Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. De tényleg. Annyira aggódom Zoe miatt, hogy az nehezen kifejezhető szavakkal. Nem azért, mert bármi baj lenne vele, hanem mert… mintha eltávolodott volna tőlem, mintha nem is lennénk már olyan bizalmas viszonyban. A barátnőivel bezzeg csacsog, de újabban ha együtt vagyunk akkor olyan mintha egy akváriumi hallal beszélgetnék, maximum egy “ühüm” vagy egy “nem” az amire futja tőle, és nem értem miért. Tudom én, hogy sokat dolgozok, és azt is, hogy ez nem tetszik neki, de mindennek ára van, a biztonságos kényelmes életünk érdekében kénytelen vagyok sokat dolgozni. Bár nem szokásom az ilyesmi, tegnap délután véletlenül hallottam a beszélgetését valakivel, a kedvenc pizzériánkba egyeztetett egy találkozót estére, de nekem nem mondott róla semmit. Kivel találkozgat, vagy miért így “titokban”, hogy nekem nem szól róla? Tegnap este úgy ment el otthonról, hogy annyit csippantott nekem oda: majd jövök, és kész, azt se tudtam hová megy vagy kivel találkozik. Ez anyaként borzasztóan aggasztódolog, és nehéz nem kutakodni, nyomozásba kezdeni. Ma nem mentem dolgozni, még mindig javítják szemközt a szennyvíz vezetéket ami miatt orrfacsaró a bűz. Gondolkodtam, hogy mit is ebédeljek, meleg is van, meg minden. Szinte észre se vettem, hogy bár hotdogért indultam, az olasz étteremnél kötöttem ki. Egy kávé és némi sütemény belefér, akkor ezt ebédelem. Vagy egy salátát. Különben is, miért ne jöhetnék ide?! Ahogy belépek, látom, hogy sokan vannak, de mint mindig, a pult környéki icipici kerek asztaloknál van még hely, így le is telepedek az egyik mellé. Türelmesen várom, hogy valaki felvegye az ital rendelésemet, addig viszont jó alaposan körülnézek a helyiségben - mintha Zoe még itt lenne, pedig tudom, hogy épp a suliban dekkol, most osztják a bizonyítványokat.
A család számomra szent és sérthetetlen, az első dolog a világon. Úgyhogy, amikor az apám felhív, hogy be tudnék-e ugrani az étterembe, akkor bármilyen fáradt legyek is, a válaszom egészen biztos, hogy igen lesz. Kivéve, ha valami nagyon nyomós okom van rá. A mai napra ez nem állt, és mivel szerencsére reggelre voltam beosztva, így a déli nagy menetre már kötényt tudtam ragadni. Az apám egyébként nem is tévedett sokat, tényleg sokan voltak. Most, hogy elkezdődött a nyári szünet, a kiszabadult diákok közül rengetegen ültek be egy-egy pizzára a barátaikkal, akikkel csatangoltak nap közben a városban. Persze turisták is akadtak szép számmal, New York valahogy az a hely, ahová évszaktól függetlenül mindig tódulnak a látnivalókra éhező emberek. Mi pedig voltunk olyan szerencsések, hogy egyrészt jó helyen volt a pizzéria, másrészt meg több idegenvezetővel is kötöttünk mind a két fél részére előnyös megállapodást, így sokszor hoztak csoportokat hozzánk ebédelni. Mára is tudtuk már reggel, hogy egy csoport mindenképpen fog érkezni, és ilyenkor minden segítő kéz elkelt. A húgomé, az összes alkalmazotté. A problémát az jelentette, hogy az egyik pincérünk beteget jelentett reggel, ezért kellett előszedni engem. Alapvetően megoldották volna nélkülem is, főleg, hogy tudták, hogy ma hajnalban kezdem a napom, mert a reggeli műsort fogom vezetni. Előre szóltam, mivel az anyám minden áldott nap felhívott telefonon, ha esetleg nem ugrottam be ide, így roppant jól informált volt a napirendemmel kapcsolatosan. - Paulo, hol van már az a Pepperonis pizza, a tripla sajttal?! – szóltam hátra a vállam felett hangosan, túlkiabálva a vendégek által generált háttérzajt. A válasz tompán érkezett csak, amiben nagyjából még öt percet ígért. Kissé türelmetlenül fújtam egyet, az emberek meg csak jöttek befelé egymás után. Volt, aki csak egy-egy szeletért tért be, és már ment is, de szerencsére szép számmal akadtak azok is, akik helyet kerestek egy hosszabban elköltött ebédhez. Ahogy felmértem a tömeget, már ki is szúrtam az ismerős arcot, na meg azt, hogy még nincs előtte semmi. - Szia! – léptem Anita mellé, ajkaimon széles mosollyal. – Nem is jártál nálunk mostanában… - feddtem meg egy kicsit, de természetesen a játékos él kihallatszott a hangomból. – Mit hozhatok? A szokásosat, vagy valami mást? – a kis noteszem a biztonság kedvéért ott figyelt a zsebemben, de szerencsére ennyi év után már képes voltam megjegyezni egy bonyolultabb rendelést is. Ő meg ráadásul egyedül volt, úgyhogy nem okozott volna túl nagy problémát. Amennyiben a szőkeség közölte velem, hogy mit szeretne ebédre, fél lábamra eresztettem a testsúlyom, egyik kezemet pedig csípőre tettem. - Hogy vagy? Minden rendben? – kérdezősködtem, nem törődve azzal, hogy mennyien vannak. Oké, azért lassan már mindenki kézhez kapta az ételét, aki ült.
Szeretem ezt az éttermet, mert van egy sajátos bája, családias de nem is túlságosan, autentikusnak is lehet mondani, és finomak az ételek is. Hmm, lehet, hogy mégse salátát eszek, és jöhet az isteni erdeigombás ravioli? Nyami! Azért még rápillantok az étlapra, hogy tudjam mi a napi ajánlat, a normál kínálaton felül, és meg is akad a szemem egy kis szezonális csodán, amit szívesen megkóstolnék. Szélesen elmosolyodok, amikor megpillantom Francesca arcát. - Szia! Hát igen, sok volt a munka, kevés a szülinap. - szabadkozok pontosan ugyanúgy, ahogy az én vendégeim szoktak, ha hosszú lobonccal, töredezett hajvégekkel állítanak be jóval az optimális idő után. - Egy mennyei házi limonádét kérnék - természetesen a szokásos… - és kipróbálnám ezt a napi ajánlatot is. Grillezett és szárított paradicsomszósz és sajtkrémes ravioli… mintha csak nekem találtátok volna ki! - igen, imádom a raviolit, főleg ahogyan ők készítik. A tésztája valami mennyei, biztosan vagy száz éves, dédnagymama receptje. - Egész jól, köszi… hoztam volna Zoet is, de hirtelen jött ötlet volt ez az ebéd, és amúgy is, cselleng valamerre a barátaival . - mosolyodok el halványan, majd fejemmel az étterem többi része felé intek. - sokan vannak, nagy a hajtás? Vagy bírjátok még? - szemlátomást jó sokan vannak, de most is mint mindig alaposan felkészültek, szerintem senkinek nem lehet oka a panaszra, a kiszolgálás most is hatékony és gyors mint mindig. - Ha van pár perced szívesen meghallgatnám, hogy mi történt veled mostanság. - mosolygok még a lányra, hiszen amikor kicsit kevesebben vannak, mindig el szoktunk csacsogni egy kicsit.
- Ugyan már, mindez csak kifogás! – legyintettem egyet mosolyogva. – Mi vagyunk az a hely, ahová az ember hazajár, nem csak ünnepnapokon. – legalábbis mi erre törekedtünk, ezért is hangoztattam most ezt. A szüleim azt szerették volna, ha az étterem a környékbeliek számára afféle biztos pont, egy örök találkozóhely, ahol jól érzik magukat és bármikor betérhetnek. Azért a sok év alatt nagyjából ezt sikerült is elérniük, szerencsések voltunk. - Értettem! – szalutáltam játékosan, és már le is firkantottam. Nem is feltétlenül magamnak, hanem inkább annak, akihez majd befut a rendelés a konyhába. – A Mama receptje, ő találta meg valamelyik nap, és úgy gondolta, ez most tökéletes lesz ide. – cseverésztem lelkesen, ahogy mindig szoktam. – Mindig igyekszünk egy kicsit újítani az étlapon, hogy ne csak a közhelyes olasz kajákat adjuk. – vannak azok a helyek, amik sohasem újítanak, hanem ragaszkodnak a jól beválthoz. Mások meg folyton változtatnak, és az is bejön nekik. Nem tudtam volna megmondani, hogy melyik a jobbik eset, de mi azt vallottuk, hogy legyen állandó, és szezonális is. Valami, ami jól bevált, és olyan is, ami újdonság. Állandóan fent kell tartani valamiképpen az érdeklődést. - Hát, tini… - vontam meg a vállaimat, és vágtam olyan fejet, mint aki mindent ért. – Azt hiszem, hogy a nyári szünetben ez a szokás, én is ezt csináltam. Kivéve, amikor befogtak ide, de mint látod, ez a mai napig nem változott. – kuncogtam az orrom alatt, aztán rácsaptam a fejemre a jegyzettömbbel. – Igen, elég sokan vannak, de bírjuk. Nekem csak azért kellett beugranom, mert az egyik pincérünk beteget jelentett reggel. A legjobbkor… - forgattam a szemeimet, de hála istennek ez azért nem okozott nekünk fennakadást. - Máris visszajövök, de ezt muszáj leadnom, ha szeretnél valamit enni is ma. – lobogtattam a papírt, azzal már ott sem voltam. Gyorsan bedobtam a konyhába, aztán elkészítettem a limonádét a pultban, mert azt legalább már fel tudtam szolgálni. Alig pár perccel később már azzal egyensúlyozva tértem vissza az asztalhoz. – Parancsolj, a limonádé! – tettem le elé, meg a szalvétába csomagolt evőeszközöket is. – Nemsokára kész is lesz a ravioli is. – nyugtattam meg, ha esetleg az éhenhalástól tartana. - Kicsit fáradt vagyok, de nincs megállás! Reggel már voltam dolgozni, most a reggeli műsort vittem, itt meg maradok, amíg szükség van rám. – vonogattam a vállaimat. – Egyébként ne haragudj, hogy így letámadlak, de valamikor hozzád is beugranék, mert ez itt – közben ráböktem a fejemre tornyozott szénaboglyára – szörnyű állapotban van. És te, szabadságon vagy? – érdeklődtem, mert általában nem ebédidőben fordultak itt meg a lányával. Nem mintha ne örültem volna a jelenlétének, csak meglepődtem, és ezt nem is voltam rest szóvá tenni.
- Ezzel mi is így vagyunk! - mosolygok rá már kicsit megkönnyebbülve - Ha ünnep van, ha nincs, a vasárnapi kávézás és sütizés mindig nálatok történik. - bólogatok. Amikor a városba költöztünk a lányommal, új szokásokat kellett kialakítanunk. Hiányzott nekünk, hogy anyukám vasárnap mindig bőséges ebédet csinált, és volt valami elképesztően finom sütemény is. Az ebéddel még megbirkóztam, de néhány hét sikertelen próbálkozás után kézen fogtam a kislányomat, és a közeli olasz étteremben fogyasztottuk el a süteményt. Mint azóta minden vasárnap délután. Sajnos hétköznap ritkán ebédelek itt, pedig milyen jó lenne! - Méghogy közhelyes olasz kaják? Nálatok olyat sose ettem még! - csóválom a fejem kuncogva. Tény, hogy megtalálható az étlapon a legtöbb klasszikus, de azok sem fantáziátlan trutymók, hanem házias, tradícionális gasztronómiai remekművek. - Biztos vagyok benne, hogy a Mamád receptje tökéletes lesz ma ebédre. - mosolygok még rá, mielőtt Zoeról kérdezne. Óh, azok a kamaszok! - Tudod, most adtál egy ötletet! Lehet, hogy befogom egy kis nyári munkára! Addig se kóborolna az utcán a haverokkal, és legalább bele kóstolna az életbe, elvégre már nem kislány. Köszi! - bólogatok újra, és már kezd is összeállni a fejemben egy üzletben hajat söprögetős, festékes tálkákat mosogatós terv, de valószínűleg Zoe ebbe nem fog belemenni, visongva kérdi majd, hogy “mit képzelsz??!”. - Ooh, akkor nem is tartalak fel sokáig, sajnálom, hogy megbetegedett egy csapattag. Jobbulást neki!- tényleg sajnálom, hiszen az összes felszolgálót ismerjük már, és kedveljük is őket. Volt egy srác tavaly nyáron, na hát a lányom például totál belezúgott, azt hittem paradicsom túladagolásban fogunk kinyuvadni, annyiszor jöttünk ide enni, hogy láthassa.- Persze, menj csak. - amíg Fran elmegy a rendeléssel, addig újra körülnézek. Vajon hol ült tegnap Zoe? Es kivel volt itt? És mit ettek, és meddig maradtak, és…? Aaah! Soha nem hittem, hogy én is majd egy kutakodós, követős, nyomozgatós horror mami leszek. Épp akkor kapom meg a limonádém, amikor ez a gondolat mint egy megvilágosodás üt szöget a fejemben. - Köszönöm! - jó nagyot kortyolok, mert már eléggé kitikkadtam ebben a melegben. - Ugyan, nem sietek sehová. - mosolygok a lányra udvariasan. Tudom, hogy a konyhán is gyorsan dolgoznak, egy percig sem aggódok. - Nem szabadságon vagyok, de az üzlet még egy hétig biztosan zárva lesz. Csőtörés volt a szemközti építkezésnél, a javítások miatt pedig nem tudunk mi sem dolgozni. - megcsóválom a fejem, majd rá kacsintok - De amint újra munkába állunk, már jöhetsz is! Mondjuk, egy kevésbé zsúfolt napon, vagy valamikor a műsorod után? - körülnézek, és mivel látom, hogy egy nagyobb társaság épp most megy el, úgy döntök, fél percbe összefoglalom az eseményeket. - Emlékszel Rosie-ra, az üzletvezetőre? Elköltöznek a férjével, ezért eladta a CutBoxot. - várok egy-két másodpercet, hogy vissza tudjon emlékezni a szigorú arcú, túlságosan szolárium barna Rosie-ra, és arra, hogy mennyire nem kár érte, hogy már nem ő a főnökünk. - Én vettem meg, az enyém. Csak nem akartam addig mesélni senkinek, míg le nem papíroztunk mindent. - mosolygok rá kedvesen, hiszen régi vendég ő is nálunk, ismeri a helyet pont úgy mint én az ő családjának éttermét.
- Nagyon helyes! – bólintottam mosolyogva, és reméltem, hogy nem érti félre a mondandómat. – Annak idején a szüleimnek pontosan az volt az álma, hogy olyan visszajáró vendégeink legyenek, mint ti. Akik szeretnek ide betérni. – tettem gyorsan hozzá, mert az előbbi talán úgy hangzott egy kicsit, mintha kötelező lenne idejárni. Nekem persze az volt, de ez teljesen más lapra tartozik, nem is mentem bele. – Még jó, hogy mindig van valami más vasárnapra, legalább nem untok ránk teljesen… - vigyorodtam el jókedvűen. Nos, ezért is tartottam jó ötletnek mindig újítani, többek között. - Ezt öröm hallani, Anita! – és még anyám hogy repesne az örömtől, ha neki mondta volna. Majd tolmácsolom neki, már most eldöntöttem magamban. – De azért akkor is megvannak azok a standard fogások, amik mindenhol klasszikusnak számítanak. Például, a Carbonara… - vontam meg a vállaimat. Én mindig szerettem kísérletezni, és sokkal jobban tetszettek azok, amik különlegesebbek voltak. Bár olaszként nekem már a tészta amúgy is a könyökömön jöhetett volna ki, de nem így volt. Mondjuk úgy, hogy ez ilyen gyári beidegződés? Mintha kötelező lenne, csak a származásom miatt. Micsoda ostoba gondolat! - Jézusom, nehogy elmondd neki, hogy miattam jutott eszedbe! – nevettem el magam hangosan, felemelve megadóan mind a két kezemet. – Még a végén soha többé nem jön ide, amiért befogattam a nyári szünetében munkára. – kuncogtam még mindig. Kedveltem egyébként mind a kettejüket, szóval szomorú lettem volna, ha Zoe esetleg megharagszik rám emiatt. Márpedig a vele egykorú lányok hajlamosak voltak az ilyesmire, ha az emlékeim nem csalnak. – Azért van a nyári szünet, hogy kóboroljon… - legyintettem végül, de természetesen nem állt szándékomban beleszólni, hiszen semmi közöm nem volt hozzá, hogyan neveli a lányát. - Majd átadom, de hát megesik. Mondjuk, nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy tényleg így van. – súgtam oda bizalmasan, aztán könnyedén megrántottam a vállaimat, mert annyira mégsem kívántam sokat gondolkozni a témán. – Na, máris jövök akkor! – csaptam rá a tollal a jegyzetfüzetre, aztán már ott sem voltam, hogy minél gyorsabban elkészíthessem legalább a limonádéját, ha már az ebédre még várni kellett. - Komolyan?! – kérdeztem vissza elkerekedő szemekkel, amikor visszaértem az asztalhoz, és a szőkeség elmesélte a csőtörés esetét. – Hát ez borzasztó! Tudom én, hogy megesik az ilyesmi egy építkezésen, főleg, ha régiek a csövek, de akkor is bosszantó! – ingattam méltatlankodva tovább a fejemet, mintha legalább az én jövedelmem egy része esett volna ki. Maradjunk annyiban, hogy át tudtam érezni mások problémáját, ha úgy volt éppen. - Ha reggel én indítok, akkor utána egész nap ráérek. Ha éjszaka vagyok, akkor meg szintén ez a helyzet, szóval igazából rád bízom, hogy mikorra írsz be. Egy kis festés, meg vágás már tényleg ráférne erre a loboncra. – néhány játékosan göndörödő tincsemet megpiszkáltam jelzésértékűen, meg eltűrtem őket a fülem mögé. - Igen, emlékszem rá. – bólogattam, és mivel úgy tűnt, hogy jelenleg boldogulnak nélkülem is, így lehuppantam a vele szemközti székre. – Tényleg?! – újabb elcsodálkozó szemkerekítést mellékeltem a kérdésem mellé. – És most mi lesz? Vagy mikor költöznek? – érdeklődtem tovább kíváncsian, amíg be nem dobta a bombát. – Hát ez csodálatos! – bukott ki belőlem lelkesen, és legalább annyira örültem, mintha valamelyik családtagom kapott volna jó hírt. – Nagyon örülök neki, Anita! Szívből gratulálok! – átnyúltam az asztalon, hogy megszorongassam a kezét, már ha nem húzta el előlem. - Jaj, hát ezt mindenképpen meg kell ünnepelni! Minimum azzal, hogy a vendégünk vagy a mai ebédre! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. – És mesélj, mikortól lesz hivatalosan is a tiéd? – kíváncsiskodtam tovább.
Jókedvűen nevetek fel, amikor Frannie azt mondja, hogy mindig van valami új vasárnapra, mert ez így igaz. Csakhogy mi alig térünk le a megszokott ösvényről: gyümölcskosárka, profiterol, cannoli, tiramisu, pannacotta. Nagyjából ezek közül szoktunk válogatni, de van, hogy mindenből kérünk egyet-egyet, meg egy kést, és elfelezzük az egész nagy süteményhalmot. Nem igazán számolgatjuk a kalóriákat, pláne nem vasárnap. - Sose ununk rátok, szinte már haza járunk hozzátok! - mosolygok vissza rá kedvesen, mert ez tényleg így van. Sokszor már nem is kell kérnünk semmit, leülünk a megszokott asztalunkhoz, és kapjuk is a szokásos italokat. Valami ilyesmit jelenthet a “törzsvendég” státusz. - Az egész városban itt van a legfinomabb carbonara, nem is tudom, miért nem ezzel reklámozzátok magatokat! - bólogatok egyetértően, hogy a klasszikusok is megtalálhatóak náluk, de mégsem lett klisé sem az étlap, se az étterem. Olyan könnyű belecsúszni az “olaszos, mediterrán” hangulatba, és túlzásba vinni! Amikor már minden trikolor, mindenütt bazsalikom növények, kockás abrosz és társai vannak… erőltetett. Itt ezzel szemben minden tökéletes egyensúlyban van a pihenéshez, kikapcsolódással. - Ugyan, úgyis mindig amiatt sír, hogy kevés a zsebpénze! Majd ha dolgozik mellé egy kicsit, akkor több lesz. - rajzolódik ki a fejemben az ördögi terv, hogy hogyan is fogom rávenni az édes kicsi lányomat arra, hogy ne kószáljon naphosszat. - Ááh, igazad van. Erre való a nyár, és ezért fiatalok. Biztos csak az irigység beszél belőlem! - zárom végül nevetve a gondolatot, nem akarok ezzel foglalkozni bővebben. Igaza van Frannienek, a lányom kamasz, hadd szórakozzon legalább nyáron, iskolaidőben mindig annyi leckéjük van, hogy semmi ilyesmire nem marad ideje. Néha sajnálom őt, mert tényleg sokat üldögél a könyvek fölött. -Azért reméljük, hamar helyre áll a rend. - bólintok felé, és elgondolkodok azon, hogy mennyire nem lenne korrekt dolog, ha valaki azt mondaná, hogy beteg pusztán amiatt, mert más programja van a munka helyett. Én ilyesmit nem csináltam, az egészségemmel még véletlenül se viccelődök vagy állítok valótlant, mert még a végén tényleg negyven fokos lázzal hemperegnék az ágyban ahogy magamat ismerem. Amikor Francesca is megérkezik a limonádéval, és leül az asztalomhoz, úgy érzem egy kicsit beszélgethetünk, elvégre ha olyan nagy hajtás lenne, nem lenne itt ez a pörgős csajszi. - Hát, nem tudom mennyi ideig leszünk zárva. Még ha a bevétel kiesést meg is térítik, akkor is, sajnos vannak akik egy ilyen eset miatt inkább máshová mennek, és elveszítjük őket, hiába vesszük fel újra a fonalat. - sóhajtok nagyot, mert bizony ez is benne van a pakliban, nem is kicsit. Olyan kevés elég manapság, hogy elpártoljanak az emberek egy-egy fodrásztól, vagy manikűröstől! Hálát adok az égnek, hogy a vendégeim többsége, ha csak másik városrészbe költözik, azért vissza jár még hozzám, valószínűleg elégedettek voltak a munkámmal, az ilyesmi pedig mindig jól tud esni. - Majd keresünk neked valami kényelmes időpontot. - biztosítom felőle a lányt, és épp csak futólag nézem meg a fürtjeit. Tényleg ráfér már egy vágás és némi ritkítás, ő azon szerencsések egyike, akinek szép sok haja van. Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lehet egy rádióban dolgozni, milyen lehet másokat szórakoztatni. Olyan izgalmas! - Mindig hallgatom a műsorodat, olyan jópofa aktualitásokat találsz! - teszem még hozzá, és ezzel kicsit sem lódítottam, tényleg mindig várom, hogy mikor csendül fel az az ismerős hang a rádióból. Elmesélem neki, hogy Rosie el akarta adni a szalont, és megmosolyogtat ez az őszinte érdeklődése. Már megszoktam, hogy ő és a családja ilyenek, talán ez valami olasz vonás lehet, hogy könnyedén átveszik mások érzéseit, nagyon empatikusak. Vele mosolygok, és én is megszorongatom a kezét. Jól esik minden elismerés, mert bár talán másoknak nem nagy dolog, az én életemben ez óriási lépés volt. - Köszönöm! Reméljük az átállás is könnyen megy majd, egy kis fejlesztést is tervezek, ha már így alakult, hogy úgyis egy rövid időre zárva tartunk. - pont ez a néhány ezer dolcsim maradt, amiből kijön egy festés (mármint, én fogok festeni, a munkadíjra már nem futná), és egy új pult, meg egy számítógépes rendszer, ahol az időpont foglalásokat szépen fogjuk látni. A régi kis noteszok és naptárak ideje lejárt! - Jaj, ne butáskodj! Nem amiatt meséltem el! - tiltakozok az ingyen ebéd ellen, hiszen nem várok el semmi ilyesmit tőlük, nem is emiatt jöttem, és kellemetlenül érezném magam miatta. Elég kellemetlenül, ami azt illeti. - Már papíron is az enyém, olyan gyorsan ment az egész ügyintézés, hogy le a kalappal. - bólogatok. - Úgy emlékszem, hogy régebben szoktatok rendezvényekre is készíteni ételeket… az újra nyitásra szeretnék egy kis ünnepséget, esetleg valamikor be tudnék jönni, hogy az anyukáddal is egyeztessek erről, vagy nagyon sok a dolgotok mostanában? - egészen zavarba jövök, hiszen tudom én, hogy nem ez a fő profiljuk, de talán néhány olaszos apró falatka, sütemények és ilyesmi még beleférne nekik. Próba szerencse. - Olyan jól nézel ki! - jegyzem meg, mintegy mellékesen, de tényleg, úgy irigylem ezt az energiát ami árad belőle! - Mesélj, nálad mi újság? Pasi, család, mindenki jól van, mindenki megvan?
- És a szüleim imádják ezt, hogy van még néhány hozzátok hasonló törzsvendégünk, akik a környéken laknak. – mondtam mosolyogva, és csak remélni tudtam, hogy tényleg komolyan gondolja. Bár, Anita nem az a típus volt, aki udvariaskodni akart mindig. Az volt, nem erről van szó, de úgy véltem, hogy csak azért nem mondaná azt, hogy bevágódjon nálam, vagy nálunk. Inkább csendben maradt volna, minthogy valótlant állítson, de persze annyira a mélységekig nem ismertem, hogy ebben teljesen biztos lehessek. Barátnak mondtam volna, de nem legjobb barátnőnek, aki mindennel egyből hozzám szalad. - Túl nagy a konkurencia, és mi nem akarunk ilyen sallangokkal dobálózni. Éppen elegen vannak, akik ezt állítják magukról, mi csak csendesen meggyőzzük az embereket arról, hogy valóban nálunk a legfinomabb minden. – vigyorogtam szélesen, mert valóban így állt a helyzet. Egyébként, ha már itt tartunk, a marketingünkre ráfért volna némi vérfrissítés. Nem vagyok valami profi, de már gondolkoztam rajta, hogy én majd intézkedem az ügy érdekében, hogy ne kelljen szakembernek fizetni ezért. Persze nem elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb végül mégis ugyanaz lesz a vége. - Nem biztos, hogy megéri beáldoznia erre az idejét. – somolyogtam az orrom alatt, aztán láttam, hogy a szőkeség is átértékelte magában a dolgokat. – Én is irigykedek rájuk, hidd el! – sóhajtottam, pedig nekem korántsem volt ám annyira rossz dolgom. Jó, mindig lekötöttem magam valamivel, de ha csak a rendes állásom lett volna, akkor elég sok szabadidőm lenne a hétköznapokban. Így azonban, hogy mindig volt valami más, és sokszor besegítettem itt is – mint most -, ezért nem sok üresjáratom akadt. - Talán majd jövőre próbáld meg, akkor már hátha benő kicsit a feje lágya, és magától akar majd segíteni. Nem is feltétlenül a zsebpénz miatt… - vontam meg a vállaimat. Ez csak egy ötlet volt, nem minden gyerek egyforma. Én például teljesen másképp nőttem fel, ezért bennem nem is voltak kérdések. Igazából választási lehetőségem se nagyon akadt, de ez most nem tartozik ide, és inkább Anitának sem mondtam. A végén még újra meggondolja magát, és befogja szegény Zoet. - Igen, tudom, hogy megy ez. – bólogattam kissé szomorkásan. – Nem mindenkinek mindegy, hogy hová megy, de sokan vannak olyanok. Ha a környéken van egy másik, simán átmegy inkább oda és a végén ott is ragad. De nyugi, én egyrészt nem ez a típus vagyok, másrészt amúgy sem olyan sürgős, hogy ne bírjam kivárni. – oké, tényleg ráfért volna egy vágás a sörényemre, de nem fogok belehalni abba se, ha még néhány hétig így kell szelnem a város utcáit. Talán a többi ember is ki fogja bírni a látványom így, ha meg nem, hát majd elfordulnak. - Egyébként, még az a szerencse, hogy megtérítik a kiesést. Nem gondoltam volna… - vallottam be őszintén, mert ez így korrekt ugyan, de magasról szoktak tenni az ilyesmire. – Rendben, köszönöm! De tényleg rugalmas vagyok, szóval jó nekem egy kis lyuk is a sok ember között, akár fura időpontban is. Délelőtt gondolom, amúgy sem járnak olyan sokan… - nekem azonban mindenképpen jó lett volna a napszak. Akkor is, ha reggel dolgozom, és akkor is, ha estére vagyok beosztva. – Tényleg? – kérdeztem vissza fellelkesülve, fülig érő szájjal. - Nahát, komolyan te vagy a törzsvendégek mintapéldánya. Nem elég, hogy hűségesen eszel nálunk minden vasárnap, de még engem is hallgatsz! Hát mindjárt zavarba is jövök! – nevettem fel jókedvűen. Ugyan másnak úgy tűnhetett volna, hogy gúnyolódok, de szó sem volt róla. Minden egyes szavam őszinte volt, és tényleg örültem neki, hogy itt egy lelkes hallgatóm. Alapvetően nem szoktam ugyanis találkozni velük. – Este is szeretek lenni, amikor mások úton vannak, és az én hangom tartja őket ébren. – fűztem hozzá mintegy mellékesen ezt a kis plusz infót. - És miféle fejlesztésekre gondoltál? – érdeklődtem kíváncsian, felkönyökölve az asztalra. – Én a közösségi médiában akarom egy kicsit nyomni az éttermet, mert nem annyira vagyunk jelen, pedig manapság ez jelent mindent… - osztottam meg Anitával én is a hirtelen támadt ötleteimet. Ez azonban még csak képlékeny volt, úgyis idővel fog eldőlni, hogy meg tudom-e beszélni a szüleimmel a dolgot. - Ez nem képezi vita tárgyát, ragaszkodom hozzá! – jelentettem ki komolyan, és a szüleimet ismerve ők is pontosan így gondolnák. – A vendégünk vagy, és kész! – tettem még hozzá, reményeim szerint még határozottabban, mint az előbb, hogy még véletlenül se legyen kedve ellentmondani nekem. – Ó, hát ez remek ötlet, köszönjük a bizalmat! – csillantak fel a szemeim a lehetőség hallatán. – Igazából nem én vagyok a kompetens, hogy ebben döntést hozzak, de szerintem az anyám oda, meg vissza lesz ettől az ötlettől! – csaptam rá az asztalra lelkesen. – Tudunk csinálni édességet, bruschettakat, meg mindenféle finomságot. Kis pizza falatokat… - ötleteltem máris, hogy neki is legyen némi elképzelése, mit tudunk, és ő mit szeretne. - Ugyan! – legyintettem egy újabb zavart nevetéssel a bók hallatán, mert az agyam még mindig a levegőben lógó megbízás körül forgott. – A húgom furcsán viselkedik, a szüleim az ember fejére nőnek, a bátyámat pedig alig látom mostanában. Ezt leszámítva mindenki jól van. Billynél is voltam legutóbb a kórházban, de nincs változás… - egykedvűen megvontam a vállaimat. Ő is tudta, hogy a volt vőlegényem már évek óta kómában fekszik, ez afféle nyílt titok volt, hiszen régen sokat járt ide ő is. - Nálad meg, ha jól sejtem, most a szalon minden időt leköt. Pedig rád férne egy randi... - nem sértésnek szántam, pusztán őszinte voltam.
- Ez látod egy jó stratégia! - bólogatok, hiszen az ételek magukért beszélnek. Ha náluk a legjobb, minek ezt még hangoztatni is? Mondjuk, vannak akik megteszik. Én is, akárhányszor felmegyek az Instagramra, már dőlnek is az olasz étterem hirdetések. Csak azért, mert néha lefotózzuk a szépen tálalt tányérjainkat, és feltöltjük őket, megjelölve ezt az éttermet. Az algoritmus meg már mindjárt azt gondolja, hogy más olasz étterembe akarunk menni… hát nem akarunk. Elgondolkodok azon amit mond, hogy Zoenak nem biztos, hogy megéri naphosszat velem lenni a szalonban, némi plusz zsebpénzért. Még az orrom is elhúzom, ahogy belegondolok, hogy ha erre kérném, mennyire lennék népszerű. Semennyire. Tudom, hogy ő az a fajta gyerek, akitől ha kérek valamit, megteszi, nem mond nemet. De nem lenne fair ilyesmit kérnem tőle, hogy a pihenés helyett sepregessen. - Ó, hát ki nem irigyli őket? Mi gondjuk van nekik az életben? - mosolygok egyetértésben, hiszen nem szégyen az, ha visszasírom a gondtalan kamasz éveket. Főleg, hogy nekem nem volt belőlük túl sok, elég hamar felelősséggel tartoztam egy apró életkéért, akiről gondoskodnom kellett. - Nem, nem, jövőre már szerintem elengedem őt rendesen dolgozni, már most is akart egy gyorsétteremben, meg egy szállodában is diákmunkát vállalni, de még nem engedtem neki. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyen helyeken dolgozzon. - csóválom a fejem, és tényleg így gondolom, hogy a kislány még bőven túl fiatal az ilyesmihez, mondjuk egy éjszakai műszakhoz a szállodában. Brr! Ahhoz még én is fiatal vagyok! Ahogy szóba kerül a szalon, máris egy kicsit megjelennek a fellegek a fejem felett. Jókor is jött, meg nem is, hogy most egy ideig zárva leszünk. Jókor, mert így legalább kicsit pihenhetünk és felújíthatunk, rosszkor, mert nem voltunk rá felkészülve. Ha előre tudtunk volna szólni és úgy sakkozni az időpontokkal, semmi baj nem lett volna, így viszont… van ok az aggodalomra. - Örülök, hogy te kitartasz mellettünk, szerintem az egész nem fog tovább tartani egy maximum két hétnél. - biztosítom azért arról, hogy nem fog évekig tartani az állapot. Legalábbis remélem. Bólogatok ismét, igen, nagy szerencsénk van, hogy megtérítik a kiesést, ez igazi ritkaság. Különösképp, hogy maga a tulajdonos jött át hozzánk, hogy tisztázza a szituációt. - Festés és vágás, a kedvenc vendégemnek, ugye viccelsz? Nem csak egy kis lyukat fogsz kapni, sőt, megbeszélem Ava-val, hogy ameddig várjuk, hogy hasson a festéked, csináljon neked egy szép manikűrt is. - kacsintok rá, hiszen gyakran csináljuk ezt, hogy a vendégeknek így adunk időpontot, így teljesen megszépülve, kényeztetve léphetnek ki az ajtón. És addig sem unatkoznak. - Naná, hogy! Kérdezz csak meg bárkit, amikor a te műsorod megy, olyankor mindig a rádiót hallgatjuk. - biztosítom felőle, hiszen tényleg örömmel hallgatjuk őt, és boldogan újságoljuk a többi vendégnek is, hogy bizony-bizony, Frannie is ide jár ám! - Az esti műsorod is jó! - biztosítom felőle teljes egyetértésben. - Sőt, talán jobb is, mert reggel olyan sok a reklám, sajnos. - persze, tudom, hogy ebből él a rádió, de akkor is, néha már soknak érzem. - Csak egy kis festés, egy új pult és némi informatika, hogy akár online is tudjatok időpontot foglalni. - legyintek röviden, hogy ez semmiség, majd érdeklődve hallgatom a közösségi médiás terveit. Igen, ezt már nekem is mondta Zoe, bár ő a “tök gáz” és az “anya, kőkorszakiak vagytok” kifejezéseket is a mondandója közé keverte, szerinte minden egyes üzletnek kellene, hogy legyen online elérhető felülete. Nekünk is, az étteremnek is, mindenkinek. Sajnos, aki nincs jelen ezeken az oldalakon vagy miken, az nem tud talpon maradni. Én ezekhez egy kicsit sem értek, egyszerű felhasználó vagyok, ciki vagy sem, Zoe szokott továbbképzést tartani, mert ő igazi guru ilyen téren. - Köszönöm, de tényleg, nem emiatt mondtam. - na most aztán szörnyen kellemetlenül érzem magam. Nem akartam én ingyen ebédet, sokkal inkább Zoe után érdeklődtem volna, mégis, eddig hallgattam a témáról. Mert minek vakargatni amíg nem viszket? Inkább a kis újra nyitás ünnepség miatt kérdezgetek, hogy van-e lehetőség valamilyen apró finomságokat rendelni tőlük. - Mmmm! De jól hangzik! - lelkesedek fel egy pillanat alatt, hiszen ezeket az ételeket mind istenien készítik el. - Akkor ha nem fáradtság, kérlek szólj majd anyukádnak, hogy csörögjön rám, mikor érne rá ezt megbeszélni, és szívesen bejövök. Úgyis kényszer szabin vagyok, ráérek ilyesmire is. - a lakást már úgyis az utolsó sarokig kitakarítottam, még a hűtőt is elráncigáltam a helyéről, és mindent, mindenhol alaposan portalanítottam, fertőtlenítettem. Már nem igazán tudom mivel elfoglalni magam. - Hát, a szülőknek már csak ez a dolga, nem hiszem, hogy rosszat akarnának nektek. Inkább szerencsések vagytok, hogy a közelben vannak! - mosolygok rá biztatóan, majd amikor Billy kerül szóba, szomorkásan biggyesztem a számat. Szörnyű tragédia ez az egész… - Sajnálom, hogy nincs változás, de… de hát, egyszer muszáj felébrednie, ha ennyien várják. - sóhajtok együttérzően. Kedves fiú volt, ahogy én emlékszem rá. Akkoriban még Zoe is kisebb volt, és gyakran szórakoztatta őt valami bohóckodással, érmét húzott elő a kislány füle mögül és ilyesmi. Kedvelem őt, olyan rossz azt hallani, hogy még mindig kómában van. - Ááh! Most nincs is rá idő… - legyintek, de eszembe jut a randim, amit Zoe osztálytársnőjének az anyukája szervezett, és egy egészen halványan elpirulok - Majd… meglátjuk ezt a randizást. - zárom inkább ezt a témát, mert még fogalmam sincs, hogy mi is ez, találkozunk-e még egyáltalán. - Frannie, nem tudod véletlenül, hogy Zoe tegnap járt-e nálatok? Otthon azt mondta, hogy este itt találkoznak a barátaival. - vágok inkább bele a közepébe annak a kérdésnek, amiért igazából ide vezetett a lábam, meg az az aggódó anyai szívem.
- Tudod, hogy annak a korosztálynak is megvannak a maga gondjai, csak éppen mások, mint nekünk. – vontam meg a vállaimat, ajkaimon pedig elnéző mosoly jelent meg. – Nekik akkor azok a fontosak, mi pedig nem látjuk elég komolynak őket, legalábbis én még így emlékszem azokra az időkre így visszagondolva… - merengtem el néhány másodpercre a múlton. Tizenévesen még az is nagy gond, hogy mit vegyen fel az ember a végzős bálra, vagy ha szekálják az iskolában, esetleg egy fiú nem ír vissza a Facebookon. Nekem ezek manapság már semmiségnek tűntek, míg egy tininek a világot jelentheti. - És gondolod, hogy jövőre másképp fogod őt látni? – somolyogtam az orrom alatt. A szüleim még engem is sokszor úgy kezeltek, mintha jó húsz évvel fiatalabb lennék. Oké, legyen csak tizenöt, de azért bosszantó volt felnőtt nőként az ilyesmi. Emlékszem, hogy mennyire nem örültek, amikor megtudták, hogy rádiózásra adtam a fejemet, és még éjszakai műsort is fogok vezetni. Nem tudtam, hogy milyen érzés szülőnek lenni, de a sajátjaim sosem szűntek meg aggódni miattam, és szerintem Anita sem lesz ezzel másként, bármennyi idős legyen is Zoe. - Ó, köszönöm, ez igazán kedves tőled! – tényleg jól esett ez az apró figyelmesség, és az őszinte öröm valószínűleg az arcomra is kiült. – Bár nem tudom, hogy meddig fog az nekem tartani, ha be kell itt segítenem párszor. Egy-kettőre lejön mindig a lakk a kezemről. – panaszoltam, ránézve a most is lepattogzott körmeimre. Mentazöld volt még pár nappal ezelőtt, most meg olyan, mintha állandóan fizikai munkát végeznék. Borzasztó. - Azért remélem, hogy az éjszakai esetében már nem vagy ilyen lelkes, és inkább alvással töltöd az időt. – vigyorogtam szélesen, mert nagyon örültem neki, hogy vannak lelkes hallgatóim. Láttam én a statisztikai adatokat, de az mindig más, ha szemtől-szemben találkozom valakivel, aki élvezi is a munkámat. Ez mindig egy kis visszaigazolás, mint a szüleimnek a törzsvendégek. – Inkább aludj, Anita! Rád férne egy kis pihenés. – mondtam kissé aggodalmasan, mert ha hallgat este is, akkor jó sokáig szokott fent lenni ezek szerint. Én sem mondhatnám el magamról, hogy annyit aludtam, amennyit a szakemberek javasoltak, de más miatt még aggódhattam nyugodt szívvel, nem? - Ez jól hangzik, manapság már mindent a neten intéznek az emberek. Ráadásul nekem jól is jönne. Vajon lehet olyat beállítani, hogy kapj visszaigazolást az időpontról, és aztán emlékeztetőt, nehogy elfelejtsd? – félig magamtól kérdeztem, félig Anitának szóltak a szavaim. – Néha teljesen szétszórt vagyok, pedig mindent felírok a naptáramba, de van, hogy azt hagyom el. Át kéne szoknom a telefonomra… - öntudatlanul oda is nyúltam a zsebemben lapuló készülékhez, aztán ujjaim visszavándoroltak az asztal kopottas lapjára. - Tudom, hogy nem ezért, szóval pont emiatt vendégelünk meg! – határoztam, és ha kell, hát majd én kifizetem a hiányt. Bár volt egy sanda gyanúm, hogy az apám is egyetértene velem, úgyhogy emiatt nem aggódtam egy percig sem. – Rendben, mindenképpen szólok neki! Délutánra ő is bejön, de szerintem addig azért nem fogsz itt ücsörögni. Bár, nála sohasem lehet tudni, hogy mikor toppan be… - vonogattam a vállaimat. Ma kivételesen még nem beszéltem vele, így nem tudtam a napirendjét, csak hogy majd valamikor érkezik. És tényleg nagyon boldog lesz ettől a lehetőségtől, meg legalább a velem szemben ülő szőkeséget is boldoggá tehetjük. - Bárcsak úgy lenne… - sóhajtottam hosszasan. – Nem egy olyat lehet hallani, hogy valaki nagyon sok év után ébredt fel, de nem tudom, hogy nála mennyi változás van. Attól is tartottak annak idején, hogy a füst miatt agykárosodása lehet, úgyhogy nem is biztos, hogy ő lenne még, aki felébredne. – nem nagyon akartam lehangolni magam, de már egészen könnyen tudtam beszélni erről ennyi év után. Azt azért nem tettem szóvá, hogy én szerettem volna lekapcsolni őt a gépekről, csak a szülei ragaszkodtak még mindig ahhoz, hogy ott legyen, akár egy szobanövény. Ha összeházasodtunk volna a baleset előtt, akkor már én dönthettem volna a sorsa felől, így azonban…. Bár az biztos, hogy ha esetleg valaha felébred, akkor szörnyen bűntudatom lesz emiatt, hogy nem lettem volna elég kitartó, de egyelőre még nem ostoroztam magam olyan miatt, ami meg sem történt. - Aha… értem. – a randira való reakciója sikeresen el is terelte a figyelmem a kényes témáról, és máris ott ült egy mindentudó mosoly a szám szegletében. Úgy láttam, hogy nem nagyon akart róla beszélni, szóval nem erőltettem. Egyelőre. Majd talán legközelebb rákérdezek, ha itt ebédel és én is pont itt leszek. - Öhm… hát, rémlik valami. – bólogattam. – Nem voltam itt sokáig, de mintha láttam volna egy fiúval az egyik sarokban. – árultam el. Azért néhány másodpercet hezitáltam, mert nem tudtam, hogy bemártsam-e az anyjánál a lányt, ezzel haragítva magamra, de végül úgy döntöttem, hogy Anita csak aggódik és ő amúgy is közelebb áll hozzám, joga van tudni. – Lehet mérges lesz, ha megtudja, hogy elmondtam, igazából nem is tudom, bele kellene-e nekem ebbe folyni. De nem hazudott, tényleg itt töltötte az estét. – mosolyogtam biztatóan a velem szemben ülőre. – Miért kérdezed? Nem bízol benne? – ráncoltam a homlokomat kissé aggodalmasan. Zoe eddig rendes lánynak tűnt, mint az anyja.
Kezdőlap
