"A férfiak nem felnőnek, csak megnőnek." Ez különösen igaz az olyanokra,  mint Daniel; aranyifjúk, playboyok, gazdag kis pöcsök, akiknek fogalma sincs, mi fán terem a munka. Vannak mondjuk céljaik, amikért talán még dolgoznak is, de nem tudják, milyen pusztán azért dolgozni, hogy létezhess; főleg nem azért létezni, hogy dolgozhass.

A maga nemében meglehetősen egyszerű fazon, lenyűgözi az, ami a legtöbb korabelit, csinos lányok, hangos partik, akciófilmek meg a SuperBowl. Sok dolgot el lehet mondani róla, de azt, hogy nem veszi komolyan a focit, nem; és bárki, aki szerint sportolónak lenni nem igazi foglalkozás, azzal ámítja saját magát, hogy Dan esetleg nem húz be neki egy jobb egyenest csak azért, mert kisebb nála.  (Márpedig a maga 194 centijével és százhúsz kilójával a legtöbben kisebbek nála.)

Életvidám, pozitív szemléletű, általában olyannak tűnő, akinek minden nap élete legjobbja. Ember-központú, egyedül nem érzi jól magát. Hajlamos felkapni a vizet, de ezek inkább hirtelen impulzusok, az évekig dédelgetett harag nem jellemző rá, főleg azért, mert emberekre is ritkán emlékszik évek távlatából. Az biztos, hogy az sem ő lesz, aki a Facebook segítsége nélkül emlékszik a születésnapodra.

Az érzelemkifejezéssel, hálával, örömmel, büszkeséggel nincs gondja, a pozitív dolgokat mindig is könnyen teregette ki, a másikkal meg megbírkózik egymaga. Vannak témák, amik érzékenyen érintik, ezt általában hangmegemeléssel és esetleg egy, az akasztóról leütött bokszzsákkal fejezi ki. Könnyen kezd reménykedni, néha egészen elvadult ötletei vannak a világról, meg arról, hogyan működnek benne a dolgok, amióta pedig úgymond kirúgták az előző, fényűző életéből, sokszor teljesen el van veszve. Ez az átlagosnál több, morgós napot jelent a számára.

Hajlamos nagyzolni, fellengősnek hatni a megjegyzéseivel; néha véletlenül alakul így, mert fogalma sincs, hogy ezzel megbánt másokat (Persze, hogy voltam már Tokióban! Ki nem?!), néha meg egészen direkt mászik a másik arcába. Szeret flamencót táncolni mások idegein, mondhatnánk, hogy így fejezi ki a szeretetét, valójában azonban legtöbbször csak unatkozik, és ha túlzottan lecsendesedik számára a közeg felszíne, akkor nem hogy kacsázni kezd a kollektív tudat taván, de egyenesen dinamittal robbant. Sokak szerint tenyérbe mászó és túlontúl magabiztos, a gyerekességről nem is szólva. Kétségtelenül önző és nárcisztikus, ám annyi empátiát mégis sikerült belénevelni, hogy ha rávilágítanak a tettei okozta fájdalomra, elgondolkodik rajta.
Talán.

2018. november 17.

Vér dobol a fülemben, olyan erőszakosan és hangosan, hogy az ősi dobokra emlékeztető tamtamja minden másra süketté tesz; érzem, mintsem hallom saját levegővételem, ami mélyebb és tudatosabb, mint máskor. A csapat tagjai összemosódó kék-fehér foltokkén ugrálnak előttem; mintha a kép rugózna, valójában azonban én pattogom egy helyben. Az Edző szól rám mindig, hogy melegítsek be a meccs előtt és tartsam is magam mozgásban, de most nélküle is eleget tennék az izmaimban feszülő parancsnak. Ha nem szedném a lábam, úgy érzem, felrobbannék.
Hirtelen valaki meglök oldalról, és hirtelen visszatérek a jelenbe.
– Megvagy? – vigyorog rám Parker. Most verekedhette magát előre, mert egy perce még nem volt itt. Vagy több is eltelt azóta?
Megrázom a fejemet, nem válaszként, csak úgy, hogy kitisztítsam. – Csak a meccs-vakság.
Mindenkivel előfordul; nevezhetjük izgatottságnak, koncentrációnak, tököm tudja. Nem is tudatos döntés, egyszerűen bekerülsz ebbe a buborékba, amikor az összes gondolatodat kizárod, és csakis a győzelem visszhangzik a fejedben. A stratégiák, amiket az utolsó percben is újra meg újra átvettünk. Az Edző, a csapat, a logó a pomponlányok ruháján. Még nem vagy ott, de már érzed a pálya fűjének süppedését, az eső utáni illatot a levegőben.
Belekapaszkodom a vállvédő protektorrácsába a nyakamnál, úgy nézek fel az öltözőhöz vezető folyosó betonplafonjára. A zárt ajtó ellenére is hallani lehet a tömeg szurkolását odakint, a falak szinte beleremegnek a felette lévő pódiumon a hangszórókból szóló zenére dobogó közönségbe.
Lepillantok Parkerre a szemem sarkából. – Te egyben vagy?
– Készülök kifutni egy pályára tele akkora medvékkel, mint te, és mind rám akarja vetni majd magát a kibaszott labdáért. Mit gondolsz? – nevet fel, a sisak rácsát basztatva. Vigyorogva dobom át a vállán a karomat, valószínűleg fejbe is vágva a kezemben tartott sisakommal.
– Megvédem azt a gizda segged, ne aggódj! – biztosítom önbizalomtól fűtve. Még én sem tudom, ezzel őt akarom-e meggyőzni, vagy magamat, de még hozzáteszem: – Baromi jó érzésem van a mai meccsről, ember!
– Kinyírjuk a cornelles barmokat?
– Olyan Micimackót faragunk a seggükből, mint tavaly!
Nem tudom, Ramirez, a quarterback mikor kezdett beszélni, de az edző már nagyon el van érzékenyülve (amit azzal fejez ki, hogy dühtől vöröslő pofával ordít rá a hátvédekre, hogy figyeljenek), és a beszéd nagy részéről le is maradtam.
– ...de ez az Empire State Kupa, és itt nem pontokért játszunk, hanem a kibaszott városi elsőbbségért! New York a mi városunk, ők meg húzhatnak vissza Ithacába! Oroszlánok vagyunk, hogy bassza meg az ég!
– Oroszlánok! Who owns New York? C-O-L-U-M-B-I-A! – harsogom a többiekkel együtt; Ramirez mint mindig, most is jól időzített, és amint odakint, a falak végett elnyomva felcsendülnek az egyetemi dal első hangjai, a tömeggel együtt kapcsolódunk be a szövegbe.
– Kéz és lábtörést, seggfej – lök odébb Parker, miközben a rövid bevezető dal után már a fight songunk első rigmusai csendülnek fel.
Nevetve kapom a fejemre a sisakot, a mellettem elsuhanó edző pedig többek között az én sisakom tetejét is megkopogtatja, úgy, hogy visszhangzani kezd tőle a fejem. Nem törődünk vele, már megszoktuk; a kilencvenes évek közepén ő volt az irányító a csapatban. – Erre születtem, te baromarcú!
A tudatom mélyén megjelenik egy hang, ami megfen a sok káromkodásért, ami idebent történik, és gyanúsan emlékeztet anya hangjára. A szívem megint veszettmód kezd dübörögni anya gondolatára; megígérte, hogy eljön a meccsre. Muszáj eljönnie, a kezdőcsapatban játszom, ott még sosem látott, és érzem, hogy ez megint a mi évünk lesz, a Cornell meg megbaszhatja.
Egyszercsak fényár önti el a folyosót, ahol lassan kezdett élhetetlenné válni a levegő a sok összeszoruló ember végett. Megindul az első sor Ramirez vezetésével, futólépésben, én pedig sípoló füllel indulok meg az ötödik sorban. Néhány technikus sürög a kijelölt útvonal mellett, de egészen addig semmit sem látok és hallok, míg át nem érünk a hatalmas, kék oroszlánt nyitott szájjal ábrázoló kapu füstfelhőjén.
Akkor pedig minden inger egyszerre szabadul rám, mintha egy tornádó szeméből léptem volna ki.
Az egész Wien Stadion tömve van emberekkel, a tömeg színes-hullámzó foltokká alakul át a szemeim előtt. Ahogy végigfutunk a pályán a kijelölt vonalig, ahol fel kell sorakoznunk, a rezesbanda teljes beleéléssel játssza az indulót, aminek a javarészt egyetemistákból álló közönség teljes tüdejéből énekli a szövegét.
Columbia! Columbia! Shouting her name forever! Roar, Lion, Roar! For Alma Mater on the Hudson Shore...
Van az egész szituációban valami ösztönösen pezsdítő, elemi és mellkason ütő, amitől izgatottság árad szét bennem. Sosem fogom tudni megunni ezt az érzést, az első néhány pillanatot a pályán, szinte jobb is, mint a touchdown érzése.
Nem lehet nem széles vigyorral bámulni fel a közönségre, ahogy felsorakozunk, az én tekintetem azonban az előre foglalt helyeimet kutatja. Hamar meg is pillantom a vörös foltot, amit kerestem; azonban hiába próbálja takargatni, innen is jól látom, hogy van mellette három üres szék.
El kéne, hogy keserítsen, és egy kicsit meg is teszi. Megígérték. Megfeszül az állkapcsom, ám végül csak dacosan fújom fel magam. Meg fogom mutatni nekik, hogy mit hagytak ki; és rohadjanak meg, akkor is nyerni fogunk.

* * *

– Na, kié New York?
– Oroszlánok!
– Kié a kibaszott New York?!
– A miénk! Oroszlánok!
– Ó, igen! – csapok bele a felém kinyújtott kézbe. Nem jut eszembe a srác neve, idén van az első éve a csapatban, és ma a pályán sem volt, de azért megérdemli; a miheztartás végett azonban a kelleténél erősebben ütöm hozzá a vállam az övéhez. Amint sikerült leszakítania minket a pályáról, az Edző tartott egy öt perces beszédet arról, hogy mennyire büszke ránk. Ez persze azt jelentette, hogy felsorolta az összes hibát, amit vétettünk, amivel jobb lehetett volna (ezzel anyára emlékeztetett), dagadó nyaki ütőérrel harsogta túl az éljenzést és közölte, hogy ha ez a nyereség a fejünkbe mer szállni, személyesen jön el mindenkihez az éjszaka közepén és köt csomót a herénkre, hátha attól lenyugszunk. Kilátásba helyezett egy edzőtábort, meg dupla annyi kötelező részvételt a tavaszi szezon előtt.
De tényleg büszke volt ránk, tudom. Vállon veregetett, és azt mondta, hogy az enyémnél rusnyább touchdownt ez az egyetem még nem látott. Ez nála hatalmas dicséret.
– Megmondtam vagy nem mondtam, te seggfej? – vágódom be Parker mellé az öltözőszekrényeknél. Az imént végeztem a zuhanyzóban, de a légzésem még mindig kicsit felszínesebb az átlagosnál.
Parker magában röhög, ahogy végigpörget a telefonja üzenetei között. – Mázlista egy seggfej vagy, hogy rohadj meg.
– Nem mázli – felelem könnyedén, majd tartok egy kis szünetet, míg áthúzom a fejemen a szürke pólót. Vigyorogva folytatom. – Te-het-kibaszott-ség, ember. Három touchdown! Három!
– Szép volt, haver! – halad el mellettem Ramirez, és oda sem figyelve adok neki egy öklöst.
– Nem azért, hogy menőzzek...
– Mindig menőzöl.
– De a Giantstől is voltak ma itt, és az edző szerint tetszett, amit láttak! – tárom szét a karjaim, és fellengzős felsőtest-mozdulatokkal hívom fel magamra Parker figyelmét, aki erre hozzám vágja a saját átizzadt mezemet.
– Néha nagyon utállak – röhögi, ahogy bevágja a szekrénye ajtaját. Hasonlóan teszek én is, begyűröm a mezt a sporttáskába, aztán felkapva a vállamra dobom. Parker már hátrál, gondolom a barátnője várja kint, de azért még rám mutat. – Hé, jössz ma ünnepelni a srácokkal?
– Esőnap, haver – csóválom meg a fejem, de a vigyorom csak szélesedik. – Randim van. Pomponlááááány.
Parker hitetlenkedve rázza a fejét egy grimasz kíséretében. – Kibaszott klisé, öreg! De legalább a kajájáért nem kell majd fizetned.
Váltok még néhány szót Ramirezzel és Dixonnal a holnaputáni edzést illetően, aztán én is követem a kifelé szállingózó játékosokat. Az öltözőhöz vezető szűk folyosó visszhangzik az örömujjongástól; a végén lévő nyílás vaskeretéhez, mint minden meccs után, felugrom, és adok egy pacsit az odafestett és a sok focista tenyér-koptatásától lassan alig látszó oroszlánra.
Mellkasom mélyéről feltörő woohoo-val pattanok oda a vörös üstökű nőhöz, aki csak mosolyogva csóválja a fejét. A mellette szobrozó legidősebb húgom, Jess (aki mint mindig, most is épp a tabletjébe mélyedve tanul, és egy pillantásra sem igen méltat, mivel szerinte az egyetemek indokolatlanul fordítanak magas összegeket sportokra, miközben az ő hülye robotikai programjaik még többet érdemelnének), csak a fejét csóválja. Szerinte ősember vagyok. Szerintem meg a macskái fogják felfalni vénlányként.
– Annyira büszkék vagyunk rád, Danny! – ölel magához anya, és nem tagadom, jól esik, meg amúgy is kinőttem már abból a korszakból, amikor minden ilyen gesztus undorított, úgyhogy csak ledobom a táskámat magunk mellé, és a mellkasomhoz ölelem. Gyerekként annyival nagyobbnak tűnt. – Az én óriás babám...! Belegondolni, hogy egyszer itt voltál, a pocakomban...
– Oké, anya, ennyi elég! – emelem fel a kezemet. Vannak dolgok, amiket nem akarsz tudni. Fúj. – És hol van anya...?
Pont ekkor halad el mellettünk az egyik hangosító-technikus srác, Greenberg. Nem tehetek róla, egyszerűen utálom; van egy közös óránk, és ő az a típusú idióta, aki mikor a tanár megkérdezi, van-e kérdés az óra végén, ő feltesz hatot. Most pedig úgy kapja fel a fejét az egyik hangszóró fölé hajolva, mintha hozzá szóltam volna. Még grimaszol is.
– Igen, Greenberg, két anyám van! Lépj túl rajta! – dörrenek rá hunyorogva, mire vállat von és visszafordul, bár vonakodva.
Anya (az, aki megszült) a sála szálaival játszik. Mindig ezt csinálja, ha ideges. – Nagyon szeretett volna eljönni, tudod, de volt az a konferenciahívása... Kína a világ másik felén van, nem lehet akármikor tartani, és jobb békében lenni velük, te is tudod...!
– Ja, tudom – vonom meg a vállam. Igazából nem lepődtem meg rajta, egy cseppet sem. Mindig ezt csinálja, főleg azért, mert szerinte a focival nem megyek semmire. Ha majd díjat veszel át, akkor feltétlenül ott leszek, vagy valami ilyen hülyeség. Azóta ilyen velem, hogy kibuktam a Whartonról. – És apa...?
Greenberg, aki valamiért még mindig mellettünk molyol, erre teljes döbbenettel az arcán egyenesedek fel. – He...?
– Apám is van, igen. Esküszöm, Greenberg, ha nem húzol el innét, a kapu póznájára kötözlek. Megint.
Ez azért már megteszi a hatását.
– A kisebbeket fenyegetni erőszakkal, annyira tipikusan focista...! – A lehető legcsúnyább pillantást vetem Jessre. Ő is azóta ilyen velem, hogy kibuktam a... Nem, igazából ő születésétől kezdve ilyen.
– Apádékat meg ott fogták Hawaii-n – sóhajtja anya, mint ez valóban annyira borzasztó volna. Egy ötcsillagos luxusszállón hentereg a sokadik feleségével, aki egy huszassal fiatalabb nála. Szerintem ez a legkevésbé sem gyászos hír. – De nem baj,  már szóltam az étteremnek, hogy elmegyünk ilyen szépen, hatan...! Kicsit kevesebb a nyüzsgés.
– I-igen, ami azt illeti... – teszek egy lépést hátra, hogy jobban a szemébe nézhessek, és felvehessem a lehető legellenállhatatlanabb ázott kiskutya kifejezésemet. – Szóval, lenne itt egy lány...
– Hát, azt megértem! – húzódik széles mosoly anya arcára. Oké, tudom, hogy ez furán hangzik, de annak ellenére, hogy már közelebb van az ötvenhez, meg hogy azzal a vézna testével kinyomott magából engem meg a négy kilómat, egészen jól tartja magát. Azt mégsem mondhatom, hogy jó csaj; az anyám. Fúj. – És gondolom egyedül akarsz ünnepelni vele...
– Ó, igen! – tátogom árulkodó vigyorral.
– Gondolom pomponlány, mi? – pislant fel a tabletből Jess, és feljebb nyomja az orrán a szemüvegét. Még csak nincs is rá szüksége szerintem, csak így tudja igazán kifejezni a belső gyíkját. Meg a sok kockás plédcuccal, amit hord. – Annyira tipikus! Tudod, a lányokat a belsőjükért is lehet szeretni...!
– Ja, majd elismétlem, hogy ezt mondtad a bírósági tárgyaláson, ahol sorozatgyilkosságért fogsz ülni.
Jess erre végre leengedi a tabletet és rám emeli a tekintetét. – Ebből sosem nősz ki?
– Mint te a buborékból, ahol élsz. A magányos gyík buborékból.
– Anya, már megint csinálja! – toppant, én meg jót nevetnék, de helyette inkább óvatosan artikulálva, a szememet meresztve suttogom: – Nyo-mi...
– Anya...!
– Oké, ezt fejezzétek be! – lép közénk anya, szó szerint. Egy pillanatra átfut az arcán egy mérges grimasz (az én mellkasomat meg megkocogtatja a bűntudat emiatt, de csak egy pillanatra), aztán sóhajt és elmosolyodik. – Ha szeretnéd, természetesen nyugodtan lehetsz a barátnőddel. A kicsiknek amúgy is sok a házijuk.
– Nem vagyok kicsi – szólal meg mögülünk egy morcos gyerekhang.
Nem is nézek oda, reflexből fordulok egyet, hogy a hónom alá csapjam Bent. – Hééé, öcskös...!
– Ne már, Danny, tegyél le!
Pedig én szívesen forgatnám még egy kicsit, csak hogy az agyára mehessek. De anya előbb szólal meg. – Daniel, tedd le az öcsédet.
– Engem felvehetsz! – pattan elém Zoe is, aki még mindig azt a tiarát viseli, amit a tizedik születésnapjára kapott egy hónapja. Anya nem tudja lebeszélni róla, egyik sem.
– Majd máskor, hercegnő. Most épp marha jól néz ki a hajam – simítom végig körülötte a levegőt. Aztán lehajolok, hogy szemmagasságban lehessek vele. – Ugye nem haragszol meg, ha nem most ünnepeljük meg a, teszem hozzá, bravúros győzelmünket és a születésnapomat, hanem majd később?
– Nem, elleszek. Amúgy is szívesebben ettem volna pizzát, mint a Vörös Homárban.
– És te sem haragszol, ugye, öcskös? – nézek az ikerpár másik felére, aki csak megvonja a vállát. A zsebembe túrok, és előhúzok két huszast, amit feléjük tartok. – Helyes. A jó gyerekeknek utószületésnapi ajándék jár...
Jó érzés ilyen nagyvonalúnak lenni. Én amúgy is elkávéztam volna.
– Persze, fizesd le őket, ez aztán nagyon felelősségteljes! – morogja Jess, de tudom, hogy csak irigy, mert az ő anyja (a kettő közül a zsémbesebbik és ázsiaibb) nem hajlandó zsebpénzt adni, mondván, a pénzért meg kell dolgozni. Úgyhogy ő csak az egyik anyánktól kap, én meg még apától is. Aztán gúnyos mosolyra húzza a száját. – A helyedben elkezdenék jobban bánni a pénzzel.
– He?
– Semmi, kicsim, ne is törődj vele – vonja magára a figyelmemet anya, majd kihalászik egy üdvözlőkártyát a táskájából és felém nyújtja. A mosolyában van valami fura, de igazából gőzöm sincs, micsoda. – Ezt majd olvasd el, jó? És akkor találkozunk...
– Vasárnap. Mondjuk. Villásreggeli?
– Csodálatosan hangzik.
A csarnok másik felében megpillantom Chelsea-t. Már átöltözött, de a szövetkabátja alól elővillanó ruha kivágása véglegesen elvonja a figyelmem a családomról.
– Jó, akkor én most rohanok – hajolok oda egy puszit adni anya arcára, majd ezzel az erővel a kabátom belső zsebébe hajtom a lapot, a táskát pedig anya kezébe nyomom. – Lennél olyan jó, hogy ezt kimosod nekem...?
– Amit csak szeretnél.
– Szeretlek!
– Tudod, hogy így sosem nő fel, ugye?
– Engem legalább nem a macskáim falnak majd fel.

* * *

– Az micsoda?
Ilyen lehet az is, mikor Casey egyik poénja túl fergetegesre sikerül a közgazdaságtan előadás közepén, és az éles röhögés-hullám félbeszakítja a proffot. Nem sokszor éreztem magam rosszul miatta, elvégre, proff, szóval ezért fizetik, de basszus, ha ilyen rossz érzés, a végén még megbánom.
Frusztrált sóhajjal szakítom el ajkaimat Chelsea nyakának puha, illatos bőrétől, a testsúlyomat pedig áthelyezem a jobb karomra és lábamra, hogy félig közé és a kanapé bőrpárnái közé ékelődve követhessem a tekintetét.
Először fogalmam sincs, mire céloz. A dohányzóasztal viszonylag tiszta, már a borospoharakat leszámítva (utálom a bort, de a lányok csípik, ha klasszikban nyomod valamiért, gondolom kevésbé érzik magukat könnyűvérűnek vagy tudom is én), a konyhapulton Alexa fénye pislákol, a kijelzőn egy szám címe megy, de ötletem sincs, melyik; a hangszórókból szól, de már rég nem tudom, hol tartunk a lejátszási listán. A nagy üvegablakokon beszűrődik New York éjszakai fénye, de azért csak nem erre gondol.
Aztán kiszúrom a fotelre dobott kabátomat, meg azt a fehér foltot, ami kilóg a zsebéből.
– Csak egy születésnapi kártya, vagy ilyesmi – legyintek, és fordulnék vissza, hogy folytassam, amit abbahagytunk, de Chels a mellkasomra rakja a kezét.
– Szülinapod van?
– Egy hete volt. Nem érdekes, majd megnézem.
– Anyukádtól van?
– Igen, de...
Feltolja magát ülőhelyzetbe, én meg egy hörgéssel könyvelem el, hogy komolyan gondolja. – Jaj, de izgi! Nézzük meg! Megnézhetem?
– Nem akarsz inkább valami mást nézni? – Mármint, most komolyan. Az egy kibaszott üdvözlőkártya, meg némi pénz, gondolom. Amit én akarok mutatni neki, az majdnem tíz évnyi kemény munka és kondibérlet eredménye. Meg amit az égiek és a szüleim génkoktélja adott. Hahó!
Mintha meg sem hallana, úgy pattan fel alólam, és vigyorogva sétál oda a fotelhez. Fogalma sincs a kínzásról, amit átélek, ahogy az alsónemű által is alig takart sziluettjét figyelem, meg azt a ringást a lépteiben. Valószínűleg a pia hatása, de akkor is.
– Bontsd ki! – huppan vissza mellém vidáman, és félmeztelenségének teljes magabiztosságában (basszus!) kapcsolja fel a kanapé melletti lámpát.  
Sóhajtva engedelmeskedem a parancsnak és darabjaira tépem a borítékot, hogy aztán kinyissam a minden bizonnyal nagyon megalázó feliratos-képes kártyát, amiből, mint mondtam, rögtön ki is csúszik egy százdolláros. Nem érdekel, hová suhan a levegőben, az sem, ha ráülök és széttépődik. Aprópénz.
– Azt mondja... Fiacskám, blablabla... Emlékszel apád történetére arról, a nagyapád hogyan képezte ki megfelelő utódjává? Mikor huszonegy éves lett, kapott tőle száz dollárt, majd befagyasztotta a számláit, és ez volt a legnagyobb ajándék, amit tőle kaphatott. – Összeráncolom a szemöldököm. Oké, ez fura. Kicsit kevesebb az éltetés, mint máskor. Lehet, hogy ők is sok bort ittak. – Megtanította a felelősségre, az önálló döntéshozás fontosságára, erőt és ötleteket adott a jövőre nézve. Alig várjuk, hogy kiderüljön, te mihez kezdesz ezzel a lehetőséggel. Lépj ki a világba, és tégy minket büszkévé. Anya, anya és apa.
Lassan szakítom el tekintetem a kézzel írott betűkről, amik eleve indokolatlanok, ki ír a mai világban? De nem egészen értem. A szavakat külön-külön igen, de most, így, egyben, nem értem, mi közük egymáshoz.
Chelsea egy kicsit előbb tér magához. – Várj, téged most... Kitagadtak?
Nem tudom eldönteni, hogy nevessek vagy horkantsak, úgyhogy mindkettőt teszem. – Pff, ugyan, dehogy is! – Hátradőlök a kanapén, bal karomat átvetem a támlán. Nincs az az isten, hogy kitagadjanak. De ha meg is teszik, biztosan nem egy levélben, amiről még csak nem is garantált, hogy elolvasom.
Ugye?
Valami ismeretlen és hideg szorítja össze a mellkasom. Talán pánik, talán nem, ezt sosem tudjuk meg. – Ugye most nem tagadtak ki?!

– Dehogy, kincsem, persze, hogy nem tagadtunk ki!
Anya hangja megnyugtató bizonyossággal szól a telefon másik végéről. Mintha egy kilenc tonnás széfet emeltek volna le a mellkasomról. Kifújom a régóta bent tartogatott levegőt, és lehunyt szemmel döntöm a homlokom a nappali-konyha hideg üvegtáblájának. Kint esett, mint mindig. Itt mindig esik, de most még ennek is örülök.
– Csak a pénzcsapot zárjuk el.
– Ezt mégis hogy érted? Milyen pénzcsapot?!
– A tiédet... A miénket.
Oké, megint itt van az a hideg valami, és csak én érzem, vagy tényleg kevés lett a levegő idebent hirtelen?
– Hogy érted, hogy elzárod?!
– Édesem, drágám, életem, ne pánikolj, rendben? Nyugodj meg...
– Mégis hogy nyugodjak meg? Az előbb közölted, hogy nem kapok több pénzt! Hogyan kellene eltartanom magamat? – Idegesen járkálok körbe-körbe, a gondolatok olyan sietősen kergetik egymást, hogy belefájdul a fejem. Chelsea a kanapé sarkába húzódott, és a körmét nézegeti.
– Ne aggódj, természetesen nem veszünk el tőled mindent. A lakásodat megtarthatod. Hidd el, drágám, ez sokkal, sokkal több, mint amivel sokan mások kezdik...
– De most nem másokról van szó, hanem rólam! – Sose emelem meg a hangom anyával. Na jó, ezzel az anyámmal nem, de a másik megérdemli. Néha. A hajamba túrok, és kinézek az esőcseppektől amorf városképre. Valahol ott a túloldalán selyemhálóingben meg drága borral a kezében ücsörög az anyám a nappalinkban, és a Fendi Casa-renovált falat nézegeti. Mindig elkezd a távolba bámulni, ha megbántom, és ez régen megijesztett. Azelőtt csinálta, hogy sírni kezdene, azt meg utálom.
De ketten játsszuk ezt a játékot. – Anya... csináltam valami rosszat?
– Kicsim...
– Mert ha arról van szó, bocsánatot kérek! Én... Izé... Jobban fogok tanulni! Még Greenberget is felkarolom, ha arról van szó! Vagy az a baj, hogy seggarc voltam Jess-el? Mert változtatok rajta..!
– Nem, édesem, nem csináltál semmit rosszul. Egyszerűen beszéltünk róla, és úgy láttuk jónak...
– Mi ez a többesszám? ... Ez az ő ötlete volt, mi?
– Kié?
– Anyáé! Tudod, hogy utál, mióta kirúgtak a Whartonról! Sőt, szerintem az elejétől kezdve utál.
– Jaj, dehogy utál!
– Dehogynem! Mikor kilenc éves voltam és te Afrikában voltál, ő csomagolta az ebédemet. A többiek puszit kaptak, meg bíztatást. Tudod, ő mit írt az enyémre? Jobban is mehetne. Anya. Semmi "szeretlek, anya", semmi "puszi, anya". Csak így. Anya.
Anya sóhajt a vonal végén, és feltételezem, hogy iszik egy nagy kortyot a borából. Én ezzel párhuzamosan húzok egyet a vodkásüvegből, meglehetősen morcos képpel. Tudom, hogy Ő találta ki, mindegy, miről van szó.
– Daniel, nézd, ez nem az anyád ötlete volt. Ez egy közös elhatározás mindannyiunk részéről, egy olyan döntés, ami mindenki érdekét szolgálja, de legfőképp a tiédet! Ne hidd azt, hogy nem szeretünk; motiválni szeretnénk, hogy még jobbá fejlődhess, mint amilyen már most is vagy. Hogy aztán egy nap majd apád helyére kerülhess a cég élén, és...!
Még mond valamit, de nem hallom, mert a fülem megint sípolni kezd, a szívem meg dübörögni. Ez nem a meccs-vakság; ez most valami hideg és fájdalmas. Hirtelen a bal vállam is sajogni kezd, azzal vettem le az egyik tagot a meccsen, mikor rá akarta vetni magát Parkerre.
Apa meg a cége, persze. Saramo Corp, persze. Tíz éve fent van a Forbes top 500 listájában. A kibaszott Forbes-ban.
Persze.
– Ezt nem gondoltátok át. Fogalmam sincs, hogy hogyan... Mármint, miért, és... Én...! Azt ugye vágjátok, hogy száz dollár a ti időtökben meg annyi most az két tök külön dolog? Mármint, Trump legalább egy milliót kapott! És szerintetek lusta lett? Mert szerintem nem. Hol az egy millióm?!
Valami motoszkálás van a háttérben, és hangokat is hallok. Amilyen szerencsém van, Jess röhög a sarokban.
– Nézd, kicsim, sajnálom, hogy ennyire váratlanul ért a hír. Szerettük volna vacsora közben megbeszélni veled, de annyira el akartál szakadni... És, nos, most meg is teheted. Most mennem kell, de majd megbeszéljük a brunch-nál, rendben?
– Száz dollárból még a taxira sem futja!
– Úgy hallom, a metrók egészen élhetőek mostanában Manhattanben...
– Tudod mit? Nem, ezt nem kajálom be. Sok dolgot igen, de ezt-ezt-ezt... Ezt nem! Nem hiszem el, hogy az apám, akinek én vagyok az egyetlen gyereke, ebbe belement. Nem. A-a. Felhívom, és beszélek vele, és-és ő majd megmondja, hogy ez hülyeség...
– Nincs pénzed felhívni Hawaii-t, kicsim. Jó éjt.
És kinyomta.
Csak úgy! Kinyomta! Rám nyomta!
Teljes sokkban huppanok le a kanapéra, magam elé meredve, mint egy idióta. Úgy is érzem magam, csak nem tudom, miért. Nem tudom még felfogni, amit az imént hallottam, és mintha a világ is elkezdene forogni.
– Nincs pénzem felhívni Hawaii-t – fordítom a fejem Chelsea felé. Gyászhírként tálalom. Az is. Valami meghalt, az tuti. – Nincs... Egyszerűen nincs...
– Szóval... Akkor most menjek el, vagy mi? – vonja fel a szemöldökét. Hessegető mozdulatot teszek a kezemmel, az arcom pedig grimaszba torzul. Még nem tudom, hogy dühös vagyok vagy megbántott, de az biztos, hogy valami nagyon égeti a szememet, és nincs az az isten, hogy könnyezzek (nem sírjak!) egy csaj előtt. Vagy bárki előtt, ami azt illeti.
Chelsea a szemét forgatva veszi fel a ruháját a padlóról, és morog valamit arról, hogy abba kell hagynia ezt. Túl mélyen vagyok ahhoz az önsajnáltatás mocsarában, hogy érezzem a csalódottságot, amikor felhúzódik a cipzár a ruhája hátulján. Végigkopog a teakfa padlómon, aztán becsapja maga mögött az ajtót, és kongó ürességben maradok, egyedül. Már az ablakokat sem veri az eső.
Na jó. Anya előtt talán sírok majd egy kicsit, hátha megenyhül. Sőt, apa előtt is. Skype-on; az nem kerül pénzbe. Az istenit, még a másik anyám előtt is hajlandó vagyok, mert ezt így nem tudom elfogadni. Valami istentelenül hülye vicc lehet; csakis az.
Mégsem gondolhatják komolyan...!