Han && Jade

Így van ez, ha az embernek megtetszik valaki. Az egyik pillanatban még nem létezik, aztán hirtelen betölt mindent, akár akarod, akár nem.

- Annyira nincs kedvem ehhez az egészhez! – néztem kifejezetten nyomorúságos arccal Eve-re pár nappal ezelőtt, abban reménykedve, hogy offolhatom ezzel a kis kirándulást, amit a suli diákjainak találtak ki. Lényegében a két végzős évfolyam néhán diákját érintette a dolog, nekem meg volt olyan szerencsém, hogy ugyanúgy azok között voltam, akiket el akartak rángatni a hegyekbe. Félreértés ne essék, egyáltalán nem a manikűröm állapota érdekelne, nem zavar az eső és kifejezetten sokat túráztunk a családdal is. Viszont amikor végre meglettek a csapatunk tagjai, elindult a meccsidőszak, ami miatt megint ott tartunk, hogy folyamatosan oda kell figyelnem a súlyomra, az edzőm pedig elég szigorúan, maximum 44 kilónál húzta meg most a határt. Nekem ez egyáltalán nem tetszett és én magam is éreztem, hogy az izomzatom valamennyire legyengült az elmúlt napokban és jóval fáradékonyabb vagyok, mint lenni szoktam, ergo tökre nem fogok bírni egy kilométeres túrát.
- Miért, itthon mit csinálnál? – nézett rám a nővérem, én pedig csak rántottam egyet a vállamon. Pont ez lehetett a pont, ahol elecsesztem az egészet, ugyanis felajánlotta nekem, hogy segít becsomagolni, aztán rátért arra, hogy jó lesz ez, Han is megy, meg Ashley, meg minden, biztosan élvezni fogom.
Én meg jobb híján nem tudtam mást csinálni... Elhittem mindezt neki, de igazából inkább csak arról volt szó, hogy nem akartam egyedül hagyni Hant. Azon a napon, amikor a földön összekuporodva megtaláltam – magamnak is nehezemre esett beismerni – majd’ megszakadt érte a szívem. Láttam, hogy mennyire szüksége lenne valakire, én pedig úgy gondoltam, hogy talán az azonos korunk lehet a kulcs ehhez a dologhoz. Bár nem érzem azt, hogy teljesen megnyílt volna nekem, de határozottan jobb a helyzet annál, mint amikor csak elmentünk egymás mellett és csak köszönőviszonyban voltunk. Ő pedig számomra olyan lehetett, mint egy rejtvény. Kíváncsivá tett, hogy miféle srác lapul a tartózkodó kis maszkja mögött, ezért igyekeztem sok időt tölteni vele, de mégsem ráakaszkodni. Evelynnek meg igaza volt abban, hogy egy újabb lehetőség lenne az út erre.
Szóval lényegében ez volt a fő indokom arra, amiért mégis bevállaltam ezt a borzalmat. És bár Ashley nagyon kedves lány, meg vannak is közös témáink – pont ezért közöltem is vele, hogy nem vagyok hajlandó mással osztozkodni rajta, ő lesz az én kis szobatársam a napokban – ettől függetlenül most mégsem ő az, akinek az oldalán megindultam a laza húszkilométeres távra. Szerintem nagyjából az ötödiknél járhattunk, amikor már remegni kezdtek a lábaim és kénytelen voltam kisebb szüneteket tartani az út közben. Az már sokkal inkább meglepett, hogy a mellettem lépkedő srác minden alkalommal megállt ilyenkor, és egy szó nélkül kivárta, hogy valamennyire kifújjam magam, majd később szervált nekem egy vaskodabb fadarabot is a könnyebb haladás érdekében. Én a magam részéről csak reménykedtem abban, hogy nem fogunk túlságosan lemaradni, viszont a remegő végtagjaimmal nem tudtam mit kezdeni ilyenkor. És ezt még a tanároknak volt képük pihenésnek nevezni! Elég erős elképzelésük van arról, hogy egy csapat gimnazista mivel töltené szívesebben az idejét. Miért nem mentünk el mondjuk bowlingozni? Olcsóbb és szórakoztatóbb lett volna a dolog.
- Na jó ez... Ez nekem nem megy – dobtam le a seggem nem sokkal az előző pihenőm után – Nincs itt se Isabel, se Skye, se Mila... Ash meg valahol elől lohol a tanárok után.
Én magam sem értettem a kifakadásom tárgyát, mert Hant egyáltalán nem találtam rossz társaságnak. Kifejezetten kedveltem benne, hogy nem röhögött ki a puhányságom miatt és próbált ittmaradni velem, de ő igazából... Mindig ilyen. A lányok már minden bizonnyal szarrá szekáltak volna azzal, hogy úgy viselkedek, mint egy picsa, de ő megintcsak nem mondott semmit ez pedig jól esett tőle. Lényegében ő az az ember az életemben, aki sosem akarja megmondani, hogy mikor mit kéne tennem... És nem, itt most nem degradálom a barátaimat, szimplán csak jól esik, hogy néha valaki képes bízni abban, hogy én magam is el tudom rendezni a saját dolgaimat.
- Menj tovább, nehogy lemaradj a többiektől, jó? – pislogtam fel rá – Majd utolérlek út közben.
Legalábbis ez volt a nagy tervem. Igazából lefotóztam a térképet, amit a korábbiak folyamán kaptunk, kiigazodni meg csak nem lehet nehéz rajta... Ezek csak hegyek. Viszont a fiút nem akartam hátráltatni, éppen ezért is küldtem előre most. Valamiért meg is voltam győződve arról, hogy menne. Ezért is kezdtem el egy kicsit átmasszírozni a vádlijaimat, amik eléggé sajogtak, fel sem nézve a mellettem álló fiúra. Nem akartam, hogy miattam tévedjen el, mert ha bármi baja lesz, engem Tao meg fog fojtani az tuti.

725 ✮✩ ruha ✮✩ remélem tetszik, Babóca    ✮✩

Han && Jade

Így van ez, ha az embernek megtetszik valaki. Az egyik pillanatban még nem létezik, aztán hirtelen betölt mindent, akár akarod, akár nem.

A magam részéről bár valószínűleg némi skandináv felmenőkkel rendelkezhettem, törzsgyökeres New York-i voltam, ami miatt képtelen lettem volna akár egy hétvége erejéig is elviselni Kandát. Félreértés ne essék, nem kevésbé vagyok hisztis picsa, mint amilyen lenni szoktam, de nekem az itteni időjárás túl hideg volt és az, hogy egy ilyen helyen bármikor, szabad akaratomból nekiálljak hegyet mászni, lényegében egyenlő volt a lehetetlennel.
De hát nem telt be a busz és a tanárok úgy gondolták, hogy jót tenne nekem a „kikapcsolódás” így beajánlottak a dologra. Az egyetlen oka, amiért jönni akartam ide az lényegében pont a mellettem szolidarító srác volt... Mert amúgy is szerettem vele tölteni az időm, meg egy kicsit úgy éreztem, hogy oda kell rá még figyelnem. Jobban éreztem magam, ha ténylegesen vele voltam, mert akkor elhittem, hogy minden rendben lehet körülötte... Bár tudnám, hogy én a magam részéről mikor csaptam fel őrangyalnak.
Sokkal inkább volt szó arról, hogy a közvéleménnyel ellentétben bár megvan a saját magam habitusa, ettől függetlenül egyáltalán nem vagyok egy boszorkány, akit melegebb éghajlatra kéne elűzni. Vannak nehezebb pillanataim, amikor minden bizonnyal elviselhetetlen lehetek, de ezek eskü nem az én hibámból olyanok amilyenek... Egyszerűen csak vannak szituációk, amikben képtelen vagyok normálisan reagálni.
Ilyen például ez az eszeveszett túra is, amit egyáltalán nincs kedvem végigcsinálni... Még sincsen kifejezetten más választásom. Mert ha most megállnék, akkor minden bizonnyal képtelen lennék még arra is, hogy visszataláljak a nyomorult szállásunkra... Öt perc szenvedés után mégis inkább úgy döntöttem, hogy feladom ezt az egészet.
- Nem tudok tovább menni, Han – ráztam meg a fejem, miközben a görcsölő lábaimat igyekeztem átnyomkodni – Most nem éppen vagyok... Terhelhető. Ezért mondtam, hogy fuss utánuk, mert nálam megvan a térkép szóval nem vesznék el.
Ami azt illeti... De, határozottan elvesznék, viszont ez már csak részletkérdés. Nekem jelenleg az volt a célom, hogy ha ő tart a fene nagy lemaradástól akkor menjen... Igazából legrosszabb esetben követném az ösvényt és valami csak lenne... Idővel találnék egy házat vagy akármi és reménykednék benne, hogy nem esznek meg a medvék, vagy éppenséggel erőszakol meg egy idegen.
- Csak... Csak öt percet hadd ülhessek még, jó? – pislogtam rá, miközben igyekeztem kérlelni őt a tekintetemmel – Annyi idő alatt nem juthatnak messzire.
Legalábbis én ezt gondoltam. Mindenesetre még mielőtt rápillanthattam volna az órámra, kvázi sokkot kaptam attól, ahogyan végül ő önállósodni kezdte, és a lábaimat az ölébe kapva kezdte el a vádlijaimat átmasszírozni. Csak reménykedtem benne, hogy jelen esetben nem néz ki úgy a fejem, mint egy érett paradicsom, de ennek az esélye elég kicsi volt... Ugyanis az a minimális szín is kezdett már lekopni rólam, amit a nyáron sikerült magamra szednem.
- Arra kíváncsi lennék, hogy te mit tennél, ha megjelenne egy medve előttünk – ráztam meg a fejem – Felkínálnád magad előételnek abban reménykedve, hogy jól laknak majd veled és én megmenekülök? Nagyon lovagias vagy, de úgy érzem, hogy együtt sem lennénk egy akkora állatnak elegek szóval... Inkább csak válj hirtelen hívővé és kezdj el imádkozni minden istenhez ami csak létezik, hogy ne váljunk valaminek az eledelévé a mai nap folyamán... Ha már nem voltál képes itthagyni.
Az utolsó mondatot csak nagyon halkan tettem hozzá. Jól esett, hogy tényleg odafigyel rám és nem akarja azt, hogy bajom essen, de ugyanakkor valahol úgy éreztem, hogy a jelenlegi puhányságom miatt hátráltatom őt, és miattam fog eltévedni... Velem együtt, én pedig a magam részéről nem leszek sok segítség neki, ami a helyes ösvények megtalálását illeti.
- Ez... Ez biztosan jó ötlet? – pillantottam fel rá, amikor kitalálta, hogy vinni fog. Nem mintha a fizikai erejét vagy a saját súlyomat vontam volna kétségbe, de lejtőn felfele kifejezetten nehéz dolga lesz még az amúgy elég karcsúnak nevezhető negyvenöt kilómmal is.
- Szerencséd van, hogy megint fogyásra fogta az egész csapatot az edzőnk – sóhajtottam fel végül halkan, miközben óvatosan felmásztam a hátára és átkaroltam a nyakát, majd erőteljesen igyekeztem nem arra koncentrálni, hogy még sosem voltam ennyire közel hozzá... És nem, nem véltem érezni a samponjának meg a bőrének az illatát, puszánt beképzeltem az egészet, és most gyorsan nagymamákra meg kiscicákra kell gondolnom. Mivel már egy ideje elkezdtem észrevenni azt, hogy ez a fiú szebb a többinél számomra és még mindig Austinnal jártam annak ellenére is, hogy nem minden ment tökéletesen közöttünk. Én nem akartam egy csalfa lány lenni és Hant sem szívesen sodortam volna bajba.
- De ha este a kis rajongótáborod megtép majd, akkor nem tudom mit fogok csinálni veled – nem volt ez valós fenyegetés, igazából mosolyogva pillantottam rá, miközben egy óvatos mozdulattal kisöpörtem a haját a szeméből, hogy lásson is valamit az útból.

747 ✮✩ ruha ✮✩ remélem tetszik, Babóca    ✮✩

Han && Jade

Így van ez, ha az embernek megtetszik valaki. Az egyik pillanatban még nem létezik, aztán hirtelen betölt mindent, akár akarod, akár nem.

Meg tudtam érteni az edzőnk ambícióit a csapattal kapcsolatban, hiszen én magam is éreztem ezeket. Viszont ettől függetlenül ha nem lenne velünk annyira szigorú, akkor talán én is hajlamos lennék elhagyni a diétámat... Mert enni viszont szeretek. Pont ezért összességében hálás vagyok neki, hiszen a többiek dolgát nagyban megnehezíteném azzal, hogy ha mindent telibeszarva zabálnék... Hiszen ők sem bírnának el engem, amivel végül magamnak okoznék balesetet. Ez pedig a sportkarrierembe is kerülhet. Idén pedig tényleg mindent félre kell tennem a csapatért, ugyanis a kapitányunk végzős, így én is pályázhatok majd a helyére. És bár nem akarok továbbtanulni, ettől függetlenül örömmel töltene el, ha végül vezetője lehetnék egy közösségnek.
Ami a diétámat illeti... A súlycsökkentés fontos, akárcsak a súlyom balanszba tartása is. Pont ezért nem mindig vagyok túlzottan energikus. A szervezetem jelenleg nincs berendezkedve arra, hogy kilométeres túrákat tegyek meg, tízkilós táskákkal a hátamon. Lehetséges, hogy mindezt illene bírnom, de se kedvem se energiám nincs ilyenekhez a heti hat edzésem mellett.
- Azt diétának hívják – kötöttem bele egyből abba amit mondott – Nem mehetek egy bizonyos súly fölé a sport érdekében, ezért nem mindegy mit eszek. Azon kívül csak szimplán előnyként tud szolgálni, ha lemegy pár kiló.
Persze sikerült kiragadnom a lényeget abból amit mondott... Valahogy viszont most mégis sokkal jobban esett olyan dolgokról csevegni, amik igazából teljesen lényegtelennek tűntek, mert addig sem pánikoltam be a tényen, miszerint pár óra múlva leszáll a sötétség, talán köd is lesz, mi pedig rohadtul kint vagyunk a semmi közepén, és nem igazán találjuk innen a kiutat. Mondjuk úgy, hogy az egészet végiggondoltam lényegében már mindegy volt, de azért még így is jobb a saját fejemben hisztériázni, mint neki, nem?
- Épp ezért kellett volna előremenned – próbáltam megkeresni a tekintetét, hogy még véletlenül se a lábaimon járó kezére koncentráljak, amik próbálják átmasszírozni a görcsös végtagjaimat... Meg arra, hogy ezáltal lényegében én magam is olyan közel vagyok hozzá, mint korábban még soha – Velem szerintem még egy medvebocs sem lakna jól, így talán hozzám sem nyúlnának.
Gyenge poén a helyzetünkre nézve, de mindenesetre úgy voltam vele, hogy szükségem van most az ilyen kis hülyeségekre... Már csak azért is, mert ténylegesen as teljes kiborulás szélén álltam, és amíg uralni tudtam az érzelmeim, addig lehetőség szerint nem akartam minden szart Han nyakába önteni. Éppen elég teher lehet az, hogy kettőnk közül ő az egyetlen, aki rendelkezik a józan ítélőképességgel.
- Jó lenne – bólintottam egyet a tervére, miközben valahol nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy ő is miattam maradt hátra – Szerinted ezt egyáltalán valaki élvezi? Nem így kéne rávenni a diákokat, hogy megkedveljék a hegyilevegőt... A kényszertúra semmire sem megoldás.
Most sokkal inkább a táborban kéne ülnünk, miközben mályvacukrot grillezünk a tűznél, amit körbeültünk... Kicsit összekucorodva, elővéve a ciki sulis sztorikat, nagyokat nevetve, órákon át beszélgetve egymással, majd elvonulni, alvást színlelni, és kiszökni a megbeszélt ponthoz, hogy az estét egy közös piálással tudjuk megkoronázni. Viszont az, hogy kilométereket gyalogolunk a hidegben, fagyott utakon, ráadásul Kanadában, ahol a tanárok sem kifejezetten ismerik ki magukat... Semmiképpen sem volt okos húzás elhagyni a tábort és ilyen erőszakosan legyalogoltatni velünk azt a távot.
- Mondjuk azokról, akik rendszerint a könyvtárban ütik el minden idejüket – kezdtem bele a mondandómba, miközben igyekeztem nem teljes súlyommal ránehezedni a fiúra – De most valamilyen oknál fogva, folyton a lelátón próbálnak „tanulni”.
Az utolsó szót erősen megnyomtam, majd kicsit hátrébb hajoltam, hogy ténylegesen az arcába tudjak nézni. Kíváncsi voltam, hogy tényleg annyira szerény, vagy csak egyszerűen nem akarja észrevenni, hogy mostanában mindenféle emberek ott vannak az edzésén? Bár simán lehet, hogy ő még nincsen annyira benne ezekeben az iskolai klikkekben, meg amúgy sem érdeklik úgy, mint engem és a csajokat.
- És nem mellesleg hozzátenném, hogy ahányszor megszerzed a labdát, idegesítően sóhajtoznak körülöttem. Melanie pedig rá van függve a fenekedre teljesen a múltkor volt szerencsém hallani a dolgot – magam sem tudom pontosan, hogy mi a célom ezzel a hülye picsás csacsogással, mindenesetre a saját figyelmemet kifejezetten könnyen el tudtam terelni vele. Ez pedig valahol már fél sikernek bizonyult.
- Nem tudom mire gondolsz – hárítottam azonnal a focicsapatos megjegyzését – Általában mindehova klánokban járunk a lányokkal. Szóval ugyanúgy nézhetik mondjuk Isát is, aki gyönyörű, ezt te is tudod, vagy esetlegesen Milát. Sokan buknak a vörös hajú lányokra. És ha már itt tartunk, Skye vagy Ash sem kifejezetten csúnya, csak őket kevesebben ismerik.
Ashley csak nemrég jött, és mivel rajtunk kívül nagyon másokkal nem akart barátkozni, így lényegében érthető volt az, hogy kisebb a baráti köre. Jennie pedig hozzám hasonlóan szőke kékszemű típus volt, így nem igazán akartam kiemelni, meg vele amúgy sem voltam annyira jóban, mint atöbbi lánnyal.
- Ne menjek inkább tovább a saját lábaimon? – tettem fel neki a kérdést, de meg sem várva a válaszát rögtön le is ereszkedtem a hátáról, ami egy gyönyörű seggessel ért végül véget. Csak reménykedtem benne, hogy nem kapálóztam túlságosan, illetve keltettem szánalmas képet azáltal, hogy Han kabátjában akartam kétségbeesetten megkapaszkodni... De végül kudarcot vallottam, ami által tökéletesen sikerült majdhogynem a két lába közé becsúsznom.
- Remek – mormoltam most már kissé dühösen az orrom alatt, ahogyan igyekeztem felállni a csúszós földön és ezzel egyidőben elnyomni a késztetést, hogy a fájó fenekemet álljak neki dörzsölgetni – Direkt elmentünk Evelynnel túracipőt venni, hogy lehetőség szerint ilyesmi ne történhessen meg, de egy nagy szar az egész! Ha egyszer innen hazajutunk, isten bizony visszaviszem és az eladó fejéhez fogom vágni, hátha legközelebb nem veri át a vásárlóit.
Én magam most már kevésbé voltam ió abban, hogy a hisztérikus gondolataimat visszafojtsam, holott egész eddig igyekeztem. Hirtelen olyan dühösnek éreztem magam, hogy lényegében én magam szívesen tábort vertem volna ezen a helyszínen, hátha ténylegesen medvebocs-eledel lenne belőlem, később pedig a szellemem élete végéig kínozhat mindenkit, aki miatt ez az egész megtörténhetett.

938 ✮✩ ruha ✮✩ remélem tetszik, Babóca    ✮✩