Your Lips? I kiss that. Your body? I hug that. My smile? You cause that. Your heart? I want that.
Ennyi idő után, az ember már csak.csak beleszokik abba, hogy csupán a nap ezen szakában láthat bármit is a világból. Számolom vissza a perceket, az óramutató egyenletes kattogását hallgatva. Ilyenkor mindig ez van. Ez olyasmi lehet, mint az átlagembernek az ébresztő hangjára várni, mikor csodával határos módon előtte egy pár perccel kel fel. Kezemben a méretes tok, sokan kérdezték már járókelők, hogy ilyen törékeny lányka, hogy bírja el egyáltalán, de hát ez a súly már hozzám nőtt, noha tényleg az éjjel végére kezdem nehéznek érezni. Szinte hallom a suttogásokat, ahogy újfent pusmognak a szomszédok. Pedig azt hinném, ennyi együtt töltött idő után már megszokták, hogy nappal sosem látni, ellenben éjjel... Kiérve nagyot szippantok a brooklyni levegőből, mert két napig most nem volt alkalmam kimenni. Azok a vizsgálatok fárasztóak tudnak lenni, és még hasztalanok is, mert nem javulok meg tőlük. Tudom, már rég tudom, hogy nekem minden nap ajándék, és ezekkel az óvintézkedésekkel se tudják ötven vagy hatvan éves koromig kitolni ezt az állapotot, tudom, hogy meg fogok halni, lényegesen előbb, mint kellene, de ilyenkor, mikor a lábam a járdát érinti, nem gondolok ilyesmire, a bús gondolataim maradjanak csak meg a négy falnak. Csalódottan veszem tudomásul, hogy a botanikus kert ismét zárva van, pedig mennyire megnézném már. A múzeumok éjszakáját egyenesen imádom, és esküszöm, sokszor már tüntetnék a nyitvatartás toldásááig, de hát egyetlen fecske nem csinál nyarat. Az életképek itt ugyanazok. Pár fiatal gyorsléptekben halad a sarkon álló társaság felé, majd olyan pacsiparádét csapnak, hogy még. Most időben kapcsolok, a telefonomat elővéve veszem fel, lehetőleg úgy, hogy az ne szúrjon nekik szemet, mert nem akarok bajba kerülni, én csak emlékeket gyűjtök. Betérek az éjjel-nappaliba is gyorsan, megveszem a szokásos két fékont, engedelmesen válaszolok az eladó kedves kérdésére, hogy nem tudom ezt még megunni. Nem tudom, ez így rutinná vált számomra. Ahogy az is, hogy egyből a parkban lévő padunk felé veszem az irányt, gyorsan lépkedek, és boldogan mosolyodok el, mikor látom, bizony ül ott valaki. Két napot nem beszélgethettem vele, így most még némi lelkesedés is van bennem. Mint már annyiszor, most is mögé lopódzok, bízva abban, nem vesz észre, majd hirtelen dugom a feje elé a fánkos zacskót, és mosolygok. - Megijedtél, mi? - még büszke is vagyok erre, pedig tudom, nem szabad, nem szép dolog ez, hogy a frászt hozom rá. Aztán kerülve egy kicsit, le is huppanok mellé. És csendben maradok. Nem tudom, meg kellene magyaráznom, hol voltam? Nem is tudja, hogy beteg vagyok, pedig már egy ideje padtársak vagyunk, mégse tartotta ezt furának, és sose kérdezett rá.
Nyugodtan üldögélek a padon, ahogyan az elmúlt időszakban szinte minden este megteszem. Tekintetemmel a közeli játszóteret és a kutya futtatót pásztázom. Nappal, a hely békés és barátságos tele van boldogan szaladgáló gyerekkel, valamint állatokkal, de most minden kihalt, sivár, félelmetes. Bennem azonban nem támadnak érzelmek, nyugodtan ülök és várakozok tovább. ~ A kutyások se nagyon járnak le ilyenkor! Biztos tartanak a rossz közbiztonságtól, meg a támadásoktól amikről mostanában annyit hallani. Pedig a bűnözési statisztikák New Yorkban relatív jók és Brooklynnak ezt a környékét, még nem érték el a városrész más kerületeit érintő problémák. ~ Állapítom meg, majd kihúzom magamat teljes szélességben. Nem csoda, hogy nem érzek félelmet. Közel két méteres magasra nőttem. A napi szintű kemény edzés, valamint a hellyel-közel szigorúan betartott diétának köszönhetően pedig méretes izmokkal rendelkezem. Széles vállaim miatt, még a viszonylag bő szövetkabátom sem tudja ezt eltakarni. Szigorú tekintettem és a belőlem sugárzó magabiztosság, is félelem keltő lehet. Ha pedig valaki nem veszi észre a nyilvánvalót, akkor elmúlt napok boksz meccsei miatt, arcomat éktelenítő zúzódások miatt e nélkül is messziről látszik, hogy jobb nem belém kötni. A szövet kabát alatt, vékony anyagú zakót, vastagabb anyagú fehér inget viselek. Hozzá divatos, márkás kék farmert és egy szívós, szintén nem olcsó fekete bakancsot társítottam. Az övem dísze, egy arany körbe foglalt csillag. A körön veterán felirattal, a csillagban pedig bele van gravírozva,hogy mettől-meddig szolgáltam. ~ Lehet ma sem jön el! Pedig mennyi játék lehetőségről, edzésről és olvasásról maradok le mostanában miatta. Ráadásul ma bele is férne az időmbe, hogy akár reggelig vele legyek. Nem terveztem dolgozni, holnap délelőtt. Hétköznap nagyon neccesen tudok rá időt szakítani, rengeteg programom, munkám és feladatom van. Nem is értem minek töröm magam. Szereznem kéne egy kutyát! Akkor nem lennék egyedül otthon és nem kéne fiatal lányok után koslatnom. ~ Gondolkodom el, és bármilyen komolyan gondoljam is a házi állat beszerzését, a vörös hajú szépség újra az eszembe jut. ~ Amúgy sem stimmel ez-az egész. Rendben, hogy online könnyebben ismerkedek, de hatalmas közöttünk a korkülönbség. Na, jó nem olyan hatalmas, de azért messze nem elhanyagolható. Teljesen más életszakaszban is vagyunk. Ő még éppen csak nagykorú és még gyakorlatilag is gyereknek mondható. Én meg úgy várom itt, mint vele egykorú a szerelmét. Faital koromban se nagyon vártam a lányokra! Nem harminc év fölött kéne ezt elkezdenem. Galaxy érettebb, tapasztaltabb, vadabb és dögösebb még is tartom a kötelező távolságot. Ha nem is a hármat, amit szoktam de az egy-kettőt bizonyosan. Pedig ő korban is majd nem elfogadható, ha nem is pontosan az amit keresek. Ezen felül aggasztanak az éjszakai találkák. A folyamatos online kapcsolattartás is érdekes. Soha sem telefonon, mindig Tinderen, vagy valamelyik online játékba amit mutattam neki. Talán le kéne nyomoznom a lakcímét, amit meg sem lett volna szabad szereznem. Sőt, normális esetben meg sem tenném, csak ha muszáj, de ez a lány egyszerűen.... ~ A gondolatom, itt hirtelen megszakad, mert egy hírtelen hang majd egy fánktartó kéz jelenik meg előttem. A testem gyorsabban reagál, mint az agyam. Megragadom a csuklót és egy határozott mozdulattal, felállás és fordulásom erejét kihasználva, magam felé rántom a támadómat. Útközben persze felfogom mi történt és elég képzett vagyok, hogy ne okozzak sérülést, sőt még a fánkok se essenek a földre. Azonban a lányka így is neki csapódik a mellkassomnak, valamint belegabalyodik lapát kezeim szelíd, de számára már szorosnak nevezhető ölelésébe. - Ne csináld ezt, mert egyszer komolyan megfoglak sebesíteni. Amúgy, mondtam már, hogy nem kéne ilyenkor fánkot enni. Még akkor is ha én leedzem, neked meg úgy is mindegy, mert csak jól mutatnak rajtad a kilók. Egyébként vacsoráztál te rendesen? Had nézzelek! Fel vagy te rendesen öltözve!? - Mondom neki kicsit atyáskodóan de őszintén. A kezeim ekkor már nem ölelik szorosan, bármikor kiszabadulhat belőlük, de magamtól nem engedem el. Még ha hátul összezárulnak, a fánkokat tartó kezek és porcukros lesz a kabátom akkor sem.
Kezdőlap
~nem tudom ~ 
