Első látásra Bree Henson... Ja, az a kis picsa, aki mindig olyan magassarkúban van, hogy az már gyilkos fegyvernek is minősülhetne? Őt mindenki ismeri. Nem tűnik valami szimpatikusnak, de valamit jól csinál, úgy hallottam, elég sok pénzt keres. Bárki kiharcolhatna magának egy jó posztot, ha csak feleannyira hisztis lenne, mint ő. Ha akarná, még az elnök posztjára is behisztizné magát, mert úgy néz ki, mint aki mindig megkapja, amit akar. Biztosan elkényeztették a szülei, talán a céget sem önerőből hozták létre. Senki nem kedveli, aki először találkozik vele, talán még másodszorra sem, van egy bizonyos kisugárzása, ami taszítja az olyan embereket, akik nem akarnak semmiféle erőfeszítést tenni annak érdekében, hogy közelebb kerüljenek hozzá. Olyan ez, mint egy pajzs. Azok, akik elég kitartóak hozzá, hogy áttörjék, bizonyára jobb véleménnyel vannak róla, vagy legalábbis nem kívánnának kiugrani a tizenkettedikről, ha észreveszik, hogy az irodájuk felé közelít, ám ez ritka faj, egy-kettő ha létezik belőle. Semmi esetre nem tartoznak ide az érdekbarátai, a tulajtársai, és a rendkívül rövidéletű kapcsolatai sem. Azt beszélik, igazán még a családja sem. Szomorú élete lehet, úgy igazán. Legalább a felszín, az csinos. Eszeveszettül sikeres és csinos.

A levegőben kellemesen elegyedik a frissen főtt kávé, forrongó tej, és a felmelegített sütemények illata, melyek együttesen képesek elnyomni a tömény parfümillatot, amit a velem szemben ülő, magát újságírónak tituláló pletykafészek. A közvetlenül felettünk hangosan kattogó falióra hivatott elnyomni az idegesítő bájcsevegését, míg a jegyzeteit keresi az interjúhoz, több-kevesebb sikerrel. Eközben a szemem sarkából figyelem, ahogy a pincérlány izzadó homlokkal közelít felénk, kezében a rendelésemmel, melyet minden egyes alkalommal tökéletesen elkészítve várok. Nem azért, mert annyira bánnám, ha mandulatej helyett kókusztejet öntenének bele véletlenül. De szórakoztató leteremteni őket.
- Sok kávé kevés tejjel? Mandulatej? Másfél cukorral? Kellemesen langyosan? - pillantok a lányra szigorú tekintettel, mire hevesen bólogatni kezd. Belekortyolok, majd néhány másodperc múlva, mikor a lány már ötször elmondta magában a főnökének szánt mentegetőzést, elégedetten bólintok. Ez a befolyásos emberek passiója.
A pletykafészek szórakozottan bámulja az eseményeket, majd megköszörüli a torkát, és meglengeti az orrom előtt a jegyzeteket. - Kezdhetjük, Ms. Henson?
Bólintok. A lapjaira mered, majd újra rám.
- Önt ebben az évben a Forbes magazin 30 figyelemre méltó 30 alatti elnevezésű rovatába választották. Meglepetésként érte a hír?
- Nem, talán nagyképű kijelentésnek tűnhet, de egyáltalán nem. Nem egy olyasfajta dolog, amire számítottam, vagy célom lett volna, de meg sem lepett. Azt hiszem, kiérdemeltem, hiszen a rossz nyelvek ellenére társaimmal együtt önerőből építettük ki a H & H Cosmetics mai hírnevét, vevőkörét. Inkább úgy fogalmaznék, szerencsésnek érzem magam.
- A társai nem neheztelnek rá, amiért ön szerepel a listában, míg ők nem?
- Valamennyire biztosan csalódásként érte őket, de annyira nem, hogy emiatt vita alakuljon ki köztünk. Én sem nehezteltem Aprilre, mikor őt választották meg a L’Oréal 2017-es nyári arcának, és nem pedig engem. Mi nem irigykedünk. A cég sikereként könyvelünk el minden egyes személyes sikert, bármelyikünket is éri.
- Ezek szerint önök egy rendkívül összetartó csapat. Figyelemre méltó a mai világban.
- Így van - hátradőlve kortyolom a kávém, miközben próbálom leplezni, hogy már itt, az elején borzasztóan untatnak a kérdései, és legszívesebben ráborítanám a tejeskávéját. Kinek a rohadt ötlete volt, hogy egy pletykalapnak adjak interjút?
- Ön másodállásban sminkesként dolgozik egy szépségszalonban. Ennek van valami különösebb oka?
- A sminkelés hobbi, emellett az első állásom volt az egyetem után. Csak akkor hagynám ott, ha a két pozíció nem férne meg egymás mellett, de még passzolnak is.
- Információim szerint a H & H Cosmetics kizárólag vegán és cruelty free termékeket gyárt és értékesít. Igaz a pletyka, hogy ez csupán egy marketingfogás, ezzel szemben azonban egyikük sem tartja fontosnak az állatok védelmét?
Néhány pillanatig meredten bámulok rá, további tíz másodpercig pedig próbálok nem a képébe röhögni. Atyaég! Milyen kérdés ez egyáltalán? Még az izzadós pincérlány is jobb interjút készítene velem, mitöbb, egy olyan ember is, aki életében nem hallott rólam, sem a cégről.
- Nem, a kollégák közül valamennyien egyetértenek abban, hogy ne kedvenceinken teszteljük a legújabb rúzsainkat. Bár megjegyzem, kevésbé fontos az, hogy mi milyen értékeket képviselünk, mint az, hogy mit gondol erről a témáról az az ember, aki bemegy a boltba, és találkozik a termékünkkel. Egyre többen törődnek a világon az állatokkal olyannyira, hogy csak cruelty free termékeket vásároljanak, azzal pedig, hogy mi ilyeneket forgalmazunk, számos konkurens céggel szemben lépünk előre, tehát könnyen rá lehet húzni, hogy marketingfogás. Ha viszont kizárólag az én véleményem érdekli, én jó néhány évig vegetáriánus étrendet követtem, egy éve tértem át a vegánra, tehát az én szemszögemből személyes az ügy, nem pedig üzleti - beszéd közben érzem, ahogy fokozatosan feljebb megy bennem a pumpa, a pletykafészek ijedten pislog rám, mintha azt gondolná, mindjárt kihajítom az ablakon. Nem is téved olyan nagyot.
- Öhm... szóval, a következő... Ms. Henson, önnek, ha jól tudom, jelenleg nincs partnere, sőt, eddigi kapcsolatai rövidtávúnak bizonyultak. Mi ennek az oka? Gondolkodott már a családalapításon?
- Nem érzem úgy, hogy ezen kellene gondolkodnom. Fiatal vagyok, nem kívánok elköteleződni, és nem kell minden nőnek húszéves korától folyamatosan a családalapításon és gyerekvállaláson agyalnia. Ez mindenki saját döntése - lepillantok a jegyzeteire, elkapok néhány kulcsszót, mielőtt észrevenné, és letakarná a kezeivel a szöveget. - És mielőtt megkérdezné, nem vagyok látens leszbikus, de még titkon biszexuális sem. Bár, ha jobban belegondolok, megnéztem volna az arcát, mikor ezt felteszi. Van egy ötletem, hölgyem, gondolja át, hogy milyen hangvételű cikket szeretne leadni, ennek fényében gondolja át még egyszer azokat a kérdéseket. Értesítsen, ha megkomolyodott. Addig is a vendégem volt.
Kihörpintem az utolsó kortyot a csészéből, majd dacosan kicsörtetek, az asztalon hagyva a kettőnk italának árát. Furcsamód szeretem, ha mások hárpiának látnak. Szeretem, ha azt gondolják, hogy egy feladat vagyok, amihez fel kell nőniük. Mindez távol tartja tőlem azokat, akik csak a látszatért környékeznének meg, és végül csak az marad, aki valóban meg akar fejteni. Azaz, eddig igazán senki.
Furcsa vagyok. Szeretem a családom tagjait idiótának nevezni, lehordani őket minden apró hibájukért - például ha divatjamúlt színt viselnek -, mert ők innen tudják, hogy törődöm velük. Talán még egyiküknek sem mondtam szemtől szemben, hogy szeretem, mégis tudják. Remélem, hogy tudják. Ugyan mi okom lenne szólni valakinek, hogy múltszázadi divat szerint öltözködik, ha nem szeretem? Röhögjék csak ki a barmot!
A telefonomat előkapva, félmosollyal az arcomon nyitom meg a családi csevegést, majd pötyögni kezdek.
„Hé, lúzerek, kinek van kedve velem ebédelni holnap?”
„Ha nem válaszoltok egy órán belül, mindenkit letiltok!”
„Egykor, a szokásos helyen. Puszi!”