-Hahó! Hé, haver! A padomon fekszel. Keress magadnak sajátot! Edgar csak távoli zajként érzékelte először a hozzáintézett szavakat. Olyan volt, mint a vízesés. Elnyelte a mély, és csak a zúgást hallotta. Mikor már sokadszorra bökték meg valamivel a gyomra tájékán, feleszmélt. Kinyitotta a szemét és lassan emelkedett fel a padról. Kába volt, a teste fájt, és először nem is látott semmit a sötétben, csak kósza fényeket, amik különböző pontokat világítottak meg a színpadon. De ez nem színpad volt. A lámpák fényének sugároznia kellett volna a meleget, mégis fázott. -Na végre, húzz arrébb! Mint egy rongybaba, úgy dőlt oldalra. Csodálkozva pillantott a férfira, aki ledobta magát a padra és egy barna papírzacskóba süllyesztett üveget emelt a szájához. Sokszor látott ilyet. Az apja is mindig ilyen zacskóval a kezében jött érte az iskolába. Ritka alkalmak egyike volt, mikor emlékezett arra, hogy a fiáért kell mennie. Ilyenkor mondott egy-két disznóviccet, majd elkérte Edgar zsebpénzét és kicserélte az üveget, amit a zacskó rejtett. -Hogy kerültem ide? – inkább magától, semmint a másiktól kérdezte ezt, mégis választ kapott. -Jól kiüthettek. Pár órája vonszolt ide néhány fickó. Jobbnak láttam nem odamenni, azt hittem már meg van a sírod is. -A sírom? -Ez egy temető. Látod? – mutatott előre és valóban sírkövek sorakoztak hosszú sorokban körülöttük. – Én nem szoktam kérdezősködni. Egy ujjam már megbánta, tanultam belőle! – mutatta fel a bal kezét, ahonnét hiányzott a kisujja. – Nem te vagy az első drogos, akit idehoznak. Jól megverik őket, aztán kidobják a temetőbe. Ki foglalkozik itt még egy hullával, van így is elég. -Én nem … - rázta meg a fejét Edgar, de egyből meg is bánta, feljajdulva kapott a fejéhez a hirtelen rátörő fájdalom miatt. – Használhatnám a telefonját? -Persze, ott van a kastélyom mögött! – mutatott a távolba a férfi. – Ja nem, bocs, mégse. Az adóhivatal biztos lefoglalta. Edgar vetett a férfi felé egy lesújtó pillantást, majd imbolyogva ugyan, de sikerült felállnia a padról és elindulnia az ösvényen a kijárat felé. Kissé dülöngélve haladt, a világ még mindig forgott vele, a lábai majdnem kifutottak alóla. Hosszú percekbe tellett, mire a temető jelentette labirintusból kijutott és meglátta az utcán sétáló embereket, akik úgy reppentek szét, mint a madarak, mikor kilépett az utcára. -Elnézést, használ… -Nincs apróm, bocs! – szakította félbe egy férfi, majd újra a telefonba beszélt. – Jó ég, honnan ez a sok csöves? Percekig bolyongott az utcán fel-alá, próbálva az emberek segítségét kérve, akik azonban vagy oda se figyeltek rá, vagy lerázták egy-két szóval. Végül az egyik út mentén parkoló autó ablakában megpillantotta, hogy miért kerülik őt úgy az emberek, mint a döglött macskát. A haja ragacsos volt a vértől, az arcán kék-zöld foltok éktelenkedtek. A ruhája koszos volt és több helyen is felszakadt a varrás. Reménytelenül ejtette le a kezeit, megérintve véletlen a zsebében lapuló pénztárcáját. Egyből oda kapott, és a nyilvános telefonhoz sietett, egy idős hölgy elé vágva, aki morgott valamit drogosokról és hajléktalanokról, majd továbbment. A tárcáját azonban már nem tudta kinyitni, mert valaki mögé lépett és a tarkójánál fogva előre nyomta a fejét a telefonhoz, mire elejtette a tárcát. Megszólalni sem volt ideje, az egyensúlyát elvesztve csúszott le a földre, és a tárcája hűlt helyét látva a földön mászva indult meg arra, amerre egy rohanó alakot vélt felfedezni. -Tolvaj! Tolvaj! Állítsák meg! – kiabálta az embereknek, akik viszont ahelyett, hogy sorfalt álltak volna a tolvaj előtt, egyszerűen csak félreálltak, menekülni hagyva a férfit. – Állítsák … Félbeszakította a motorháztető, ami ahhoz az autóhoz tartozott, ami elé kilépett. A motorháztetőn azonban nem állt meg, tovább forgott és végül az autó oldalánál ért földet, bevágva a fejét a járdába. A tudata ezer apró darabra robbant szét és vörösben látta az egész világot, ami folyamatosan sötétedett el előtte, mintha csak a függönyöket húznák össze a színházban. - Tolvaj, tolvaj,... tolv…aj … - hajtogatta egyre inkább öntudatlanul fekve a földön, és az utolsó dolog, amit még látott, mielőtt végleg elsötétült volna előtte a világ, egy jelvény, ami a fölé hajoló egyenruhás mellkasát díszítette.
Kénytelen volt újra behunyni a szemét, mikor magához tért. Vakító fehérség vette őt körbe, a mennyezetről érkező erős fény pedig a retinájába égett néhány pillanatra. Mozdulatlan maradt, lassan nyitotta ki újra a szemét, hogy hozzászokjon a fehérséghez. Megakarta emelni a kezét, hogy a sajgó fejéhez érjen, de nem tudta. Lassan fordult oldalra, és elkerekedtek a szemei, mikor meglátta a bilincset a kezén, ami a kórházi ágyhoz láncolta őt. -Hall engem valaki? Kérem, megbilincseltek! – kiáltotta a csukott ajtó felé, bízva abban, hogy odakint áll valaki, aki meghallja őt. Csak azt tudta elképzelni, hogy összetévesztették őt azzal az arcátlan tolvajjal. Aki ellopta tőle a pénztárcáját. Az édesanyjától kapta még azelőtt, hogy elutazott volna a cirkusszal. Volt benne róluk egy kép is, amin egy hullámvasút kocsijában mosolyognak. Ő pedig hagyta, hogy ellopják tőle. – Hahó! Valaki! – kétségbeesetten próbálkozott újra, tehetetlenségében megpróbálva addig rángatni a bilincsbe vert kezét, amíg ki nem szabadítja magát, de ehhez messze nem volt elég erős, így csak azt érte el vele, hogy a csuklója kisebesedjen és megfájduljon. Szitkozódva dörzsölte fájó csuklóját, és próbálta felidézni, hogy mi történhetett, miután elütötték. Egy temetőben ébredt fel. Nem te vagy az első drogos, akit idehoznak . Ő viszont nem drogozott. Az rossz dolog, ő pedig jófiú volt mindig is. Pénzt akart kérni egy uzsorástól. Igen, pénzt! Mr. Milton, a főbérlője azt mondta, hogy hó végéig ki kell fizesse a bérleti díjat, vagy kidobja őt. Nem adtak neki pénzt. Ha mégis, az a tolvaj ellopta. De ha adtak, akkor miért verték meg? A szabad kezébe temette az arcát, és remegni kezdett az idegességtől. Miért nincs itt senki? Miért nem segít soha senki? A kérdések, amikre sose kapott választ csak úgy burjánzottak a fejében, miközben egyre inkább megfájdult a feje az erőlködés közepette. Az anyja tudna neki válaszolni. Ő mindig mindenre tudott.
A szolgálati kocsi visszapillantójáról még mindig Dávid-csillag ingázott, pedig a partnerem, Cohen már rég átesett az ateista coming-outon. Felnőtt férfi létére hónapokba telt, míg végre el merte mondani az anyjának, hogy felhagy a vallással, de azért jó zsidó módjára még mindig whiskyvel kezdi a napot. Legalábbis ő azt mondja, ez zsidó szokás, de szerintem csak képtelen másképp megbirkózni a ténnyel, hogy egy olyan csajért közösíti most ki a családja, aki rá egy hónapra faképnél hagyta. – Szóval minden halal, ami kóser, de nem minden kóser, ami halal – foglalta össze a volánnál ülő partnerem mindazt, amit az elmúlt percekben tanított nekem, mintha érdekelt volna. A mondata végén az állam alá kaptam a tenyerem, mivel a (halal!) gíroszom tartalma nagyon ki akart ugrani a papírzacskóból. – Ha a ló nem kóser, akkor mi a helyzet a tevével? Az kóser? Minimum halalnak kell lennie. Mohamed is tevehajcsár volt, asz’szem. Cohen váratlanul olyan orrhangot hallatott, mint azok a hatalmas piros gombok, amik helytelen választ jeleznek a tévés vetélkedőkben, aztán megpróbálta imitálni az őrmesterünk hangját. – Meeep! Rasszizmus, Ramos. Most mentünk át a második érzékenyítő tréningen, és máris visszaestél. Már nem mintha bármikor is kiestél volna belőle – tette hozzá csak halkan és mellékesen, a bajsza alatt. Cohenban azt szeretem – nem, azt pont nem, hogy folyton jókedvű –, hanem azt, hogy enyhén be van szarva tőlem. Semmi oka rá, de ezt neki nem kell tudnia, mivel rohadtul szórakoztat. – Én szigeteki és kerítésugró is vagyok, duplán hátrányos helyzetű. Engem te nem nevezhetsz rasszistának, fehér vagy – fejtettem ki unott kérődzésem közben. Már csak a párosujjú paták hiányoznak, és ehető állatnak számítanék. – Zsidó vagyok. – Pontosan. És fehérebb, mint a seggem. Mondjuk a katolikus nagyapám se semmi, tőle aztán tevét is ehetsz, de előtte meg kell köszönnöd Istennek, különben... – Különben elver az övével, igen. – Gracias por... esos... camel...os? – nyögte erre Cohen vastag amerikai akcentus mögül, természetesen helytelenül. – És még hülyébb is vagy, mint a seggem. – Ezeket egy nap meg fogod bánni, amikor megtalál egy golyó, és én nem hívok mentőt. Erre szótlanul felé fordítottam a fejem, arcomon zord kifejezéssel. – Csak ugratlak, csak poén volt... – szabadkozott elhaló hangon, miközben ujjait megadóan kinyújtotta a kormányon. Ez a jó abban, hogy éppen Cohent kaptam partnernek: nála nincs is szórakoztatóbb figura az őrsön, de talán az egész Bronxban sem. Kár, hogy a hülyesége néha visszafelé sül el. Na jó, inkább mindig. Bár a Bronxban a körzetek az alaposság kedvéért elég szűkek, azt gondolná az ember, hogy mindig akadna tennivaló valahol a közelben, de ezen az estén mi így is alig találtunk feladatot, mivel a környék minden sarkán éjjel-nappal rendőrautó áll. Akárhányszor a diszpécser bejelentett valami izgalmasabbnak ígérkező feladatot, egy másik kocsiban hamarabb lecsaptak a rádióra; nyugdíjasokra rácsengetni meg rohadtul nem volt kedvünk, úgyhogy inkább lapultunk, amíg név szerint nem szólítottak minket. Ellenben úgy tűnt, hogy Isten meghallotta Cohen csodálatos spanyol imáját: abban a pillanatban, hogy ráfordultunk a Lafayette Avenue széles útjára, valami szerencsétlen csöves épp a szemünk láttára pattant vissza egy termetes Range Rover szélvédőjéről. Végre valami, amiről nem lesz akkora fejfájás jelentést írni, mint a nagymamáról, akinek a lakásán „le kellett tartóztatnunk” egy szellemet. – Woah – kiáltott fel Cohen kezdeti meglepetésében. – Láttad ezt? – Nem, nem láttam. – Egy pasast elütö... Oh. – Úgy tűnt, mondatközben eljutott hozzá az irónia, mivel én ekkorra már a szélvédő alá suvasztottam a vacsorámat, és felkészültem a kiszállásra. Mindenképp a csomagtartó kellett, hogy legyen az első állomás, mivel ott tartottuk az elsősegély-dobozt, viszont a helyzet a vártnál egy kicsit másképp alakult, ugyanis az előttünk tétovázó sofőr ebben a pár másodpercben döntötte el, hogy akkor ő most autósüldözést szeretne vacsira, és cserbenhagyásos gázolást kér a priuszára. Jöhetett az a rész, ahol én kiszállok az anyósülésből, míg a volánnál ülő partnerem mehet Mario Kartot játszani. – Itt az 1-15-ös, ötvenhetes kód egy fekete Range Roverre. Észak felé halad a Lafayette-en, rendszám Charles Adam Union... – Ennyit kaptam még el Cohen rádióba tett felsorolásából, mielőtt becsaptam volna magam mögött az ajtót, és sietősen megindultam a csomagtartó felé, hogy ki tudjam venni az elsősegélydobozt, mielőtt a partnerem a Rover nyomába eredt volna. Egy pillanatra még le is nyűgözött azzal, ahogy a helyzetet kezelte, és ahogy életképtelen idióta létére még a rendszámot is megjegyezte, viszont ez az érzés rögtön el is párolgott, amint az a nyomorult fogta magát, és még azelőtt rátaposott a gázra, hogy a kocsi hátuljához értem volna. (Igen, ilyen tagok is átmennek az NYPD szitáján.) – Mi a f... A rohadt életbe, Cohen! – átkozódtam utána, de nem szántam ennél több időt a méltatlankodásra, mivel hatvan lábra tőlem valaki éppen rohadt nagy szarban volt. Ilyen felkészültséggel nem sokra ment ugyan velem, de azért futva indultam meg felé, közben pedig az övemről leemelt rádióba szóltam: – Itt az 1-15-ös, egy járókelőt elgázoltak, mentőre van szüksége. 2600 Lafayette, 2600 Lafayette. – 1-15-ös, vettem, úton a segítség. Amint odaértem a földön heverő férfihez, letérdeltem mellé, hogy felmérjem, egyáltalán él-e még szerencsétlen. Az öltözete és higiéniája alapján hajléktalanra tippeltem volna, ráadásul az arcán is láttam, hogy nem ettől a gázolástól puffadt fel úgy, mintha darázsfészekre lépett volna. Én is valahogy így szoktam festeni egy félresikerült meccs után, és tapasztalatból tudom, hogy rengeteg pöcsfej lófrál errefelé, akiknek az a péntek esti ingyen program, hogy jól megagyalnak valakit, aki nem tud visszaütni. Amikor észrevettem, hogy a tag még fel-felnyitja néha rebegő szemhéjait, buzgón közelebb hajoltam, hátha ébren tudom tartani. – Hé, hé, hé, hé! Maradj velem, haver! Mindjárt összefoltoznak, oké? – szólítottam meg szinte suttogva. A Dél-Bronxban csigaháton érkeznek a mentősök, és ezt rohadtul sajnáltam, mert tényleg szánalomra méltó látványt nyújtott a fazon, miközben felismerhetetlenségig roncsolódott arccal valami tolvajról hadovált. Amikor végleg az oldalára csuklott a feje, ismét a számhoz emeltem a rádiót. – Diszpécser, itt megint az 1-15-ös. A férfi eszméletlen, félig az úton fekszik, belső sérülései lehetnek. Elmozdítsam? – Van nyaki sérülése? – recseg egy szenvtelen hang a készülékből. – Nekem nem úgy tűnik. – Nehéz légzés? – Furán veszi a levegőt, igen. – Hajléktalan? Már majdnem reflexből válaszoltam volna a saját becslésemmel, de ahhoz túl jól ismerem az NYPD prioritásait. A sorok között van elrejtve a válasz: alapvetően nem szabadna elmozdítanom, de ha csak egy újabb hajléktalanról van szó, akkor tegyem odébb nyugodtan, mert a forgalom akadálytalansága fontosabb a bordáinál. Mély levegőt veszek, ahogy a dühkezelési tréningen is tanították, mivel minden önuralmamat be kell vetnem ahhoz, hogy képes legyek higgadtan és tiszteletteljesen válaszolni a diszpécsernek. Legszívesebben elintézném, hogy most ő vegye furán a levegőt, de sajnos az a nyomorult állásom forog kockán. – Oké, akkor marad. Majd elállom az utat. Hetes kód az 1-15-ösre.
***
Egy ideje már a szoba előtt ücsörögtem, mivel a helyzet szokás szerint egy kicsivel rétegzettebbnek bizonyult a kelleténél: a páciensnél nem találtunk igazolványt, az alig kivehető arcvonásai egy körözött bűnözőére hajaznak, a kórháznak meg nem volt büdzséje őrizetet állítani mellé, úgyhogy szépen megkértek, hogy maradjak, és derítsem már ki nekik, egy parókás Ted Bundyval van-e dolgunk. A főnővér úgy becsülte meg, hogy a fazonnak pár órán belül fel kéne ébrednie az altatásból, úgyhogy lecsücsültem szépen a váróban, és... vártam. Lehetséges, hogy a segítőkészségemet növelte kissé a tudat, miszerint ezeken a folyosókon flangál valamerre egy bizonyos valaki, aki egyelőre túl elfoglalt megnyitni az üzeneteit; és igazából lehet, hogy nem is látom a műszak végéig, de a remény hal meg utoljára, vagy mi. Mindenesetre még azt is volt időm kivárni, hogy a partnerem letartóztassa a Rover sofőrjét és a hírek mellett visszahozza nekem a gíroszomat meg egy doboz Mountain Dew-t, elvégre az ő hülyesége sodorta veszélybe mindkettőnk állását. Még szerencse, hogy csak egy hajléktalan jelentéktelen élete múlott rajta, nem? Épp, hogy Cohen magamra hagyott, tompa kiáltozás hangzott fel az egyik ajtó mögül. Az én emberem volt az, és a megítélésem szerint nem volt jó kedvében, úgyhogy kelletlenül talpra küzdöttem magam, hogy bemenjek hozzá. Mindig akkor van valami, amikor éppen ezt a rohadt gíroszomat próbálnám békében elfogyasztani. – ’Reggelt. – nyammogtam teli pofazacskókkal, miközben becsukódott mögöttem az ablakos ajtó. – Emlékszik bármire is, vagy meséljek? – A fal beugrójának vetettem a vállam, miközben ismét csak próbáltam nem magamra ejteni a papírba tekert gíroszom összes tartalmát. Érdekes szerzetek ezek a közel-keletiek, mert disznót enni nem hajlandóak, de öntetben úszó, csíkokra vágott metrópatkány jöhet minden mennyiségben. Esküszöm, ha ezek tényleg bárányt árulnak (négy dollárért!), akkor én vagyok Hillary Clinton önkéntelen szemrángása. Ellöktem magam a faltól, és inkább helyet foglaltam a szoba sarkában levő széken. Gondolom, nem sokáig lesz ilyen szép privát rezidenciája szerencsétlennek: vagy áthelyezik egy többágyas terembe, vagy ha elég jól van, repítik a kórházból. Ez nem hajléktalanszálló, és ebben az országban egészségbiztosítás nélkül nyugodtan megdögölhetsz, a Bronxban meg főleg. Nyeltem egyet, majd mutatóujjammal körívet írtam le az arcom körül. – Mindenesetre tükörbe inkább ne nézzen egy ideig, még mindig ott az arcán a rendszám lenyomata. Nyugi, a körülményekhez mérten azért még egész jól fest. Már ahhoz képest, hogy olyan, mintha húsz darab kerekeken guruló hűtőszekrény borította volna fel. Ez New York, itt vagy egy kisteherautó üt el, vagy egy városi terepjáró. Esetleg a metró, ha nem akarod, hogy a rajtad élősködő vidéki rokonaid kaszáljanak még az életbiztosításodból is, amikor végre elpatkolsz. – A jó hír az, hogy a partnerem lekapcsolta a sofőrt. Kész csoda, máskor mindig a rossz sarkon fordul be az a kretén. Queensből idáig üldözték a lakbérek, fingja nincs még a környékről. – Meg úgy általában bármiről. – A rossz hír viszont az, hogy Range Rovert vezetett a tag, úgyhogy szerintem simán kicsengeti azt a cirka húsz rugó bírságot. Megint jó hír, hogy egy perrel kicsalhat belőle még tízet, és az már zsebre megy. A gázolókat mindenki utálja, a bíró meg az esküdtszék is. Garantált pro bono ügyvéd. A papír minden zörrenése felért egy hangrobbanással ebben a nagy csendben, de szerintem még így is kedvesebb és udvariasabb voltam a fazonnal, mint az alulfizetett nővérek túlnyomó többsége. Leszámítva persze a bilincset, amit akkor raktunk rá, mikor rájöttünk, hogy az ürge igazából akár egy államszerte körözött sorozatos bűnelkövető is lehet. – Ja, igen, az. Nos, nem találtunk magánál se tárcát, se igazolványt. Így elég nehéz ránézni a priuszára és a kórlapjára is, tudja? Vagy lehet, hogy épp ez volt a cél, mi? Ingyen narkó. – Elhümmögtem egy halk, teliszájas nevetést, majd felnéztem a férfira. – Adok egy tippet, ember. Ha van valami a kórlapodon, amiről a dokinak tudnia kellene, akkor jobban jársz, ha már most beismered, mert csak Tylenolt kaptál. Ez itt a Bronx, itt nem adnak minden betévedő John Doe-nak narkót, tudod? Így is apály van, túl nagy a kereslet. Szóval, ha cucc kell, akkor jobb lesz már most beismerni. Az elvonás nem móka. Elkerekedett szemekkel és ráncolt homlokkal küldtem felé egy figyelmeztető pillantást, majd a számhoz emelem a tekercsem, és unottan folytattam a táplálkozást. Kisvártatva eszembe jutott az érem másik oldala is: – Ja, és még valami. – A hátsó zsebemből előhúztam a telefonom, és némi pötyögés meg görgetés után felmutattam neki a képernyőt. Egy fantomkép virított rajta valami negyvenes fehér pasasról, aki nagyvonalakban hasonlított az emberünkre, bár egy ilyen kezdetleges rajzból gazdálkodni nem egyszerű. – Ha van valami a priuszodon, amiről nekem kéne tudnom, akkor meg főleg jobban jársz, ha elmondod, mert a sitt se móka. – Az öcsémmel ellentétben én még nem voltam dutyin, de hatodikban az osztályfőnököm beiratott egy programra, ahol elvittek pár problémás kölyköt egy igazi börtönbe, hogy egy-két fegyenc rendesen beszarasson minket a sztorijaival. Ezek után egy hétig mindenki gyanakodva nézett egymásra a fiúöltöző zuhanyzóiban – vagyis főleg rám, mert a horrorisztikus történetek után marhára poénosnak tartottam időnként odaállni egy másik gyerek mellé, és addig nézni, amíg vissza nem nézett rám, aztán rákacsintani. Na jó, kit hülyítek, még mindig poénosnak tartom. Annak idején nekem is kijutott a részem a hajléktalanságból, méghozzá elég fiatalon, úgyhogy eleinte rengeteg szimpátiával fordultam a fazon felé, viszont szerencsétlenségére elég könnyen fel lehet kelteni a gyanakvásomat is: épp elég hozzá egy hiányzó igazolvány és pénztárca, na meg egy kísértetiesen hasonlító fantomkép. Elméletileg az ártatlanság vélelmének elvét kellene követnünk, de ahogy mondani szoktam: ez itt a Bronx. – Elárulnád nekem, hol voltál múlt kedd este? Egy-két név sem ártana, alibinek. Győzz meg, és viszlát, bilincs. Ellenkező esetben kénytelen leszek ujjlenyomatot venni. – Az arcom most már egészen szenvtelen kifejezést ölt, ahogy egy kicsit túl közelről mustrálom a férfi vonásait, és a korábbinál egy oktávval mélyebb hangon szólítom meg. Talán az a szerencséje, hogy másodperceken belül egy minimum három oktávval magasabb hang tesz majd a helyemre, amiért zaklatom a páciensét.
– …szóval tudom, hogy tök gáz, és az övsömör kábé semmi ahhoz képest, hogy lerobbantotta a kezét azzal a petárdával, mint a rajzfilmekben, de a lábak a halálom. Úgyhogy kábé csak annyit tudtam tenni, hogy elfordultam tőle, nehogy őt hányjam telibe. – Amir a fülke sarkába meredt, de szerintem nem a beázás sárga-barna foltját nézegette az álmennyezeten, hanem az emlékben úszkált. Ez magyarázza azt is, hogy összerezzent, és grimaszolt, mintha citromba harapott volna, de aztán visszatért a bagelhez. – És te mikor hánytál utoljára a kórházban? – Azt hiszem… Egy hónapja – tűnődtem, próbálva nem hagyni, hogy a mozzarellás paradicsomszeleteim kiessenek a bagelből. – Emlékszel arra a túladagolt prostira, aki lekapta a kuncsaft fülét puszta kézzel? Na, még mindig azt markolászta, amikor behozta a mentő, és az én kezembe nyomták, hogy csavarjam nedves ruhába aztán jegeljem. Nem tudom, mi ütött belém, egyébként sose undorodom, de ahogy ott lógott a kezemben az a fülcimpa, valahogy… nem, végem volt. Amir megértően, bár kissé rezignáltan bólogatott. Nem hibáztattam, én is hasonlóan le voltam jőve az életről, de gondolom ilyen az, ha a tizenhárom órás műszak tizedik órájában jársz, és még mindig nem látod a végét. Amir szerint hülye voltam, amiért önként vállaltam el az ilyen túlórákat; ő is részidőben van még csak itt, de mára bent fogták. Majdnem két méter magas és elég nagy darab, a betegszállítóink meg sztrájkolnak, vagy mi, úgyhogy szükség van az erőre a betegek mozgatásához. Azt mégsem várhatjuk, hogy majd az orvosok hozzáérnek egy pácienshez…! – Egész jó ez a bagel. – Aha, sajnálom, hogy bezárnak. – Nem csodálom, hogy sajnálod. Neked mindig ingyen adták. – Minden nőnek ingyen adták. – Nem csoda, hogy csődbe mentek… Az elhelyezkedéshez képest viszonylag csendes este volt, alig egy tucatnyian ültek a váróban; az ágyak megteltek ugyan, de inkább balesetek voltak, néhány túladagolás, semmi extrém vagy vészjósló, ami felnyomná a nővérek kollektív vérnyomását. Egy kicsit talán meg is feledkeztem arról, hogy a recepción ülök, azért lepődtem meg annyira a plexifal felől érkező hangtól. – Hahó…! Már három órája itt vagyok, és még nem történt semmi! Váltottunk egy pillantást Amirral, de mivel ő passzív-agresszív módon előbb harapott egy hatalmas a kajájából, rám maradt a feladat, hogy a nő felé forduljak. Elég szedett-vedett külseje volt, sűrűn pislogott, a rövid szőke haja pedig izzadt tincsekben tapadt a halántékához. Görnyedezett, a golyóálló plexin túl a pultra támaszkodott, és nagyon fájdalmas volt az arckifejezése. – Hölgyem, sajnálom, de már megmondtam tíz perce, húsz perce, sőt, három órája is, hogy még a pótágyaink is megteltek, úgyhogy amíg nincs akut életveszélyben, nem tudunk tenni semm… – Életveszélyben vagyok! Haldoklom! – Teátrálisan kapott az oldalához. – Jaj, a’sszem… A’sszem széthasadt a vakbelem… Itt fogok meghalni, és a maguk hibája lesz! Sóhajtva vakartam meg a tollam kupakjával a halántékom. – A vakbél a másik oldalon van, hölgyem. – Én… Én… Akkor is haldoklom! Amir beleröhögött a bagelbe, és inkább odébb rúgtam a gurulós székkel. – Rendben, ha megtenné, hogy kitölti ezt a papírt itt – csúsztatom oda neki az írótáblára rögzített adatlapot az üvegfal alján vágott vékony résen – , pontos információkkal arról, milyen módon is haldoklik, azután nem az automatához vágja, hanem visszahozza ide, akkor már csak a sorát kell kivárnia, és hívni fogjuk. Olyan gyorsan torzult az arca dühös grimaszba, hogy alig volt időm visszahúzni a kezem, máris ököllel csapott a plexire. – Told fel magadnak a papírodat! Nem csoda, hogy két csillagotok van Yelpen. Ribanc. – Kösz a megértést! – szólok még utána, halvány frusztrációval a hangomban. Elég régóta vagyok itt ahhoz, hogy megszokjam a drogosok, főleg az elvonási tüneteket élő drogosok kirohanásait, úgyhogy nem veszem magamra. Azért Amirhoz visszafordulva még megforgatom a szemem. – Seggfej. – Ja. Nem is két csillagunk van, hanem kettő és fél. Szerintem a hármat is simán megérdemelnénk. A főnővér és minden további nővér rémálma és fogolytábor-parancsnoka, Abrahams, az ER menedzserasszonya ezt a pillanatot választja arra, hogy berontson az ajtón. Úgy járkál ide-oda a tekintete, mint egy vadászkutya, amelyik elvesztette a szagot. Még senkit sem láttam ilyen veszélyesnek kinézni lazacszínű kosztümben. – Minden ágyunk telve van, itt meg két gyakornok is vígan vacsorázik…? – Reid főnővér küldött ide – vonta meg a vállát Amir. Hazudott, de szerencsére Reid és Abrahams amolyan power struggle-t folytattak, úgyhogy ritkán beszélték meg egymással a hasonló lépéseket. Abrahams ettől függetlenül gyanakodva pillantott végig rajtunk. – Akkor is bőven elég ide egy. Mackenzie, vissza az árokba – utasított ellentmondást nem tűrően, már nem mintha bármikor is ellenkezni szeretnék. Amir jóval régebb óta van itt, már lassan egy éve, úgyhogy az ő helye jóval biztosabb; úgyhogy gyorsan a számba gyűröm a bagel maradékát, a csomagolásból gyűrt galacsinnal fejbedobom Amirt, aztán a sztetoszkópot felkapva az asztalról már nyargalok is vissza a traumatológiára. A korábbi, rövidebb gyakorlataimat főleg Manhattanben végeztem, és igazából ritkán hagytak minket magunkra, inkább csoportokban járattak minket egy-egy másik nővér nyomában. A St. Barnabás persze egészen más volt, mint a Presbiteriánus, és bár például tudom, hogy néhány orvosunknak már a töke is tele van azzal, hogy folyton drogosokkal foglalkozzon, engem nem zavart, hogy másféle a közeg. Mármint, nem annyira a drogosok izgattak; de úgy éreztem, hogy több hasznom van itt, ahol az átlag kereset aligha éri el a havi öt számjegyes összeget, mint ott. Hülyék persze mindenhol akadnak, és az anatómia rejtelmeit mindenhol meg lehet csodálni, mégis egészen más a légkör. Abban is akad különbség, hogy míg az évközi gyakorlatok során gyakran egy-egy napot maradtam csak egyszerre egy helyen, és ide-oda küldözgettek nem csak az osztályok, de a kórházak között is, itt volt időm megszokni a környezetet, megtanulni, mi merre van, és összeismerkedni a többiekkel. Szinte már túlzottan is otthonosan dőltem neki a nővérpultnak az osztályon, hogy magamhoz vegyem a még nem lefoglalt kartonokat, és megnézzem, melyik beteg szorul csekkolásra. – Ez csak csokipuding – közlölte Ramon, amint meglátta, milyen kérdő tekintettel bombázom. Az egész arca és felsőteste azonosíthatatlan, darabos, sötétbarna mócsinggal volt tele, ami ezek szerint puding. Épp csak elhaladt a folyosón mellettem, de mikor fél perc múlva visszatért a mosdóból, immár nagyrészt tisztán, nagyot sóhajtva állt meg mellettem. – Úgy, de úgy utálom a drogosokat! Kész, kimondtam... Nem tudok mit kezdeni a folyamatos hangulatingadozásaikkal meg azzal, hogy egy cseppet se hajlandóak együtt működni. Abrahams meg persze az összeset rám lőcsölte. – Ramon egyébiránt majdnem akkora darab fickó, mint Amir, és még gyerekként egyszer belekeveredett egy verekedésbe a környéken, kvázi felkapták és bedobtak vele egy kirakatot, az üveg meg szétvagdosta az arcát, amitől nem csak sok hege látszik a mai napig, de az arca jobb oldalán nem is igen működnek az izmok, amitől kap egy folyamatosan irritáltnak tűnik. De aztán általában megszólal, és jobban affektál, mint Ansel négy Metropolitan után, meg raccsol is, és elveszti a veszélyes hatást. – Nem cserélnél el velem néhányat? – Ne haragudj, imádlak, de eszemben sincs – nevettem fel, a saját kupacomat nézegetve. Két baleset, egy kölyök, aki véletlenül vegyszert ivott, meg egy idős nő, akinek még nem készítették elő az elfekvőt, de egyébként csak a cukra miatt került ide. Könnyű esetek, talán még hálásak is lesznek. – Tényleg? – dőlt neki a pultnak, ami mögé beléptem, hogy megnyissam az iktatni valót a gépen. – Akkor sem, ha az egyiknél áll őrt egy bizonyos valaki…? – Hm? Ramon a plafonra szegezi a tekintetét, drámaian mélyet sóhajt, aztán hasonlóan gesztikulál a folyosó vége felé. – Ott a pasid. – Mi? – Nem veszem magamra, hogy Ramon kinevet, ahogy kvázi felfekszem a pultra, hogy kilássak mögüle a folyosóra. Előhalászom a telefonom a zsebemből, és valóban kaptam üzenetet Dantetól; véletlenül repülési módba kapcsoltam. Na nem mintha három óra múlva ne végeznék, meg nem együtt laknánk, de gondolom nem hibáztatható senki, ha ilyenkor megpróbál még több közös időt találni, ugye? Főleg, hogy mire értem jön, mindig átöltözik, az egyenruha meg mégis csak egyenruha. – Okéé. Mit akarsz cserébe? – Az egyik balesetes, Cruz, cuki volt, szóval őt. Meg a srácot és a nénit. – Jóóó, legyen. – Magamhoz is húzom az aktát, amin jelzés gyanánt ott van a narancs színű post-it csík; jobb híján ezzel jelölik, hogy folyamatos megfigyelés alatt áll. – Mit követett el? – Nem tudom, Reid foglalkozott vele. Míg a lap tetejére írt szobaszám irányába haladok, gyorsan átfutom az adatokat, amik nem mondanak sokat. Negyvenes ismeretlen férfi, iratok nélkül. Csak azért került be az egyik szobába, mert már nincs hely odakint, és a rendőri megfigyelés végett egyszerűbb is így. Benézek az reluxával nagyrészt eltakart ablakon; vizsgálóba betolt ágy mögött hideg kék fény világít, néhány műszer is életre van keltve, és bár háttal van nekem, felismerem Dante-t, ami ösztönös mosolyt ültet az arcomra. A beteget viszont pont nem látom tőle; ellenben hallom a résnyire tárt ajtón túl, hogy rádörren. – Ramos járőr, inzultálja a betegemet? – lépek be elfojtott mosollyal. Reid néhány hete véletlenül rajta kapott abban az üres vizsgálóban, ahová behúztam Tayt, de mivel ő is épp a gyógyszerészünket maga után húzva lépett be, nem igen szólt semmit, csak hogy „ez egy munkahely”. Amíg nem történik valami nagy gáz, addig senki nem köpi be a másikat Abrahamsnek; különben már senki sem dolgozna itt. Nyilvánvalóan azért jöttem, hogy legalább köszönjek neki, és minden elhivatottságom ellenére, a beteg csak másodlagos volt, elvégre, még nem jeleztek gondot. A kezem már Tay derekán van, mintha csak útban lenne és nem férnék el mellette, amikor vetek az ágyra is egy pillantást. – Edgar! Hát maga meg mit keres itt? – meglepetten sétáltam oda mellé, mintha távolról nem láttam volna a sok sebet takaró kötés alatt. Mosoly ült a szám sarkába; látom rajta, hogy meg van szeppenve, úgyhogy próbálom megnyugtatni. – Hiányzott a légkör? Automatikusan nézem végig, hogy minden a helyén van-e; a gépek működnek, az infúziós zsák viszont már majdnem kiürült, úgyhogy gyorsan átcsatlakoztattam a másik zacskóra, ami mellette lógott. Mikor azonban azt néztem volna meg, hogy véletlenül nem-e piszkálta ki a helyéről a kanült, döbbenten vettem észre a bilincset. – Miért van megbilincselve? – kérdeztem tőle, mintha neki kéne tudnia. Aztán Tay felé fordultam, a homlokomon értetlen ránccal. – Dante, miért van megbilincselve…? Valahol persze tudom, hogy miért; Manhattannel ellentétben itt, a Dél-Bronxban majdhogynem többször vannak az ágyhoz bilincselve a páciensek, mint hogy szabadon legyenek. Ha nem is a rendőrség teszi, akkor a mi biztonsági őreink, mert mondjuk erőszakosak voltak a nővérekkel; ez főleg a túladagolási esetekben fordul elő. – Ne szórakozz, vedd le róla, a légynek sem árt! – egyenesedem fel, majd odébb lépek az ágy lábához, hogy Tay odaférjen, én meg leakaszthassam a kórházi lapot a helyéről. – Edgar már volt itt párszor, az egyik kedvenc betegünk, mindig nagyon udvarias és cseppet sem erőszakos. Úgyhogy semmi szükség a bilincsre. Ez alapján… – lapozok egyet a sérülések leírásában – Egyébként is ő az áldozat. Meglepetten rázom meg a fejem a ’John Doe’ felirat láttán, bár ha jobban belegondolok, Reid csak akkor van kint a terepen, ha nagyon sok a munka, egyébként iktat. Lehet, hogy Ő még nem találkozott Edgarral. – Elég csúnyán elbántak magával, hm? Singcsont törés, kétszeres bordatörés, csak a szerencsén múlott, hogy a tüdeje épp maradt… Belső vérzés. Komplikáció nélkül lett kezelve, de a CT-n még nem került sorra, pedig valószínűsíthető egy koponyaűri vérzés. Ha így van, akkor először oxigénterápiát fog kapni, aztán gyógyszeres kezelést, és csak ha ezek nem működnek, jön a műtét. De ne aggódjon, most kaptunk új sebészorvost a traumatológiára. Afganisztánból jött. Mármint, katona volt ott; ha rakétavetők között is tud műteni, a Dél-Bronx annyira nem lehet kihívás, ugye? – mosolyogtam rá a lehető legmegnyugtatóbban. Visszaakasztottam a helyére a kórlapot, aztán visszasétáltam a feje mellé. – Attól tartok, az orra is elég csúnyán be lett törve, de helyre rakjuk, jobb lesz, mint új korában. Most mi történt, drága? Elütötte egy autó? Ez is le volt írva a kórlapon, de jobb szeretném tőle hallani. Tőle, meg Dantétól; kettejük között határozottan ő volt az éberebb.
Volt már dolga rendőrökkel. Mikor Fresnoban jártak a cirkusszal, az egyik előadás után egy férfi és a barátai inzultálták a társulat tagjait, köztük Edgardot is. A férfit másnap holtan találta meg a barátnője, és egyből a társulathoz vezetett a rendőrök útja. Edgardot is kihallgatták, de végül nyomok hiányában elengedtek mindenkit. Akkor nem volt bilincs rajta, csak kérdezgettek. Ijesztő volt, de tudta, hogy miért kérdezgetik. Most azonban nem tudta, hogy miért is van rajta bilincs, hisz nem csinált semmit. Most nem. Az ajtó felé kapta a fejét, és csak szemöldök ráncolva figyelte a férfit, aki belépett. Rendőr. Bajban van? Ő bilincselte meg? A kérdések csak úgy sokasodtak a fejében. – E-engem kiraboltak. Ellopták a tárcámat – felelt némi fáziskéséssel a feltett kérdésre. Nem volt benne sok pénz, de minden irata benne volt és a kép is, amit az anyjáról őrzött. – Elkapták? – reménykedve pillantott a férfira, de érezte a levegőben, hogy a válasz nemleges lesz. Soha sem azt kapják el, akit kéne. Fresnoban is őket kérdezgették, de hol voltak, mikor az a férfi üvegekkel dobálta meg őket? A szabad kezét az arca felé emelte, de épp csak megérintette a felduzzadt arcát, és már fel is szisszent a fájdalomtól. Nem felelt egy ideig, csak hallgatta a férfit, miközben a papír folyamatos zörrenései valósággal megsüketítették őt. – Lehetne … halkabban? Kérem – kérte, de nem nézett a férfira, csak meredtem bambult maga elé, a hallottakat emésztve. Nem akar pereskedni, de szüksége van a pénzre. Az édesanyja kezelése drága, a lakbérrel pedig túl régóta tartozik. Ilyen állapotban pedig lehet, hogy nem is engedik majd őt dolgozni. – Nekem nincs ügyvédem – jegyezte meg halkan. Nem kellett még soha sem bíróságra mennie, mindig vigyázott magára, nem tudja, hogy működik ez. - Én nem – vágta rá szinte egyből Edgar, a férfira pillantva. – Nem szoktam drogozni. Soha – alig láthatóan csóválta meg a fejét, mert a nyaka csak ennyit engedett. - Ellopták! Telefonálni akartam és ellopták! – remegni kezdett a keze, mikor kifakadt. Miért nem hisznek neki? – E-Edgar Leroy Webb, így hívnak! Egy tolvaj elvitte az irataimat, kiraboltak! – dühösen elfordította a fejét, az ablakra szegezve a tekintetét. Az anyja mindig azt mondta, hogy mosolyogjon, akkor is, ha fáj neki valami. Legyen boldog, mikor rossz történik, mert úgy nem lehet rosszabb. Mégis, mindig csak egyre rosszabb. Kelletlenül, de visszafordult a rendőr felé, mikor az egy telefont dugott az orra alá. Edgar látása még mindig nem volt teljesen tiszta, kissé homályosan látta a képet, de kellően közel volt hozzá, hogy alaposan szemügyre vehesse. Hasonlított rá, de nem ő volt. Nem, nem. Róla nem ez a fantomkép készült. – Nem – hunyta le a szemét. – Nem én vagyok. Nem csináltam semmit. Vegye le! Kérem – tette hozzá, próbálva kedvesebb hangnemet megütni. Zavarta őt a bilincs. Akadályozta, fájt a csuklója. Nem figyelnek oda rá, ez a rendőr se figyel. Beszél, és beszél, de nem hall, mert nem is akar! - Otthon. Zeusznak születésnapja volt. Ő a teknősöm – fűzte hozzá magyarázatként, halkan, szinte préselve ki magából a szavakat. – K-Kérdezze meg Mr. Cole-t, ő az állatkereskedés eladója, nála vettem Zeusznak csigákat. Nagyon szereti őket. Én nem csináltam semmit! Az nem én vagyok – pillantott a férfi telefonja felé. Rossz fantomképet mutogat neki a rendőr. Bármi is az, ami miatt idebilincselte őt, rossz nyomon jár. Szóra nyíltak az ajkai, de megakasztotta őt a kinyíló ajtó, ami a tekintetét is odavonzotta. Nem tudta teljesen oldalra fordítani a nyakát anélkül, hogy ne lettek volna fájdalmai, így kellett tennie néhány lépést az újonnan érkezőnek, hogy Edgar felismerhesse. - Mackenzie nővér! – egy megkönnyebbült sóhaj is kiszakadt belőle, az ismerős arcot látva. Így most már azt is tudta, hogy helyileg hová vitték őt. – Ki-kiraboltak, a rendőr nem hiszi el, de tényleg kiraboltak! – bizonygatta nagyokat, de esetlenül bólogatva a kötések és a merevítő miatt. – Az anyám jól van? Nem tudtam meglátogatni – nagyot nyelt, felkészülve egy esetleges rossz hírre. Az édesanyja gyengélkedett, az orvosok azt mondták, hogy nem tudják meggyógyítani, csak időt adhatnak neki. Az idő viszont végül mindig elfogy - Azt hiszi, hogy bűnöző vagyok! – felelte gyorsan, sietségében pedig megrántotta a megbilincselt kezét, egy fájdalmas nyögést hallatva, mikor az visszafogta. – Én nem csináltam semmit, semmit, semmi rosszat, csak telefonálni akartam … - rázta a fejét Edgar, a végén már csak halkan mormolva a szavakat. Mackenzie nővérnek hinnie kell neki, ő tudja, hogy nem csinált semmi rosszat. Ő jó ember, egy jó ember pedig számít, ha azt mondja, hogy a másik ember se rossz ember. - Kérem, nagyon szoros – nézett most a rendőr felé könyörögve. Utálta a bilincseket. Lekorlátozták, tehetetlennek érezte magát tőle. A gonosz és rosszindulatú emberek mindig ezt csinálták vele. A rendőrségnek megvédenie kéne őt, igaz? Mégis azt csinálják, amit azok a gonosz gyerekek régen. – Igen, nem bántottam senkit – erősítette meg Jasmine megállapítását, mikor áldozatnak hívta őt. – Telefonálni akartam, de kiraboltak, majd a tolvaj után futottam, kiabáltam, hogy állítsák meg, és … nyelt egyet, nem fejezve be a mondatot. Az emberek nem segítettek rajta. Senkit nem érdekelt. - Ez olyan rossz, ahogy hangzik? – kérdezte kissé félve, mikor a sérüléseit sorolták. Nem értett ehhez, ő sosem volt olyan okos, hogy ilyeneket megtanuljon. – Műtét? Az nem jó. Nem szeretem a műtéteket – rázta meg a fejét, amennyire a merevítő engedte. A műtét rosszat jelent. A rossz pedig veszélyes. – I-igen! A rendőr szerint beperelhetem, de nincs olyan sok pénzem, pedig a pénz jó lenne, anya kezelése sokba kerül – nagyon sokba. Az orvos azzal vigasztalta őt, hogy az élet mindig is drága volt, de nem lett tőle jobb kedve. – Kifognak rúgni, ha nem megyek dolgozni minél előbb. Mennyi idő, mire rendbe jövök, hogy tudjak járni? – amennyire tudott, felnézett Jasmine-re. Nem sikerült pénz kérnie, a munkájából pedig nem jön ki az anyja kezelése és a lakbér. Más módon azonban nem kap pénzt. – Voltam anyánál is! – jutott hirtelen eszébe, oldalra pillantva a Dante-nek nevezett járőrre. – Ugye, Mackenzie nővér? Kedden este hoztam neki süteményt és orchideát, nagyon szereti az orchideát. Az alibim, igen, kérdezze csak meg! Anyát ne keltse fel kérem, ha alszik, ő nagyon nehezen pihen, pedig muszáj neki, az orvosok mindig azt mondják, hogy fontos, hogy pihenjen – magyarázta a férfinak. Ez elég kell legyen, hogy higgyen neki. Jasmine tudta a férfi nevét, úgyhogy ők ketten ismerhetik egymást. Ha ismerik egymást, akkor megbíznak egymásban, és ő kedden este bejött az anyjához, mielőtt Zeusz születésnapját megünnepelte volna.
Valami nem stimmelt a fazonnal. Tisztában voltam a ténnyel, hogy alig két órája ment át rajta egy úthenger, ami szintén megmagyarázhatta volna, hogy miért nem volt túl jó passzban. Viszont amint a tag kinyitotta a száját, csak megerősített abban a gyanúmban, hogy ennél itt többről volt szó. A célzásomra olyan vehemenciával fakadt ki, mintha legalábbis egy Glockot tartottam volna a fejéhez, a hangja és a kezei pedig remegtek, akár a nyárfalevél. Egy metamfetamin-függő nyárfalevél. Felnőtt férfiról beszélünk, és ennek ellenére egy kicsit kezdett olyan érzésem támadni, mintha valami pisissel dumálnék, márpedig én nem értek a gyerekekhez. Igaz, a felnőttekhez se nagyon. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy elég jól be van kalibrálva a pedofil-radarom, és amikor erre a Pán Péterre nézek, kiakad tőle a Ped-o-Méter. Oké, nem állítom, hogy feltétlenül játszótéren merevedéssel töltené a szabadidejét, de valamit rejteget, az száz. Sóhajtva engedtem le a telefonomat, legalább addig se hergeli tovább az Esőembert, aki közben megkért, hogy vegyem le róla a bilincset. Egy kicsit meg is sajnáltam, de ugyanakkor hülye lettem volna megnehezíteni a saját életemet, és megkockáztatni egy szökéskísérletet. Változatlanul tanácstalan voltam a tag kilétét illetően, és az se igazán nyugtatott meg, hogy állítása szerint ünnepelni szokta a teknőse szülinapját. Miközben ezt az információt emésztettem, átfutott az agyamon, hogy ez most vagy szívatni próbál, vagy tényleg valami súlyos fejlődési rendellenességgel állok szemben. Esküszöm, reggelre ott virítok majd a Times címlapján, mint az NYPD hátrányos megkülönböztetései ellen induló kampány arca. – Hát, ezzel megvett kilóra. Megyek is, és megkérem a teknősét, hogy tanúskodjon maga mellett. – Hüvelykujjammal lomhán az ajtó felé böktem, miközben közönyös ábrázatom nem könnyíthette meg szerencsétlen Esőembernek, hogy felismerje a szarkazmus jeleit. Már nem mintha mások értetlenkedése engem bármikor megállított volna, sőt, szeretem összezavarni az embereket. – Igaz, Zeusz kicsit elfogult tanú volna, nem? Elvégre maga a gazdája. A pasas végül pontosított, és megnevezett egy Mr Cole-t, mert nem olyan hülye ő, mint ahogy előadja – én legalábbis kétlem. A vizsgáló ajtaján egyszercsak kattant a kilincs, és egy ismerős hang csendült fel a hátam mögül. Akárki is ez a fószer, igazi mázlistának mondhatta magát, amiért a védőangyala pont időben toppant be megmenteni tőlem. Szerencséjére az összpontosításra mutatott képességem pont annyira törékeny, hogy Mac színrelépése minden mást elfeledtessen velem, és kisimult arccal forduljak a jövevény felé. – Mackenzie nővér – viszonoztam az üdvözlését a titulusánál fogva, de mikor a páciens megkönnyebbült lelkesedéssel visszhangozta szavaimat, az arcomra fagyott a mosoly. Kábé mint a filmekben, mikor megreccsen a lemez. Méltatlankodó grimasszal fordultam vissza az ágy felé, és értetlenül figyeltem, ahogy a barátnőm és Michael Jackson egymásra találnak. Amikor Mac barátkozásba kezd, akkor nem érdemes félbeszakítani, úgyhogy inkább beletörődtem a sorsomba, hátradőltem a székemben, és csupán az orrom alatt mormoltam el egy megjegyzést: – Hát persze, hogy ismered. Már hogyne ismernéd? A sors kereke egy pillanat leforgása alatt ellenem fordult, Mac ugyanis nekem szegezte a bilincset illető kérdést, a fazon meg nekilátott sajnáltatni magát, mielőtt válaszra nyithatnám a számat. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint anno az igazgatói irodában, ahol mindig én ültem a vádlott székében. Most is nemtörődöm stílusban vetettem a kartámla mögé egyik karomat, és csendben vártam, hogy az ellenem szóló vádak mind felsoroltassanak. – Milyen kis árulkodós – jegyeztem meg savanyúan, amint az Edgar névre hallgató tag a mondókája végére ért. Ez az ember a saját teknősének tartott szülinapi zsúrt, de arra azért volt esze, hogy Mac szoknyája mögé bújjon, ha kérdezik. Ahogy ránéztem, keskeny, alig észrevehető mosoly ült meg az arcomon, de fürkésző szemeimből látszott, hogy nem dőlök be a mártírjátékának. Már csak azért sem, mert ilyen csúnyán beköpött Macnél, ami igazán seggarc húzás volt a részéről, akkor is, ha nem tud róla. Pedig már majdnem kezdtem megkedvelni. Meg megsajnálni is – és egy kicsit még mindig szánalmat ébresztett bennem az, ahogy könyörögve felém fordult, és az ártatlanságát bizonygatta. Klasszikus helyzet, már megint én vagyok a seggarc. – Ember... Úgy nézel ki, mint egy sorozatgyilkos. Ez van – magyaráztam meg, és fejrázva Edgar felé gesztikuláltam. Amint eszembe jutott, hogy Mac is jelen van, lopva felpillantottam rá, hogy lássam, mennyire pipul be rám, amiért a szokásos vérparaszt formámat hozom. Főleg felé intéztem a következő mondandómat is, hiába szólt ez az egész az Esőemberről. Valami azt súgta, hogy kettejük közül Mac a beszámíthatóbb. – Én se azért bilincseltem ágyhoz, mert erre gerjednék. Ez a munkám. Amíg képtelen a teknősénél jobb alibit felhozni, addig nem megy sehová, akkor sem, ha szépen nézel rám. Ez mondjuk nem volt teljesen igaz, mert valószínűleg van olyan nézés, amivel meggyőzhetne, de ezt a fegyvert nyilván nem akartam a kezébe adni azzal, hogy elárulom. Igazából Mac nélkül éhen is halnék, úgyhogy magamban nagyon reméltem, hogy nem emiatt az Edgar miatt kell majd egy hétig a nappaliban aludnom. Ennek újra megpróbáltam elejét venni azzal, hogy előkaptam a mobilomat és megkerestem az ominózus fantomképet, amit aztán Edgar arca mellé tartottam. Miközben amolyan „na ugye?” fejjel Mac egyetértésére vártam, nem igazán érzékeltem, hogy mennyire sértő ilyen módon odaállítani ezt a szerencsétlent egy körözött elmebeteg mellé, aztán nyíltan összehasonlítani vele. Épp ellenkezőleg, mutatóujjamat a két arc között ingatva megállapítottam: – Mint két tojás. Ennek a vadnyugati hunyorgás-versenynek még nyilván nincs vége, de Mac beiktatott ide egy közjátékot azzal, hogy elkezdett orvosul beszélni. Miközben ő a kórlapba dugta azt a szeplős orrát, szarul leplezett áhítattal pislogtam rá, amiért ilyen okos, és gyönyörű, és kedves, és úgy összességében túl jó hozzám. – Afganisztán semmi a Dél-Bronxhoz képest – közöltem én, a bennfentes. Mondanám, hogy szarkazmus, de igazából inkább féligazság. Az én körzetem bőven felér egy háborús övezettel, annyi különbséggel, hogy a gettóban mindenki mindenki ellen játszik. Nincsenek oldalak és stratégiák, csak utcai káosz, ahol bármikor kigolyózhatnak. Mellesleg észre sem vettem, hogy két karom időközben egymásba fonódott a mellkasomon annak láttán, ahogy Mac angyalian rámosolygott a fickóra, és ledrágázta. Nem mintha tényleges fenyegetésnek gondoltam volna Edgar lehengerlő sármját, de szerettem azt gondolni, hogy különleges bánásmódban részesülök, amikor péppé vert pofával esem haza, és Mac istápolni kezd. – Elcsapta egy Range Rover, az történt – feleltem együttérzéstől mentes hangon. – Cohen meg elhajtott az elsősegély-dobozzal, úgyhogy meg kellett várnunk a mentőket. Edgar ekkor tűnődni kezdett a kilátásairól és kórházi számláiról, nekem meg az ajkamba kellett harapnom, amikor azon az ártatlan hangján felemlegette, hogy én korábban pereskedésre biztattam. Inkább el is kerülöm Mac tekintetét, hiszen ő tudja, mennyire végtelenül jellemző rám, hogy öt perc ismeretség után máris ilyen rossz hatással vagyok a ma született bárányunkra. Ekkor a fószernek eszébe jut, hogy mellesleg kórházi látogatást is tett múlt kedden – ezt igazán mondhatta volna előbb is, tekintve, hogy erről írott bizonyítékok is lehetnek. Ezzel rendesen felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy a térdeimre könyökölve előrébb görnyedtem. – Ez előbb még azt mondta, a teknősénél volt. Vagy ilyen forgalmas napja lett volna? – Elmosolyodtam. Mr Webb pont úgy néz ki, mint aki ezt forgalmas napként könyvelné el. – Hát, egy fokkal jobb alibi a teknősénél, de még mindig nem az igazi. Nincs valakije az anyján kívül? – Végül sóhajtva Mac felé fordultam. – Van valami jegyzőkönyv-félétek, ahol fel van jegyezve, ki és mikor látogatott? Közben mellzsebemből előcsúsztattam a bírságokat és egyéb ínyencségeket tartalmazó jegyzettömbömet, meg egy tollat, amin látványosan kattintottam egyet. Fel voltam készülve a konkrétumok feljegyzésére, már ha a tag nem kezd el amnéziásat játszani. Itt volt az esélye, hogy lenyűgözzön a konkrétumokkal, és megszabaduljon a bilincstől. – Ha már itt tartunk: ma merre járt? Mit keresett az utcán éjszaka, és miért van tele zúzódásokkal? Látom a képén, hogy ezt nem a kocsitól kapta. Jól megagyalták, mi? Oké, tegyük fel, hogy tényleg ellopták a tárcáját. Hol? És mikor? Ugyanaz tette, akitől ezt is kapta? – Állammal a fickó arca felé böktem, hogy tudja, itt a zúzódásaira utalok. – Na és hogyan sikerült a kocsi elé esnie? – megrázom a fejem, és már most hitetlenül elnevetem magam a szürreális kérdéssoron. Messziről bűzlött az egész, velem legalábbis még nem esett meg ilyen szép egymásutánban, hogy kis híján agyonvertek, kiraboltak, aztán meg elütött egy kocsi. A szemem sarkából Macre pillantottam, és a tekintetemmel üzenem neki, hogy erről talán négyszemközt is beszélnünk kéne.
Az elején, mint minden normális ember, megpróbáltam mindig mindent a szabálykönyvek szerint csinálni, és féltem attól is, hogy valamit elhibázok, vagy csak azt hiszik, hogy lébecolok, így minden másodpercet kihasználtam, és igyekeztem olyan célratörő lenni, amennyire csak lehet. Azóta egy kicsit megszoktam, sőt, talán el is kényelmesedtem, és ennek csak egy apró szegletét jelenti a tudat, hogy a Szent Barnabáshoz hasonló kórházakba ökrökkel kell bevontatni a dolgozókat, szóval valószínűtlen, hogy kirúgnak. Jó vagyok a munkámban, alapos, precíz, és még kedves is, még ha ez így elég öntudatosan is hangzik. Ezért engedtem meg magamnak azt a luxust is, hogy néha kiélvezzem, amiért Dante hirtelen a körzet összes félsérült szabálysértőjét ide hozza, meg azt is, hogy a professzionális illemnél közelebbi kapcsolatot is ápoljak a betegekkel. Nem Edgar volt az egyetlen visszatérő, dehogy; rengeteg volt akit rendszeresen behoztak droghasználat miatt (néha nem is egyedül, hanem mondjuk a kiskorú gyerekével együtt, ami mindig elborzaszt), vagy mert szimplán olyan betegsége volt, ami újra meg újra kiújult, és sürgős orvosi segítségre volt szüksége; mint annak a kislánynak a lupusos anyukájával. Aztán voltak a bajkeverők; sokszor meglepően udvariasan viselkedtek a személyzettel, köztük velem, annak ellenére, hogy általában a saját meg más vérében úszva, tucatnyi öltésre várva hozták be őket. Voltak az agresszorok is, persze; és az olyanok, mint Edgar, szegény szerencsétlenek, akiket valahogy mindig a körülmények juttattak ide. Ezt persze nem mondanám ki hangosan, bár az érzést nem tudom elnyomni; sajnáltam a férfit, amiért ilyen szelíd, és kissé talán gyermeteg jellemmel kényszerül ilyen helyen lakni. És ez alatt nem csak a Dél-Bronxot értem, sőt, még csak nem is a várost; inkább az egész világot. A rendőr nem hiszi el, erre csak sóhajtok egyet mélyen belül, a mosolyom mögött. Nem hibáztatom Dante-t sem, elvégre, a munkáját végzi, és a munkája jelentős része abból áll, hogy megpróbálja kiszűrni, mikor hazudnak neki. Nem, az nem az én drogom, most vettem a nadrágot, nem tudtam, mi van a hátsózsebében, meg a többi. – Az édesanyjával minden rendben, ne aggódjon miatta – válaszolom szinte automatikusan. Szegény, itt fekszik összetörve, és az első gondolata rögtön az anyja után érdeklődni. Oké, van egy egészen halvány érzésem, hogy… Szóval egy kicsit fél tőle (igazából még az elfekvőben lévő osztályvezető főorvos is tart tőle egy cseppet), de a gondolat maga dicsérendő. Az elsődleges feladatom viszont most az itteni helyzettel törődni. – Tudom, hogy mi a előírás – sóhajtom egy kicsit nehezebben, a minimális neheztelést igyekezve nem Tay, hanem inkább a rendszer felé fordítani. Arra gondolnak, hogy mindig minden ismeretlent az ágyhoz bilincseljenek félkómás állapotban, de arra, hogy legalább elegendő lepedőnk legyen, már nem fordítanak figyelmet. – És ilyet nem mondunk! – hajolok közelebb hozzá, az „úgy nézel ki, mint egy sorozatgyilkos” megjegyzésre reflektálva. Lejjebb vettem a hangomat, mintha legalábbis az öt éves gyerekemet próbálnám megnevelni a templomban, amiért hangosan kérdezgeti, miért van átbökve a bácsi a kereszten. De nem vitatkozom. Nem akarom, hogy Tay bajba kerüljön miattam; nem félek attól, hogy Edgar bárkinek ártana vagy mondjuk elszaladna, de ha épp most kapnánk egy ellenőrzést (aminek már három hónapja itt lenne az ideje, de valahogy az állam emberei ritkán sietnek ki ide), lehet, hogy rajta is csattanna a dolog. Bár egy pillanatig azt hiszem, hogy talán a bilincsen lazítani lépett oda, megdöbbenve veszem észre, hogy egy fantomképet mutogat a telefonján. – Dante! – szólok rá, a fogaim között szűrve a nevét, teljesen elképedve, mintha így nem lenne teljesen egyértelmű, hogy Edgar is hallja. Mi a fenét művelsz?! Azonnal megbánok minden vasárnap reggeli misét, ahol a nagymamámnak rám kellett szólnia, amirét rugdostam a padot. Szar érzés lehet nyilvánosan nevelni. – Ezen a képen bármelyik átlagos fehér férfi lehetne. Sőt, még néhány nő is. Értem, mit akarsz mondani, de biztosan tudom, hogy ez tévedés – teszem hozzá kicsit együttműködőbben, aztán bocsánatkérően mosolygom Edgarra. – Ne aggódjon, gyorsan tisztázzuk majd az ügyet, jó? Ne is figyeljen oda arra a vacakra. Lazítsa el a kezét, jó? Úgy észre sem fogja venni. Ellentétben az egész testét borító sérülésekkel, amik bőven nyolc napon túl fognak gyógyulni. Ismét csak sajnálni tudom, mint minden hasonló pácienst; mindig elönt a tettvágy, mikor olyat hoznak be, aki a legkisebb mértékben sem saját hibáiból sérült meg. – Semmi olyan, amiből ne gyógyulna majd fel. Jó kezekben van, ne aggódjon! – pillantok fel Edgarra. Azt mégsem hazudhatom, hogy kutya baja, vagy hogy ne lennének a sérülései súlyosak; de az emberi test tényleg egy öngyógyító csoda, ahol pedig a csoda kifogy a szuflából, ott jövünk mi a képbe. – Én sem kedvelem őket túlzottan, de elhiheti, hogy a szükségesnél több mizériának nem tesszük majd ki, és minden a legnagyobb rendben lesz. Már csak azért sem tesszük ki, mert ha az emlékeim nem csalnak, igencsak gyatra egészségbiztosítása van… – Cohennek nem kellene jogosítványt adni – vonom össze a szemöldökömet,, enyhe fejcsóválással. Kedveltem Tay társát, bár nem sokszor találkoztunk; vidám fickó, de egy kicsit olyan, mint én, és én nagyon jól tudom, néha milyen az ő fejével élni. Össze-vissza figyelsz mindenre. – Elkapta legalább azt a gyökeret? Igazából a „Range Rover” szóból ítélve, nem hinném, hogy különösebben nagy gondja fog származni belőle. Kifizet egy bírságot és ennyi; pláne, ha Edgar nem akarja személyesen tovább vinni az ügyet. Bronxban a legkisebb baj is nagyobb, minthogy valakit cserbenhagynak, a bíróság sem akarja majd ezzel húzni az időt. – Ha emiatt bármiféle attrocitás érné, személyesen megyek be a postához és rúgok szét pár hátsót – biztosítom széles mosollyal. Tudom persze, hogy ez senkit sem érdekelne; nem abban a világban élünk, ahol a munkáltatókat meghatná, hogy elütött egy terepjáró. Amíg élsz, dolgozol, és erről ennyit. De nem szeretném, ha Edgar most még a bilincs meg a számlák mellett a munkája végett is aggódna. – Sajnálom, drága, de legalább egy hétig bent fogják tartani, aztán még négy hétig nem erőltetheti meg magát. A kartörése nyolc-tizenkét héten belül fog teljesen meggyógyulni, attól függ, hogy milyen gyorsan regenerálódik… Nézze csak! – A kórlap hátuljáról lecsatolom a kezéről és a mellkasáról készült röntgenfelvételt, és a vizsgáló falára szerelt fénycsöves átvilágítóra csiptetem, hogy látszódjon. – Ez itt a jobb karja, itt tört el, meg itt… Egyelőre csak külsőleg rögzítették, aztán később majd fémlapot raknak ide kétoldalra, összecsavarozzák, aztán pár hét múlva, mikor összeforrott a csont, kiszedik, és jobb lesz, mint újkorában. A bordáira viszont magának kell majd vigyáznia, látja ezt a két sötét foltot itt? Ott tört el. Ez magától is meggyógyul, de nem szabad megerőltetnie magát, és ügyelnie kell majd a légzésre. Most fájdalomcsillapítót kap – mutatok a mellette elhelyezett infúziós állványra, ahonnét lassan csöpögött a vízben oldott paracetamol. Azonosítás nélkül nem kapott morfiumot, úgyhogy biztos voltam benne, ha nem érez erős fájdalmat, akkor a sokk hatása lehet. – Később meg majd írok le magának fizikoterápiás gyakorlatokat, hogy elkerüljük a tüdőgyulladást, rendben? A legtöbb betegnek segít, ha elmondják, pontosan mi a baj, a szakszavak mellőzésével, és hogy mi a teendő. A kórházi élmény önmagában is épp elég rémisztő tud lenni, nem csak a gyerekeknek, hát még akkor, ha ráadásul fogalma sincs arról, mi és miért történik éppen. Erre mondjuk rátesz egy szokatlan lapáttal, hogy Edgart közben még gyanúsítják is valamivel, úgyhogy az ajánlott „ne izgassa fel magát” dolog már nem nagyon működik. – Igen, így volt – bólogatok lassan, továbbra is mosolyogva, bár nem túl meggyőzően; úgy értem, kicsit olyan, mintha csak azért értenék egyet vele, hogy ne izgassa fel magát, Dante felé viszont már kissé csüggedtebben fordulok. – Abban sem vagyok biztos, arról van-e feljegyzésünk, hogy ma túlórázok… Nem tudom, talán a kamerák felvételeit lehetne kikérni – mutatok ki a folyosóra. Sokat el lehet mondani a kórházi felszereltség hiányáról, de azt nem, hogy ne lenne minden négyzetcentiméteren kamera. Állítólag öt éve szereltek fel ennyit, amikor történt valami nagy balhé, amiről nem akar beszélni nekem senki; de a személyzet egyik tagja meghalt, és ami a kórház igazgatóságának fontosabb, kár keletkezett az egyik vizsgálóban. Minden folyosóról megtartják a felvételt legalább két hétig. Az viszont jó pár órás munka lenne, hogy átnézzük a felvételeket minden folyosóról, mert azok forognak, és nem biztos, hogy épp Edgart vették, ráadásul pontos időpontot sem tudunk mondani. – Az este az… Hat és hét között lehetett talán. Délutános voltam, egytől, és csak öt óra után vehetjük ki a húsz perc szünetet, én pedig pont akkor értem vissza… Szóval igen, akörül – bólogatok aprókat magamnak, helyeselve a fejmatekot. Én csak futólag találkoztam vele, de azt hiszem, Ramon felkísérte a lifttel, mert az orchideától nem látott és majdnem nekisétált az oszlopnak[/color] – folytatom, bár igazából nem engem kérdeztek, mégis, úgy tűnik, hogy Tay hajlandóbb elfogadni tőlem a valóságot, mint Edgartól. Ismét elhiszem, hogy talán megnyugszik és elfogadja az előírások teljesítésének látszatát, még ha inkább ígéret is, mint konkrétum, de aztán megint úgy kezd tűnni, hogy Edgart gyanúsítja. Most épp azzal, hogy direkt üttette el magát, vagy nem tudom. – Dante! Ugye most nem azt mondod, hogy direkt verette magát félholtra, hogy alibije legyen, vagy tudom is én? – fordulok felé hitetlenkedve. Visszarakom a kórlapot a helyére a röntgenfelvételekkel együtt, és hogy lefoglaljam magamat, visszalépek az ágy mellé. Előbb a párnát húzom kicsit feljebb, megtartva Edgar fejét, mert nagyon a háta alá csúszott, gondolom miután felébredt és elkezdett fészkelődni, aztán az órámra nézek, hogy kiszámoljam, nagyjából mikor ébredhetett fel az altatásból, amit a belsővérzést megállító műtét miatt véltek szükségesnek, bár eleve is féléber állapotban hozhatták be, azért nem tudta elmondani, mi a neve. – Biztos szomjas, ugye? – Az altatás egyik átlagos mellékhatása a kiszáradt torok. Talán míg a papírjai nincsenek rendben, nem tudok neki erősebb fájdalomcsillapítót szerezni, és a CT-t sem sürgetik feltétlenül, hiszen nincs akut életveszélyben, de a komfortérzet is sokat segít. – Mindjárt hozok vizet – mosolygok rá, majd mielőtt kimennék a szobából, még odahajolok Tayhez, kezemet a felkarjára simítva. – Legalább arról a kezéről vedd le a bilincset, amelyik eltört, jó? Meg se tudja mozdítani, hidd el, de ront a helyzeten, ha feszítenie kell, és fel fog püffedni a gyulladástól. – Igyekszem nagyon, nagyon szépen nézni rá, de aztán anélkül sietek ki a dolgomra, hogy szóhoz juthatna. Talán tíz perc múlva térhetek vissza, az egyik kezemben egy flakon szénsavmentes vízzel, a másikban meg egy kávéval; mindkettő az egy szinttel lentebb lévő török újságárus hozománya, akit egyébként még sosem hallottam beszélni. Legfeljebb annyit, hogy nincs visszajáró. Míg a barna műanyagpoharat Tay kezébe nyomom, addig a másikat én nyitom ki, hogy aztán a zsebemből előhalászott szívószálat (amit a két szinttel fentebbi konferenciateremből lopunk és a nővérpult egyik fiókjában dugdosunk, mert egyébként nem jár) beledugva odatartsam Edgarnak, már ha kéri, aztán letegyem a mellette lévő asztalkára. Egyébként a műtőszerszámokat szokták ott tartani, de most úgysincs szükség rá. – És mi van azzal, aki megverte? – jut aztán eszembe. – Mármint, ha jól értem… Akkor volt egy személy, aki bántotta, aztán valaki más kirabolta, aztán az, aki elütötte…? Az utóbbi gondolom csak bírság, de az első az szándékos testi sértés. Ugye? – A kérdés már Taynek szól persze.
Az emberek sosem tettek komoly erőfeszítéseket, hogy megértsék őt. Csak hallgatták, mosolyogtak rajta, gúnyolódtak, de nem értették. Hallják, de nem értik. Ő mindent megtesz, mégse figyelnek oda rá. Átnéznek rajta, mint egy szellemen. Pedig ő él, itt van. Mások mégsem látják. Miért nem látják? Csak légy önmagad, ezt mondogatta az anyja. Csak légy önmagad és észrevesznek. Ha másnak kell lennie, hogy lássák … nem önmaga. Pedig próbálkozik. Értetlenül és meglepve gyűlnek a ráncok a szemöldöke körül a férfi szavait hallgatva, és nehezen, akadozva nyeli le a hirtelen rátörő dühöt. Csak szórakozik vele. Mint azok a gyerekek, mint a főnöke, mint az a férfi. Pont, mint mindenki. Ökölbe szorította a kezét, és inkább félrenézett, hogy csillapítsa az érzéseit. Még nem szabad, még nem. Elernyednek az addig ökölbe szorított ujjai, mikor elhangzik az a két szó, amit akkor mondanak, ha nincs baj: minden rendben. Az anyja tudná, hogy mit kéne mondania. Ő mindig tudta. Mióta Leia elhagyta őt és az anyja kórházban van, egyedül maradt. Ott van neki Zeusz és a többiek ugyan, de ők nem értik. Nem érthetik. Az emberek pedig nem akarják őt megérteni. -So-sorozat … gyilkos? – a saját szájából még hihetetlenebbül hatott, mint az őt gúnyoló rendőréből. Nem, ő … nem. Az más volt, de nem tudhatja. Senki se. Csak ő. Mások nem értenék meg, csak kérdéseket tennének fel, papírokat töltenének ki, de nem értenék. Sosem értik. Edgar oldalra fordította a fejét, mintha így kevésbé tudná őt Mackenzie nővér összehasonlítani a képen szereplő alakkal. - Nem igaz, ez egy rossz kép, nem én vagyok – motyogta többször is egymás után. Nem mosolyog. Üveges a tekintete. Ő nem ilyen, nem olyan, mint mások. Az anyja is mindig azt mondogatta, hogy ő különleges. -Próbálom, csak nagyon szorít, nem kényelmes, nagyon nem – lehunyta a szemeit, próbált úgy tenni, ahogy a nővér javasolta, de nem talált semmi olyat a sötétben, amibe kapaszkodva megnyugvás lelt volna. Hangokat hallott, mintha valaki közelről suttogna a fülébe. Egyre gyakrabban érzett így, ha rosszul volt. Mintha … még a gondolatain is osztozna. Valaki bujkál a sötétben, de nem látja, csak hallja őt. – Tudom, tudom – bólogatott, lassan nyitva fel a szemhéjait újra, mélyeket lélegezve. El kell lazulnia. Mackenzie nővér segíteni szokott neki, ő kedves. Nem olyan, mint mások. Ő is különleges. Vadul jártak a gondolatai, míg felette beszéltek valakiről, aki alighanem a rendőr társa lehetett. Csak távoli zörejként jutottak el hozzá a szavak, mikor eszébe jutott, hogy a munkáját is elveszítheti, ha sokáig nem tud majd járni. Jó munka, kedvesek, de nem szeretik, ha sokat hiányzik. Edgarra ez sosem volt jellemző, ritkán kért szabadságot, beteg szinte sose volt, úgy is tudott dolgozni. Viszont túl sokszor bocsátották már el őt más helyekről, tudta, hogy helyettesíthető. Az pedig nem jó. – Emlékszik rá – felderült, és meglehetősen esetlen látványt nyújthatott, ahogy ilyen arccal mosolyogni próbált, de jólesett neki, hogy a nő emlékezett a munkájára. Szinte mindig ugyanazt az útvonalat járja, de csak néhány idősebb, kedves asszony emlékezett rá, mások még csak fel se néztek rá, mikor kijöttek, hogy átvegyék a leveleiket. Csüggedten hajtotta le a fejét, a várt gyógyulási időt hallva. Sok idő, nagyon sok idő. Régen nem tűnt ilyen soknak, mert olyankor az anyja vigyázott rá, ő gondoskodott róla, de már nem. Most már fordítva van, és ha nem tud neki segíteni, és dolgozni sem, akkor nem tud csinálni semmit se. Zeuszt és a többieket se tudja megetetni majd. Kába volt, de odafigyelt minden egyes szóra, még, ha nem is mindegyiket tudta megérteni hirtelen. Ő nem volt ilyen okos, ezért nem is lett belőle orvos. – Könnyűt emelhetek majd? Óvatosan tenném – reménykedve kérdezte, de ő maga is sejtette, hogy nem lenne ajánlatos. Csakhogy nincs választása. Az anyja is mindig otthon ápolta őt, mert nem volt pénzük orvosra. – Rendben, én … köszönöm, nagyon – bólintott, igyekezve nem túl bánatosan pillantani a nővérre. Nem ő tehet róla, ő csak segít. Fel kell majd hívnia a főnökét. Nem fog örülni. -Ott voltam, de bejöttem anyámhoz. Csak én vagyok neki. Mindig bejövök, ha beengednek – összemosódtak a napok számára, olyan gyakran járt be. Mások naptárakban jelölték a teendőiket, Edgarnak nem kellett, a napjai ugyanúgy teltek. Korán kelt, megmászta azt a hatalmas lépcsőt a buszmegállóhoz, felvette a leveleket és csomagokat, majd bejárta ugyanazt az utat mindennap. Későn szokott végezni, otthon pedig régi filmeket és zenéket szokott hallgatni. Néha kimozdult, de csak néha, mert nem érezte jól magát a rossz emberek miatt. – Igaza van, köszönöm, az a férfi biztos látott. Azt mondta, hogy legközelebb hozzak kevesebb orchideát – bólogatott, amennyire engedte a nyakmerevítő. Nem történhetne ilyen vele, ha az emberek látnák őt és emlékeznének rá. Olykor úgy érezte, mintha szellemként járna az élők között. -Tényleg ellopták! – emelte fel a hangját Edgar, de rögtön visszakozott is, mert olyan volt a hangja, mintha üveget karcoltak volna kaviccsal. – Köszönöm – pillantott hálásan Mackenzie nővérre. Ő most is tudta, hogy mi kell neki. Figyelmes és kedves, nem olyan, mint a rendőr, nem olyan, mint mások. Ők csak kérdeznek, nevetnek, keresztül néznek rajta. Mégis, ahogy rátette a kezét a vállára, Edgar látta rajtuk, hogy közel állnak egymáshoz. Mint régen Leia és ő. Őt viszont elhagyták. A rendőrt miért nem? Nem érdemel ilyen jót, nem elég jó ember. Nyelt egyet, és igyekezett nyugodt maradni, de a csukódó ajtó hangja csak aggodalommal töltötte el. Nem akart megint kettesben maradni ezzel a férfival. A kérdéseivel. Miért kérdez ilyeneket tőle? Nem csinált semmit. Ő nem, nem most. – Sétáltam – hazudott, de igyekezett nem jelét adni. Dante járőr nem a barátja, ártani akar neki, nem mondhatja el neki, mit keresett ott. – Bementem a Woodlawn temetőbe. Csendes, szeretem a csendet. Volt ott pár ember, a bőrük fekete volt, azt hiszem – lassan beszélt, próbálva szóról szóra kitalálni a történetét. Nem bánthatják olyanért, amit nem tett. Ő ártatlan. – Ők, ők bántottak engem. Elfutottam, ki az utcára, nem tudom melyik kijáraton át és … volt egy telefonfülke. Hívni akartam a rendőrséget, de leütöttek. Hátulról, elestem, elvették a tárcám. Utánuk futottam, és akkor … akkor jött az a kocsi – rezignáltan csengett a hangja Edgarnak, ahogy mesélt. Hazudni csúnya dolog, az anyja sose szerette, ha hazudott, ezért próbált minél kevesebbet ferdíteni. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor visszatért a nővér és hangosan szürcsölt ivás közben, többször is megnedvesítette a már kicserepesedett ajkait, miután enyhített a szomján. Hálásan pillantott a nő felé, és úgy érezte, mintha egy fokkal jobban lenne. -Többen voltak, ők … négyen, de sötét volt és hamar megütöttek – a pillantása ide-oda cikázott kettőjük között. – Kértem, hogy segítsenek, hogy állítsák meg a tolvajt, de ők nem csináltak semmit, csak félreálltak és… – nézték, ahogy bántották őt, meglopták, de nem segítettek. Nem ismerték őt, mégis rosszat akartak neki. Az emberek rosszat akarnak neki, a legtöbb. - Ez az igazság, ez történt. Nem vagyok az az ember, akit mutatott! Fizetek adót, a tartozásokat is, kérdezze meg! A bérleti díjjal kések néha, de csak mert sokat kell fizetnem, és nem léptettek elő! Megígérték, sokat dolgoztam érte, de nem léptettek elő - magyarázta, szomorúan ingatva a fejét. - Én mindent megteszek, de nem hagyják mások - időről időre mindig felbukkan valaki, aki visszanyomja őt. Pont, mint gyerekkorában. Ellökték, megütötték, majd mikor megpróbált felállni, visszalökték a földre. -Nem szoktam drogozni, soha. Csak bort iszok, néha. Nem keresem a bajt, ők támadtak meg. Kiraboltak, és nem segítettek. Csak ... maga - pillantott a járőrre. Nehezére esett kimondani, mert ambivalens érzései voltak ezzel kapcsolatban, de belátta: a járőr nélkül talán már nem is élne. De ha megmentette az életét, miért akarja tönkretenni utána? - Köszönöm. Én hálás vagyok, nagyon, magának is, Mackenzie nővér - pillantott a nő felé, aki kétségkívül a legkedvesebb volt vele, mióta visszaköltözött a városba. - De én nem csináltam semmi rosszat. Főleg nem ilyen rosszat, én nem ölök embereket - az arcizmai szinte mozdulni sem tudtak a sérüléseitől, így nem kellett megerőltetnie magát a hazugságnál. Sorozatgyilkos ... ő nem az. Azok a saját kényszereik szolgái. Ölnek, mert muszáj, nem bírják megállni. Edgar viszont igen. Ő okkal ölte meg azokat az embereket. Rosszak voltak, bántottak másokat. A halálukban mások megnyugvást találtak, ő pedig célt és értelmet. Ráadásul felfigyeltek rá, észrevették. Olyan érzés volt ez, amit csak ritkán tapasztalt, és élvezte. - Nincs is fegyverem. Magának van, igaz? - fordult Dante felé. - De nem használja, csak, ha muszáj, ugye? Akkor se, ha akarná - csak mert fegyver van a kezében, nem jelenti, hogy használná is. Ő se azért tette, amit tett, mert megtehette. Muszáj volt megtennie. Magáért, másokért. - Én se bántanék másokat. Akkor se, ha lenne fegyverem - rázta meg a fejét. Hinniük kell neki. Nem azt gyilkost bilincselte ide, amelyiket keresi.
Sütött a képemről, hogy Mac becslése nem igazán győzött meg. A mi emberünknek nem hat és hét közötti alibire lett volna szüksége, hanem olyanra, ami lefedi az A-szakasz teljes (éjféltől hajnalig tartó) munkaidejét. Az mellesleg az én szakaszom, úgyhogy büszkén kitűzhetem az egyenruhámra a „valakit lemészároltak, miközben én fánkot zabáltam” jelvényt. Már úgyis épp ideje volt, hogy végre hivatalosan is kitüntessenek valamiért. Igaz – és ezért még nem kaptam pirospontot –, a körzetemben az is közismert tény, hogy a szolgálati időben kiosztott balegyenesek terén én tartom a rekordot. Ebben aztán verek mindenkit, szó szerint. – Pazar. – Hamis mosollyal a térdemre csaptam, és felnéztem a férfira. – Gratulálok, sikerült bebizonyítania, hogy senkinek sem zavarta meg a vacsoráját. Ez minden? Mac meglepetten fordult felém, mintha képtelen volna elhinni, mennyi mindent kinézek ebből az emberből. Lassan négy éve kocsikázom a Dél-Bronx körül; én már egy ételmaradékot majszoló mókusra is ferde szemmel nézek, ha a tetthely közelében találom. Már nem mintha a nyomozósdi az én hatáskörömbe tartozna, de a kórházi betegőrizetre sem iratkoztam fel, úgyhogy erről ennyit. – Ó, Isten ments! – Megadóan emeltem a levegőbe két tenyeremet. Mac ismert annyira, hogy tudja, mindjárt valami kőbunkó szarkazmus következik. – Ilyet állítani sem mernék, az hallatlan volna. Mégis milyen ember tenne ilyet? Havonta mindössze párszázan próbálnak ilyen úton szert tenni egy kis szerre, és Mac ennek ellenére azt várta tőlem, hogy meglepődjek. Egy olyan lányról van szó, aki egészen addig bajlódott a kíméletes kikosarazással, míg hazáig nem üldözte őt az ellentmondást nehezen tűrő exe. Nekem is legalább ennyire elvetemültnek kellene lennem ahhoz, hogy Mac megharagudjon rám, de ha valamin mégis szóváltásba keveredünk, akkor az mindig az ő optimizmusa és az én pesszimizmusom közti ellentét. Mindezt lezongoráztuk már párszor, például amikor először közölte velem, hogy a Dél-Bronxban végzi majd a szakmai gyakorlatát. Ezúttal is ugyanitt tartottunk, azzal a különbséggel, hogy egy lehetséges sorozatgyilkos állt a nézeteltérés kereszttüzében. Az eddigi elégedetlenséggel figyeltem, ahogy a barátnőm leste az Esőember minden kívánságát. Tudom, hogy ápolónő, és ez a munkája, de muszáj ilyen angyali kedvességgel kérdeznie mindent? Nem, ez nincs benne a munkaköri leírásban, legalábbis én inkább az ellenkezőjét tapasztaltam a kórházi látogatásaim során. – Én szomjas vagyok – ugattam közbe szarevő mosollyal, mielőtt Mac konkrét és átvitt értelemben is megkörnyékezett. Nem számítottam rá, hogy váratlanul ilyen közel hajol majd hozzám, és az ellenkezéshez egy kicsit túlságosan elvesztem a szemeiben. Csak azután lettem volna képes szóhoz jutni, hogy ő a mondat végére érve felegyenesedett, de hiába forgattam utána a fejem tátogva, addigra már el is illant. Nyilván pont ez volt a célja. Kelletlenül ugyan, de végül engedtem Mac kívánságának, és a férfi ágyához sétálva feloldottam az egyik karperecét. Mindeközben egyre élénkebb figyelemmel ittam a meséjének minden szavát. Nem azért, mert a kivetnivalót kerestem volna benne, hanem mert egyszerűen ámulatba ejtett a történet szürrealitása. Még a leghülyébb turisták is tudják, hogy New Yorkban éjszaka nem kirándulunk temetőkben, még harmadmagunkkal sem, nemhogy egyes-egyedül. Amikor a tag mindezt megindokolta azzal, hogy ő csupán a síri csend békéjét kereste arrafelé, azt kívántam, bár Mac is jelen volna, hogy a saját fülével hallja ezt az eszementet. Ha képes volna elfogultság nélkül tekinteni erre az alakra, akkor talán már rég távoltartási végzést kért volna, de nem, ő szentül hitt az Esőember ártatlanságában. Annyira különböző fényben láttuk ugyanazt a személyt, hogy lassan már kezdtem megkérdőjelezni a saját tudatállapotomat. Csak álmodnék, vagy mi a szar van itt? – Oké, ácsi. – Mély bólintással emeltem meg az egyik tenyeremet, és összevont szemöldökök alól néztem a férfira, akit félbeszakítottam. – Ha szereti a csendet, arra ott a nyilvános könyvtár. Tele van olyan alakokkal, mint maga, szerintem jól kijönnének egymással. Ezt inkább el is engedtem, még mielőtt Mac visszatérne és ismét elhűlne a modorom láttán. Tényleg az volt a szerencséje ennek a szerzetnek, hogy végül nem maradt velem édeskettesben. Ha a saját módszereimet eszközöltem volna, már régen túl lennénk ezen a sok szarakodáson, de annyira azért nem vagyok faszagyerek, hogy Mac jelenlétében is keménykedni merjek. Russo őrmester parancsoló hangvétele semmi Mackenzie őrmester duzzogásához képest.
Az őrmester időközben visszatért, de mindössze egy hálás pillantással illettem a kávéért, mivel az Esőember ekkor még a mondókája közepén járt. Merthogy én ilyen figyelmes hallgatóság vagyok. – Az Mr. Webben múlik, hogy perel-e – válaszoltam meg Mac kérdését egy vállvonással, majd meghúztam a felvizezett eszpresszóval megtöltött poharamat. Én az a fajta agybeteg vagyok, aki az összes lehetőség közül pont az americanót választja, na meg a hawaii pizzát. Azt hiszem, anyai ágon a génjeimbe lehet írva, hogy a sósat nem csak csípőssel, de édessel is kötelező keverni. – De ha már bírósághoz fordul, akkor érdemesebb a cserbenhagyásos gázolást meglovagolni, az talán még érdekelne is valakit. A koffeinlöket ellenére egy elcsigázott sóhaj hagyta el a mellkasomat. Magamba döntöttem a barna lötty maradékát, majd feltápászkodtam. Nem mondanám, hogy meggyőzött volna a tag, de az igazat megvallva kezdett elegem lenni ebből a szájtépésből. Lehet, hogy ezzel ő nincs tisztában, de Webbnek is voltak személyiségi jogai, és ezek magukba foglalták a bilincsmentes szabadságot is. Nyomós indok híján csakis magammal csesztem volna ki, ha a vaságyhoz kötözve otthagyom, úgyhogy hiába rázott tőle a hideg, szabadlábra kellett helyeznem.
Már az övemről leakasztott kulcsokkal csilingeltem, amikor a férfi ismét megszólalt. Magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért, de a kérdése hallatán a kezeim megálltak a levegőben. Kívülről csak annyi látszott, ahogy megütközve pislogok rá, de belül már éreztem azt a bizonyos hőhullámot, amint szétárad a mellkasomban. Azonnal tudtam, hogy el kell kotródnom onnan, mielőtt rám zárulnak a falak. – Én sem – nyögtem ki némi késéssel, majd kipislogtam a szememből a ködöt, és nekiestem a bilincsnek. A kurva életbe, a kezem máris remegett, pedig jó lett volna megtalálni azt a kulcslyukat, hogy minél hamarabb felszívódhassak innen. Lehetőleg úgy, hogy Macnek se tűnjön fel a derült égből idegroham. – Tessék, mostantól szabad ember. Kíváncsi vagyok, meddig – sóhajtottam, miután sikeresen lefejtettem Webbről a bilincset. Csak a látszat kedvéért bajlódtam azzal, hogy visszaakasszam az övemre, de közben már félúton voltam az ajtó felé, hogy Mac homlokára nyomhassak egy gyors csókot. – Otthon találkozunk, Csillagszemű. – Ennyit hintettem még el, és bár a tenyerem még a vállán simított végig, a lábaim már a küszöb felé vittek. Rohadtul lépnem kellett, mert Macnek a végén még maradt volna ideje megkérdezni, miért nem várom meg vele a műszak végét, ahogy szoktam. Mert nem láthat engem így, azért.
Kezdőlap
