Abszurd módon indult az esténk, és bár azt hittük, hogy ennél jobban nem csesződhetnek el a dolgok, de az újabb információk alapján látszik, hogy elbíztuk magunkat ezzel kapcsolatban. Még mindig nem tudok teljesen napirendre térni afelett, amiket megtudtam. Az egész hely kamerákkal tele, és a szövetségiek felbukkanása mind olyannak hat, amikből jobb, ha kimaradok. Az életem így sem elég stabil és bár igyekszem tető alá hozni az egészet és megvédeni a szeretteimet a múltamtól, jól tudom, hogy vagy így vagy úgy, de utolér. Lehet a zsaruk kapnak el, de az is lehet, hogy éppen a banda talál rám ismét. És bár egyiktől sem tapsikolnék örömömben, talán az előbbiből még élve kijöhetek, a másiknál meg nem lennék ennyire bizakodó. Mindazonáltal amíg lehet, szeretném mindkettőt elkerülni, azzal pedig pont nem abba az irányba haladok, hogy tálcán nyújtom át nekik a fejemet és úgy lazulok itt Raelynnel, mintha egy valóságshow főszereplői lennénk, akiknek arról szól az életük, hogy 0-24-ben megfigyeljék őket. Meg a francokat! Ha nem muszáj, nem válok célponttá és azt se szeretném, ha Raelyn ennek a közepébe benne lenne, de úgy tűnik bármennyire is hajtom az igazamat, ő egyszerűen poénnak fogja fel az egészet, ezzel pedig közel sem nyugtat meg. - Mesés. És ettől kevésbé lett rossz az egész helyzet? – kérdezek vissza, hiszen én nem látok változást. Ez nem éppen a tyúk meg a tojás esete. Itt a szövikről meg egy katonáról beszélünk, aki két nőt próbál megfigyelni teljes jó szándékból vagy franc se tudja mivel magyarázták meg ezt nekik. Csak nekem nincs ez nagyon rendjén? Persze, bennem pörög a félsz is, hogy bármelyik percben beugorhatnak az ablakon és vihetnek a hűvösre. Biztos nem látnék napfényt egy darabig csak akkor, ha lyukat fúrnék a cellám falán, de ez ezen felül sem tűnik olyannak, amire jókislány módjára bólogatniuk kellene. Valószínű létezhet erre más megoldás is, de nem én vagyok a zsaru, honnan tudhatnám? - Azt, hogy nem leszel itt? Nem tudom, Rae…komolyan dunsztom sincs, de itt nem maradhatsz, amíg ki nem találom. – persze, ez egy jó kérdés, de ne várja, hogy síkidegen adjak neki erre választ. Amúgy sem tudom miképpen fogom beadagolni neki Hannaht, de arra majd elég ott gondolni. A lényeg, hogy nem lesz ezen a helyen, meg én sem. Enyhe kihívással mélyedek el az ismerős szempárban a szavainak hallatára és már csak azután szólalok meg, amikor közelebb lépek hozzá. – Ha behúzhatsz egyet, előbb lelépünk innen? – szinte egészen közel hajolok hozzá, ám amikor a pakolásra engedélyt kapok, egyszerű mozdulattal kikerülöm őt és előkeresem az adott helyről a bőröndjét, hogy aztán az ágyra felcsapva kinyithassam azt. Ő persze eközben sem tesz le arról, hogy lebeszéljen az egészről, de amíg a szekrényéhez és a fiókjához haladok, a fejemet ingatom a feltett kérdésekre. – Nincs szükség rá. Biztosan nem vagy képes felülmúlni azokat, akikhez már volt szerencsém korábban. – bővebben ebben nem mászok bele, de maradjunk annyiban, hogy laktam már olyanokkal együtt, akiket az első este során megfojtottam volna, hogyha ne lettem volna tudatában annak, hogy még korán reggel én leszek a következő, akit eltesznek láb alól. Elgondolkozva húzom ki a fiókjait és a kezembe akadó fehérneműket vesszük szemügyre. - Ez velünk jön. – dobom hátra az egyik darabot, ami pont beleesik a nyitott bőröndbe és magam elé tartva őket mérem fel. – Ez se rossz. – újabb megy mellé és végül Raelynre futtatom a tekintetemet. – Nem engedhetjük, hogy ezekbe lássanak itthon, ha visszajössz. – fejtem ki válogatásom miértjét, de szerintem már a fél fiókját kipakoltam, azonban sem egy nadrág, sem pedig egy felső nem került még a cuccai közé. Most mondjam azt, hogy jobban kedvemre lenne, ha egy szál fehérneműbe lófrálna otthon? Azért, hogy haragját ne vívjam ki, a szekrényét is kinyitom a felsők és nadrágok előkerítése érdekében, de egy pillanatra megakadok a mozdulatsorban, amikor ismételten felhozza a már korábban említett kis titkot magáról. - Én is voltam már nőkkel. Értem én.. – kezdek bele, habár egyszerűen nem tudom hova tenni magamba ezt a témát. Mit is jelent ez számunkra? Mármint bármikor ha kihúzom nála a gyufát elhagyhat egy olyan nőért, akire korábban én is rárepültem volna vagy hogy működik ez? Kérdések hada rajzol körvonalat a fejemben, mert még sosem éreztem féltékenységet nők iránt, de lehet itt az ideje elkezdeni. – Mennyi volt eddig? – teszem fel a kérdésemet a nagy pakolások közepette és egy újabb darab felsőt helyezek a többi közé. – Mármint nő.. – akkor most elértünk ahhoz a ponthoz, amikor az exek lesznek kivesézve? Már alig várom, hogy elmeséljem az egyiket az enyéim közül, akit sikeresen fel is csináltam. Néha talán jobb, hogyha a magánélet az is marad – az én esetemben meg főleg.
Ingerülten rántok egyet a vállamon. Mégis mit mondjak még? Tök mindegy, mit mondok, úgyis csak azt hallja meg, amit hallani akar. Szerintem most a lelki szemei előtt lebeg, ahogy egy pszichopata üldöz bennünket ebben a lakásban, vagy hogy a nem is létező kamerákon át egy csapat FBI-os éjjel-nappal kukkol minket, vagy ki tudja, mi a francot képzel, de az kb elveszi az eszét, és jelenleg nem lehet rá észérvekkel hatni. Úgyhogy inkább nem is válaszolok a kérdésre. Legszívesebben csak kisétálnék a szobából, hagynám a fenébe, amíg lehiggad, és kitisztul a feje, bár egyelőre nem úgy néz ki, mintha ez perceken belül megtörténhetne, meg amúgy sem vagyok többnyire az a problémák elől elmenekülős fajta, úgyhogy ha frusztráltan is, de maradok, hogy farkasszemet nézzek vele. Gúnyos-idegesen elnevetem magam, mikor kiköti, hogy akárhogy is, de itt nem maradhatunk. Na szépen vagyunk! Most komolyan azt hiszi, hogy ő a főnök? Igazából a látszat ellenére annyira nem ódzkodom az ötlettől, hogy nála és vele töltsek pár napot. Sőt! Csak a stílusa az, ami a bicskát nyitogatja a zsebemben, ahogyan egyik percről a másikra eldönti, hogy megyek, és nincs ellenvetés. Persze ha kicsit lehiggadok, talán majd magam is belátom, hogy csak aggódik, és a helyzet miatti feszültség beszél belőle. De túl makacs vagyok ahhoz, hogy ilyen könnyen megadjam, amit szeretne, ezért inkább megvárnám, hogy ő csomagoljon helyettem. Hadd lássuk, mennyire gondolja komolyan! Meg amúgy is, ez a minimum, miután így ugráltatna. - Komolyan, Dorian, inkább ne kísértsd a sorsot – ingatom a fejem, és résnyire összehúzott szemekkel nézek rá. Most tényleg még provokál is, hogy behúzzak egyet neki? A tűzzel játszik. Ám amikor az előző „lakótársait” említi, a szívem fájdalmasan dobban arra a gondolatra, hogy miken is mehetett át korábban, és fáradtan sóhajtok egyet. Oké, nem akarok tovább vitázni. Menjünk, ha ennyire menni akar. Egy ideig inkább csendben figyelem, ahogy nekifog a csomagolásnak, de amikor már a sokadik fehérneműt pakolja el, és semmi mást, már felvont szemöldökkel közelebb lépkedek. - Drágaságom, te tényleg azt várod, hogy egész nap fehérneműben flangáljak nálad, vagy hogy van ez? Nem fogok fázni? - érdeklődöm, és az ajkaim közben apró mosolyra görbülnek. Próbálnám elképzelni ezt a dolgot, de egyelőre túl zavarodott vagyok ehhez, úgyhogy hamar feladom. Inkább besegítek egy kicsit, összeszedek pár dolgot, ami kimaradt, meglátogatom a fürdőt is, onnan is elhozom a fogkefémet, meg amire szükség lehet. Nem mondom, hogy nagy lelkesedéssel csinálom, mert kell még egy kis idő, hogy ezt a szitut megemésszem, lenyeljem a békát, de legalább már nem ellenkezem. Egy cetlire írt üzenetet is hagyok a hűtőn Flornak, hogy pár napot Doriannél töltök. Közben amikor már a nőkkel való randizás kivesézéséhez érünk, és nem tudom megállni, muszáj elvigyorodnom a pasi reakcióin. Kicsit még el is nevetem magam. - Valóban fontos ez? Hogy hány nővel voltam? Kérdeztem én tőled ilyet valaha? - fordulok vele szembe ismét összefont karral, felvont szemöldökkel, bujkáló mosollyal az arcomon. - Most pasival vagyok. Egy darabbal. Néha az is sok – sóhajtok fel drámaian, és a tekintetemet az égre emelem. - Na gyere, te dirigálós, mutasd az utat a főhadiszállásra – fogom meg a kezét, és vezetem kifelé a lakásból, persze csak miután felmarkolta a cókmókomat. Kifelé menet bezárom a bezárom a bejárati ajtót, és zsebre vágom a kulcsaimat, a kocsimét viszont Doriannek passzolom. - Te vezetsz! - Végül is ő tudja, hová is megyünk. A jármű az épület előtt parkol, szerintem már tudja, melyik az, hiszen ült már benne.
Valahogy sosem voltam jó az emberi kapcsolatokban és ez most is tisztán megmutatkozik, ahogyan az egyik pillanatban még a nyugalmat keresem Raelyn közelében és meg is találom, a másikban meg már eszeveszett módon pakolom össze a cuccait, hogy minél előbb elhúzzunk arról a helyről, ahol a legnagyobb esélyem van arra, hogy hűvösre tegyenek. Könnyedén csöppent az életembe, mégis nehezen engedtem magamhoz túlságosan is közel. A mai napig bennem van az a félsz, hogy egyszer azok esnek bajba miattam, akik közel állnak hozzám és akikhez az égvilágon semmi közük a múltamhoz. Kettős érzés ez, mert egyik pillanatban szeretnél magadtól mindenkit ellökni amilyen messzire csak lehet, hogy még a nevedet is elfelejtsék, a másikban pedig óvnád, védelmeznéd őket az életed árán is, hiszen szeretnéd, ha annak részesei lennének. Mert jobb tőlük minden. Valami pluszt adnak, amit megtagadni magamtól butaság lenne, de még nagyobb őrültség, hogy önző módon nem engedek ennek a késztetésnek. Én sem leszek már fiatalabb vagy játszhatom újra meg újra az esélyeimet, ameddig csak kedvem tartja. Az elsőt már elszúrtam, a másodikkal nem szeretném ezt elérni, de ha ebben az újrakezdett valóságban nem engedek egy kis boldogságot is az életembe, akkor miben különbözik majd elődjétől? Tudom jól, hogy nem repesik az örömtől amiatt amire készülök és amibe előszeretettel rángatom bele őt is. Félig eljutnak agyamig azok az információk, hogy ez nem olyan szigorúan működik, ahogyan az az én fejemben lejátszódott, de már épp elég az is, hogy valaki a lakótársát szemelte ki magának, így ezzel együtt ő sincsen teljes biztonságban. Ügynökök, kamerák, védőrendszerek ide vagy oda, manapság már mennyi ideig tart az ilyet kiiktatni? Én még abban a korban ragadtam le, aki a nyers erőben és személyes odafigyelésben bízik, nem abban, amit a képernyőn keresztül lát. Nem nézek sok filmet, de amikkel eddig összefutottam, abban mindegyikbe akadt egy-két trükk, amivel a rablók előrukkoltak, ha egy bankot szemeltek ki vagy egy gazdag családot. Elég volt csak pár gomb és a kamerának lőttek. Hogyan kérheti ezek után, hogy bízzak meg ebben? Magamban mérgelődök, mint egy zsémbes öregember a tornácon ücsörögve, de közben nem vagyok rest megtölteni a bőröndjét különböző ruhadarabokkal. Noha kezdetben csak a fehérneműk akadnak a kezembe, ez nem állít meg abba, hogy párat ne dobáljak be a többi cucca mellé és mégis mikor megjegyzi, egy egyszerű vállvonásra futja csak tőlem. - Kiszedhetjük és szaladgálhatsz anélkül is, csak gondoltam azért annyira pofátlan mégsem leszek. – átengedem neki a terepet és bár belül majd felrobbanok és kívülről sem látszok a legboldogabbnak, mégis az az apró szórakozottság ott lapul hangom mélyén, amit, ha jobban megfigyel az ember, még észre is vehet. Mint egy hullócsillagot vagy ehhez hasonló pillanatnyi jelenségeket. Türelmetlenségem némiképpen enyhül, ahogyan egyre közelebb érkezünk az indulás pillanatához, de eközben olyan információk birtokába is jutok, amit elsőkörben nem is igazán tudok hova tenni. Mármint akikkel eddig összeakadtam, mindegyik a férfi nemet részesítette előnyben, így nem volt rá protokoll, hogy mi a helyzet ilyen esetekben. Zavar? Nem mondanám. Persze kell egy pár perc vagy egy-két óra, hogy úgy igazán megemésszem a hallottakat, és ez meg is mutatkozik akkor, amikor rákérdezek olyan kérdésre, amit más esetben csak ünneprontóként tennének fel, engem viszont a merő kíváncsiság furdal. - Ebbe szerintem ne menjünk bele.. – vetem oda, hiszen valószínű a háromnegyedére ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni. – Vedd úgy, hogy el sem hangzott ez a kérdés. – teszem hozzá még gyorsan, mielőtt túlságosan mélyen elmerülhetnénk ebbe. Habár valójában érdekelne, meg azt az elcseszett fantáziámat is, de végül csak-csak visszaszorítom a késztetést, hogy belepofázzon mindenbe. Azonban a következő szavainak hatására úgy látszik jobban leköt a föld tanulmányozása, mégis mellé egy mosolyt is megengedek magamnak, mielőtt úgy igazából visszanézhetnék rá. - Ajánlom is, hogy így maradjon. – kulcsolom össze ujjainkat és egy csókot hintek kézfejére, ahogyan kilépünk végre ebből az erődítményből. Nem kezdtünk jól és bár az este még csak most válik még kaotikusabbá, egy másodpercig kiélvezem, hogy nyugi van közöttünk. A bőröndjét a csomagtartóba rakom, majd ezután nyitom ki csak neki az ajtót és ülök be mellé, hogy aztán a saját lakhelyem felé vegyük az irányt. Valahol belül izgulok is, hiszen mielőtt odaérnénk, egy gyors kitérőt biztosan szükséges tennem, ahhoz viszont vallanom kell és nem kussolnom. Mégis jobban leköt egy kis időre a kormányon való dobolgatás és bár az első megállónkig még van pár utca, ettől függetlenül úgy érzem, hogy az idő megállíthatatlanul sürget. - Tudod, már tudsz rólam jó pár dolgot és én is egyre több mindent ismerek meg rólad és ez szerintem jó dolog annak ellenére, hogy ez nem mindig pozitív. – hülye vagy, Lester, ez milyen kezdés már? Azért ennek ellenére folytatom. – Nem értek én az ismerkedésekhez, mert éveken keresztül sosem számított, de most igen, és lehet, hogy sokszor felkapom emiatt a vizet vagy nem úgy reagálok ahogyan eredetileg szeretnék, de mégis emellett örülök, amiért még mindig nem szaladtál világgá tőlem. – magyarázok tovább, habár remélem valamiféle értelmet azért lát benne. - Hogy hova szeretnék ezzel kitérni? Az az igazság, hogy van még, amit nem mondtam el és még most sem tudom, hogy miképpen tálaljam ezt, de ha már ilyen időszakban vagyunk, akkor én sem szeretném ezt titokban őrizni előtted. – kicsit jobban szorítom a kormányt, hogy idegességemet csillapítsam, aztán csak-csak nekirugaszkodok. - Említettem, hogy szeretnélek valakinek bemutatni. Egy családtagnak, aki kegyetlenül fontos számomra és az elmúlt időszakban Ő is az egyike volt, aki segített jobb emberré válni ahhoz képest, mint amilyen voltam. Mielőtt olyasmire gondolnál, nincs feleségem..sem egyéb más viszonyom, azonban egy lányom igen és örülnék neki, ha megismernéd őt. – vallom be végül, majd elhallgatok. Meglehet most jön az, hogy felképel, leüvölti a fejemet, esetleg elhagy a francba, de tudnia kellett. Ha őszinte akarok vele lenni, akkor nem csak részletében kívánom az életem részévé avatni, hanem teljes egészében, márpedig ehhez Hannah kihagyhatatlan.
- Ha egyszer belekezdtél, nehéz befejezni a pimaszkodást, nem igaz? - fonom keresztbe a karjaimat magam előtt. - Tudod... annak is megvan a módja, ha azt szeretnéd, hogy ruhátlanul lófráljak nálad... első lépésként mondjuk magadnak kell levetkőztetned... - teszem hozzá immár magam is szemtelenül. - A másik dolog, hogy rajtad sem lehet semmi... és akkor nincs akadálya – vonom meg a vállam lazán, és mostanra el is vigyorodom. Őszintén szólva még mindig nem tudom, kivel él, van-e lakótársa, aki korlátozna bennünket eme tervekben, de ha akadna is, biztos meg tudnánk találni a módját, hogy bizonyos fokig kivitelezzük. Valójában ezen a témán elindulva könnyedén el tudnék máris kalandozni, vagy akár helyben begyakorolni a dolgot, de Dorian arcára még most is csak futólag kerül valami mosolyféle, miközben elszántan pakolászik. Azt hiszem, ebben a kérdésben könyörtelen, és nem lenne hajlandó perceket sem pazarolni, én meg jelenleg nem vagyok elég felpaprikázott és makacs kedvemben ahhoz, hogy tovább vitázzak vele. Egy kicsi részem nyilván igazat is ad neki, így pedig könnyebb részemről a beletörődés, és együttműködés. Besegítek hát a csomagolásba, hogy ne maradjon itthon semmi igazán fontos. Fogjuk fel úgy ezt egyelőre, mint egy ottalvós buli – mintha tíz évesek lennénk, vagy nyári táborozás, vagy fene tudja. Meglátjuk, mi fog kisülni belőle. Akár még jó alkalom is lehet, hogy jobban megismerjük egymást, és közelebb kerüljünk egymáshoz. Egy részem szeretné ezt, igazán. Bár még mindig csak ritkán, és óvatosan vallom be magamnak, de beleszerettem. Egy másik részem azonban... jelenleg tart az elköteleződéstől, és nem akar sietni, csak icipici babalépésekben haladna. Hiszen még mindig házas vagyok. És a házasságom gallyra jutása utáni sebek még frissek. Persze nem amiatt vagyok bizonytalan, mert még lennének érzéseim Adam iránt. Hanem mert... egyelőre nehéz újra megbíznom valakiben. És nehéz hinnem a boldog befejezésben. Szóval... kicsit félek. Ám ezek is olyan dolgok, amiket nem igazán tervezek kimondani. Kifelé menet, miután a háborgó tenger kicsit elcsitul közöttünk, és Dor összekulcsolja az ujjainkat, majd finoman megpuszilja a kezemet, elmosolyodom, egy picikét talán el is érzékenyülök. Bár ezt nem mutatom. Csak, azt hiszem, megérint a tény, hogy az összhang így megvan közöttünk még egy ilyen összezördülés után is, és tudunk úgy továbblépni, mintha semmi sem történt volna. El is kapom a grabancát, megragadom a pólójánál fogja, és magamhoz húzom egy gyors, lopott csókra, mielőtt folytatnánk az utat a kocsim felé. Már egy ideje úton vagyunk, amikor egyszer csak elkezd hantázni. Értetlenül ráncolom a homlokom, mert minél inkább belebonyolódik a magyarázásba, annál inkább kezdem sejteni és érteni, hogy most valami nagyon fontosat akar mondani. Az aggodalom és félelem fokozatosan kezd szétáradni a mellkasom irányából, és mire a fontos személyt felemlíti, már hevesen ver a szívem, tartok tőle, nem fog tetszeni, amit közölni készül. - Mi? Várj... Hogy mi van?! - Ennyi köntörfalazás és rizsázás után mindenre számítottam már, de erre... erre nem. Ez most derült égből villámcsapásként ér. Van egy lánya. Úgy érzem, mintha hirtelen egy hatalmasat fordult volna velem a világ. Szédülök. A jármű légtere túl szűknek, túl fullasztónak tűnik. - Állj meg... Állj meg! - mondom először csak bizonytalanul, majd jóval határozottabban. - Ki akarok szállni! Állíts már meg ezt a rohadt kocsit! - kiáltom el magam, majd mintha bevonzanám, az autó váratlanul lefullad. Talán valami baj van a motorral, vagy defektet kaptunk, franc tudja! Jelenleg nem is érdekel. Feltépem az ajtót, és kipattanok, majd szinte kétségbeesetten igyekszem minél több oxigént juttatni a tüdőmbe. Majd tanácstalanul járkálni kezdek az út mentén, a hajamba szántok az ujjaimmal, és próbálom felfogni, amit az imént hallottam. Doriannek van egy lánya. Miért ér ez most szíven ütésként? Miért sokkol és dühít és fáj annyira? Talán mert eltitkolta. Mióta is vagyunk már együtt, mióta is ismerkedünk? Hetek, sőt, hónapok óta. És még egy elejtett fél szóval sem említette. Uhh! Megőrülök! Legszívesebben elmenekülnék, megfordulnék, és elhúznék haza. De miért is ne tehetném? Megpördülök, ismét a kocsi felé lépek. - Szállj ki! Szállj ki a kocsimból, és kérem a kulcsokat! - szólok rá a pasira, majd ismét a hajamba túrva hátrálok valamennyit, teszek egy kisebb kört. Le kell higgadnom. De nem tudok! Istenem! Miért vagyok ettől ennyire feldúlt? Még az sem borított ki ennyire, mikor a hotelben közölte, hogy embereket ölt, és valakik ki akarják őt csinálni. Hogy lehet ez? Gondolom, mert... mert az olyasmi volt, amire kicsit egyébként is számíthattam. Mert tudtam, hogy nem élt tisztességes életet, tudtam, hogy követett el bűnöket, nem ért akkora meglepetésként. De ez...? Van egy gyereke. Valakinek az apja. Ez nem kis dolog. Egy gyerek az életének fontos része. Egy kurvára fontos tényezőt titkolt el előlem, a lényének egy részét, mintha... mintha nem is az az ember lenne, akinek én megismertem. És ez... ez baromira fáj. Ahogy ismét szembekerülök vele, nem is gondolkodom, csak lendítem a karom, és behúzok neki egyet. Nem egy sima lányos pofont kap. Az öklöm találkozik az arcával. Majd elkezdenek peregni a könnyeim, amitől szánalmasnak érzem magam, mégsem tudom megállítani őket. - Hogy titkolhattad ezt tőlem ilyen sokáig? - teszem fel a kérdést, bár mintha a beszéd is fájna. - Ha ma nem alakulnak így a dolgok, ha nem döntesz úgy, hogy magadhoz költöztetsz, mégis mikor mondtad volna el? Soha? Én... azt hittem, már nincsenek titkaink. Egy gyerek... egy gyerek az... kibaszottul nem kis dolog, amit csak úgy mellékesen közölsz félúton hazafelé – már szinte remegek, miközben megformálom a szavakat. Szerintem azóta nem voltam ilyen állapotban, hogy megtudtam, Adam megcsalt engem. Össze kell szednem magam. Ez nem én vagyok. Nem ilyen vagyok.
Másodpercekbe se telik bele, de a szokásos vigyor máris kirajzolódik a képemre szavainak hatására és egy laza, de egyben azt jelző, hogy 'én már csak ilyen vagyok' vállvonással is megspékelem véleményem szótlan formáját. - Bárhonnan is nézem, ez a végkifejlet számomra merő haszonnak tűnik. - engedem át továbbá számára a terepet a pakolásban és hátrálok pár lépést, hogy ebből a távolságból figyelhessem őt tovább. Ő vetkőzik vagy én vetkőztetem? Édes mindegy. Bár az utóbbi mintha egy kicsit jobban megdobogtatná a bennem szunnyadó ketyegőt. Mindenesetre végeredményként az én elképzeléseimhez jutunk és az már rossz csak nem lehet. Jóllehet kezdetben eléggé elkalandoztunk a nyugalmas partokról a viharos tengerre, mégis egy lopott másodpercig visszamászunk a biztonságos terepre és ujjaink összefűzésével ássuk el bizonyos időre a csatabárdot. Nem hittem volna, hogy egyszer az ilyen pillanatok még ennyire sokat fognak jelenteni, mára viszont bebizonyosodott, hogy eszméletlen hatással vannak rám. És ahogyan ártatlannak induló kezdeményezését figyelem Raelynnek, ő sincs ezzel másképp. Csókja csak arra késztet, hogy másik mancsomat is bevessem és a derekára vezetve azt vonjam közelebb magamhoz ezt a galád nőszemélyt, ameddig csak lehetőségem engedi. Mert biztos vagyok benne, hogy hamarosan az a pillanat is elérkezik, amikor már nem ilyen tekintettel fog tekinteni rám és már ennek a gondolatába is valahol belepusztulok. Megfordul a fejemben, hogy hagyok még magunknak időt az ittlétre és komplett idiótát csinálok magamból az előbbi kiakadásom után, csakhogy húzzam az elkerülhetetlent, mégsem szívesen kockáztatnék. Így is már sokáig kevertem úgy a lapjaimat, hogy az én javamra szolgáljon, most már viszont végképp elfogytak. A kocsiban ülve csend honol közöttünk és ez valahol meglepően békésnek is hat addig a másodpercig, amíg tudomást nem veszek a bennem egyre inkább elterjedő idegességről. Mintha vírusként kúszna be ereimbe és fokozatosan pusztítana el, mielőtt elérhetné legfőbb célját, hogy aztán felváltva ezt a kellemetlen szorító érzést végleg végezzen velem és a szívemmel is, amiről azt hittem már rég nem hozza működésbe ennyire intenzíven senkinek sem a látványa. A kormányon dobolgatok, kényszeres mozdulatsorokat teszek, aztán végül csak kibököm. Kezdetben bátortalanul és összefüggéstelenül, aztán csak belelendülök. Félek a reakciójától, a következményektől, aminek első hullámai abban a pillanatban el is érnek minket, ahogyan őszinte vallomást teszek. A kérése először el sem jut az agyamig, mert a bennem kavargó gondolatok megbénítanak. Elfog hagyni. Lelép és többet vissza se néz, de könyörgöm, ki hibáztatná érte? Tudja, hogy öltem embert..embereket. A függőségem sem titok már előtte többé, és most itt van Hannah. A lányom, akinek létezése már több, amit kérhetek tőle. Túl sok terhet adtam át neki és ha tényleg annyira a szívemhez nőtt, mint ahogyan azt állítom, engedem hogy ezt a maga módján dolgozza fel. Még ha bele is őrülök abba, hogy így látom és nem ölelhetem magamhoz, mert én tettem ezt vele. Talán csak ez vagyok én. Azokat teszem tönkre, akik fontosak számomra csakhogy önző módon egy kis boldogsághoz jussak, amit bizonyára nem érdemlek meg. A nevét mondanám ki és tennék egy lépést közelebb hozzá, de a következő amit érzek az az öklének az érintése, amit egyenesen az arcomba kapok. Ég a nyoma, rohadtul kellemetlen érzés, mégsem érzem, hogy ne lenne jogos. - Ezt bizonyára megérdemeltem. - megmozgatom kicsit állkapcsom, hogy szikrát kapjak, de szívem szerint számtalan ütést elviselnék, ha ez ahhoz vezethet, hogy újra a korábbi módon tekint rám. Erre viszont most nincs lehetőség. Túlságosan is dühös és bizonyára ha tehetné, súlyosabb büntetést is kiróna rám, csakhogy felfogjam tetteimnek súlyát. El sem tudja képzelni mennyire tisztában vagyok én azokkal. - El akartam mondani.. korábban is megtettem volna. - nem mozdulok, de ez a közénk ékelődött távolság megőrjít. Mintha kilométerek húzódnának közöttünk és esélyem se lenne átszelni azt. - Egyszerűen ötletem se volt, hogy kezdjek ebbe bele. - gyenge kifogás, de legalább igaz. Hogyan lehet az ilyet elmondani ennyire egyszerűen, ha tisztában vagy azzal, hogy több esélyed úgysem lesz már arra, hogy hozzá hasonlót találj?! Nem mintha létezne vagy úgy szimplán szükségem lenne másra rajta kívül. Kezem végigfut borostás arcélemen és a szavakat keresem, mégis a megannyi gondolatból egy sem bizonyul értelmesnek vagy olyannak, ami javítana kettőnk helyzetén. - Önzőség volt a részemről elhallgatni őt, tudom jól. - egy pillanatra befogom, aztán folytatom csak. - Úgy gondoltam minél tovább húzom, annál több időt tölthetek el veled, holott tudtam, hogy ezzel csak rontok az egészen. - keserű pirulaként marja végig a torkomat a vallomás minden egyes pontja, mert kicsit úgy hat, mintha a saját gödrömet ásnám. - Megígértem magamnak, hogy közelebb engedlek magamhoz, de még mindig könnyebb volt elmondanom mit tettem, mint Őt. - magam sem értem a logikát. - Soha az életben nem akartam volna, hogy idáig fajuljon vagy hogy így nézz rám emiatt.. de ha az elején beavatlak, talán sosem lett volna esélye kettőnknek. - végül csak eljutok az okhoz, a mozgatórugóhoz, ami elhitette velem, hogy ez mennyire baromi jó ötlet. - El sem tudom mondani, mennyire sajnálom. - teszek egy lépést közelebb hozzá és így várom az ítéletet vagy a kegyelemdöfést. Nevezzük bárhogy is, kiérdemeltem.
Dorian részéről ez a szemtelenség talán olyasmi, amit nem lenne szabad tolerálnom, ami bosszanthatna, amiért az orrára koppinthatnék, hogy „nana, csak óvatosan”, de igazából megmosolyogtat és jó kedvre derít vele, és cseppet sem zavar. Sőt! Általában még tetszik is, hogy ilyen. Valószínűleg mert többnyire én is ilyen vagyok. „Zsák a foltját...” - ismét ez jut eszembe. A ma este során már több mindent megéltünk. Adam felbukkanása, fenyegető ígéretei, a válástól való elállása, és az összezördülése Doriannel... Aztán a kellemes filmezés, amely még kellemesebb tevékenységben folytatódott volna, ha Anne nem bukkan fel a legrosszabbkor, és nem kezd bele a kéretlen kotyogásába. Aztán Flor bátyának az ügye, és egy újabb vita... ám végül mégis jó hangulatban hagyjuk el a lakásomat... annak ellenére is, hogy van bennem egy nagy adag izgatottság is. Végre láthatom Dor otthonát, és vele tölthetek pár napot. Ez nem kis dolog. Kicsit félek, hogy korai is, de próbálok nem ünneprontó lenni, és pozitívan hozzáállni. Ez odáig megy is simán, amíg a kocsiban beszélni nem kezd. A vallomása azonban mindent elvág. Kirántja a lábam alól a talajt. Földhöz csap. Egyszerűen... erre megfelelő szavak sincsenek. Nincs mit szépíteni, nagyon kiborulok, még soha ennyire a kapcsolatunk alatt. És időbe telik megfogalmaznom még önmagam számára is, hogy mi az, ami a leginkább fáj és bánt ebben a helyzetben. A dühtől és haragtól kiindulva a megbántottságon át a csalódásig sok mindent megélek rövid percek alatt. Az előbbi szakaszt jól bizonyítja az is, ahogy az öklöm Dorian arcába csapódik. Alapvetően nem vagyok egy túl agresszív típus – bár nyilvánvalóan akadnak bennem mélyen elfojtott indulatok –, és egy percig sem vagyok büszke arra, hogy megütöttem, a következő pillanatban már bánom is, szeretném azt mondani, hogy sajnálom... de nem teszem. Ahhoz még túlságosan haragszom, és fáj az igazság, amire az imént fény derült. Kérdéseket szegezek neki, és igyekszem türelmesen hallgatni őt, míg a válaszokat fogalmazza. Ez az egész annyira elcseszett. Annyira nincs ez így rendben. Kicsit kifordult a világom a helyéből, aminek mostanában túlságosan is Dorian állt a középpontjában, és ezt nem lett volna szabad megengednem. Tudtam, hogy túl nagy lépésekben haladunk, hogy ez túl gyors, a vészjelző ott villogott a fejemben, hogy lassítanunk kellene, hogy túl gyorsan kezdek beleszeretni. Én tényleg azt hittem, hogy nincsenek már titkaink. Hogy lehettem ilyen naiv, hiszen csak pár hónapja ismerem? Gondolhattam volna, nem igaz? De mégis hogy volt képes egy ilyen horderejű dolgot ennyi ideig magában tartani? A fejemet ingatom, a hajamba túrok, tanácstalanul teszek pár lépést jobbra, aztán balra. Le kéne ülnöm. Szétnézve felfedezem, hogy van is a közelben egy üresen álló pad, odamegyek hát, és helyet foglalok, néhány pillanatra a tenyerembe temetem az arcom. Aztán felnézek rá. - Azt... azt hiszem, értem az indokaidat... legalábbis próbálom. De tévedsz. Jobb lett volna, ha már az elején elmondod. Oké, igazából nem tudom, hogyan reagáltam volna, ha már akkor színt vallasz, lehet, hogy akkor is kellett volna egy kis idő, hogy hozzászokjak a gondolathoz, de.... nekem nincs bajom a gyerekekkel. Nem túlzottan értek hozzájuk, de azért szeretem őket, és el tudtam volna fogadni. Így viszont... - a fejemet ingatom, megvonom a vállam, a fájdalom ismét kiül az arcomra, és a szemeim megint nedvesen csillognak, miközben a szavakat keresem. - Van egy lányod. Apa vagy. Ez... ez nagy dolog. Ez a tény egy fontos része az életednek, ő a lényed része, ez... Hogy ezt eltitkoltad, mintha elrejtetted volna előlem, hogy ki vagy valójában. Mintha... nem is ismernélek igazán – mondom őszintén a szemeibe, ahogy most érzek. Vajon eltúlzom ezt? Talán most nem látok és nem gondolkodom tisztán. De jelenleg tényleg így érzem, így látom a helyzetet. És még inkább igazságtalannak találom azt, ahogyan számon kért Adam miatt, majd hetekig került engem, miközben az ő életében szintén ott volt egy nagyon fontos személy, akiről nem beszélt. Ez annyira nem fair. Milyen idős lehet a lánya? És mi van a gyerek anyjával? És... igazából hirtelen egy csomó kérdés támad a fejemben, de valószínűleg még nem állok rá készen, hogy meghallgassam a válaszait. - Most nem kérheted tőlem, hogy menjek és ismerjem meg a lányodat, akinek a létezését negyed órával ezelőtt még nem is sejtettem. Ez most nem menne – állok fel hirtelen, a fejemet ingatva. - Nekem ehhez idő kell, hogy ezt megemésszem. Legjobb lesz, ha ezt a pár napos együttélést most elfelejtjük – teszem hozzá, és kicsit a szívem szakad meg, mert pár perce még annyira más terveim voltak, most meg igazából teljes tanácstalanságban meredek magam elé. Fogalmam sincs, merre vagy hogyan tovább. Mit kellene most csinálnom? Nem akarok hazamenni, de vele tartani sem.
Nevetséges lenne a részemről azt álltani, hogy az évek során nem fejlesztettem valahol tökélyre azt, miképpen reagáljak le egy olyan helyzetet, ami számomra közel sem nevezhető egyszerűnek. Milyen szavakat, milyen kifogásokat adagoljak be a másiknak, amivel kimenthetem magamat az adott szituációból vagy védem a saját hátsómat, ahogyan azt csak emberileg lehetséges. Nem egy, és nem kettő eset bizonyult veszélyesnek vagy megfűszerezve azzal az ígérettel, hogy az esélyem a túlélésre eléggé csekély, mégis az a pillanat amelynek most a részese vagyok, másképpen nehezíti meg a dolgomat. Egy részem már a megszokott kifogásokat keresi és mentőkötelet kreál a zavarosan felröppenő gondolatokból. Másik azonban ahelyett, hogy a régi módszer szerint élne, helyette inkább magyarázatokkal hozakodik fel, ész érvekkel, melyek túlontúl igaznak bizonyulnak ahhoz, hogy a másik félnek ne okozzanak majd fájdalmat. Kegyetlen szembesülni azzal mit okozhat egy olyan tett, amit mi magunk naivan jónak gondolunk, későbbiekben azonban pont az ellenkezőjét okozza annak, aki fontossá vált a számunkra. Szerettem volna Hannaht titokként őrizni. Alapjában véve már megvolt bennem egy félsz, hogy minél több ember van tisztában a létezésével, annál nagyobb veszélyben forog az élete. Az az élet, amelynek egyengetése és óvása az én felelősségemre van bízva, holott olykor még a saját magamét sem tudom normálisan megformálni és amiről tudom jól, hogy sosem lesz igazán veszélymentes. Nem helyeseltem, hogy az életem részévé lett, de beláttam, hogy ezek a gondolatok kevésnek bizonyulnak abban a másodpercben, amikor ráeszmélsz, hogy ez a kislány a tiéd és csakis rád számíthat. Akár béna vagy a nevelésben, akár nem. Nem háríthatod másra vagy tehetsz úgy, mintha ne tudnál a létezéséről, jóllehet a létrehozásával kapcsolatban már akadnak homályos foltok. Ez viszont mégsem tesz téged kevésbé felelőssé az életéért, és bármennyire is tartok attól, hogy tönkreteszem az övét, egy percig sem tudnék arra gondolni, hogy elhagyom őt. Itt nem arról van szó, hogy ne bíztam volna eléggé Raelynben ahhoz, hogy ne mutassam be neki a lányomat, egyszerűen így indítani első körben nem látszódott szerencsésnek, utólag belegondolva azonban magam is belátom, hogy talán jobb lett volna ezt tisztázni. Talán egyszerűbb lett volna akkor megbékélni azzal a gondolattal, miszerint nem kér ebből az egész kusza világból, amely az életemet szedi forgatókönyvbe, mint most, amikor el sem tudom képzelni milyen lenne egy olyan élet, amelynek ő nem a részese. Csendben figyelem őt és talán túlontúl elemzően is veszem szemügyre a reakcióit. A tőle kapott ütés kiérdemelt volt és szívem szerint párat még bezsebelnék, hátha majd észhez térítenének, de elnézve arcának rezdüléseit úgy gondolom megkapom triplán méltó büntetésemet. Felhozakodhatnék jelen pillanatban ezernyi logikusnak hitt gondolattal vagy kifejezhetném több száz módon azt mennyire kegyetlen szarul érzem magamat amiatt, hogy ezt műveltem vele, de jól tudom, hogy ez kevésnek bizonyulna. Itt és most rajtam semmi sem segít, és ezt bármilyen kívülálló is alátámasztaná, ha akár egy percre is feltámadna bennem a kételkedés apró szikrája is. - Jól tudom, hogy elcsesztem.. – egyetértően hangzik a válaszom az elhangzottak riposztjára, hiszen ahogyan azt ő is körülírta, ez nem csak egy egyszerű tény, amit a szőnyeg alá söpörhetünk egy idő után, hanem annál sokkal összetettebb és nehezen megemészthetőbb. De ki hibáztatna azért, mert így érez? Fordított esetben én sem tudtam volna másképp lereagálni ezt az egészet, mint ő. Ösztöneim arra késztetnek, hogy magamhoz öleljem őt, de a józan eszem azt súgja csak még nehezebbé tenném ezt számára és ennél több rosszat már nem okozhatok neki. Sok, mások ellen művelt tettem közel sem volt rám hatással, de akadnak olyan esetek, amik kiemelkednek a többi közül és ez pont egy ilyennek hat. - Nem siettetlek, Rae. Tudd, annyi időt kapsz, amennyire csak szükséged van, ha ez annak a feltétele, hogy egyszer sikerül elhinned, hogy én őszintén sajnálom és nem akartam, hogy ez így alakuljon. – utólag mindenki okos, - szokták hangoztatni -, de ez sovány vigasz abban a percben, amikor még a saját magadtól is rosszul vagy, amiért nem gondolkoztál, csak cselekedtél. Apró bólintásomat értheti úgy is, hogy felfogtam: a kezdeti terveim már nem játszanak. Azonban mielőtt beszállhatnék a kocsiba, megkerülöm azt és az arcára simítom kezemet annak érdekében, hogy egy bűnös másodpercre elmerülhessek az ismerős szempár fogságában. – Helyrehozom ezt. Ha belepusztulok is, de ígérem, megteszem. – egy percig sem eresztem a szemkontaktus alól, hogy éreztessem vele mennyire komolyan gondolom is ezt, majd végül csak ezután lépek el tőle, nehogy kényelmetlennek érezze közeledésemet. – Mond a címet és elviszlek oda. – meglehet nálam nem lesz jelen, de ha valahol biztonságban tudhatom és nem a kamerák fogságában, akkor az addig elegendő lesz számomra, amíg megtalálom a megoldást, miképpen kárpótolom őt mindazért, amit okoztam számára..
Kezdőlap
