom, hogy távolabb kerüljön tőlük az a borzalmas hét, és tényleg csak nevetni tudjunk az egészen.
Amíg ezen (is) gondolkodunk, addig jól el is tévedünk. Legalábbis nem hazafelé mentünk, ez teljesen egyértelmű. Miután sikerül kitalálni, hogy mégis merre járunk, már valamivel megnyugtatóbb a helyzetünk. Na nem rózsás de legalább kevésbé kétségbeejtő.
- Amúgy gondolkodtam már azon, hogy le kéne cserélni, mert tényleg botrányosan gyorsan lemerül. Pedig nem is szoktam sokat használni. - amúgy is terveztem már, hogy veszek mindkettőnknek okos karórákat, ha jól láttam ezek a kütyük már akár vérnyomást, pulzust is tudnak mérni meg mindenféle. Hasznos kiegészítők, szerintem karácsonyra biztos kap egy ilyen szuperórát, a hozzá passzolós telefonnal. - Hát, de legalább fel lesz töltve. - felelem pimaszul, majd szélesen elmosolyodok - Bocs, ezt nem lehetett kihagyni! - mert hát elég vicces, hogy engem azzal piszkál, hogy mindig le van merülve a telefonom miközben az övé meg otthon marad. Azt hiszem legalább két hétig nem piszkálhat telefon ügyben.
- Lehet, hogy gyakrabban kellene eljárnunk túrázni. Talán ha úgy megszokjuk, hogy fel vagyunk készülve akkor az ilyen esetekben is ügyesebbek lennénk. - elvégre nem jellemző ránk ez a fajta felkészületlenség. Sőt. Általában elég alaposan tervezünk, és bár egész jók vagyunk improvizálásban, egy kis rutin csak segítene rajtunk. Mondjuk a tisztáson sátorozáshoz már hűvös van, de néhány hosszabb túrába nem halnánk bele, és később ha véletlenül valami miatt itt rekedünk a sötétben már ezerszer gyakorlottabban tudnánk kezelni a problémát.
- Igen. Én most elég sokat adnék egy aszfaltozott útért. - szalad át egy fájdalmas grimasz az arcomon, ahogy az út felé baktatunk. Ha nincsenek a kiálló gyökerek talán a bokám se fáj majd annyira. Legalábbis nagyon ajánlom!
- Csak meglettek a múltkori kontroll eredményei, és ezzel kapcsolatban beszélt velem egy kicsit a doki. Mármint a nőgyógyász. - nyilván ez után a felvezető után sokkal rosszabbra számít mint a valóság, de amikor szembe jön velünk a tábla, teljesen elvonja a figyelmemet. Ezek szerint már tudjuk merre vagyunk, és fény az alagút végén: Dean azt is tudja merre kell indulnunk. Vagy legalábbis sejti. Nekem jelenleg ez is elég, és a fájdalom is kezd elemi erővel lecsapni. Vajon kihúzom egyáltalán hazáig? Vagy a célegyenesben kell feladnom?
- Menjünk együtt. - nyúlok a kezéért, most kivételesen nem lelki támaszt kérek hanem fizikait. Nem tudom, hogy a segítsége nélkül el tudok-e botladozni a házunkig. Aztán, csak, hogy tereljem a gondolataimat, inkább elmondom neki, hogy mik a fejlemények egészségügyi fronton. Bevallom kicsit összezavar a hallgatása annak ellenére, hogy megszoktam már. Nem szokott hirtelen felindulásból válaszolni, inkább az a megfontolt fajta.
- Oké, azért nem mindig jövök zavarba. - felelem az orrom alá mormogva. Ha kettesben vagyunk akkor már egész jól levetkőzöm a gátlásaimat, sőt, jópár hónapja már képes vagyok akár kimondani is, hogy mire vágyok. De most mégis csak arról van szó, hogy egy kvázi idegennel beszélgettem a privát dolgainkról. Mármint, persze nyilvánvaló, hogy házasok vagyunk, teljesen egészséges házasélettel, de miért kell ezt ilyen evidenciában, teljesen természetesen kezelnie egy orvosnak? Persze, hogy megszeppenek a témától.
- Oké. Akkor legyen úgy. - felelem röviden a hosszas fejtegetésére. Magam is úgy gondolom, hogy addig jó amíg nem szed az ember rendszeresen semmit, pláne nem hormon tartalmú gyógyszereket. És hát eddig is megoldottuk, ez tény, ezután is maradhatunk az eddig bevált módszernél. Maximum még körültekintőbbnek kell lenni és kész. A receptem még megvan, ráérek még eldönteni, hogy mi is legyen. Úgy tűnik Dean ezt a döntést rám bízza, amivel nem könnyíti meg a dolgom egy kicsit sem.
- Nem tudok sietni. - tör ki rajtam teljes erővel a pesszimizmus és az önsajnálat, és már ülök is le a kis bekötőút szélére bömbölni. Elegem van a kutyagolásból, nem tudok tovább botladozni. Fáradt vagyok és már mindenem fáj, képtelen vagyok egy lépést is megtenni, még akkor se ha bőrig ázok.
- Nem megy. - szipogok, amikor megpillantom magam előtt, és már az arcát is csak félig szétcsúszó szemekkel tudom befókuszálni. Túl messze van a ház, teljesen feladtam.
- Mit csinálsz? Elment az eszed?! - bámulok rá teljesen ledöbbenve, amikor átrendezi a hátizsákot is. Meg ne próbáljon hazáig cipelni vagy agyon csapom! Tudom, hogy elbír, romantikusabb pillanatokban vitt már ölben házon belül egyik helyiségből a másikba, de ez most más. Legalább öt perces gyalogút, és ez már jóval több terhelés, mint amit az orvos javasolt (semennyi). - Nem. Nem! Inkább csak… Csak add a kezed. - nyúlok a kezéért, de amint lábra állok, megint fájdalmas nyöszörgés a jutalmam amiért két percre pihentettem. Feladom a tiltakozást, és csak szótlanul, szégyenkezve csimpaszkodok rá mint egy koala maci. Imádkozom, hogy ne legyen túl sok ez neki, mert mindig mondja, hogy nincs cukorból de azért mégis. Csak szorosan ölelem, a hátába szipogok mert fáj is meg szégyellem is magam. Szerintem nagyjából öt-tíz perc alatt már otthon is voltunk, a terasz fedett részénél lévő egyik fotelban várom, hogy előkeresse a lakáskulcsot.
Otthon már nem tiltakozok, hagyom, hogy gondoskodjon rólam. Vannak az életünkben olyan pillanatok, amikor egyszerűen csak el kell engednünk a büszkeséget is és a másik miatti aggódást is, és egyszerűen csak hagynunk kell, hogy a másik vigyázzon ránk és gondoskodjon rólunk. Alig fél órával később már túl a forró fürdőn, pihepuha pizsamában és pokrócba csavarva nézem, ahogy a kandalló előtt rendesen ellátja a sérülésem. Ha holnapig nem lesz jobb, akkor orvoshoz kell majd fordulnunk vele, de most már az is bőven elég nekem, hogy itthon vagyunk. Végre valahára.