* Kitartó
* Művelt
*Makacs
*Önfeláldozó
*Álmodozó
* Rettegésben él
* Szorgalmas

- Van egy közös tetoválása a legjobb barátnőjével, akit évek óta nem látott
- Szeret sétálni a naplementében
- Allergiás a macska és kutya szőrére
- Legnagyobb félelme, hogy a férje megtalálja és elveszi tőle a kislányát
- Utálja a munkáját
- Utálja a főbérlőjét
- Kedvenc könyve: Háború és Béke
- Kedvens sorozata: Outlander
- Kedvenc étele: mogyoróvaj
- Nagyon erős akcentussal beszél, néha összekeveri a szavakat
- Csak franciául káromkodik


Másfél éve, Párizs
Párizs minden embernek mást jelent. Van akinek a szerelem fővárosa, mások szimplán kalandot keresni utaznak ide, megint mások a Eifell torony csodálatos mivoltát szeretnék felfedezni. Számomra Párizs nem más, mint egy börtön. Itt születtem, itt nevelkedtem és úgy terveztem, hogy itt is fogom leélni az életem. Ember tervez, Isten végez, ahogyan mondani szokás. Gyors léptekkel haladok végig a macskaköves, félig kivilágított utcákon. Fejemen a szalmakalap teljesen behúzva a szemembe, éjszaka van, csak a csillagok világítanak az égen, de biztosnak kell lennem abban, hogy sem a férjem, sem pedig a családom nem szerez tudomást a tervemről. Csak cipőm koppanásának hangja töri meg a csendet, sehol egy autó, vagy ember aki éppen erre kószálna. A hatalmas, ódon, gót stílusú épület előtt megállok. Körbenézek, napszemüvegem a táskámba rejtem és minden gondolkodás nélkül lépek be az áporodott szagú épületbe. Néhány másodpercig elgondolkodom mielőtt ujjaim az iroda csengőjére tévednek. Életem legnagyobb és legmeghatározóbb döntését szándékozom meghozni éppen, azt hiszen elfogadható, ha egy kis kétely merül fel bennem. Monsieur Mathias mosolyogva nyitja ki az ajtót és invitál be a poros, kissé szűkös, és ebben a nyári éjszakában túl meleg lakásba.
- Madame DuPont, egy órával ezelőtt beszéltük meg a találkozót, már azt hittem el sem jön. Tessék csak, fáradjon be. mutat a kényelmesnek egyáltalán nem mondható fotel irányába.
- Nagyon sajnálom Monsieur Mathias, sajnos nem tudtam hamarabb jönni, a férjem szemmel tart, nem tudom, szerintem sejti, hogy valamire készülök. dobom le a kalapom a mellettünk ácsorgó üres kis asztal lapjára.
- Semmi gond, megértem, sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a dologban. Biztos, hogy végig akarja csinálni? A családja nagyon befolyásos, könnyen lehet, hogy az egész tervünk megsemmisül és még az országot sem tudja elhagyni...tudja... felemelem jobb kezem és csendre intem őt. Néhány percig csak bámul a férfit, majd az időközben elém tolt ásványvízbe kortyolok.
- Értékelem, hogy aggódik Monsieur, de nincs más választásom, mennem kell. Tizenhét évesen hozzá kényszerítettek egy nálam majdnem húsz évvel idősebb férfihez, mondván, hogy az jót tesz majd az üzleti kapcsolatainak. Tűrtem és hozzá mentem ahhoz az elviselhetetlen alakhoz, mert ez volt apám akarata. De most már elegem van, nem akarom, hogy a születendő gyermekem ugyanerre a sorsra jusson. Az apját gyűlölöm, de őt szeretni fogom és óvni, ha ennek nincs más módja, akkor megszököm. a férfi türelmesen hallgat végig, majd az íróasztala fiókjából elővesz egy vastag borítékot.
- Röstellem, de rendezhetnénk egyszer az anyagiakat? Bólintok, és én is előveszem táskámból a fehér borítékot, amiben pontosan annyi készpénz rejlik, amennyiben megegyeztünk. Minden további gondolkodás nélkül nyújtom át neki, és türelmesen megvárom, amíg megszámolja.
- Rendben van. Minden itt van a borítékban amire szüksége van. Útlevél, vízum, személy azonossági, anyakönyvi kivonat. tolja felém a sárga borítékot.
- Céline Rosalinde DuPont nem létezik többé. Az ön neve Dominique Léah Chevaliér, özvegy. A férje egy évvel ezelőtt hunyt el egy közúti balesetben, ön pedig új életet kezdeni utazik Amerikába. Családja, testvérei nincsenek, árvaházban nevelkedett, nem tudja pontosan, hogy honnan származik. A tanulmányait nem módosítottam, pusztán a nevet. Ne feledje, bárhová is megy, Céline már nem létezik. Sikerült önnek munkavállalói vízumot biztosítani, de amint lehet munkába is kell állnia. tart egy kis szünetet amíg tölt magának a szekrényében őrzött Whiskey-ből.
- Minden világos?
Bólintok, miközben az új nevemre szóló útlevelet tanulmányozom.
- Madame DuPont, pontosan egy hét múlva  indul a gép New Yorkba, a fiam fogja kivinni a reptérre. Javaslom, hogy addig szedjen össze annyi pénzt, vagy értéktárgyat amennyit csak bír. Szüksége lesz rá. Nem akarom hiú ábrándokkal éltetni, nagyon nehéz lesz, de nem lehetetlen. Kívánom a legjobbakat, Madame Chevaliér. Mosolyt erőltetve az arcomra rázok vele kezet. Ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem félek, akkor hazudnék. Rettegek, mert nem tudom mi vár rám, hogyan fogok egyedül boldogulni egy ismeretlen országban, egy kisbabával, de tudom, hogy meg kell tennem, mert jobb jövőt szeretnék biztosítani neki. Ugyanolyan csendesen, saját gondolataimba merülve hagytam magam mögött Monsieur Mathias kopaszodó alakját, mint ahogyan jöttem.

Napjaink.

Amerika. Az álmok és lehetőségek otthona. Én is hatalmas tervekkel és elhatározással jöttem ide, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem lesz az életem fenékig tejfel, és bizony sok mindenről le kell majd mondanom, ami azelőtt az életem része volt. Új szokásokat felvenni, megismerni a várost, elsajátítani a nyelvet és helytállni, mint anya. Fáradtan keresem a kulcsomat a kabátom zsebében, alig várom már, hogy magamhoz öleljem a kislányomat és magam mögött hagyva a szállodai munka fáradalmait, estére végre tartalmas időt töltsek vele. Assia lett életem egyetlen értelme, miatta tartok ki még mindig, az ő mosolya segít abban, hogy ne adjam fel. Szükségem van rá, talán sokkal jobban, mint amennyire neki van szüksége rám. Mrs White pufók arca fogad a konyhában.
- Jó estét asszonyom, a kislány odabent alszik. köszön vidáman amikor megpillant. Hozzá szoktam már az idős nő jelenlétéhez, amióta itt élek tulajdonképpen ő az egyetlen ember, aki segítségemre siet minden alkalommal amikor szükségem van rá. Megszoktam émelyítően édes illatát a lakásban, és nem elhanyagolható dolog, hogy Assia lányom is kedveli őt. Fogalmam sincs, hogy az idős hölgy nélkül hogyan boldogulnék egyedül.
- Tudom, hogy kelleni ma fizetni, de sajnos nem tehetem. Sajnálom Rose, tudna várni néhány nap? lesütöm tekintetem. A pénz amit elloptam a férjemtől viszonylag gyorsan elfogyott, túl gyorsan ami azt illeti, és azóta valójában egyik napról a másikra élünk.
- Semmi gond, Miss Chevaliér. Tudja, én már régóta nem a pénz miatt jövök, nekem soha nem volt gyermekem és örömmel segítek önnek. Talán soha nem leszek képes meghálálni neki azt a rengeteg mennyiségű segítséget, amit kaptam tőle.
- Most viszont mennem kell. Két nap múlva találkozunk. mosolyogva simít végig a vállamon és a következő pillanatban már hallom ahogyan becsukja maga mögött az ajtót. Néhány percig még tanácstalanul álldogálok a picike konyha közepén, majd óvatosan sétálok be a kislányom szobájába. Csak állok a kiságy mellett és figyelem ahogyan alszik. Olyan békés, annyira gyönyörű és én annyira szeretnék jobb életet biztosítani neki. Csődöt mondtam, mint anya. Azért jöttem idáig, azért élek még mindig rettegésben, mert azt szerettem volna, hogy neki egészséges és boldog élete legyen, és egyre inkább azt érzem, hogy nem tudom teljesíteni a magamnak tett ígéretet.
- Tudom, hogy itthon vagy te francia tyúk. Nyisd ki az ajtót, vagy berúgom. a főbérlő mennydörgő hangját hallva összerezzenek. Gyors léptekkel hagyom magára a kislányom, hogy kitárjam az apró lakás kopott ajtaját az udvariasnak egyáltalán nem nevezhető férfi előtt.
- Tegnap kellett volna kifizetni a bérleti díjat! Most már kezd elfogyni a türelmem, ezzel együtt négy havival lógsz nekem. Kérem a pénzem! néz rám dühösen. Nyelek egy hatalmasat és néhány lépést hátrálok, attól félek, hogy dühében bármelyik pillanatban hozzám vág valamit.
- Nincs pénz Mr...
- Nincs pénz, nincs pénz, ezt hallom már hónapok óta, kezd elegem lenni a nyafogásodból kislány. Nem vagyok én az apád, hogy eltartsalak. Ennek a lakásnak ára van, amit te nem fizetsz ki...
- ígérem, hogy fogom...
- Nem érdekelnek a hazugságaid. Elmondom mi fog történni, hogy lásd mennyire úriember vagyok, még választási lehetőséget is kapsz. Első, kifizeted rövid határidőn belül az elmúlt négy hónap bérleti díját, természetesen kamattal, és minden hónapban óramű pontosággal perkálod a zsét. Második opció, kibaszlak innen a picsába a szaros kölyköddel együtt és kiadom olyannak a lakást, aki tudja is fizetni, sőt, a kellemetlenségek miatt amit okoztál nekem, még a gyámügyet is értesíthetem. Ezt szeretnéd? megrázom a fejem. Nem, egyáltalán nem szeretném megkockáztatni, hogy esetleg elveszítsem azt, aki a legfontosabb az életemben.
- Viszont, van itt még egy lehetőség....ha hajlandó vagy a bájaiddal megfizetni a tartozásod, akkor nem csinálok ügyet ebből az egész félreértésből, már ha érted mire gondolok édesem. lép hozzám közelebb, orromat megcsapja a dohány kesernyés szaga, el kell fordítanom a fejem, hogy ne lássa eltorzult arcvonásaimat. - Csak egy kis szex meg szopás, nem nagy ügy, igaz? Megéri, hogy itt maradhass a lakásban a kölyköddel együtt... undorral az arcomon nézek rá.
- Más lehetőség?
Próbálom menteni magam attól, hogy ilyen szituációba keveredjek. Gúnyos mosoly terül szét az arcán, és minden tétovázás nélkül markol rá a mellemre.
- Nem vagyok én a kibaszott szeretet szolgálat...De természetesen te döntesz, ha jó leszel hozzám, akkor holnap nem fognak az ajtódon dörömbölni...ellenben, jobb ha készíted a csomagod és könnyes búcsút veszel a szarostól. El sem tudom mondani, hogy milyen érzések kavarognak most bennem, az undortól, a halálfélelemig szinte minden. Bólintok.
- Holnap este...jöjjön vissza...motyogom csendesen szavaimat, és kerülöm a tekintetét.
- Jó döntés cicababa! morogja maga elé a szavakat, majd mintha mi sem történt volna tovább áll. Egyedül maradtam a gondolataimmal és könnyeimmel.