Épp csak néhány napja ért haza. Pontosabban egy hete, és csupán csak ma kezdett el dolgozni a cégnél, de máris a nyakába varrtak egy fiatal modellt. Igaz, az egyetemen elég jól teljesített, sőt, mondhatni a legjobbak között volt, és a tanáraitól is igen meggyőző ajánlólevelet kapott, így talán nem is csoda, hogy az első napján egyből kap valakit. És nem csak néhány napra, ha jól emlékszik a reggeli gyors eligazítására, akkor, ha minden jól megy, akár hónapokig együtt fog dolgozni azzal az ismeretlennel, aki szintén csak nemrég érkezett vissza Angliából. Csak épp azt nem mondták el neki, hogy ki is az az ifjú modell, akivel napjai nagy részét kell majd töltenie. Még csak nevet sem mondtak, nem hogy képet mutattak volna róla. De nem ám; azt mondták, nem szükséges még tudnia, kiről van szó, és minden bizonnyal úgysem ismerné. Azonban ha azt vesszük alapul, hogy mindketten brooklyniak, és nagyjából azonos korúak, megvan az esélye, hogy az egyik régi iskolatársa az. Bár nagyon reménykedik, hogy ez nem igaz. És késik... Ez pedig Micah rendszerető, és mindig pontos lelkének egyfajta késdöfés a szívbe. Mert hát a pontosság még a modell szakmában sem árt, így nem is érti, hogy hogy akar az az ismeretlen elismert modell lenni, ilyen pontatlansággal. Már csak azért is, mert így igencsak unatkozik. A főnöke már rég magára hagyta a szobában, ahol elvileg a találkozót tartják, és csak az egyik kényelmes kanapén fetrengve készít magáról néhány képen a telefonjával. Unalmában az utóbbi napokban gyakran teszi ezt. Igaz, a képek nagy részét talán soha nem is fogja a nagyközönség elé tárni, minden bizonnyal hamar ki is fogja törölni a mobiljából, de mégis mindig ellövi ezeket a képeket. Mert hát azért azt ő is észre vette, hogy az a Párizsban eltöltött öt év igencsak megváltoztatta. Nem csak belsőleg, de külsőleg is sokat változott, most már nem az a ronda kislányra hasonlító srác, aki volt. Már akár szépnek is nevezhető,és az évek egy kis férfiasságot is adtak neki. Már ami a testalkatát illeti, hisz hiába nem akarta eleinte, szinte erővel rángatták el őt is az edzőterembe heti rendszerességgel. És az arca is sokkal szebb lett; még a saját nagyanyja sem ismert rá, mikor a megérkezése után meglátogatta. És szinte biztos benne, hogy a régi ismerősei közül mindenki simán elmenne mellette az utcán anélkül, hogy felismernék. - Na vééégre... Remélem valami nyomós okod volt, hogy ennyit késtél... - negyed óra. Csupán csak negyed órával később érkezett, de már emiatt is szinte le tudná harapni a fejét. Régen persze nem volt ilyen. Régen még csak megszólítani se merte volna a másikat, nem hogy lehordani egy picike késés miatt. De hát az idő megváltoztatja az embereket, Micah-ba pedig egy cseppnyi bátorságot tett. És csak ezek után ül fel, hogy megnézze magának az kivel is kell az elkövetkezendő néhány hónapban együtt dolgoznia. És hát nem épp erre a látványra számított. Egy pillanatra mindent elfelejt és teljesen leblokkol, ahogy a másik szemeibe néz, de ez tényleg csak a másodperc töredékéig tart, aztán torkát köszörülve szenvedi magát ülő helyzetbe a kanapén. - Azariah...? Nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogsz kikötni...
Tag: Azariah - Outfit! - Notes: Lesz ez jobb is <3
Otthon, édes otthon. Még mindig nem tudja elhinni, hogy végre hazatért. Pedig elhihetné. Már csak azért is mert péntek óta - mikor is betoppant a családi ház ajtaján – édesanyja meg nem tud válni tőle. Mint egy ártatlan kisgyermeket úgy szorongatja, bármikor is futnak össze a házban, így már inkább marad az ablakon át való távozásnál. Jó, szereti ő a szüleit, meg érti ő, hogy már rég látták, de ez azért sok neki. Életében nem ölelgették ennyit, mint ez alatt a három nap alatt tették. Most viszont munka van. Hiszen egy napot se pihenhet, ha beakar futni ebbe a szakmába. Na, igen. Viszont néha hallgathatna a nagynénjére is. Jó szokásához híven ugyan is nem kelt fel időben. Teljesen nyugodtan nyitja ki a csipáját, mert hát úgy van vele, biztos korán van még, azért nem hallotta az ébresztőt. Mennyivel jobban örült volna ennek a hírnek. Viszont, koránt sem kellemes látvány fogadta, mikor kitisztult látása. Az órára pillantva egy kissé sikerült lesápadnia. –Mi a…? – dülled ki a szeme és már pattan is kifelé az ágyból, hogy mihamarabb magára kapja a ruhát. Biztos volt abban, hogy este beállította a telefonján az ébresztőt. Tudja jól, mert még direkt ki is számolta, hogy mennyi időre van szüksége arra, hogy kényelmesen odaérjen. Meg akarta fogadni Chen néni tanácsát és inkább a találkozó időpontja előtt akart beesni, erre meg… Nem, hogy akkora, hanem még késve is ér oda. A lehetőleg leggyorsabban esett túl a reggeli tortúrán. Majd leégette a nyelvét a kávé és a melegszendvics, de mit sem törődve vele, rohant a kocsihoz, ami pechére pont feladta a szolgálatot és így megkellett várnia a taxit. Mert, hogy a tömegközlekedéshez még mindig nem ért az hót ziher. Gyors léptekkel támadta le a recepciót, pontos információt kerítve arról, hogy merre is menjen, majd amint megszerezte a kellő adatokat már rohant is a találkára. Talán még elnézik neki ezt a tizenöt percet… Bár manapság az idő pénz. Minden és mindenki csak fejt vesztve rohan és kétli, hogy jó pont lenne egy ilyen hosszú késés. Nagy sokára el is talál a megfelelő ajtóhoz és egy határozott kopogás után be is lép a szobába. – Elnézést a késésért…- mintha csak az iskolás időkbe ment volna vissza. Hányszor is hagyta el ajkait ez a sablonos mondat? Több mint amennyiszer kellett volna. –Nagy volt a forgalom? – próbálkozik valami hihetőt kitalálni, de hát kétli, hogy a hangsúly megfelelő lett volna ehhez. Amint felül a srác azonnal felismeri, hogy őt látta múltkor az étteremben. Ő volt az, aki csak úgy bejött, majd elrohant. Még mindig ismerősnek tűnt számára és a hangja is csak ezt bizonygatta. Kellett egy kis idő, mire felismerte, ki is ül előtte. – Micah? Tényleg te vagy az? – húzza mosolyra a száját és azzal a lendülettel lép is oda mellé, hogy keblére ölelje, mintha csak valami régi haverok lennének. –El sem hiszem, hogy tényleg te vagy az. Mennyire megváltoztál…. Hova lett a furcsa kislány? – vigyorogva méregeti végig. Elég sokat változott ez semmi kétség. Vagy csak tényleg ő látta túl régen ahhoz, hogy egyből felismerje.
Yang Jian Yi tipikusan az az ember, aki nem tolerálja a késést. Ő maga is mindig ott van időben, sőt, talán még jóval korábban is a megbeszélt helyen, cserébe pedig elvárja, hogy a másik fél is legalább pont időben jelenjen meg. Néha még az öt perc miatt is felszólal, nem hogy a tizenöt miatt. Nem is érti, hogy ez a fiatal modell hogyan akar nemzetközileg is elismert lenni, hisz személyes meggyőződése, hogy ebben a szakmában is . mint ahogy egyébként szinte minden másban is - a potosság kiemelt fontosságú. Mert hát azt ne, teheti meg, hogy esetleg késve érkezik egy fotózásról, és akkor csúsznak az egésszel, vagy ha épp egy zsémbes fotóst fognak ki, akkor akár a kukába is mehet az egész meló. és keresnek valaki mást a helyére. Vagy épp a kifutó... Ott aztán tényleg minden gyorsan halad, néha még arra is elég kevés idő van, hogy a modellek átöltözzenek, annyira pörög az egész. És ha valaki nem érkezik meg időben, akár minden borulhat. Legalábbis Micah, azzal a roppant mód pesszimista gondolkodásmódjával így gondolja. És ebben a negyed órában van ideje gondolkodni is. Főként azon, hogy egyáltalán helyt tud-e állni majd, hogy képes lesz-e sikerrel járni ennél a modellnél, vagy esetleg pofára esik, és elbukik, ami miatt majd ki is rúgják. Mert hát ki tudja... Attól, hogy a tanáraitól jó értékelést kapott, és azt mondták, hogy sokra viheti még... Ez nem feltétlenül lehet így. Persze, ő igyekszik elfogadni és bízni a saját képességeiben, de ki tudja, miféle hülyével lesz összezárva hónapokig is akár. Mert lehet, hogy ez a bizonyos modell olyan válogatós, és elkényeztetett gazdag pöcs, hogy neki semmi nem lesz jó, és csak nyafogni fog, ami meg persze Micah gyenge szervezetének nem tesz majd jót. Talán ettől fél a legjobban, de hát nem mondhatott nemet a főnökének, aki bízik benne, és hiszi, hogy jól fog teljesíteni. "Elnézést a késésért!" Akaratlanul is felkuncog ennek hallatán, hisz régen is megannyiszor hallotta. Egy pillanatra olyan érzés veszi körbe, mintha megint visszakerült volna a gimibe, ahol a deviánsak ajkai közül ez az egy apró mondat állandóan elhangzott. Ha minden egyes alkalommal kapott volna huszonöt centet, mikor ezt meghallotta,már rég milliomos lenne. Igaz, akkor ez mindig az adott tanárnak szólt, nem pedig neki. De ez a hang... Olyan ismerős. Igaz, kicsit talán mélyebb, de mégis... Szinte teljesen biztos abban, hogy hallotta már valahol. De az nem lehet, egészen biztos abban, hogy nem Ő van itt. Azonban, mikor felül csalódnia kell. Mert tényleg Ő az. Egy pillanatra átfut az agyán, hogy el akar futni, akár csak néhány nappal ezelőtt az étteremből. Csak el akar tűnni, vissza akarja mondani ezt a munkát, mert ő nem akar vele dolgozni, nem akar összezárva lenni Azariah-val. Bárki mással szívesebben, csak vele nem. - New Yorkban mindig nagy a forgalom... Megtanulhattad volna már... - köszörüli meg a torkát, hogy az a csepp idegesség, és félelem is eltűnjön, ami a hatalmába kerítette. Mert bármennyire is szeretne, most nem futamodhat meg. Az nem lenne részéről túlságosan is... felnőttes. De azért igencsak meglepi az az ölelés. Egyáltalán nem számított rá, épp ezért is csak áll ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és nem csinál semmit. Bármire számított, csak épp erre nem. Mintha csak mindig is barátok lettek volna, holott ez egyáltalán nem igaz. Sőt... - Az a csúnya kislány Párizsban maradt, most be kell érned velem... - nagyot sóhajtva, és kissé zavartan tolja el magától a másikat az ölelésből kiszabadulva. Talán egy kicsit komornak tűnik. De csak igyekszik nem bepánikolni, és azonnali hatállyal felmondani az új munkahelyén. Valahogy csak kibírja... - A következő néhány hónapban én leszek a stílustanácsadód, szóval szerintem... kezdjünk mindent a legelején, jó...? - köszörüli meg a torkát, miközben az ingét is megigazítja, ahogy felegyenesedik, hogy a másik szemeibe nézzen. - Üdv! Yang Jian Ji vagyok, de hívj csak Micah-nak... - és még egy bájos mosoly is kiül az arcára, ahogy nyújtja felé a kezét. Mintha csak soha nem is találkoztak volna. De ez neki így jó. Talán gy képes lesz vele együtt dolgozni majd. Talán...
Tag: Azariah - Outfit! - Notes: Lesz ez jobb is <3
Azariah Wang mindig is a késéséről volt híres. Vagy is hát, arról is. Vagy csak lustaságból indult később, vagy közbejött valami és azért lógta el az órák felét. Főleg az utóbbi időkben, ami már a szülőknek is feltűnt, valamint az, hogy fiúk kicsit modortalan. Talán ezért is küldték Londonba, hogy majd az ottani levegő –és persze Chen néni – kellően kitisztítja a fejét és megkomolyodik. Hát, valamilyen szinten már látszik rajta a fejlődés, de… még mindig van mit csiszolni rajta. Mint például a késés. Hiába akart korábban kelni, minden össze esküdt ellene és rossz szokásához híven negyedóra késéssel futott be. Ám tudja jól, hogy már nem a gimiben van, egy elnézés nem feltétlen lesz elegendő. Sőt, lehet, hogy már nem is kéne így rohangálnia az épületben, mert úgy is mindegy már. Azért igyekszik, és ahogy csak tud, úgy siet a megadott találkahelyre. Az ajtó előtt viszont kissé nehezen megy a fékezés és szó szerint csak becsúszott volna, ha nem lett volna ott az ajtó. Aminek épp, hogy nem neki puffant. Még szerencséje, hogy senki se látta. Milyen jól leírná magát, már az első napon. Nem is próbálkozik nagyon a mentegetőzéssel, feleslegesnek tartja. Azonban eléggé meglepődik azon, hogy egy ismerős arcba botlik. Nem is akármilyenbe. -Jó tudom,elnézést. – sóhajtva szegi le egy pillanatra a fejét, ezzel is kifejezve sajnálatát, hiszen míg itthon élt nem tudott volna egy normális sajnálomot csak úgy kinyögni, ahhoz túl nagy volt a büszkesége, hogy ő kérjen bocsánatot. Főleg tőle. Pedig mióta eltűnt a szeme elől vágyott már erre. Még ha ez most nem is azért szólt… És nem tudja, hogy a másik megbocsájtott e már gyerekes énjének, de ölelésre húzza. Sokkal inkább maga miatt, hogy ezzel is nyugtassa bűntudatát. Úgy szorítja magához, mintha csak egy rég nem látott, jó barát került volna az útjába. Ölelése erős, mégis finom, nehogy összeroppantsa a másikat. Csak nagyon nehezen engedi el a másikat és kissé zavartan vakarja meg a tarkóját. –Akkoriban se néztél ki szörnyen…- köszörüli meg a torkát, mert, ha visszaemlékszik, nem tűnik vészesnek az akkori kinézete sem. Csupán gyermeki gúnyolódás volt, ami már mondhatni megtette a hatását. Mert hát még ő sem ismerte fel. A bemutatkozáson meg csak felkuncog. Nem tehet róla, de kissé viccesnek találja, de igyekszik hamar felvenni a komolyságát és kiegyenesedve nyújtja ő is a kezét. –Azariah Nian Wang, örvendek a találkozásnak. Remélem megfelelően összetudunk majd dolgozni. Ha bármi problémád lenne velem, nyugodtan jelezd és igyekszem mihamarabb alkalmazkodni. – arcán egy ránc se mozdul, majd csak pár perc múlva húzza száját egy halvány mosolyra. Mikor azt mondta, hogy a legelején… Azt valahogy nem teljesen gondolta volna így. De ez legalább azt jelenti, hogy tiszta lappal indulhat, és még jóvá teheti a sok rosszat. Ha már a sors is így összesodorta őket.
Már készült rá, hogy lecseszi a késésért. Bár valahogy sejtette már az elején, hogy ez úgysem fog semmit sem használni, és teljesen biztos abban, hogy akár hónapok is el fognak majd telni, mire végre sikerül leszoktatnia a másikat a késéről. De hát elég nagy képzelőerővel rendelkezik Micah is, biztos ki fog találni rá valami hatásos módszert. Addig meg majd néha megrángatja a fülét. És amint rá is jön, hogy a kis késő egy régi... hát barátja biztos nem, de ismerőse, ezt hadműveletet talán még szívesen is csinálná. Legalább egy kicsit visszakapna abból, amit a másiknak adott éveken keresztül, és ami miatt talán kész csoda, hogy viszonylag ép elmével sikerült elérnie a felnőttkort. Bár talán annyira nem, ha még mindig vissza akarja neki adni mindazt, amit tőle kapott. Kicsit talán gyerekesnek is hathat. De addig jó, míg ezt hangosan be nem vallja árkinek is, nem? A sajnálatra meg kicsit meglepődik, és nem is bírja visszatartani, így az arcára is kiül az érzelem. Mert hát bárkitől számított volna ilyenre, de pont tőle nem. Talán az idő tényleg sok mindent megváltoztat. És Micah nem tudhatja, hogy a másikkal mi történt, míg ő Párizsban tanult, de valami komoly dolog lehet, ha képes volt a büszkeségét félredobva bocsánatot kérni. Vagy egyszerűen csak felnőtt az a kisgyerek, aki egykor volt. A baj csak ott kezdődik hogy képtelen elvonatkoztatni attól a kölyöktől. Most is, ahogy ránéz, azt a kisfiút látja maga előtt, akinek az öklét elég gyakran meg is érezhette, és akinek a szavai mindennél jobban bántóak voltak. Most már nem is tudja elképzelni, hogy mi lehetett az, ami miatt beleszeretett már gyerekként is. Hisz mindig is gyakorlatilag ő volt a fő verőember, mikor a haverjaival unatkoztak, és valakit piszkálni akartak. És hát ki is lehetne jobb áldozat, mint egy csúnyácska kisfiú, aki sokkal inkább hasonlít egy lányra a hosszú hajával, és a vézna testalkatával? Az ölelésből, noha eleinte még hagyja neki, elég hamar szabadulni igyekszik. Persze, valahol mélyen az a kisfiú, aki visszavonhatatlanul beleesett az előtte állóba, felvisít és teljesen elolvad az öleléstől, hogy ennyire szorítja magához a másik, és talán még reménykedni is elkezd, hogy ez a néhány külön töltött év megmozgatott a másikban is valamit, és ő is érez valamit iránta - mármint a megvetésen és az undoron kívül. De ott van Ő. Az a Micah, aki rettenetesen fél. Az a Micah, aki erősebb, mint az a szerelmes kisfiú, aki felülemelkedik azon, hogy a gondolaton, hogy talán viszonozni kéne az ölelést, vagy csak szinte teljesen beleolvadni a körülzáró karokba. az a fiú jó messzire el akar szabadulni, és elbújni valahova, hogy senki ne találhasson rá, főleg nem Ő. Fél, hogy ez az ölelés csak egy álca hogy ez az egész pusztán csak egy álom, és amint felébred, ismét az a ronda kisfiú lesz, akinek szembe kell néznie az őt terrorizáló fiatallal. Épp ezért húzódik el tőle, szinte már pánikolva, hogy az a bizonyos három lépés távolság megmaradjon. - Nem...? Akkor egészen másképp emlékszünk mindenre... - mert azok a szavak, amiket elég gyakran a fejéhez vágtak, igen mély nyomot hagytak benne. Hiába próbálta elfelejteni, hiába akart teljesen új életet kezdeni, távol a régi énjétől, és azoktól a rosszmájú megjegyzésektől, még mindig tisztán emlékszik minden egyes szóra, ami szinte késdöfés volt az amúgy is törékeny szívébe, amit aztán még vagy ezerszer meg is forgattak a sebben, hogy a gyógyulás esélytelen legyen. S bár azóta a seb beforrt, a heg még mindig ott van, és talán soha nem is fog eltűnni. És igen, ezt az egész bemutatkozósdit teljesen komolyan gondolta. Mert neki kell ez. Kell, hogy tiszta lappal kezdhessenek, hogy nyugodt szívvel tudjon neki látni a közös munkának, hogy ne kelljen amiatt is aggódnia, hogy vajon mikor látja viszont az a goromba kisfiút, akit elfelejteni igyekszik. Bővel elég attól félnie, hogy nem lesz majd képes helyt állni a munkahelyén, és rövid időn belül kicsapják majd. - Egyelőre csak annyit szeretnék, ha a késésről leszoknál... Már nem gyerek vagy, ebben a szakmában pedig elfogadhatatlan még az öt perc késés is, ha nem akarod, hogy valaki mást tegyenek a helyedre... - és még mindig túl komoly. De talán ez betudható az idegességének is. Hiába próbál nem tudomást venni arról, hogy Azariah közelében a gyomra csak úgy liftezik, mintha egy hullámvasút lenne a helyén, de ez igazán nehéz neki. Még attól a halovány mosolytól is úgy érzi, hogy azok a bizonyos pillangók táncot lejtenek a gyomrába, de végül neki is sikerül egy vérszegény mosolyra húznia az ajkait, de hamar zavartan pillant körbe inkább. - Akkor... Akkor kezdjük is el a munkát... Mondjuk azzal, hogy megbeszéljük, mit fogsz holnap felvenni azon a rendezvényen... - a torkát köszörülve indul meg az asztalon heverő mappáért, amit kissé remegő kezekkel veszi el; el sem tudná titkolni, mennyire ideges. Ennek következményeképp pedig, mikor nyitja ki a mappát, szépen el is ejti, és a papírok szanaszét szóródnak. Csak épp egy a baj; ezek nem azok, amiket el akart hozni, hanem a saját firkálmányai. Többségében tervek, de megbújik köztük néhány más, unalmában alkotott műve is. Ne, ne, ne, nee... Ezt nem hiszem el... - ettől csak még idegesebb, már ha egyáltalán ez lehetséges, és szinte azonnal levágja magát a földre, hogy összeszedje a papírokat. Azt viszont még nem veszi észre, hogy egy rakoncátlan lapocska kicsit távolabb reppen, amin éppenséggel Azariah szerepel. És nem a gyerek énje... Már az idősebb, akit néhány napja az étteremben pillantott meg Micah.
Tag: Azariah - Outfit! - Notes: Lesz ez jobb is <3
El se hiszi, hogy már megint ez történt. Már igazán leszokhatna erről. Mi az, hogy képes elkésni már az első napon, mikor direkt jó koránra felhúzta az órát, hogy minden gondot elkerülhessen. Hiszen, ha akkor kel fel és lát neki a dolgoknak, akkor simán, még gyalog is beért volna időbe. De nem, neki megint visszakellet dőlnie öt percre, amiből jóval több lett. Idegesen dobol az ujjaival a szekrény ajtaján, hogy kiválassza a megfelelő ruhát, amit aztán villámsebességgel kap magára és egy gyors tisztálkodás után rohan is kifelé az autóhoz, az anyját majd felborítva, aki a reggelivel kezdte volna el zargatni. Sajnálatára az autó is pénteket mondott így egy gyors sprintet levágva rohant az egyik taxi után, hogy letudja inteni. Mondhatni meg volt a reggeli futása is, igaz máshogy, mint ahogyan megszokta. Mondani se kell, aztán sikerült belelépnie a csúcsforgalomba. Egy ideig még a taxiból idegeskedett, aztán felmérve a terepet, hogy hol is van, gyorsan összeállította fejben a leggyorsabb útvonalat és sietősen kifizetve a taxist, már tépte is ki az ajtót és indult neki futva. Már majdnem túlrohant az épületen is annyira sietett. Az ajtóban megállva gyorsan helyre igazgatta a ruháját és a haját, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy újra jól néz ki, nagy levegőt véve csapódott be a recepcióra eligazítást kérni. Ezután aztán újra felvette a nyúlcipőt és ezerrel sietett is a megfelelő terembe. Ám a cipője talpa talán egy csöppet csúszós ezen a fényes márványlapon, így szó szerint becsúszott volna, ha nyitva van az ajtó, így viszont majdnem neki is csapódott. Csak centikre tőle sikerült megállnia és egy gyors helyreigazítás után már emelte is a mancsát, hogy kopogjon, majd - lelkileg felkészülve a lecseszésre – lépet be. Nem szándékozott cifra sztorikat kitalálni, mert minek? Mindenki tudja róluk, hogy csak felesleges hazugságok, amik helyet egyszerűbb lenne egyenesen bocsánatot kérni. Azariah is ezt a módszert választotta. A sulis időszaktól eltérően, most tisztességesen lehajtott fejjel bocsánatot kért és egy kicsit, mintha még meg is hajolt volna. Mintha ragadt volna rá valami a nagynénitől. Meglepetésére aztán olyan személybe ütközött, akiről már azt hitte, hogy sosem látja itt viszont. Egy olyan személy, akitől már rég bocsánatot kellett volna már kérnie. Legalább is ez lett volna a minimum mindazok után, amiket tett vele. Azóta már több ezerszer átgondolta azokat és eddig még mindig meg is bánta. Nem is tudja, hogy bírta ki a másik és azt sem érti, hogy a szülőknél miért nem köpte be sosem. Hiszen megtehette volna. Akkor lehet, hogy hamarabb kiküldték volna. De persze biztos aggódott amiatt, hogy ha beköpi a másikat, akkor biztos többet vagy többször kapott volna tőle. Ami, hát… igaz is lett volna. Egyszerűen nem tudta megállni, azt, hogy megölelje. Egyszerűen már kellett neki, így mintha régi jó barátok lennének, úgy öleli magához. Szorosan, kisajátítóan fonta dereka köré a karjait. Mint aki csak attól tartana, hogy egy délibáb az egész, ami hamarosan eltűnik. De hát érzi, öleli, ez tényleg igaz. Itt van végre és egészséges, ami csak több okot ad a boldogságra. Ám nem tart olyan sokáig, mint ahogyan ő azt szerette volna. Persze mit is vár? Biztos sikerült ezzel alaposan meglepnie. Hiszen, ha a régi énjét nézzük… Azariah sosem volt ölelkezős típus, főleg, ha Micahról volt szó. Így nem is csoda, ha bepánikolt. A helyében ő is biztos ezt tette volna. Hiszen Ő nem tudhatja, hogy Riah, tényleg más lett és már esze ágában sincs Őt bántani. Csupán jó alaposan megakarja ölelni, hogy ezzel is egyfajta bocsánatot kérjen és megnyugtassa önmagát is. – Nézd, tudom akkoriban sok rossz dolgot tettem és mondtam… de igazából annak a fele se volt igaz, csupán gyerekes piszkálódás volt. Akkor is szép voltál, most meg… woah. Rád sem lehet ismerni. Mintha a pillangó végre kinyitotta volna a szárnyait. Elképesztően nézel ki. – mosolyog rá barátságosan, és amit mondott, tényleg úgy is gondolja. Elképesztő mekkora változáson esett át. És igen. Régen sok bántó dolgot tett, aminek a fele, vagy is több mint fele egy buta indok miatt volt és semmi értelme, s joga nem volt olyanokkal bombázni. De hát, késő bánat, utána vízözön szokták mondani. –Persze. Minden erőmmel azon leszek, hogy időben megjelenjek, megfelelő kinézettel. A mai csak egy igen ritka alkalom volt. Az első és utolsó késésem, ígérem. – emeli fel a kezét az eskühöz és tényleg igyekszik ezt betartani, már csak azért is, hogy akkor többet láthatja a másikat. Szeretné bebizonyítani neki, hogy teljesen megváltozott, és már nem az a bunkó paraszt, aki régen volt. A bizalmába szeretne férkőzni. Hisz, ha már tényleg újra kezdték az egészet, akkor szeretné rendesen csinálni. Minden hátsó szándék nélkül szeretne a barátja lenni. Jóvá akarja tenni a múltat és hiszi, hogy ez a közös munka segíteni fog hozzá. – Egy zsákot is húzhatsz rám, szerintem abban is jól mutatnék. – kuncog. Nem mintha nem tudná magáról, hogy ez igaz, de csak viccnek szánta, hátha oldja a hangulatot, mert, ahogy elnézi, Micah mintha egy kicsit ideges lenne. Pedig ő tényleg megjavult azóta és eszébe sincs kezet emelni rá, vagy bármi. De még, ha nem is így lenne, itt nem tudná bántani, így nem érti mire ez a nagy idegesség. És igen. Tényleg frusztrált lehet a közelében, hisz még a mappa tartalmát is szépen elszórta. Egy apró sóhajjal indul meg felé, hogy segítsen összekapkodni azokat a rakoncátlan lapokat. Leguggol mellé, hogy jobban haladjanak, majd észreveszi, hogy ez egyik távolabb röppent, így arrébb mászik érte. Ám mikor meglátja, hogy mi, illetve ki is van rajta… Szinte szóhoz se jut. Feláll és vissza viszi a lapokat és átnyújtja neki, azt az egyet kivéve. – Tényleg tehetséges vagy… Ezt mikor rajzoltad? – fordítja felé egy apró mosollyal az arcán. Sejtette, hogy Ő volt az, aki csak úgy elrohant aznap. Nem gondolta volna komolyan, hisz meg se ismerte, de belül érezte, hogy ő az. –Több ilyened is van? –fordítja vissza maga felé és elgondolkozva kezdi szemlélni a képet. Ha a másik próbálná is elvenni tőle, nem hagyná azt olyan könnyen, hacsak meg nem harcol érte.
Kezdőlap
