Azt mondják, hogy a szülői háztól sosem tudsz igazán elszakadni, hiába költözöl el otthonról akár évekkel korábban. Minden szeglet, minden felület, minden illat ismerősként vár haza, és olyan érzést kelt benned, mintha soha nem is mentél volna el. Nem csoda, ha a szíved visszahúz egy ilyen helyre, ahol igazán otthon érzed magadat. Anyáék neveltek belém annyi öntudatosságot, hogy büszkén vállaljam a lelkem vágyait, meg hasonlók, úgyhogy most is kérdés nélkül követtem a szívemet.
Az meg egyenesen a hűtőhöz vezetett.
– Mondták, hogy a belső értékek az igazán fontosak. A’sszem, rád gondoltak – dünnyögöm szinte szeretetteljesen a hűtőnek, ami az egyetlen, amely megtöri az éjszakai csendet a maga bizonyos duruzsolásával. Igazából eszemben sem volt megnézni a szobámat, nosztalgiázni egy sort, vagy hasonló. Fogalmam sincs, mi lehetett előbb, az, hogy ekkora vagyok, vagy az étvágyam (ez a Ramsay-féle tyúk vagy a tojás szindróma, ahogy Parker mondja), de ahhoz képest, hogy azelőtt toltam be egy pizzát, hogy idejöttem, egy hetek óta éhező mosómedve állhatatosságával simogatom végig tekintetemmel a hűtő tartalmát.
Első körben még csak nem is veszek ki onnét semmit, pedig legalább három különböző tál felé is elkezdek nyúlni, ám végül becsukom, és a figyelmemet inkább a konyhaszerkények felé fordítom. Anya (a kínai) úgy okoskodik, hogy a legjobb cuccokat (értve a nasikat) a legfelső polcra teszi, hogy az ikrek ne érjék el olyan egyszerűen, de legalábbis jó nagyot zakózzanak a pultról és egy életre elmenjen a kedvük a lopástól, ha megpróbálják, vagy valami hasonló. Az viszont, ami neki a legfelső polc, az számomra a szemmagasságban lévő kánaán.
Két nagy zacskót is belegyűrök a sporttáskába, amit a konyhaszigetre tettem, közben pedig végignézem, ahogy a sötét nappali falán végigfut egy kinti autó reflektora. Hallgatózom a csöndben, de biztos vagyok benne, hogy nem anya minifurgonja az, és fel is sóhajtok, mikor elhajt a ház előtt.
Na, nem azt mondanám, hogy hivatlanul állítottam be, és félek, hogy rajtakapnak! Dehogy! Elvégre, Anyu (a kedvesebbik) direkt azért hagyta nálam a kulcsokat, hogy bejöhessek, arról meg nem én tehetek, ha nem specifikálta, hogy csak akkor jöhetek át, ha ők is itthon vannak, és mondjuk nem az éjszaka közepe van. Anya (a gorombábbik) régen minden nap elmondta, mikor délután elment, hogy nem rendezhetek bulit, nem hívhatok át másokat anélkül, hogy ő tudna róla, és nem dobálhatok tárgyakat a tetőről (pedig nem is tárgyakat akartam, hanem gyümölcsöket meg dinnyét, és ez fizikai kísérlet volt, szóval tulajdonképpen az iskolai karrieremet szabotálta), és hogy zárjam be utána az ajtót. Minden alkalommal. Szóval a’sszem a vénlány kezd kicsit berozsdásodni, mert nem mondta, hogy nem vihetek el itthonról semmit.
Igen, tulajdonképpen, teljesen legálisan vagyok itt.
– Goudát esznek, nekem pedig zsebpénzt sem adnak! – háborodom fel, ahogy ismét a hűtőbe bambulva szemrevételezem a sajt-kínálatot. Anyu nem sokat akart ránk erőltetni a saját hitvilágából, mert szerinte fontos, hogy a saját döntéseinket hozzuk meg, de azért így is akadt három dolog; egyenlő bánásmód mindenkivel, a közös Hálaadási vacsora, meg a sajt. Azt mondanám, a vallása sajtolikus; úgyhogy arról is meg vagyok győződve, hogy a tejtermékektől lettem ekkora.
Beledobok egy fél korong goudát a táskába a chipsek meg némi, itthon csak vésztartaléknak tartott zacskós kaja közé, meg morcosan belenyúlok az egyik tálba, és kiveszek egy grillezett csirkecombot, amit már el is kezdek enni, mert tényleg folyton éhes vagyok, és mert mi az, hogy engem kitagadnak, ők meg szarvasgomba olajat használnak?
Volt némi tartalékom a bankszámlámon, de vészesen kezdett fogyni. Az nem az én hibám, hogy drága a fehérjepor meg a Starbucks, és hogy egyik munkahely sem akarja értékelni a bennem rejlő végtelen potenciált azzal, hogy mondjuk húsz dolcsis órabért ad kezdetnek, meg általam megszabható beosztást. Lássuk be, hogy nem fogok elmenni a Burger Kingbe, mármint, azt ők sem gondolhatták komolyan, ugye?
Egy kicsit olyan érzésem van, hogy ez az egész Anya ötlete volt, hiába bizonygatta Anyu, hogy nem; ki más profitálna belőle, mint Ő? Ha így haladok, és nem találok ki valamit sürgősen, akkor… talán abba kell hagynom a focit. Márpedig nem fogom abbahagyni az egyetlen dolgot, aminek jelenlegi silány helyzetemben örülni tudok.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre sem veszem a magam mögötti mozgást, csak rágcsálom a combot, jelenleg kéz nélkül, mert mind a kettőre szükségem van; az egyikben a felstócolt szószos üvegeket szorongatom, a másikkal meg épp kieccpeccelem, hogy a lasagna vagy a túrós lepény jöjjön-e velem. Ugyanolyan tálcában van mindkettő, és talán nem veszik észre, ha csak az egyik hiányzik, ugye…?
Végül a lepény mellett döntök, mert anya nem volt hajlandó elmondani, azt hogy csinálja, hogy ilyen krémes, szóval nem tudom egyik csajjal sem megcsináltatni, ellenben a lasagnával. A lasagna olyan, mint a szex, nem lehet elrontani. Nekem legalábbis mindenhogy jó.
Ártatlanul, védtelenül fordulok sarkon, hogy a táska mellé rakjam a zsákmányt, ám nem jutok odáig, mert valaki úgy rám ripakodik, hogy kénytelen vagyok eldobni mindent. Már nem azért, mert megijedtem, természetesen; nem, csak kell mind a két kezem ahhoz, hogy visszaüssek, ugye.
… Ami csak azért nem történik meg, mert közben rájövök, miféle veszteség is ért. – A túrós batyum! – kiáltok fel kétségbeesetten; ezzel a csirkét is kiejtve a számból, ám az valahogy szerencsésen visszagurul a táljába. Aztán a bitang támadóm még orvul nekem is esik egy sodrófával, stílusosan. Ez előhoz némi elnyomott emléket arról, mikor Kaylee egy palacsintasütővel törölt képen az első napon. – Az arcom…!
Nem kell ahhoz nagy erő, hogy mikor másodjára készülne lecsapni, egyszerűen megragadjam a gyilkos fegyvert, és kicsavarjam az illető kezéből. Olyan szerencsés is csak én lehetek, hogy akkor törnek be hozzánk, mikor Én akarok betörni hozzánk.
– Te…? – ejtem ki olyan hangsúllyal ezt az egy szót, hogy nyilvánvalóvá válljon: nem vagyok lenyűgözve. A hűtő fénye ugyanis rávetül a támadó arcára, és rájövök, hogy nem ragadozó az, csak gyíkocska. – Mi a francot művelsz…?
Rápillantok a sodrófára, aztán be is dobom a mosogatóba, olyan hangzavart keltve ezzel, mintha legalábbis leszakadt volna. Csak a figyelmét akartam elvonni, míg gyorsan összeszedem a menthetőt a földről; csak az egyik szószos üveg tört össze, a többi valahogy túlélte. De a batyu is az elesettek között került, és megérdemelne egy perc néma csöndet.
– Tudod, Jenga, megértelek. Nincs más esélyed, hogy lekörözd ezt – írok le egy kört az arcom körül a mutatóujjammal – , minthogy szétverd. Próbálkozásnak szép volt. Már hozzád képest.
Visszanyúlok a hűtőbe, s mintha minden rendben lenne, előhúzom a csirkés tálat, benne a félig rágott combommal, és felé nyújtom. – Csirkét? – vonom fel a szemöldököm.

Hogy Ő is kérdezhetné tőlem…? Nos, a valóság az, hogy lényegében csak Ő lenne az, aki ezt tőlem kérdezhetné, de ellenállok a késztetésnek, hogy végre egyszer én javíthassam ki Őt, és nem fordítva. Tényleg nehéz lenyelni a békát, de mégsem kellene emlékeztetnem rá, hogy most bizonyos szempontból magánlaksértést követtem el, ugye? Nem, azt hiszem tanultam már annyi jogot, hogy erre egy hangzatos és magabiztos ’nem’ lehessen a válaszom. Úgyhogy csendben maradok, már ezt illetően.
– Bárki be tud jönni csak úgy, villannyal meg minden – sóhajtok fel olyan eltúlzottan, mintha legalábbis azt kéne magyaráznom neki: kettő meg kettő az négy, a Cornell meg gáz. Megforgatom a szemem. Annyira tipikus, hogy máris úgy tesz, mintha az övé lenne a felsőbb kéz ebben a szituációban! Mintha legalábbis az anyám lenne, épp csak az hiányzik, hogy a csípőjére tegye a kezét és elkezdje ütögetni a talpát a padlóhoz mamuszban, mint a mesékben. Mármint, nyilván, egy icipicit, talán igaza van, de ugyan, ki ismerné el? Akkor főleg, ha tudod, milyen szívtelen nyertes, aki még az orrod alá is dörgöli. Bár egyébként vesztesnek is elég csapnivaló.
– Matektételek szavalásával? – nevetek fel, szinte meg is feledkezek a batyumról. Szinte. – Ahhoz, hogy idáig elérj, előbb fel kéne érned, Zelda.
Nem rasszizmus, ha igaz. Én ezt mondom. Meg azt, hogy csak féltékeny rám, mármint, biztosan baromi nehéz lehet egy ilyen alak (és test és arc) árnyékában felnőni, de hé, kértem én őt Karácsonyra? Ugye, hogy nem! Ha bárkit hibáztatni akar, az legyen az anyja, aki nekem már nem az anyám, legalábbis elég erélyesen tagadott ki.
– Na és? Mindenbe beleeszek. Akkor is, ha nem kell… A bacim már mindenhol ott van, rajtad is, a gyomrodban is… Látod? – Felkapok egy másik combot, aztán egy szárnyat, és mind a kettőt megnyalogatom, aztán visszaejtem a többi közé, és nagyon elégedetten nevetek rajta. – Baciii, baciii mindenhoool…! Halj éhen. Nem élnél túl a vadonban, az tuti.
Én szeretem azt gondolni, hogy igen, legalábbis szerettem, de aztán elkezdtünk ilyen túlélő műsorokat nézni Parkkal, és egyszer mellékesen megjegyezte, hogy ha ilyen helyre mennék, nem lenne hajzselém, és amúgy ezzel nem tudom, mire akart célozni (bár talán lehet köze ahhoz, hogy néha, különösen gonosznak szánt törp-illanataiban Johnny Bravonak hív…?), mert a hajam természetesen is ilyen, szóval duh, de az igaz, hogy az iPodom előbb-utóbb lemerülne, és nem hiszem, hogy a Serengetin olyan sok outlet lenne.
Szerencsére a konyhában akad hat konnektor is, és most nem is a telefonomat jöttem tölteni, ami, mint kiderült, a bevásárlóközpont mosdójában valamiért tilos. Pedig ott használjuk a legtöbbet; ugye hogy ugye…?
Míg ő takarít, én kényelmesen nekidőlök a pultnak és eszegetem tovább a csirkecombomat. Szerencse, ja, persze. – Nekem jó így. Védem a környezetet, tudod… Minél kevesebb mosogatás. Kipusztulnak az esőerdők. Aszály van. Kenyában nincs ivóvíz, csak hogy tudd…Ezért iszom a narancslevet és a tejet is a dobozból. Anya nem is igazi környezetvédő, mindig poharat használ… Ott kimaradt egy folt! Hopsz. – A csirkecombbal próbáltam rámutatni az egyik foltra, de a bőr ekkor döntött úgy, hogy leválik, és egyenesen Jessica elé placcsan, mint egy absztrakt szobor. Én nagyon röhögök rajta, de úgy sejtem, ő nem.
Mondjuk a témaváltáson már én sem röhögök annyira, de azt hiszem, a görög drámai „mindjárt meghalok, és azt akarom, hogy a közönség kétszáz méterről is lássa” grimaszomat betudja annak, mint máskor: hogy Ő beszél. – Miért pont most látogatsz haza, Daniel? – utánzom a hangját komikusan eltúlozva. – Máskor meg az a bajotok, hogy sose jövök haza. Nők. Ázsiaiak. Egyikőtöket sem értelek. – A másikra már csak a vállamat vonom meg. – Nem t’om. Arra gondolsz, ahol könyörögsz, hogy álljak veled szóba az egyetemen, hogy menő lehess, vagy ahol azt írod magadról, te vagy a legpukisabb pukifej a világon? – Kábé ötéves vicc; mármint, tényleg öt éves voltam, mikor elkezdtem ráülni a fejére és odafingani, mert ne már, a fing tök vicces, akkor is, ha azt mondják, nem az; hazudnak. Vagy nem normálisak. A férfihumor fele épül erre, a másik fele pedig a szexre. Meg a sörre. Szóval egy jó darabig játszottam azt vele, míg anyáék nem közölték, hogy már túl nagy vagyok ráülni a fejére. Onnantól kezdve általában a hónom alá csaptam, lehetőleg edzés után. – Vagy ötven üzenetet kapok óránként, és van kábé két tucat csoportbeszélgetésem. Fogalmam sincs, melyiket olvastam és melyiket nem. Tudom, ez neked tök idegen koncepció, de van, akinek barátai is akadnak, nem pedig csak egyetlen darab, aki itt tölti a fél életét.
Hogy is hívják a csajt? Lola? Majdnem biztos vagyok benne, hogy Lola.
Néhány pillanatig vigyorogva csámcsogok a csirkén, ami lassan elfogy. Az én étvágyammal igazából minden gyorsan fogy. – Miért? Csak nem hiányzom Jessie-messie? Awww! Hát milyen édes már…! Szeretnéd, hogy betakargassalak? Adjak jóétpuszit! Várj, kapsz ölelést…! – Szerintem ő is sejtheti, hogy ez mit jelent: azt, hogy az imént említett módon kapom el a grabancát, és átkarolom a nyakát, kicsit előre döntve, mintha kokit akarnék adni neki, de oké, azt tudom, hogy fáj, és a fizikai bántalmazásban nincs semmi poén, úgyhogy csak összekócolom. – Húha, ez a haj, hallod…! Mit csinálsz vele, hogy így álljon? Tálat nyomsz rá? Mint Darth Vader sisakja…!
Nevetve engedem el. Biztos ki van akadva, úgyhogy némileg csillapítandó (mert tökre rendes tesó vagyok ám), leveszem azt az átozott puszedlit a szekrényből, ami olyan magasra van rejtve az ikrek miatt, hogy mindenki csak a kislétrával tudja levenni rajtam kívül, vagy a pultra mászva.
Aztán arcon dobom vele.
– De béna vagy…! Nem vagytok túl jók a sportokban, mi? – Csak az asztaliteniszben, meg görkorcsolyában, meg ott van az a fura izé, amikor egyszerre ugranak magasról… Ja, meg az a szalag-lengetős cucc. Abban asszem nem rosszak, de az meg nem sport. Próbáltál már fogadni rá? Na, ugye! – Amúgy is, te mi a fenét csinálsz itt? Péntek este van. Ilyenkor az ember elmegy bulizni… Ja, várj, rólad beszélünk. Nem kérdeztem semmit.

Van abban valami egészen nosztalgikus, amikor az ember hazaér; elöntik a régi szép emlékek, meg hasonlók. Az efféle szóváltásokat például ezer meg egyszer eljátszottuk már, de sosem lesz unalmas, mert nincs az az isten, hogy Én adjam fel elsőnek, ő pedig… Hát, neki úgysincs jobb elfoglaltsága, mint porig aláztatni magát velem. Ilyen ez a gyík-élet, magányos, hideg és nyirkos. Nyálkás. – Jane Porter.. .Az nem a dögös csaj a Thorban? Izé, aki Padmét is játszotta. – Nem rossz bőr; bár most már kicsit idős hozzám. Meg asszem, gyereke is van; ha tucat testvérrel nősz fel, kezd nagyon, nagyon eleged lenni a kölykökből, úgyhogy az anyukákban meg az egész #MILF cuccban nincs semmi lenyűgöző. De abban biztos vagyok, hogy nem ugyanaz a csaj, mint a Karib-tenger kalózaiban; csak azért vagyok biztos, mert elvesztettem ezzel egy fogadást (légy átkozott, IMdB!), de továbbra se látok köztük semmi különbséget.
Ezért játszották egymás dublőrét…?
– Csak hogy tudd: nagyon, nagyon, nagyon, és komolyan mondom, hogy nagyon sokan látnának potienciás partnerként! – húzom el a számat rámutatva, mintha legalábbis a húrelméletet döntöttem volna meg. Vagy azt bizonyítani kell? Nem t’om, de az Agymenőkben Sheldon baromira rá volt gerjedve. Jobban, mint a csajára, Fehér, Idős, Zsidó Jessicára. – Már ha ez a dolog azt jelenti, hányan akarnak lefeküdni velem. Mert pörög a számláló, gyíkarc, igen! – kurjantom el magam győzedelmesen, majd feltartom felé a kezemet, ötösre. Mondjuk ő úgyse él ilyen átlagos vagy menő dolgokkal, úgyhogy végülis megadom magamnak a pacsit és a lecsapást.
– Na-na-na, Jessie-messie, ez már nem az a világ, ahol megszabjuk, ki mit csinálhat! – ingatom meg a felmutatott mutatóujjamat, mint ahogy anya szokta, ha reggel arra ébred, nem mosogattam el a fehérjeporos shakeremet, hanem beraktam a mosogatóba. Pedig legalább nem a pulton hagytam, ugye hogy ugye? – Ez egy felszabadult társadalom. Lehetsz bármilyen bőrszínű, bármilyen vallású, bármilyen nemű, szeretheted a hawaii pizzát és jó ég, ha nagyon muszáj, még Justin Biebert is. Úgyhogy határozottan úgy működik a hazalátogatás, ahogy jónak látom!
Mondjuk ezen a vonalon elindulva, akkor a betörés hazalátogatásnak számítana egy olyan házba, ami nem a te otthonod…?
Érdekes.
Már majdnem annyira, mint az, amit a húgom mond, kivéve, hogy egy cseppet sem izgat, és ezt az arcom is kifejezi. Nem tehetek róla, egyszerűen saját szabályai vannak. Mármint az arcomnak. Jess valószínűleg a Gyíkok Tízparancsolatát követi. – Hűha. Hát ez elég intenzív volt. Luna Lovegood suttogta a füledbe? – Nem fogok hazudni. Az a csaj is elég lazán jól nézett ki, akkor is, ha egy eukaliptusztól beállt albinó-koalának tűnt.
Az meg, ahogy a mellkasomnak vágja a vizes rongyot (gondolom, nem az volt a célpont), ő leginkább azokra a kis szőrös izékre emlékeztetett… Wookie? Nem, azok nagy szőrös izék voltak. Buckalakó. Az! Nem voltak képesek lényeges sebeket okozni, de hangjuk, na, a hangjuk fülsértő volt. Legalábbis, gondolom; a Star Wars nem a szívem csücske. Inkább csak nézem, ahogy a rongy a mellkasomnak csapódik, aztán leesik a földre. Én aztán fel nem veszem; már nem lakom itt. Ha!
– A sport mégis mióta sport? – nevetek fel ezen az abszurd feltételezésen. – Ha nincs az Olimpián, akkor nem sport! Várj, ugye nincs sakk az Olimpián? – Hirtelen csak nekem tűnik túl kicsinek ez a konyha? Szinte pánikolva veszem elő a telefonomat, hogy gyorsan megmentsem magamat egy totál agyfagyástól. És még fagyit sem ehettem volna előtte; csak úgy. Agyfagyás. A legjobb barátom, Gúgli, azonnal a segítségemre siet. Még senki nem írta be ilyen gyorsan a Yahoo!-ba, „Ugye a sakk nem olimpiai sportág???”.
Közben Jess persze mondja a magáét, tökre semmit sem hallok belőle, de azért bólogatok meg hümmögök, mint ahogy az exeimnek szoktam. Ha jobb napom lenne, kevésbé fájna a gyomrom még egy kis kajáért meg ilyenek, akkor elgondolkoznék rajta, hogy talán ezért az exeim, de egyrészt tök jól elvagyok szinglin, másrészt az ő bajuk, harmadrészt meg éhes vagyok. – Ew! – fintorgok rá a megfektetős résznél. Jessicára ilyen helyzetben gondolni majdnem olyan undorító, mint a szüleidre. Nem, visszaszívom, mégundorítóbb, mert legalább az egyik anyám eléggé…! Oké, még gondolatban sem fogom azt mondani, hogy dögös, mert azt nem élném túl.
Valami megcsap, gondolom ő, de nagyjából annyira érzem meg, mint egy bogarat a szélvédőn, épp csak rápillantok, mielőtt visszavezetném a tekintetem a képernyőre. Aztán megint felkiáltok. – Juhúúú! Igazam volt. A sakk nem olimpiai sport, szóval… nem is sport. Na várj, nincs itt a foci sem, csak az a szaros európai… Aha! De. Itt van. Volt. Hetven éve, és azóta minden sportoló meghalt.. de A lényeg, hogy itt volt! A többi meg a nagy komcsi terv része, szóval nyertem! – dörgölöm az orra alá, szó szerint is, ugyanis a telefonomat nyomom a képébe, önelégült nevetéssel a bajszom alatt. Aztán feltűnik, hogy az agyam közben fogadott valami bemeneti fájlt, amit automatikusan SPAM-mappába nyomtam. – Várj, hogy mit csináltál?
Most már elkapta a figyelmemet, és hunyorogva meredek rá, míg a telefont visszacsúsztatom a zsebembe. – Hogy meg… mit? Na várj! Nem vagyok ügyvéd…. MÉG… De ez kábé úgy hangzik, mintha totál elloptad volna a személyiségi jogaimat! Amúgy a focilabdát tilos emberhez vágni. Büntetést kapsz érte a pályán meg a rendőrségen is. Csak úgy mondom! – emeltem fel ismét a mutatóujjamat. Nem is anyára hasonlítottam, hanem van az a sorozat, amiben öt meleg faszi egy heterot öltöztet fel, szóval kábé tökre pornó, csak fordítva… Na, azok az emberek. Ők ilyenek. Sassy. – Ha jól értem, tökre nem rám szánsz időt, hanem a kis 2D-s izéra, aminek gondolsz. A banánt nem dobáljuk. Megesszük. Tele van kalóriával, káliummal és magnéziummal. Majd sajnálni fogod, hogy dobáltatni akartad, mikor szívrohamot kapsz!
Oké, tudom, hogy nem ez itt a lényeg, de basszus, mit kezdjek a másik felével? Ez itt mindjárt elsírja magát, én meg nagyon utálom, mert tök undi, mikor a lányok sírnak, főleg, ha még csak nem is lány, hanem… a testvéred. Az nem lány. Entitás, maximum. De az entitás orrából előbuggyanó takonybuborékok sem kellemesek, sőt. Elvégre, nem lehetsz igazán mérges olyasmire, ami nem ismeri az általános emberi szabályokat, ugye? Kezdve azzal, hogy péntek este kifogásnak azt mondani, hogy tanultam, sokkal, sokkal szomorúbb, mint egy dögös emberek nélküli világ gondolata.
– Mégis mire akarsz időt szánni, ha? – forgatom meg a szemeim túltolt sóhajjal. – Menjünk ebédelni aztán moziba, fonjam be a hajad, kísérjelek el a Comic Conra, mint régen… Ja várj, mi ezek egyikét sem csináltuk soha! Bár persze azt is hittem, hogy tudunk élni egymás mellett mint két majdnem kultúrált és egy kifejezetten menő ember, aztán kiderült, hogy az egyikünk féltékeny a másikra, és hátba döfi, szóval ki tudja, lehet, hogy tök máshogy mennek itt a dolgok, mint gondoltam! – Odalépek a táskámhoz, és igazgatni kezdem benne a dobozokat, mert nincs az az isten, hogy ne vigyem el az egész tányérnyi csirkét. Megsértettek! – Mert igen, ez történt, te gyíkarc! – mutatok rá vádlóan. – Tudtál arról, anyáék mire készülnek, és egy szóval sem szóltál nekem! Csak röhögtél magadban. Fogadjunk, meg se próbáltad lebeszélni őket, de ha próbáltad is, nem számít, mert nem mondtad el és nekem van igazam. Szóval ha kettőnk közül bárkinek joga van megsértődni, az én vagyok, és előbb kezdek fehér kenyeret enni, mintsemhogy ne éljek az Egyesült Államok által rám ruházott hatalommal és megsértődjek!

– Pont ezt mondaná az is, aki féltékeny – nyögök fel fáradtan. Nem tudom, lehet, hogy pont most van a ciklusának azon időszakában, amikor totál kiállhatatlan, és elsírja magát egy oroszlánkölykös reklámon (ezek olyasmik, amikről szomorúan és undorítóan sokat tudok; mint kényszerülne rá bárki, ha öt nővel kellett volna együtt élnie, akiknek ráadásul gyakran szinkronizálódott is a dolog, te meg rohangálj rózsaszín betétekért a közértbe), mert mintha direkt nem venné a lapot. Anya, a gonoszabbik, mindig próbálta úgy beállítani, hogy minden az én hibám, mert én nem vagyok elég talpraesett, én nem vagyok elég határozott, én nem tanulok eleget, de abban a pilanatban, hogy felhoznám mindazt, amit Ő nem tett meg, máris jön az, hogy hogy merem én őt számon kérni.
Úgy látszik, a Gyíkarc ezt is eltanulta vagy rögtön örökölte tőle. Lehet, hogy a hátsóján keresztül, amikor néha kiment keltetni az erdő közepére… Én legalábbis valahogy így képzeltem az ő szaporodását. Mármint, leginkább sehogy sem akartam elképzelni.
– Mégis, hogy viselkedtem? Mint bárki tenné! Azért ne állítsátok már úgy be, mintha tömeggyilkos lennék! – meredek rá hitetlenkedve. – Tudom, hogy a te csili-vili tökéletességedhez soha nem érhetek fel anya szemében, de egyáltalán nem vagyok rossz… gyerek vagy rossz ember. Nem drogozom, inni is ritkán szoktam, és ha bármelyikünk meghal majd érrendszeri megbetegedésben, még csak az sem én leszek!
Jessica annyira nem érti az egészet, hogy az már fájdalmas. Igazából nem is tudom, miért gondoltam, hogy egyáltalán érdekli; ugyanazt szajkózza, mint az anyja, hogy az egész az én hibám, mert felelőtlen voltam, meg megérdemeltem… Mit vétettem? Költöttem? Oké, ez tökre igaz, de van miből költeni, azért nem kéne úgy beállítani, mintha legalábbis a követező havi lakbért ittam volna el egy kocsmában. Miért ne költhetnénk a pénzt, ha egyszer van? Apa is folyton költekezik, csak pont annyira nem tudja érdekelni a dolog a sok egyéb elfoglaltsága mellett, hogy még ezzel is törődjön; tudom, hogy csak az a Boszorka beszélte rá az egészre. Nem tett volna ilyet; pont ő szokta mondogatni, hogy nem azért lett gazdag, hogy aztán foltos gatyában járkáljon.
– Attól még, hogy te már ötvenöt éves macskás nőnek születtél, nem jelenti azt, hogy mindenki másnak is utálnia kéne az életet! – jelentem ki határozottan. Mert szerintük ez volt a baj, hogy túl sokat szórakoztam; de hát mindig mindenki azt mondogatja, hogy a huszas éveik a legdrágábbak. Iskolába később is járhatsz, de fiatal egyszer vagy, bár persze az olyan esetében, mint Jessica, még egyszer se.
Nem fogom megérteni, hogy miért mindig Hozzá hasonlítanak. Nem azt nézik, hogy mennyire sok dologban vagyok jó, hogy mennyire sokra vihetném a focival, hogy mennyit el tudnék érni… Neeeem, őket csak az érdekli, hogy az Ő elvárásaikhoz nem érek fel. És ez annyira, de annyira frusztrál, hogy szavakat sem találok rá; minden porcikám belefeszül az ingerbe.
– Segíteni, persze. Gondolom ez egy olyan életlecke, amit majd húsz év múlva könnyekkel küzdködve fogok megköszönni, mi? – Nincs ebben semmi köszönni való; nem, ez inkább azt hozza majd magával, hogy húsz év múlva színemet sem látják a hálaadási vacsorán, mert míg ők az áfonyás szószt eszik ki a pulyka seggéből, addig én a dögös harmadik feleségemmel hesszelek majd Tahitin és kókuszhéjból szlopálok valami piát. Igen, ez lesz. És akkor majd bánni fogják, hogy kiraktak az utcára. Egy manhattani luxuslakás képében lévő utcára, de akkor is az utcára. – Egyetemre járok. Mindenkit támogatnak az egyetem alatt, cserébe pedig amikor ki kell törölni már az öregek seggét, nem rakod őket egy sufniba vagy jégtáblára meghalni, hanem gondoskodsz róluk, így működik a világ! De gondolom – nevetek fel, mint egy félőrült –, mikor ennyi kölyke van az embernek, nem számít, ha az egyikkel kibaszunk, ugye? Ott lesz még a többi. Kit érdekel az az egy, hm?
Nem gondoltam, hogy egy gyors kajalopó akció végett majd ennyire dühös leszek, amikor már… Nem tudom, a francba is, az irodalomból sosem voltam jó. Hogy a fenébe fejezzem ki magamat? Legszívesebben üvöltenék Jessicával is, mert semmit sem ért, és már ré a türelmem végére értem, és amúgy is, tökre azt hiszi, hogy mint mindig, most is neki van igaza, és én vagyok a gyökér… Túl sok bennem az indulat, legszívesebben megütnék valamit (nyilván nem őt, mert hé, azért elég jó nevelést kaptam, és nőket sosem bántunk), de mondjuk ha az előszobai fal kissé megsínylené…
Odalép mellém, nekem meg reflexből majdnem indul a kezem, de szerencsére visszafogom. Mármint, olyan értelemben nem, hogy hagyom, hogy végigmondja, de aztán elrántom a kezemet. Fogdossa a fikuszát. – A nagy francokat. Azóta nem vagyok az, hogy kirúgtak a szaros Whartonról – meredek rá gyilkos indulattal. Sose akartam oda járni, de ez senkit sem érdekelt. Mint ahogy általánosságban véve soha senkit nem érdekel, hogy én mit akarok, csak le vagyok baszva, ha merek afelé nyúlni, amit kedvelek.
Indulatosan lépek oda a táskámhoz, és becipzározom. Ha azt hitte, itt hagyom a kaját, nagyot tévedett. – Ahová egyébként sosem akartam járni, de kit érdekel, ugye? A lényeg, hogy Mei Chen büszkesége nem bírja mások kudarcát. Úgyhogy el is vonszolom azt a kudarc hátsómat, mielőtt még megfertőzöm vele az aranytojást tojó tyúkját – biccentek felé lekezelően.
Felnevetek, igazából én sem tudom, miért, ahogy átvetem a táskát a vállamon. – Élvezzétek azt a kurva nagy családi idillt!
Áttrappolok az előtéren, feltépem az ajtót, aztán hátra sem fordulva intek, már csak azért is, és becsapom magam mögött az ajtót. Hallom, hogy az imént emlegetett képek egy része a padlón végzi, de nem érdekel, nyílegyenesen sétálok végig az utcán. A hűvös levegőnek csillapítania kellene a haragomat, de nem így teszi; sőt, bele is rúgok egy kukába két házzal arrébb. Nem kell annyival messzebb sétálnom, hogy megleljem az első szembejövő (fekvő) hajléktalant. Egy rusnya, koszos kutyát simogat; mellé dobom a kajával teli zsákot, és mormolok valami „ez a tiéd” szerűséget, aztán tovább megyek.
Nem kell a szaros kajájuk sem.