Úgy döntöttem kiadom a régi lakásom. Ugyan fájó szívvel teszem ezt, hiszen ez az egyetlen dolog amit tényleg teljesen önerőből vásároltam meg, szülői kisegtés meg miegyéb nélkül. Viszont nincs szükségem két lakásra, így legalább némi pénzt nyerek ki belőle, nem megy itt tönkre nekem. Szerettem ezt a lakást, nyugodt és hatalmas erkélye van, amit pedig a házikedvenceim imádtak. Nem zárom ki, hogy egyszer még visszatérek ide, egyébként is búvóhelynek tökéletes lesz. De az új lakásban még több helyük lesz nekik, jobban fogják szeretni. Mindegy. A jövendőbeli bérlőknek mutattam éppen meg a lakást, akik szinte odáig voltak érte. Igazából nekem is szimpatikusak voltak, friss házaspár egy babával. Nem olyannak tűnnek akik majd lerombolják a helyet, meg szétbulizzák az időt. Mondjuk remélem, hogy a baba nem csak csali volt, akit kölcsönkértek a jelenlegi szomszédjaiktól. Miután összeszedem az összes papíromat és a táskámba gyömöszölöm őket, megindulok kifelé. Mégegyszer rápillantok az ajtóból a régi otthonomra, mintha már soha többé vissza sem jönnék, majd becsukom az ajtót, kulcsra zárom. Átfut az agyamon, hogy hívok egy taxit és rögtön hazamegyek, de végül úgy döntök, hogy nem árt kicsit szellőztetni a fejem. Néhány méterrel arrébb a kedvenc kávézóm található, ahová minden reggel munka előtt beugrottam egy adagért, így is történik az, hogy amint belépek már tudják hogyan szeretem a kávét. Sok tej, semmi cukor. Most is így történik ez, alig két perc múlva már kezemben is a kávé. Ezekben a reggeli órákban még nincs olyan nagy forgalom Brooklyn utcáin, imádok ilyenkor sétálni itt, a reggeli hűvös szellővel. Bár mielőtt még túlzottan is beleélném magam az örömbe, egyik pillanatról a másikra valaki megjelenik mellettem és megragadja a karomat amelyikből azonnal ki is esik a kávé. - Te most velem jössz. - Jelenti ki halál nyogodtsággal a fickó. Mondjuk én nem vagyok halál nyugodt. Éppen az ellentéte. Tudtam, hogy én sem úszom meg. Úgy tudtam! Ő próbál teljesen átlagosnak tűnni, mintha csak egy pár lennénk és sétálgatunk, én viszont próbálom az ellenkezőjét. - Nem, nem megyek veled! - Válaszolom igencsak hangosan, mialatt a karomat igyekszem kiszabadítani erős szorításából. Nem mondom, hogy nagy sikerrel járok, főleg miután vészesen közeledünk a fekete terepjáró felé ami nagy valószínűséggek az ővé lehet. Segélykérően nézek körbe, igyekszem valakit megpillantani aki hajlamos megmenteni és nem csak lehajtott fejjel, behúzott fülekkel, farokkal próbál elsietni mellettünk. Szégyen, hogy manapság ez a menő. Minek segíteni valakinek, ha el is menekülhetek gyorsan, mint aki mit sem látott?! Végül elkapom egy fickó tekintetét. A tekintetem már tényleg nem lehet ennél könyörgőbb, ahogy az igyekezetem sem arra, hogy minél lassabban érjünk a kocsihoz.
Hűvös van, ezt meg kell hagyni, jó lenne, ha lassan nem érne véget a nyár, de én téli gyerek vagyok, alig várom, hogy essen a hó, borítson szűzi fátylat a világra, lebbentse fel a jóságot egy éjre, míg a latyak átveszi a helyét, a hálaadás amúgy s az egyik kedvenc ünnepem. Jó én minden ünnepet szeretek, amikor sokan jönnek templomba és az emberek szíve megnyílik és elcsöppen a szeretettől, csak azt sajnálom, hogy nem tart ki egész évben. Mellesleg a hálaadás története igencsak szerteágazó, de erről majd ejtek pár szót a misén, az ünnep közeledtével, addig pedig… miről is jutott az eszembe? Muszáj volt kimozdulnom Manhattanből, már nem bírom tovább, hogy kétségek gyötörnek, hogy gondolatok lopakodnak a fejemben, akár az éhes macskák a kuka körül, amiben halat sejtenek. Úgy fordul minden pillanatom felé, mintha kötelező lenne, talán ez a próbatételem? A tilos tábla hatalmas és tűzpiros. Nem csak vétek, de egyenesen káromlás. Megint milyen melegem lett, pedig csak eszembe jutott, hogy… ahogy. Nem. Nem. Annyira nem, hogy olyan nincs is több. Megremeg a szám, a kezem idegesen túr a farmeren zsebébe, mintegy vigaszt keresve markolok a rózsafüzérre. Érintése jéghideg, akár csak a pillantása az emlékeimben. Helyben vagyunk. Szabad kezem ujjai közé csípem az orrnyergem, hogy higgadjak, kicsit talán a szívverésem is lelassul. Talán elmúlik ez. Beteg vagyok, lehet orvoshoz kéne mennem, hirtelen önt el a finom rezgés, a lábam megbicsaklik és a gondolatok ellenőrizetlenül szánkáznak szét a fejemben, olyan útra térek, amin járni nem szabad. Nem nekem. Pánikot kalapál a szívem, a bordáim hirtelen szűk ketrecet képeznek, amiben nem fér el a nagy dobolás. Haza vágyom, a szobámba, a kereszt elé, hogy… könyörögjek a gondolat bűnbe esés miatt. De tudom, hogy odahaza felkeresném, hogy a segítségét kérjem. Nem lehet. Annyira nem lehet. Pedig jól jönne. Noha Brooklyn egy másik város, egy másik élet, mégis húz ide valami és most, elég nagy kalamajkába kevertem magam Talán segíthetne, talán elmondhatom neki, talán csak láthatnám. Nem! Van a városban egy család, akit rendszerint látogattam, mostanra hűlt helyük, félek, hogy a 11 éves kisfiúk már az utcán él, talán az anyjával együtt. Serényebben kell imádba foglalnom a nevüket. Vagy segítséget kérnem… Igen. Világos az út, megnyugszom egyetlen pillanatra. Elengedem a kiskeresztet, a gömböket. Teljesen civilben vagyok, még a kolláré is hiányzik ingem nyakáról, lévén, hogy nem hivatalos ügyben vagyok. Igaz én akkor is Isten szolgája vagyok, amikor éppen nem képviseli semmi a ruházatomon, sem fehér ingem, sem a farmerom, de még a sportcipőm sem. Rápillantok az órámra. Még van egy kis időm, hogy induljon a vonatom. Odahaza felkeresem, igen. Ezt fogom tenni. Az embereket szemlélem, elmerülök a tekintetekben, ha papnak vagyok titulálva, sokkal jobban állják a pillantásom, így eshet meg, hogy két szívdobbanásnyi idő is eltelik, míg felfogom a nő segélyordítását. Szinte a szívembe vágódik, meghökkenek tőle. Olyan hirtelen üt meg a felismerés, hogy azonnal utánuk fordulok. Ha tévedek is a legrosszabb, hogy … hát, hogy tévedek. De ha tudok olvasni a lélek tükrében, akkor… - Héj. – utánuk lódulok, jobbommal finoman megkocogtatom a férfi vállát, azért hátra lépek, oldalt a nő felé, ha úgy döntene tolvajnak néz és bemosna egyet ne legyek ott. Ne nagyon. Megvárom, hogy kiderüljön eléjük kell-e lépnem, vagy hajlandóak figyelembe venni. - Bocsánat, ne haragudjanak! – jó hangos vagyok, ha már lúd, legye kövér, de párna felénk pislantanak. Látni akarom megint a nő szemét, arcáról olvasni, vagy a szájáról, hogy húzzak a fenébe. Megeshet, sőt ez a valószínű. Mindenesetre eléjük sétálok kissé akadályozva a mozgásban a nőt leginkább. Nem vagyok hős, én nem vagyok verekedős, nekem nincs késem, nincs fegyverem, nekem Isten a fegyverem, a szeret és a hit. Ha a nő szemében ugyanazt látom, ha tudok és kell segítenem, akkor majd kitalálom, mit tehetnék. Addig pedig ellövöm a legszarabb dumát, amit csak lehet. - Mi nem ismerjük egymást? – mutatok a nőre, mert miatta vagyok itt, ha elküld a búsba, akkor benéztem valamit, tovább megyek, ha nem… akkor ha más nem közbelépek és most elnapolok valamit.
Az egyetlen dolog amiért mindig is utáltam nőnek lenni az az hogy soha nem leszek elég erős ahhoz, hogy megvédjem magam. Persze részeg idióták ellen könnyű, egy-két rúgás ide meg oda és el van intézve. De képzett bérgyilkosok ellen, olyanok ellen mint ez a fickó itt előttem, soha nem leszek elég erős. Még ha a harcképzettségem meg is lenne hozzá... ami persze nincs meg. Apámnak talán jobban kellett volna törnie magát, hogy megtantsa az egyetlen lányát harcolni ha már olyan szakmát választott magának amilyet. Nem gondolhatta, hogy majd életünk végéig nyugodtan fogunk éldegélni. Na ez hasznos lett volna. Utálom, hogy hiába rángatom a karom, az még csak meg sem mozdul. Olyan érzésem van mint mikor egy anyuka maga után rángatja a gyermekét, aki vissza akar menni a játszótérre de már túl későre jár. Csak tehetetlenül megy az anyja után, aki a karját markolja és céltudatosan indul haza. Ez a fickó éppen ezt teszi velem. Én pedig épp úgy tehetetlen vagyok. Gyűlölöm az embereket amiért csak magukat féltik és tesznek arra, hogy egy nőt az orruk elől rabolnak el, hogy aztán nagy valószínűséggel a sötétített ablakú terepjáróbal fejbe lőjjék. Vagy ha nagyon sajnálják a kocsit akkor talán elvisznek egy kihalt helyre, kilöknek a kocsiból és ott. Nem is tudom melyik a jobb. Egyik sem túl vonzó. Már csak néhány lépés választ el a kocsitól, én pedig konkrétan be tudnék csinálni. Rémült szemeim keresnek, majd találnak is valakit aki tudna segíteni, ha akar. Már kezdek elbizonytalanodni mikor a férfi megindul felénk. Mintha egy kő esne le a szívemről. Na azt nem mondom, hogy megnyugodtam, de már látok némi esélyt a menekülésre. Tudom jól, hogy az elrablómnak nagy valószínűséggel fegyvere van így talán felelőtlenség volt mást is belerángatni az én ügyembe, de így már ketten vagyunk. Nem egyedül. A kezemet szorongató férfi még csak meg sem rezzen először, nem érdekli, hogy mit akarnak tőle. Céltudatosan megy előre, az sem érdekli, hogy nekimegyek a már előttem álló férfinak. Akinek végül elkapom a karját. Egyrészt ezzel jelzem, hogy nem téved, tényleg baj van, másrészt pedig próbálok megállni a segítségével. Erősen kapaszkodom a karjába, nem hagyom, hogy tovább rángassonak, így aztán az elrablóm is kénytelen megállni és figyelmét ránk szegezni. - De! Ismerjük egymást. - Vágom rá szinte azonnal, miközben igyekszem valamit kitalálni. - Nem, nem ismerik egymást. - Mondja Mr. Izompityu és ezzel próbálja is lerázni a férfit rólunk. - Bizony ismerjük egymást. - Bólogatok szorgosan. - Maga nyomoz a szüleim halála ügyében. - Nézek a férfira szúrósan, nehogy megpróbálja nem eljátszani a nyomozót. Nem tudom, hogy Mr. Izompityu elhiszi-e amit mondtam vagy sem, de mindenképpen meghökken és egy pillanatra enged a szorításából, amit én kihasználok arra, hogy elrántsam a karom. Szinte azonnal hátra is ugrom, csak egy nagyon kicsin múlik, hogy elrohanjak, de végül nincs szívem otthagyni a megmentőmet, elvégre csak a megmentésemre jött ide. - Azt hiszem végeztünk. - Nézek végül Izompityra, mintha esélyt adnék neki a menekvésre. Szemmel láthatóan nem tudja eldönteni, hogy igaz, hogy egy nyomozóval áll szemben vagy sem. Én még mindig a férfi karját szorongatom, nem vagyok hajlandó elengedni amíg Izompityu be nem ül a szuper járgányába és húz el.
Szent zűrzavar az én sok álmom, az övé pedig biztosan süket. Muszáj eltolnom magamtól a gondolat halmazt, mert elkapom a szőke nő pillantást, megfürdök benne, magával ránt, nekem csapódik és a csontjaimra fog éles körmeivel. Mondani akar valamit, ez nem vitás, lehet csak megbámult, de nem hinném, nem vagyok olyan kirívó alkat. Ha kollárét viselek, akkor néha felém lővell egy-egy kíváncsi tekintet, de így... A gerillagorilla szinte nekem rántja, ahogy eléjük lépek és megállásra késztetem a díszes kis kompániát, de mi jobbat is tehetnék? Ujjak fonódnak a csupasz karomra, belefúrom a tekintetem az árulkodó barna szempárba, alig siet le a infó az agyam hátsó traktusába már biccentek is, értem én. A kérdés, hogy mit vagyok hajlandó kockáztatni? Család viszály? Akkor abban helyem van, elsimíthatom, békülést hozhatok, a hit minden felül író erejével. A kettős információ kicsit megkövet. A nő szerint igen, a férfi szerint pedig nem, ahogy annak lennie kell. Szabad kezem a másikéra siklik, mellyel engem markolászik, lezárom a kiskaput, nem nagyon engedném el, főleg, hogy nem tudom mi történik, lehet elagyabugyálja otthon, lehet. A következő mondatra megvonaglik a szemöldököm, nem vagyok jó pókerjátékos, főleg, hogy nem játszom, hazudni sem szoktam, mint, ahogy más bőrébe bújni sem, pedig lenne olyan, amit magamra rántanék. Nyomozónak ad el, és ettől valami mód összerándul a gyomrom, nem is értem. A logika buktatókon nem megyek el, hagyom, hogy elsikkadjon az agyamban. Ad 1 ha ténylegesen nyomoznék, akkor nem lennének kételyeim ad 2 ha a szülei halálának ügyében, ami további kérdéseket vet fel, akkor sem lenne kételyem, de nem baj, mert elég, hogy megrontom a bevált koreográfiát, hogy tanú vagyok és még többet állítok azzal, hogy az emberek ránk pillanatnak. Persze már sietnek is a dolgukra, de tudom, hogy óhatatlanul jegyzetelnek agyban, pedig nekik csak egy színpadi jelenet, ahogy jelenleg nekem is. Szúrós tekintete elülteti a gyanú sarjadó magvát, hogy közbelépésem nem plátói, szükséges. Már- már hősies, csak nekem nincs repülési engedélyem és bátor is csak annyira vagyok, amit Isten meghagy nekem végtele nagy jóságában. - Jó, is, hogy összefutottunk, lenne pár kérdésem. - fáziskések, annyit, hogy ha valaki okos leszűri, hogy az egész játék a szavakkal. A kezem a nőéről a zsebembe vándorol, hogy a rózsafüzérre fogjak. Hazudok, bűn. A támogató decens mozdulattal engedi el a prédát, és az egyből el is lép, szabadság szele röppen a levegőbe, olyan, aminek nem lenne szabad, vagyis mindig ott kéne lennie. Pillantásom cikázik köztük, én nem vagyok kivételesen okos, így eshet meg, hogy sem a zsebembe nyúló kezem nem jelent nekem többet, mint ami, neki azonban jelentheti, hogy más tartok elrejtve. A viking ősökkel rendelkező, elhurcolónak tűnő alak elbizonytalanodik, a nő után lépek, el a férfitól. Mit tegyen? A gondolatom ráncba hordják a szemöldökét. Fekete energia kering, az emberek hirtelen nem, látnak már meg minket, ilyen ez. A kocsi felé indul, amit eleddig nem is láttam, most is csak azért mert megjelenik a perifériámban, hiszen valaki rácsap a karrszériára. Reflexből fordulok oda, vagy mert összerezzenek ijedtemben. A férfi beül az első ülésre, a hátsón lecsúszik az ablak és megjelenik egy tar koponya, a homloka alatt széles szemöldökkel, barnára sült bőrrel és cakkos szájjal, ennyit sikerül megfigyelnem, amikor belépek a nő elé, talán, hogy jobban szemügyre vegyem a férfit. Talán mert illőnek látszik, hogy kitakarjam, hiszen nő, Isten egyik báránya és nekem dolgom őt védelmembe venni. Veszett kutyaugatással életre kel a kép, amit eddig lefagyasztottam agyban, mire felfogom, hogy történik valami, felcsendül a járókelők sikongatása, a reflexeim nullára amortizálódnak, ha nem éri éles, röpke fájdalom a karom, észre sem veszem, hogy lőnek ránk. Azt nem tudom ki és hova ránt kit, de a kocsit érő gázfröccs, és a sikoltó gumik elenyésznek amellett, hogy homlokkal leveszem a lámpaoszlopot, odakoccan a fejem, a fogam meg össze. Éppen annyira, hogy piszkosul fájjon, pont mint a sérült karom. Az apró szédüléssel mit sem törődve keresem a szememmel a nőt, és igyekszem feltápászkodni, ha jól sejtem éppen valaki ki szerette volna béleli ólommal, nem baj, hogy útban voltam, én is és mások is. Vérző, mozdulatlan embert kutat a bennem lakó rémült ember, akinek a szívérrése hatezerhúsz, az adrenalin szintje pedig még több. Zúg a fülem, és sajog a fejem, de a rémület sokkal nagyobb, pedig már hűlt helye a zajforrásnak, a pániknak, csak nem bennem.
Hálás vagyok a férfinak amiért a saját bőrét áldozza fel értem. Megtenném ezt érte? Vagy úgy bárkiért? Azt hiszem gondolkodás nélkül megtenném. Még ha erőben nem is vagyok a legjobb, de legalább az eszem gyorsan jár. Nos... Többnyire. A sokk képes sokmindenre. Mindenesetre most szerencsém volt, hogy valaki hozzám hasonló segtőkész ember járt erre. Ráteszi a kezét az enyémre amivel megerősít, hogy nem tervez otthagyni, erőt ad mindenféle értelemben. Erőt ad megállni és erőt ad a reményemnek. Egy újabb kő esik le a szívemről mikor nem cáfolja meg a nyomozós elméletemet, bár nem mondom, hogy gyorsan reagál rá, de mégis elég volt ahhoz, hogy legalább a karom kiszabaduljon az övéből. Érzékelem, hogy ő is hátratántorodik velem együtt. Mindketten a fickót nézzük, az én tekintetemben rémültség, az övében magam sem tudom mi. Nem igazán van időm megfigyelni. - Igen, már mehetünk is. - Adom meg a választ miután már kiszabadultam, ezzel jelezném neki, hogy húzzunk innen a búsba amilyen gyorsan csak lehet. Elengedi a kezem, mire én is visszahúzom sajátomat. Még mindig gyanúsan méregetem Izompityut aki visszaül a kocsiba. Már éppen kezdenék megnyugodni, mikoris a hátsó ablak lehúzódik. - Ajaj... - Mormogom el az orrom alatt anélkül, hogy bárki is hallaná. Pontosan tudom mit jelent az amikor egy hátsó ajtó lenyílik, egy maffiózó autóján. Hősies megmentőm megmozdul, már nincs időm rászólni, de még félrelökni sem. Valószínűleg ő nem olyan jártas ebben, mint én. Nem tudja, hogy a lehajtott ablak fegyvert jelent. Ha nem ülök a kocsiba akkor elintéz itt, mindenki előtt. Az ablak mögött lévő fickó szemébe nézek, már húzza is a ravaszt, a golyó... Sehol sem. Mi? Magamra pillantok, hogy valahol vérzem-e, de nem. Nem tart sokáig rájönnöm, hogy a golyó nem bennem van. Teljesen lefagyok ahogy meghallom a férfi hangját, újra visszapillantok rá. Azokba a sötét szemekbe. - Ezt megúsztad, Kislány. Légy résen, még lássuk egymást... A főnök élve akar. - Rámkacsint. Mégis mi a jó nem is tudom miért kacsint ez rám? Kacsingass te a tudod kire bazdmeg! Legszívesebben utána ordítanám mindezt, de nem teszem. Még lefagyva figyelem ahogyan az ablak szépen lassan felereszkedik majd a kocsi elgurul. Csak ekkor ugrik be, hogy a golyó még mindig nem bennem van. Szavaiból ítélve nem is nekem szánta. A hősnek szánta, talán, hogy ne hősködjön annyira. Remegni kezdek, remegő kézzel érintem meg a hősöm karját. - Uramisten... annyira sajnálom. Jól van? - A hangom remeg, legszívesebben elsírnám magam, esküszöm még néhány könnycsepp le is folyik arcomon. Olyan érzések kavarognak bennem amikről fogalmam sem volt, hogy egyáltalán léteznek. A bűntudat meg tudna fojtani, amiért belekevertem egy ártatlant az én ügyembe. Rémült vagyok, még soha nem fogtak fegyvert a fejemhez. Plusz teljesen sokk alatt vagyok és fogalmam sincs mit kellene most tennem. - Biztosan jó ötlet felállni? - Kérdezem, mikor megpróbálja, bár igyekszem támogatni őt a még mindig remegő kezeimmel. Körülnézek, mindenki csak bámul, menekül, senki nem hajlandó segítségre, talán mentőt hívni, rendőrt, akármit. Mintha színházba lennének. Azt hiszik filmet forgatunk, vagy mi? Mondjuk tényleg filmbe illő jelenet ez. Mentő... - Várjon, hívok mentőt! Úgy sajnálom, ennek nem így kellett volna történnie. - Mondom mégegyszer, egyszerűen felemészt a bűntudat amiért bántódása esett. Miért nem én kaptam azt a golyót? Miért állt elém? Miért hagytam, hogy segítsen? Minden az én hibám. Egyik kezemmel még mindig őt támogatom, míg a másikkal elkezdek táskámban kutatni a telefonom után, hogy mentőt hívhassak.
Ilyen nincs, komolyan hiszem, hogy ez nem történik meg velem. Lövések dörrenek, elhasalok, mint egy jól idomított víziló, elfog a pánik, hogy valakinek baja esett, de még szédelgek, a fülem is cseng, vélhetően az adrenalin kér bebocsátást, felfogom, hogy nem egy házastársi civakodásba tenyereltem bele, ez több annál. De esetleg megeshet, hogy a nő most miattam élte túl és akkor már megérte, csak a vállam ne sajogna és a fejem ne csaptam volna oda, mint egy érett görögdinnyét, jó, hogy szét nem nyílt. Ámbár a nőt nem tervezték megölni, nincs más elképzelésem csak, hogy én voltam a célpont, vélhetőleg példastatuálásnak, hogy nem engedem elhurcoltatni, ki tudja minek és hova. Nagyon nagyszerű érzés is lehetne, ha nem a fájdalom rántana maga alá, hanem mondjuk az apró győzelem mámora, de persze nem ez történik, az nem is én lennék. Ebben a városban veszett el a védencem, akiből reméltem, hogy istenhívőt, jó keresztényt faraghatok és ezzel neki is jövőt adhatok a kezébe, egy tiszta, jól járható utat. Most pedig itt ténfereg valahol, ahol lelőnek az utcán, mint egy kutyát. Feltolom magam, a nőre pillantok és hirtelen összeáll, hogy mi is történt, kicsit szétestem. Jobbommal a balom szorongatok, a vállam szédületesen fáj. Uramisten? Felszalad a szemöldököm. Ha sejtené, hogy mennyire. Nem dorgálom meg, hogy hiába ne vedd a szádra, megszoktam már, hogy elsóhajtják az emberek, sajnos néha velem is megesik. Főleg, mert a szöszke sírni kezd. Remegése olyan, mint a melegben a délibáb megjelenése, látom és értem, csak nem fogom fel. - Nincs semmi baj, ne sírjon. – jól vagyok, tenném még hozzá, de nem igaz és én alapvetően nem szeretek hazudni, hiszen az bűn. Persze vannak olyan kis füllentések, amik még nekem is megengedhetőek, mint például most, hogy nincs semmi baj, mert igenis van. Ujjam közül forró vér csordogál, messze szédülök is. Megeresztek egy mosolyt a nőre, az emberek kezdenek apró kis sávban körénk tolongani, beindul a katasztrófa túrizmus. A rendőrség sokkal előbb lesz itt, mint a mentők, ebben szinte biztos vagyok. Rátámaszkodom kissé a nőre, hogy segít talpra vergődni, nem hiszem, hogy nagy bajom lenne, érzésre sokkal inkább van egy mély vágás a vállamon, semmint egy golyó lyuggatta seb. Láttam olyat, még Afrikában annó, nem egyet és nem kettőt, halálosat és felületeset is. - Hagyja csak, már hívják. – észre sem veszem, hogy véres a kezem, melynek ujjai közé csípem az állát, ha már végre állok, hogy magam felé fordítsam, tekintetem az övébe szúrom. - Vége van,jó? Nincs baj! – ha lehányom az vajon baj? Abban az esetben hazudtam? Forog velem a világ. Túl nagy a zsivaj, de tudom, hogy nem lehet elküldeni az embereket, ők itt leszek, többen kameráznak, mint én azt szeretném, ösztönösen húzom magamhoz a szőkét, hogy átöleljem, pedig egy vadidegen, ha reverendában lennék, szokatlan sem lenne a mozdulat, illetve neki sokkal nagyobb bizalma lenne bennem, mint ahogy így az elvárható, de látom, hogy szétesni kész, összeomlik. Sajgó húsom folyton rám ordít, hogy kezdjek vele valamit, de mit? Könyörgöm, hát nem tudom lecsillapítani. Mégis csak erre gondolok, míg a felharsanó sziréna széjjeltép a látomásom, amiben egészséges vagyok, minden rendben van. Hosszúra nyúlnak a percek, míg az emberek kérdezgetnek, a helyi butik alkalmazottai vizet hoznak, én pedig csak lelépnék, megdöbbent, hogy az elhangzó 6-7 lövésből egyetlen egy talált félig célba, hogy senkinek semmi baj, de tudjuk, hogy nagy az Isten jósága. A monoton perceket felváltja a rohangálás, előbb érkeznek mega rend őrei, semmint a mentők, amire így nézve szerintem azért van szükség, hogy ne hányjak. Kocsiba tuszkolnak, ollóval esnének az ingemnek, hadakoznék, ha megmoccanna a vállam. Végül hagyom, hogy sürgetőleg lehámozzák róla és megállapításra kerüljön, hogy a lövedék felszaggatta a bőröm és a húsom, mondhatni csak súrolt, de azt olyan pontosan tette, hogy vitt egy kis cafrangot magával, ha csak 1 milit is elcsúszik, akkor áthalad a karomon, így pedig elhagyta anélkül, hogy végzetes kárt tegyen bennem. A következő pár óra egy horror és egy káosz keveréke Gyógyszer, diagnózis, gyógyszer, helyi érzéstelenítés, bikának való nyugtató, öblítés, fertőtlenítés 5 öltés és némi vita arról, hogy maradok vagy megyek. Megyek, tiszta sor. Közben egy nem szimpatikus nyomozó megfaggat, hogy mi történt. Mesélek, nem hisz nekem. Adok egy személyit, és a többi iratom, a hozzám való hozzáállás azonnal megfordul, pap leszek, Isten szolgája, aki nem hazudik, aki megrendíthetetlen. Nagyon, nagyon meggyőző. Le szeretnék feküdni, aludni, kipihenni és imádkozni, ezekre vágyom. Kiharcolom a szabadlábon való távozást, kapok egy pólót, és egy papírt az agyrázkódásról, és egy halom aggódó nézést, még több jó tanácsot, hogy ne érje víz, hogy ne menjek vonattal… Igazság szerint terveim vannak, hogy valakit felhívok, de kit is hívhatnák. Khm. Persze, szólok, ha nem jönne senki, fogok egy taxit…blablabla. Így is lesz. Órákkal később telepedek le a váróban a szőke nő mellé, aki miatt megsuhintott egy golyó, de legalább még él, ő is meg én is. - Jól van? – remélhetőleg szétfaggatták szerencsétlent, míg én átmentem egy hímző szakkörön.
Miután elhajtottak a rosszfiúk még mindig teljes sokk alatt fordulok a kihasalt víziló felé, hogy segítsek rajta. Már amit tudok, sajnos orvos nem lett belőlem, bár gyerekként sokszor átfutott az agyamon, hogy az szeretnék lenni. Helyette üzletasszony lettem egy bonyolult családdal, akik még haláluk után is bérgyilkosokat küldenek a fejemre. Igazából fogalmam sincs mégis mi mást akarnak tőlem, ha nem megölni. Mármint a családom már halott az ő kezük által. Mi hasznuk lenne éppen belőlem? Talán a kaszinó lehet az oka? Azt akarják, hogy adjam át nekik? Vagy azt hiszik tudtam minden üzletről amit apám kezelt és információt akarnak? Vagy mindkettőt? Mondjuk egyik sem nyerő, hiszen a szüleimmel már jó régóta nem tartottam a kapcsolatot mert ki akartam maradni a maffia hülyeségeiből, szóval semmit sem tudok. A kaszinó... Azt pedig nem szándékozom a továbbiakban is pénzmosással meg egyéb piszkos dolgokkal szennyezni. Mondjuk az elég érdekesen hat, hogy ő kapta a lövést, de mégis ő az aki engem nyugtat. Esküszöm életemben nem találkoztam ilyen fickóval. Mégis sikerül neki elérni, hogy legalább egy fokkal kevésbé legyek ideges és rémült és minden egyben. Abba még bele sem gondoltam eddig, hogy mi a fenét fogok ez után csinálni. Hová menjek? Egészen biztos vagyok benne, hogy tudják hol lakom, akár az éjszaka közepén is meglephetnek. Halvány lila gőzöm sincs mit csináljak. - Semmi baj? - Próbálok inkább ismét a férfira koncentrálni, mielőtt még megrémisztem saját magam a hülye gondolatmenetemmel. Most ő a lényeg, ő áldozta fel saját egészségét értem, nem törődhetek csak magammal. - Dehát meglőtték... Miattam. - Válaszolok is saját kérdésemre. Véres ujjaival érinti meg arcomat. Ezt addig észre sem veszem, míg meg nem érzem a vér szagát és a nedvességet államon. Szerencséjére nincs bajom a vérrel, máskülönben most talán kidobnám a taccsot. Igazából már így is közel állok hozzá, de visszatartom a reggelimet, inkább próbálok szavaira figyelni, amik nyugtatóan hatnak rám. Igyekszem nem odafigyelni a körülöttünk lévő emberekre sem, ahogyan ők is igyekeztek ugyanezt tenni velem, ameddig el nem dördült az első lövés. Sziréna hangok. Örülök nekik, hiszen én nem tudok többet segíteni a férfin, azon kívül, hogy az ölelését viszonzom. Ami mellesleg ismét kissé furcsa, de mégis jól esik. Ezekben a pillanatokban bármi jól esik, ami nem hasonlít egy pisztoly csövére. Az ölelés utáni események túl gyorsak voltak számomra. Megérkezett a rendőrség, aztán a mentő. Szerencsémre a rendőrség nem támadott le a kérdéseivel azonnal, legalább megvárták, hogy bebizonyosodjon, nekem nem esett bajom, azon kívül, hogy sokkot kaptam. Miután megvizsgáltak és a váróba kerültem az egyik nyomozó viszont rögtön rámvetette magát. Csak úgy záporoztak a kérdései. Lépésről lépésre el kellett mesélnem minden apró történést, hogy hogyan kezdődött, hogy került a képbe a férfi aki megmentett, miért kapta ő a lövést. Igyekszem az igazat mondani, főleg miután ebben már nem csak a saját életem forog kockán, de mégis próbálom azt úgy tenni, hogy nem beszélek a maffiáról. Még ha én nem is vagyok benne, a szüleim és a távolabbi családom nagy része nyakig benne vannak, illetve voltak. Azt pedig mindenki tudja, hogyan kezelik a spicli családtagokat. - Nem gondolja, hogy ennek valami köze lehet a szülei halálához? - Teszi fel végül a kérdést a nyomozóm. Nem igazán tudok mit válaszolni erre, így csak annyit mondok... - Nem tudom. - Pedig Pontosan tudom, hogy köze van hozzá. Lássa, hogy nem igazán vagyok a toppon, hogy teljesen össze vagyok zavarodva így csak átadja nekem névjegykártyáját és felajánlja számomra, hogy hívjam fel ha beszélni szeretnék, esetleg védelemre lenne szükségem. Őszintén szólva beszélni is szeretnék és védelemre is lenne szükségem, de nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet lenne. Végül csak bólintok egyet és átveszem a kis kártyát, majd figyelem ahogy magamra hagy. Nem tudom mennyi idő is múlik el amíg várok. Éveknek tűnik, de mégsem akarom őt szó nélkül itt hagyni. Úgy érzem tartozom neki annyival, hogy megköszönjem amit értem tett, esetleg adjak neki valami ennivalót vagy akármit és fizessek neki egy taxit haza. Na meg talán egy óriási magyarázattal is. Végül megérkezik a hős, mellém ül, én pedig egy halvány mosollyal fogadom őt. - Megvagyok. Bár itt szerintem a kérdés, hogy ön jól van-e? Elvégre lelövettem. - Pillantok szemeibe bocsánatkérőn. - Amit pedig tényleg nagyon sajnálok. Nekem kellett volna azt a golyót kapnom... - Mondom kissé idegesen a padlóra szegezve tekintetem, miközben ujjaimat kezdem tördelni ölemben, ahogyan azt mindig teszem ha ingerült vagyok. - De egyben hálás is vagyok amiért nem hagyta, hogy elvigyenek. Azt sem tudom hol lennék most ha nem teszi. - Megrántom a vállam, elvégre tényleg fogalmam sincs mi lenne most velem. Halott lennék ugyan? Nem tudom, de nem akarom megtudni. - Esetleg meghívhatom valamire? Akár itt a büfében, vagy ha nincs kedve a korházban maradni, nem muszáj. Mehetünk máshová is. Nem szeretném ha még éhen vagy szomjan is halna itt miattam. Egyébként Janine vagyok. - Pillantok rá ismét kicsit zavartan, hiszen a szavak csak úgy ömlenek ki belőlem idegességemben. Alig tudom leállítani magam, azon sem csodálkozom ha a fickó inkább szívesebben menekülne haza.
A kórház szaga a bőröm alá issza magát karöltve a fertőtlenítővel és géz jellegzetes illatával. Alig várom, hogy elszabaduljak innen, sőt haza akarok menni, ami azt illeti, térdre akarok borulni és hálát adni, hogy élek, hogy nem sérültem meg komolyabban, sőt. A hála pedig az egyik legfontosabb tudat. Végül letelepszem a nő mellé, mélyet sóhajtok, nem neki szól, annak, hogy fájok, hogy fáradt vagyok, hogy kicsit megöregedtem ma délután. Tudom, hogy a próbák, amik előttem állnak csak erősebbé tesznek, pumpálják az élni akarást a testembe, és én kiállom őket, mert ez a dolgom, aztán pedig megköszönöm atyámnak, hogy megvédett, óvott és vigyázott rám. Szétterjed a szívembe a szeretet, pillantásom pedig a nőre réved, megrebben a szemhéjam, kell egy bivaly erős fekete, nem kétséges. - Tudom, hogy sajnálja, nem kell bizonygatni. – minél többször elmondja engem annál jobban zavar. Tudom, hogy nem engem akart beáldozni önmaga helyett, de így nem lett nagyobb a baj. Mosolyogva próbálom kicsit megnyugtatni, élek, kutya bajom, el nem fog fertőződni, nem lesz baj, sőt nincs is. De megüt a belőle áramló őszinte lelkiismeret furdalás. Megsajnálom, megint kedvet érzek átölelni, kicsit elringatni, elmondani neki, hogy tényleg nem haragszom, hogy semmi baj, de egyelőre félek, hogy nem értené meg, ki kell, hogy mondja, ami a szívét nyomja. Ha valamit, hát ezt pontosan tudom. Nem kérdezek vissza, nem itt és nem most, de fogok. Tenyerem a hátán landol. Sejtem, hogy olyan ügye van a lövöldözőkkel, amihez nekem nincs közöm, nem is lesz, mégis belekeveredtem. Oka van mindennek, Isten útjai kifürkészhetetlenek, és ha valamit az utunkba sodor, azzal bizony foglalkozni kell. Azt hiszem nekem most vele egy kicsit, pedig mérhetetlenül álmos vagyok. Pihennék. Ép kezem nyújtom felé, félig felé fordulva a széken. - Adam. Örülök, hogy megismerhetem Janine, mindattól független, ahogy történt. – mint már említettem az okokat nem kell keresni, hiszen a teremtő tudja, mit miért tesz, végtelen nagy kegyelmében soha nem ártana annak, aki igazán hódol a dogmáinak. Felküzdöm magam a székről, amúgy is olyan kemény, átveszem a hozzánk lépő nővértől a zárójelentésem, meghallgatok még pár jó tanácsot. Visszapillantok Janine felé és rávillantom a mosolyom. - Én hívnám meg, de ha lehet, akkor nem itt, nem messze van egy kávézó. – véletlen ismerem csak a helyet, és ki kell találnom, hogy hol pihenem ki magam, mert messze van Manhattan, lehet addig bőven elalszom. Nem akarok útközben. - Nem haragszik, ha közben intézek egy telefont? Van a városban egy ismerősöm, apartmanokat ad ki…- nem folytatom, inkább előveszem a mobilom, összehajtogatom a papírjaimat és zsebre gyűröm, ellépek, hogy már beszéljek is a telefonba. Szeretnék ma este valahol héderelni, ami közel van. Vagyok, aki vagyok és a főnökömnek hála szinte azonnal kapok szobát, sejtem, hogy ki sem fizethetem, pedig szeretném. Kilépünk a kórházból, megcsap a kora este lassan hűlő levegője. Beleborzongok. - Mondja Janine, ismerte a támadóit, igaz? – visszacsúsztatom a mobilt a farzsebembe és minden figyelmem a nőre összpontosítom. Valahogy nem tűnik egy életbiztosításnak kilépni vele az utcára, bár lelőni nem akarták, sejtem, hogy engem sem, csak figyelmeztetés volta, de akkor is. Az élet zajlik az utcákon, semmi sem történt a város egy kicsit távolabbi pontján, minden szuper. A karom zsibbad, az agyam lassú, zuhanyozni akarok és aludni. - Kért segítséget a rendőröktől? – ugyan semmi közöm hozzá, de nem szívesen hagynám magára. - Van kihez hazamenni? – újabb kérdés, ami nem rám tartozik, ideje lehallgatnom.
Lassan már magamat is idegesítem a folytonos sajnálkozásommal, így aztán nem nehéz leszűrnöm szavaiból, hogy elég volt. Igaz, hogy talán egy kicsit túlzásba viszem, de egyszerűen csak fogalmam sincs, hogyan fejezhetem még ki magam, mivel köszönhetem meg neki azt, hogy megmentette az életem. Ugyan a "főnök" élve akar látni, de ez még nem jelenti azt, hogy miután mindent megtudott tőlem, vagy épp hasznavehetetlen lennék számára, nem küldene a szüleim után. Szóval igenis az életemet mentette meg, legalábbis egyenlőre. A közeljövőben meg nekem kellene valahogyan magamra vigyáznom. Szerencsétlenségemre ebben nem vagyok már olyan jó, mint arra szükségem lenne. Talán hülye vagyok, hogy nem beszéltem a rendőrökkel, talán el kellett volna mindent mondanom kerek perec. De nem tehettem. Azzal csak még nagyobb bajt hoznék a fejemre. Ugyan nincs közöm legalábbis közvetve a maffiához, de pontosan tudom mire képesek azokkal szemben akik lebratyiznak a rendőrökkel. Már így is valaki a fejemre pályázik, nem szerentém a családot is a nyakamra hívni. - Örvendek, Adam. - Mondom, miközben egy halvány mosollyal elfogadom a felém nyújtott kezet. Már legalább nem kell különböző jelzőket akasztanom rá, mint például megmentő, hős, meg miegyéb. Érintése valamiért minden alkalommal nyugtatóan hat rám, magam sem tudom miért. Egyszerűen csak jól esik, érezteti velem, hogy nem gyűlöl amiért majdnem életét adta értem, nem hibáztat érte amiért belerángattam valamibe amiben nem kellene, hogy benne legyen. - A kávézó rendben van, de szóba sem jöhet, hogy ön hív meg. Máskülönben soha nem enyhül a bűntudatom és élete végéig sajnálkozásom hallgathatja. - Pillantok fel rá rémült szemekkel, de a rémült őzikeszemek mögött ott lapul egy mosoly is, amely talán enyhítő tényező fenyegetőzésem után. Nem szeretek fenyegetőzni, de ha muszáj akkor muszáj. Ő pedig nyilvánvalóan nem hagyná magát ha csak szépen megkérem had vegyem magamra a számlát. De ha mégis, talán akkor sem árt valami viccelődés féleség. Legalábbis nekem nem árt. - Rendben. - Bólintok egyet, hagyom telefonálni. Ugyan nekem is akad egy apartmanom a közelben, de nem hiszem, hogy fel kellene ajánlanom neki. Ráadásul még csak nem is biztonságos, elvégre a rosszfiúk kereshetnek engem ott, aztán ha őt találják az duplán bukó lesz neki. Végül a telefonhívása után én is felkelek, végignézek magamon, hogy minden rendben-e, majd megindulok vele együtt kifelé. A karom még mindig remeg, ahogyan a lábaim is, azt hiszem jobb is ha most nem maradok egyedül. Nem hiszem, hogy jót tenne számomra. - Őszintén? Nem... Mármint nem közvetve. - Mondom, de mielőtt folytatnám, inkább körülnézek, hogy ki is lenne hajlamos kihallgatni minket, vagy épp csak simán hallani. - Sajnos belekeveredtem valamibe amibe nem lenne helyem. Ez a szüleim harca volt, de azzal, hogy meghaltak... rám hagytak mindent. - Elcsuklik a hangom mikor szüleim halálhírét közlöm, bár nem először teszem. Igyekszem őszinte lenni hozzá, de mégis olyan keveset árulni el a kerek történetből amennyit csak lehet. - Magam sem tudom hogyan keveredhetek ki belőle, ezek valamit akarnak tőlem, de ha rájönnek, hogy nem tudok semmit, félek a szüleim után küldenek engem is. - Lehalkítom a hangom amennyire csak tudom, igyekszem csakis kizárólag a földet bámulni, nem akarom, hogy lássa a szememben lévő rémültésget, hiszen ez most nem egy vicc, nem egy eljátszott rémültség. - Nem hiszem, hogy beszélhetek a rendőrséggel... Mármint nem hiszem, hogy az segítene rajtam. Sőt! Nem tudom kiben bízhatok. - Igazából azt sem tudom miért árulom mindezt el neki. Valamiért olyan bizalmat áraszt magából amennyit még soha nem tapasztaltam. Nem tudom kiben bízhatok, de úgy érzem, benne igen. Úgy érzem ő nem árul el, hiszen egyszer már megmentett. Ott, abban a pillanatban mikor elém lépett, megnyerte az összes bizalmam. Mégis önző dolog tőlem ebbe mégjobban belekeverni. - Nem igazán. Mármint otthonom van, de nem vagyok benne biztos, hogy az biztonságos is lenne. - Adok választ az összes kérdésére, kissé kezdem úgy érezni, hogy kihalgatáson vagyok, bár nem bánom. Önző módon jólesik valakinek kiönteni a lelkem, elmodnani, hogy mi bánt, mitől félek már napok óta, ha szerencsém van talán valami tippet is tud adni. - Ez lenne a kávézó? - Intek a jobbunkon lévő kávézóra, mielőtt még túlzottan belemerülünk a beszélgetésbe és egyszerűen csak elhaladunk a hely mellett.
Végre kilépünk a szabadba, engem pedig elönt a végtelen hála, hogy a mi urunk bölcsességében megóvta az életem, a nőét is, aki mellettem szedi a lábait, pedig nem is tudom mibe tenyereltem, de nem kérdezem, miért? Miét pont én? Miért ott, hiszen ennek így kellett történnie. A sors útjai ugyan kifürkészhetetlenek, de mégis végtelen gonddal kirakottak, hogy ne tévedjünk el, ne léphessünk le róla. Nem vitázom, fizet, aki fizet, nem hiszem, hogy csődbe viszem egy kávéval, majd igyekszem nagyon olcsót inni, pedig igazi kávéguru vagyok, nagyon szeretem a finom pörköltet, az arabot, például. Ütemes ritmust veszünk fel, esteledik tagadhatatlanul, már korábban sötétedik. Kezdek attól félni, hogy az emberek fejében meg még nagyobb a szent zűr, mint az kívülről látszik. A nőt vajon megölni akarták, vagy elrabolni és rosszabbat is tenni vele esetleg, semmit megölni. Mert lássuk be, hogy van sokkal de sokkal gyászosabb is. Ujjaim a farmeron keresztül a zsebemre tapadnak, hogy érezzem a rózsafüzér finom forróságát. Nem szeretném most előszedni. Magabiztos lépteimbe néha keveredik egy-egy lassabb, ami a nyugtató hatása. Ha lefekhetnék… de mindennél jobban szeretnék egy zuhanyt, és a kitépett húsom helyett lassan újat növeszteni. Imádkozni akarok, térdre hullani, teleszórni a kék eget a mérhetetlen hálával, miszerint élek, jól vagyok, leszek jobban is sokkal. Janine tekintetében pedig megannyi fájdalom vert tanyát, amit nem tudok egyszerűen befogadni, több ez semmint aggodalom. Ha olvasnék benne, félek, hogy Stephen King a seggén maradna ülve a rémülettől. Mégsem tervezek elveszni a tudás eme szent kertjében, elmond, amit elmond, nem papként vagyok jelen. Nem, nem szégyenlem, hogy az vagyok, aki. Büszke vagyok a betonkemény hitemre, pedig a legtöbb embernek még ha mustármagnyi is lenne, hegyeket mozgatnának meg csupán a képzeletükkel. Mindazt amire képes vagyok, odafentről kapom, ajándékba, mert hiszek benne s ezáltal magamban is. De nem akarok prédikálni, nem akarom a nő kedvét elvenni és elmondani neki, ami tud magától is. - Atyáink vétke! - szalad ki a számon egy ellenőrizetlen frázis, tényleg nem akarom titokban tartani, hogy ki vagyok, de most nem érzem szükségét, hogy előhúzzam a zsebemből, akár egy jól bevált kvarcórát. Mert onnantól más lenne az időszámítás. Gondolataim visszacsatolnak a nyomozómra, akit akár be is ajánlhatok a nőnek, vagy én magam is felkereshetném, ha nem rettegnék szemközt állni vele, csak rá pillantani. Tekintetéből az ördög les vissza rám, sütkérezik gyengeségem erejében és megtéveszt. - Nézze, nekem semmi közöm hozzá, de lehet nem ártana segítséget kérni, testőrt fogadni, nem tudom, én ehhez nem értek. - tényleg nem, mellé okoskodni sem akarok, az viszont biztos, hogy így az élete lehet a tét, márpedig még pókerban is kevesebbre fogadunk. Ahogy hallgatom a szavait, egy egyre összetettebb probléma keretei kezdenek kirajzolódni bennem. Egy olyan ügy, amiben nem fogok tudni segíteni, sőt mi több nem is nekem kell, de még csak belefolynom sem. Nem vagyok én senki, hogy meg tudjam oldani, vagy akár segíteni is tudjak. Lelki támasz az lehetek, és ne felejtsük el, hogy Janine jelen pillanatban nem gyón, engem pedig nem köt az eskü. Biccentek, pontosan ezt sejtettem, hogy nincs hova menni, remélem csak most így nagy hirtelen, mert szomorú lennék, és nem hagyhatom a sorsára. Leblokkolok a kávézó előtt, bepillantok a kirakaton, vállamba mar a sajgás. - Nem szeretné tolakodó lenni és higgye el, hogy nincsenek hátsó szándékaim, de mi szólna, ha felmennénk a lakásba, amit kölcsön kapok ma éjszakára? - felé fordulok, hogy lássam a testének beszédét, arcát fürkésszem, befogadjam a látványát, ma úgy először nézem meg, mint egy embert, nem mint egy katasztrófában résztvevő harci társat. Puha, hosszú szőke haja, szinte kér, hogy próbáljam az ujjaim közé, boci tekintete, keskeny nyakán a selymes bőr, vékony alakja egészen.. elragadó. Gyomromban földromból egy titkos ajtó mögé rejtett étvágya, visszatuszkolom. Megóvom magam egy szaltótól és azonnal söpröm el a nyomózóm képét az agyamból. Nincs, hess. - Ott is főzhetünk egy kávét, én nagyon szeretnék lezuhanyozni, vízszintesbe kerülni. Csak úgy...- mutatom, hogy elfeküdni, nem rajta meg semmi, lehet most kéne elmondani, hogy csuhás vagyok, akkor talán nem értené félre hiszen, ha a férfi hívja lakásra a nőt, az mást, mint egy pap a bárányt. - Mondhat nemet és szívesen elkísérem ahova menni szeretne, foghatunk egy taxit is, de nem hiszem, hogy ide be tudok ülni. - zuhanyra vágyom, sőt mi több egy fürdőre, majd csak arra kell ügyelnem, hogy a sérülésem ne érje víz, pedig a homlokomon oldalt nő egy nőtt egy pukli, ahogy szembenéztem a villanypóznával, a térdem is sebes, hogy fogok így térdelni...
Atyáink vétke? Ez meg milyen szöveg akar lenni? Mármint igazság az van benne bőven, de ettől függetlenül meglepődöm egy kicsit a kijelentésre, hiszen szerintem még soha nem hallottam senkit így kifejezve magát. Igazán... Nem is tudom, igazán vallásos kijelentésnek tűnik. Persze nincs ezzel baj. Tudni illik az olaszok igen vallásosak tudnak lenni, maffia ide vagy oda, de az én családom sem marad ebből a kategóriából ki, még ha templomban soha nem is jártunk. Mondjuk soha nem is hiányoltam, de attól függetlenül sokszor megfordultam már önkénteskedni az egyháznak, bár azt nem igazán vallás vagy hit miatt. Sokkal inkább csak azért mert miért ne tegyem, ha egyszer megtehetem? - Elhiheti, én sem értek hozzá. - Vonom meg kissé szégyenlősen a vállam. - Ez volt az első alkalom, hogy így nyiltan rám támadtak. De valószínűleg igaza van, valamire szükségem van, csak az még kérdés, hogy mire is. - Lehet nem ártana néhány önvédelmi órát sem vennem, ám nem tudom, hogy az mennyire is lenne hatásos ilyen fickókkal szemben, mint az a Pityu volt. Végülis tuti többet ér, mint a semmittevés, vagy éppen a táskámmal való ütlegelés. Kölcsön kap egy lakást? Mégis ki a fene ő, hogy csak úgy kap egy lakást kölcsönben? Egyre inkább felkelti az érdeklődésemet a férfi, hogy vajon ki is ő valójában, de ugyanakkor nem is szeretném tudni. Mármint persze szeretném, de mégis úgy érzem jobb ha nem. Valahogy így sokkal érdekesebbnek, titokzatosabbnak tűnik a szememben, ami mindig jó. Vagyis nem mindig, de ebben az esetben a bizalom már megvan közöttünk, legalábbis a részemről, megmentette az életem, amiért örökre hálás leszek, így hát csak nem gondolom már azt, hogy egy őrült sorozatgyilkossal állok szemben. Igazából azt sem tudom, hogy miért csak a kölcsön lakáson akadok fel, elvégre éppen most invitált meg oda engem is. - Tekintve, hogy nem igazán van hová mennem és talán egyedül sem szeretnék maradni egyenlőre, azt hiszem, hogy elfogadom ezt az ajánlatot. - Mondom némi gondolkozási szünet után, saját magamat is meglepve a válaszon. Elvégre nem szokásom férfi meghívásokat csak úgy elfogadni, de mint ahogy mondtam is, nincs hová mennem és egyedül sem szeretnék maradni. Ez két igencsak nyomós ok, arról nem is beszélve, hogy talán neki sem árt ha valaki figyel még rá. Ráadásul egy lövés után azt is megértem ha nincs kedve egy kávézóban ücsörögni és csak jópofizni. Tiszta megértő vagyok. - Semmi gond, nem kell szabadkozni, mehetünk a lakásba is. Az legalább nyugodtabb, azt hiszem elég akcióban volt részem a mai napon. - Próbálok meg kifacsarni egy kis viccet, bár magam sem tudom, hogy ez sikerült-e. Még mindig valamennyire sokk alatt vagyok, de azért igyekszem magamban oldani a feszültséget. Végül megérintem a karját egy halvány kis mosoly kíséretében, hogy láthassa, tényleg minden rendben van, nem gondolok én semmi rosszra, hiszen szemmel láthatóan zavarba jön a férfi, amit most nem akarunk. A következőkben csak igyekszem Adam-et követni a lakáshoz, ami valóban nincs messze a kórháztól, de elvégre ezért is kérte kölcsön azt. Nekem sem lenne kedvem hazacammogni a város másik felébe egy sebbel, de még csak taxizni sem szeretnék. - Egyébként nagyon fáj? - Kérdezem mikor beérünk a lakásba, miközben biccentek a válla felé. Voltam olyan udvariatlan, hogy még csak nem is érdeklődtem egészen idáig arról, hogy haldoklik-e éppen a fájdalomtól vagy nem. - Ha gondolja akár vállon is veregethetem, hátha az segít. - Mosolyodom el az újabb szörnyű viccem után. Soha nem lenne belőlem jó komikus. Szörnyű, te jó ég. Viccelődni akartam, mert megvallom őszintén igencsak ideges lettem attól, hogy a lakásba értünk, immár kettesben. Csak próbáltam ismét oldani saját feszültségemet és egyben zavaromat, bár azt hiszem ezzel csak rontottam a helyzeten. Szinte érzem ahogy ég az arcom. - Szóval ha elárulja merre találok kávét, akkor talán meg tudom gyorsan csinálni, maga pedig tud pihenni addig. - Mondom, hogy kimentsem magam a helyzetből, miközben eleresztek egy kedves mosolyt felé.
Összetett napunk van és én tudom, hogy le kell vinni a konzekvenciát belőle, egyszerűen muszáj, mert lépni kell valamerre, hogy lássuk még jó úton járunk-e? Engem terelget a mindenható, ettől nem félek, de valamiért ma a nő elé vetett, áldozatnak, golyófogónak. Nem bánom, félre értés ne essék, noha a fájdalom nem barátom, nem vagyunk összenőve és nem szeretjük egymást túlsággal. Ballagok az áldozatnak szánt bárány mellett és már a gondolat is furcsa így a számból, vagy a fejemből ámvagy benne. De nem vagyok teljesen magam, ha nem lenne benne, lónak, és per éppen bikának elegendő Hangom fáradt, akárha máris zombi lennék és aludnék. - Talán meg kéne előzni, Janine. Mert nem tudom, hogy mennyire fél, de én tenném. – a helyében meg a sajátomban is teszem. De én nem vagyok hős, én nem vagyok bátor, én csak egy egyszerű ember vagyok, Isten szolgája a földön, akinek dolga, hogy terelgesse az elveszett lelkeket, ahogy talán Ő is éppen rászorul erre, azonban, ha nem lép, akkor a gondjai nem fognak megoldásra lelni, nem könnyen. Okosan biccentek, hogy jön velem, nem mondom el neki, hogy tőlem aztán semmilyen szempontból nem kell félni, mert szemmel is láthatóan nem teszi. Bizalmat szavaz, pedig járhatna sokkal rosszabbul is, ha mondjuk egy vérengző gyilkos lennék. Nem elég elővigyázatos, de nem vagyok az apja, aki halott, ha jól halottam, hogy kiokítsam. De szívesen beszélgetek vele a gyászról, mert a hangja azt mondja, nem fogadta még el. Lassú léptekkel, gondolataimba merülve haladunk a megadott cím felé, a portán magamhoz veszem a kulcsot, miután elmondom, ki vagyok, mi járatban. Mázlimra megúszom az atyámozást. Felliftezünk a másodikra, előre engedem a nőt, lelkes vagyok, mint a kimosott kutyaszar. A 12- es lakás elé parkolok, babrálok a kulccsal, aztán beengedem magunkat. A lakás apró és meleg, barátságos, berendezett, de letisztult és mellé patyolat is, ezt sejtettem, emiatt vagyunk itt. - Hát, azt hiszem fog jobban is. – elmosolyodom, mert biztos vagyok benne, hogy ha kimegy a fájdalomcsillapító lesz ez rosszabb is. Halkan felnevetek. Nagyon vágyom rá, hogy a vállamba bokszoljon, ha lehet az sokkal jobban felizgatná az érzékeimet. - Kihagyom, ha nem haragszik, de esetleg a másik vállam odatarthatom, ha mindenképpen kiengedné a gőzt. – persze értem én, hogy ez egy vicc, én is annak szánom, ha most boxzsáknak használ itt helyben ájulok halmaimra. Zavar kúszik a levegőbe felőle, nem tulajdonítok neki jelentőséget, ráfordítom a zárat, beékelem magunkat, kilépek a cipőmből, el sem hiszem, hogy levehetem. - Őszinte leszek, elképzelésem nincs merre van, de gondolom, hogy a konyhában. – újabb mosollyal töröm a zavarát és ellépek mellette, hogy az előszobából a nappaliba siessek. Jobbra van a konyha, és a fürdő, balra pedig a háló, az egy, ez van. Majd alszom a nappaliban. - Feltalálja magát, mit gondol? Nagyon szeretnék lezuhanyozni és azt hiszen időigényes lesz. – már maga a vetkőzés is egy évnek tűnik így előre láthatólag, a vállam sajogva ordít egy kis kegyelemért, én pedig őrülten szeretnék beülni a kádba, imát fogalmazni, de előbb a megtisztulás testileg. Tétován a fürdő felé pillantok. - Mondja csak, kérhetek egy óriási szívességet? – kínos ez nekem, de biztos vagyok benne, hogy nem tudom a pólóm egyedül levenni és nem akarom elszaggatni, ki szeretném mosni és majd visszajuttatni, még szüksége lehet rá másoknak is, de a nyaka olyan szűk, éppen átfért rajta a busa fejem. Még lehet, mégsem kérem meg, ez azért mégis csak túlzás lenne.
Hát ha ezzel most meg akart nyugtatni, akkor el kell árulnom, egyáltalán nem sikerült. Éppen ellenkezőleg. Már így is félek, magamtól is, nem kell a megerősítés hozzá. Nem akarom tudni, hogy még ő is félne a helyemben, pedig ő még férfi is, sokkal több eséllyel tudná magát megvédeni. Ugyan próbálok erős maradni, vagy legalább erősnek mutatni magam a világ felé, de belülről nagyon is gyenge vagyok, félek, sőt rettegek attól, hogy mi vár rám. Legszívesebben fognám az összes cuccom, vagy legalábbis egy részét, meg a háziállataimat, akiket soha nem hagynék vissza, és elhúznék valahová jó messzire. Európába, Hollandia vagy Németország. Mindegy, csak messze innen, ahol senki nem találhat meg. Új névvel, azonossággal, mindennel. Egy új élet most tényleg jól jönne, de mégsem tehetem ezt meg. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy új életet kezdjek egy idegen országban, idegen nyelvvel. A világ sajnos elég ijesztő, főleg ha egyedül vagyok. És bár nekem vannak nagyszerű barátaim, de ők mégsem tudhatnak semmiről sem ami velem történik. Szomorú ha az ember nem tudja senkivel megosztani ami vele történik, vagy éppen csak nagy vonalakban a legfontosabb dolgokat. - Oh, elhiheti, hogy félek. Sőt, rettegek... Még ha ezt igyekszem is nem a világ orra alá dörgölni. - Mondom egy nagy sóhajjal. - Ott, abban a pillanatban azt hittem meg fogok halni. - Valószínűleg neki is hasonló érzése lehetett, főleg mikor meglátta a fegyvert, vagy mikor megérezte a golyó érkezésének fájdalmát. Biztos vagyok benne, hogy tudja, átérzi miről beszélek, mit éreztem akkor. Bár nem kellett volna ebbe az egészbe belecseppennie, én mégis önző módjára örülök, ogy végre megoszthattam valamivel többet, valamivel enyhíthettem saját fájdalmamon azzal, hogy elmondtam neki a történetem, amit eddig még senkinek nem tudtam. Ha visszatekerhetném az időt nem keverném őt is bele, tudván, hogy megsérül, de sajnos nem tudok ilyesmit csinálni, így aztán marad a titkos örömöm, amit soha nem fogok neki elmondani. Valószínűleg meg is gyűlölne érte, megbánná, hogy segített, már ha még eddig nem tette. - Szóval képes lenne a másik vállát is tönkrevágni értem? - Mondom miután már a lakásban vagyunk, felvont szemöldökkel, majd felnevetek egyet. Jól esik a nevetés, nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet még ma velem. Mindenesetre örülök, hogy vette a poént, bár tény, hogy az övé sokkal hatásosabb. Miután kibújtam én is kis cipellőimből, ismét felé fordulok. - Rendben, semmi gond. Azt hiszem még meg tudok találni egy konyhát és abban kávét. Ennyire én sem vagyok életképtelen. - Mosolyodom el, miközben már indulnék is egy konyhát keresni, mikor eszembe jut valami. - Oké, azt azért még elárulhatja, hogy hogyan issza. Cukor? Tej? Akármi? - Teszem fel a kérdést, hiszen fogalmam sincs hogyan szereti. Én a magam részéről mindig is csak tisztán, feketén ittam. Sokszor meg is kaptam ezért, hogy őrült vagyok, de inkább vagyok őrült, minthogy cukrot kávéval igyak. Ismét visszafordulok szavai hallatán, elképzelésem sincs, hogy miben van szüksége segítségre, de azok után, hogy megmentette az életem, szinte bármiben hajlandó vagyok segíteni, hacsak nem azt akarja, hogy menjek és fürdessem meg, vagy mossam meg a hátát. Bár... Á, nem. Hagyjuk. - Igen? Még szép, hogy kérhet. Azt hiszem ennyit kiérdemelt ma. - Mosolyodom el. - Mire lenne szüksége? - Kérdezem kissé tétovázva. El sem tudom képzelni, hogy mégis mit akarhat a kávén kívül, tényleg kíváncsivá tett.
A lakásba lépve elfog kicsit a biztonság érzete, észre sem vettem, hogy stresszelek odakint. Pedig sajnos ezek a prűd tények, még akkor is, ha pontosan tudom, hogy a mi Urunk pont annyi terhet ró a vállunkra, amit még bőven elbírunk, vagy ha nem is bőven, de nem rokkanunk bele. Vagy csak hellyel-közzel, ebben pedig jó vagyok? Erős, mint a fenyő, kitartó, mint a madár. A hitem megdönthetetlen, erős fal, olyan, amit nem lehet ledönteni, még csak lyukat sem ütni rajta. Szembepördülök a nővel, felé lépek és egy óvatlan, lágy mozdulattal, ujjaim hátával végig simítok az állának vonalán, majd vissza is kapom a kezem. - Sokkal inkább a vállam, semmint a maga élete. - Azért ezek tények. Bőre olyan forró, hogy megzavarodom tőle, a konyha felé mutogatok, enyhén vörösödök csak el, de már esteledik és lámpát sem kapcsoltunk, csak nem veszi észre. - Biztos vagyok benne, hogy maga nagyon is talpraesett nő, mint a legtöbben. Tudom, hogy megoldja a problémát, -. már ha ez annak nevezhető, minden zavarom ellenére kicsit elhátrálok tőle, jót tenne egy kis távolság nekem. Neki mondjuk jobban áll, ha közelebb vagyok, szépsége nem hagy kétséget, az sem, hogy nekem minden napom egyre zavarosabb mostanában. Kicsit attól félek, hogy összeomlik minden körülöttem, hogy az én Istenem most elég sok tehet ró rám, hogy valami bűnt követtem el, olyat, amit nehezen bocsát meg nekem, vagy egyáltalán nem. Kérnem kell, könyörögnöm neki, hogy ne tegyen olyan próbát az utamra, amit nehezen húzok vonal alá. - Egy cukorral és kis tejjel, de persze az simán lehet, hogy tej nincs, akkor teljesen jó lesz egy kis cukorral, feketén, hogy az éle visszaköltözzön a tagjaimba. – mosolyom magabiztos, nagy kávéguru vagyok, az otthoni kéne, amit a mélyhűtőben tartok, aminek a pörkölése olyan friss, hogy belepusztulok a hiányába. Hosszan gondolkodom, hogy mi legyen, nem tervezem zavarba hozni, főleg, hogy már megérintettem őt az előbb, de élek, hogy félreérti, ahogy talán azt is tette, pedig ha tudná, hogy nekem mennyire tilos és mennyire nem mozgat, azt hiszem akkor nem lenne most nekem sem ennyire kínos a dolog. Biztos vagyok benne, hogy képtelen vagyok a balomat megmoccantani, noha lehet, ha erősebb lennék, vagy edzettebb, esetleg nem csak a futás tartana formában, hanem hős lennék, ahogy azt ő elgondolja, pedig aztán minden vagyok csak az nem. Zavartan túrok a hajamba az ujjaimmal, kínosan fésülködöm meg. Pedig olyan lelkes és kedves én pedig nem szeretném kihasználni őt, nem dolgom. - Esetleg tudna nekem segíteni kibújni a pólómból? – a kérdés nekem olyan egyszerű, hiszen semmi szándékom nincs mögötte, nulla. Nem kérek olyat a nőktől, amikor összezavarják őket, mert eszembe sem jut, hogy nekik ez ne lenne egy természetes mozdulat, ha az utóbbi időben nem lennék szétesve, ha nem rettegnék, hogy hozzám ér és nekem leég a bőr a testemről. De ez szóba sem jöhet, nem igaz? - Mert a bal vállam nem működik, nem kérnék ilyet, ha nem félnék, hogy beleszorulok. – valóban tényleg nem kérnék, maximálisan önálló jellem vagyok, mindent megoldok, de ma valahogy nem vagyok toppon, azt hiszem ez érthető. A nyugtatók hatása, beülök a kádba és lehet el is alszom. - Természetesen mondhat nemet. – hangom olyan nyugodt, hogy elhiheti nem lesz belőle baj és nem is tartozik nekem ezzel, sőt semmivel sem. Mégis jó lenne, akkor fél óra helyett letudnám 3 perc alatt. Nyerő lenne, nagyon vágyom a víz balzsamos érintésére, hogy a bőrömnek feszüljön, hogy lesüllyedjek alá. A kádba akarok ülni végre.
Nem tagadom, kissé meglepődöm mikor felém fordulva közelebb lép és megérint. Nem számítottam erre a mozdulatra, legfőképpen mert már így is zavarban voltam, az érintése pedig nem segít rajtam, sőt. Ami érdekes, mivel néhány perccel ezelőttig mindig megnyugtatott vele, míg most pedig csak mégjobban zavarban vagyok tőle. Úgy érzem az arcom egy paradicsom színével vetekedik, ami pedig a legrosszabb ebben, hogy a bőröm hófehérsége és egyben hajam szőkesége, lehetővé teszi, hogy a színváltozás rögtön feltűnjön, akár még ilyen fényviszonyoknál is, ha az ember odafigyel. Bár remélem, hogy ő nem figyel oda ilyen apróságokra, sajnos arcom színe nem az egyetlen árulkodó jel. A tény, hogy nem tudok a gyönyörű kék szempárba nézni, már magában elég sokat elárul. Próbálok úgy tenni, mintha a szoba nyűgözne le, igyekszem mindent egyenként szemügyre venni, hogy addig sem kelljen rápillantanom. Nem akarom az arcát látni, ahogyan észreveszi mennyire zavarba is hozott érintésével, nem akarom tudni a reakcióját rá, nem tenne jót. - Bár még nem szeretném eldobni az életem, ne mondjon ilyet. A maga élete épp oly fontos, mint az enyém. Szóval azt hiszem tartozom egy váll lövéssel, hogy kvittek lehessünk. Szóljon ha szüksége lesz rá. - Mosolyodom el ismét saját poénomon, mint egy idióta, miközben még mindig nem merek ránézni, ami miatt csak még idiótábban festhetek. Ugyebár egyébként sem vagyok jó viccelődésben az, hogy zavarban vagyok, egyáltalán nem segít a helyzetemen, bár mivel zavarban vagyok, késztetést érzek az iránt, hogy elvicceljem a dolgokat. Egy igazi ördögi kör. Nem lepődnék meg ha a következő pillanatban inkább kitessékelne a lakásból. - Cukorral. - Dünnyögöm el az orrom alatt. Soha nem fogom megérteni, hogyan tud valaki cukorral, édesen kávét inni. Akkor már miért nem három az egyben fajta nem kávét iszik? Az olyan édes, hogy még a ne mondjam micsodád is képes beragadni. - Rendben, akkor két kávé rendel. - Teszem hozzá végül, de mielőtt még elhagyhatnám ezt a zavart légteret és végre kiszellőztethetném a fejem a konyhában, ő kérdez. Csak kis híján nem esek hanyatt a kérdésétől. Végre felé fordítom a tekintetem, de alig tudom megakadályozni, hogy azok ne gúvadjonak ki. Szinte minden erőmet összeszedem, hogy magamra erőltessek egy normális arckifejezést. Átfut az agyamon, hogy ő most engem szívat, alighogy kezdi visszanyerni az arcom az eredeti színét, erre most ilyet kér tőlem. Komolyan? Képes ezt megtenni velem? Jó, persze ha ép ésszel gondolkozom akkor tudom, hogy nem akarja ezt tenni, sokkal inkább kénytelen, de azért még szemétség. Bár ezt is magamnak köszönhetem, hiszen még mindig miattam kapta azt a lövést, ami miatt most lebénult a válla és vele együtt a karja is. Ezáltal pedig kötelességem segíteni. - Természetesen nem mondok nemet. - Mosolyodom el kedvesen. - Nem kell szabadkoznia sem, még emlékszem mi történt magával. - Legszívesebben kiszaladnék először megfőzni azokat a kávékat, hogy előbb szellőzzön egyet a fejem, majd úgy tenni meg azt amire kér. De az valószínűleg hülyén festene, bár mindenféleképpen hülyén fogok festeni. - Szóval... - Lépek hozzá közelebb, hogy csupán centiméterek válasszonak el tőle. - Van valami ötlete arra esetleg, hogy hogyan tudnám fájdalommentesen csinálni? - Teszem fel a kérdést mielőtt még bármit is tennék, elvégre fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá, hogy az ne fájjon neki. - Igazán nem szeretném sírni látni. - Egy mosoly kíséretében, már jön is a következő vicceskedés ... Na vajon miért? Esküszöm, mindjárt elájulok. - Mi lenne ha először a jobb oldalból bújna ki, aztán valahogy megoldjuk a balt is? - Mondom is az első épkézláb ötletet ami eszembe jut, már nem mintha most tisztán tudnék gondolkozni. Bár ahhoz képest talán nem is olyan rossz ötlet.
Komoly pillantásom tüzében fürdetem meg a nőt. Egy szóval nem mondtam, hogy meghalnék helyette, sem azt, hogy általa. A halál el fog jönni, amikor a Mi Urunk úgy dönt, hogy magához szólít engem. Nem fogok kételkedni benne, ahogy abban sem, hogy megtérek őhozzá. Öröm lesz, felszabadulás, végre találkozhatom vele. Félre értés ne szegélyezze kedvünket, én nem vágyom az elmúlást, egyszerűen csak tudom, hogy amikor ideje lesz, akkor tudni fogom. Majd áhítattal fogadom, hiszen semmim sincs, amit hátra hagyok és amire nem vigyáz majd más helyettem. Azon emberek, akinek kilépek az életéből új lelki vezetőt kapnak, Isten gondoskodik róluk. A tudást viszem majd magammal, mindazt, amit végtelen szelídségemben megtapasztalok. - Azért talán meg ne lövesse magát, bár ha jobban belegondolok, nem sok olyan ismerősöm akad, akinek lenne pisztolya. – csak egy. A szívem felzubog, pedig csak rá gondoltam, megremeg a térdem, mi a fene történik velem? Pattog a fülemben a forró vér, egy pillanatra megszédülök. Igaz érintésem nyomán még ég a kezemen a bőr, pedig csak úgy értem a nőhöz, ahogy bárki máshoz tenném, de olyan forró lett egy pillanat alatta, ami megviselt engem is. A következő pillanatban fokozom a tragikomédiát. A helyzet tulajdonképpen lehetne komikus is, de nem sikerül neki azzá válnia. Annyit kéne tennem, hogy odavetem neki, ne aggódjon, én isten szolgája vagyok, nekem tulajdonképpen ránéznem is tilos, de azért már a 21. századot írjuk, a máglyahalál is túl ritka, kicsiny elszigetelt falukban azonban még van hagyománya. Sajnos. Majdnem elnevetem magam a döbbenetén, jól van, sikerült szegényt kicsinálnom egy egyszerű kérdéssel, még mindig csak annyi kéne, hogy meglengessem előtte papi mivoltom, de gonosz kis mosoly szalad a szám szegletébe és kicsit élvezni kezdem a helyzetet. Majd mondok pár imát, hogy így összezavarom. Azonban nem szeretném, hogy gyónó széknek nézzen, nem szeretnék így beállni a lelki pásztorává, nekem ez oly illetlen. Emiatt hallgatom el, hogy vagyok, aki vagyok. Talán az, akivé mindig is lenni vágytam. Talán csak belém ültették ezt a vágyat. Mindegy is, mert kitartó és erős, mint egy bükk. Szegényt lesokkolom, a konyha felé pillant, menekülne és azonnal megsajnálom. - Ne értsen félre én nem szeretném zavarba hozni. – megint csak egy fél vallomás kéne, talán mindjárt meg is teszem Ahogy közelebb lép, én magam is szelek kicsit a távolságból, ujjaim már a póló alatt matatnak a jobb oldalamon, félig felhúzom a hasamon, derekamon, kipróbálom meddig tudom elérni, anélkül, hogy sikongatós indiántáncot járjak. Puhány vagyok, de pap, azt hiszem nekem a lelkem erős. - Akkor már ketten vagyunk. – elvigyorodom, elhiheti, hogy nekem sem sok kedvem van itt zokogni, mintegy háromévesnek, de még megeshet, hogy megtörténik. Csak nem. - Jó terv, félig egyedül is fog menni. – feljebb húzom a pólót és beleakasztom a könyököm, hogy e csússzon vissza, szinte azonnal felszisszenek, igen, egyből sejtettem, hogy meghasalni a betonon, a bordáimnak sem tett jót, főleg, hogy semmivel sem tompítottam, csakis fejjel a villanypóznán. Igaz az is megérte az árát, remélem, holnapra tele lesz vele a net, ahogy csukafejest ugrok az oszlopnak. Kicsit feljebb tolom az anyagot, még a fejem sem dugtam át, a tudomány megállni látszik, pedig menne ez, ha nem lennék ezer fele hullva. Jobb oldalamon tolom feljebb az anyagot a nyakamig, csakhogy a másik oldalon az is fáj, hogy a ruha hozzám ér, a kötés sem mondható patyolatnak, láthatóan kicsit átvéreztem és ezzel beleragadtam a pamut puha anyagával, szóval tépje le rólam a pólót de íziben, vagy valaki tényleg sírni fog és azt hiszem nem ő lesz az.
Annak roppant módon örülök, hogy nincsenek pisztollyal felfegyverkezett ismerősei, nem hiányzik mégegy maffiacsalád vagy akármi hasonló személy a hátam közepére sem. Azt nem is említve, hogy nem is lenne számomra egy jó ajánlat, hogy tartozom neki egy lövéssel, ha a fél város a nyomában lenne, hogy megölje. Csúnyán pórul járnék vele, bár naivan mertem azt remélni, hogy azért nem minden embernek van benne a keze a rosszban. Azonban abban is biztos vagyok, hogy nem én vagyok az egyetlen aki akarva, esetleg akaratlanul is belekeveredett valamibe amiben egyáltalán nem szándékozott lenni. Akármit is teszel az élet mindig szarral csap vissza, ezt már bőven volt alkalmam megtapasztalni, egyáltalán nem tartom magam szerencsésnek. Legalábbis nem tartottam egészen addig míg ma ez a férfi oda nem sétált, hogy segítsen kikecmeregnem egy kemény helyzetből. Amiért még mindig hálás vagyok és legszívesebben újra megköszönném neki, ámde akkor valószínűleg falra fog mászni tőlem, szóval igyekszem türtőztetni magam. - Ez megnyugtató. Azt hiszem nem örülnék ha azt mondaná, hogy a fél város a nyomában van. - Válaszolom neki miközben már javában ég az arcom. Hirtelen rendkívül meleg lett itt, másra sem vágyom, minthogy kissé távolabb kerüljek tőle, hogy összeszedjem magam. Érzem a tekintetét rajtam még akkor is ha én igyekszem a saját tekintetem jó messze tartani tőle. Lassan kezdem úgy érezni, hogy ő bizony élvezi a helyzetet, élvezi, hogy sikerült teljesen zavarba hoznia és ennek tetején még képes fokozni is a fokozhatatlant. Olyan ártatlanul képes azt a képembe vágni, hogy nem szándékozik zavarba hozni, hogy majdhogynem el is hiszem. Ja, bocs nem. A francokat nem szándékozol! - Ugyan. Nem vagyok zavarban... - Mondjuk ennél frappánsabb választ is kitalálhattam volna, miután bárki leszűrné, hogy igenis zavarban vagyok. Bár ha azt mondom, hogy csak túl meleg van az rosszabb lenne mint az őszinteség. - Annyira. - Zárom le a mondatom egy szégyenlős kis vállrándítással, miközben igyekszem nem levenni az ő válláról a tekintetem. Nem akarok szemeibe nézni, semmi pénzért nem tenném, elég kínos ez már így is nekem. Igyekszem inkább arra összpontosítani, hogy ne essek itt hanyatt mikor elkezdi felhúzni azt a bizonyos pólót. Az első pár másodpercben úgy bámulok mintha még soha nem láttam volna ilyet, pedig igenis láttam, még ha nem is ezreket. Akkor meg mi a fészkes varázslatért nem vagyok képes normálisan reagálni? Végül veszek egy mély levegőt és megszólalok. - Várjon, segítek. - Mondom végre, így visszatérve a valóságba, hogy aztán akárcsak egy gyereket, remegő kézzel megfoghassam jobbik karját és lassan áthúzhassam a póló újján. Igyekszem figyelni a reakcióját közben, hogy ne okozzak neki nagy fájdalmat, amivel muszáj egyben a szemeibe is pillantanom. Viszont valmi isteni csoda folytán most nem esik nehezemre, legalábbis addig amíg megszabadítom a felsőtől, mert fontosabb az, hogy ne okozzak neki nagyobb fájdalmat, mint ami máris van neki. Miután a jobb kéz kiszabadult, igazi precíz mozdulattal húzom át fején is az anyagot, hogy aztán áttérjünk a nehezére. - Jól van? - Kérdezem, hagyok egy kis szünetet is neki, hogy szusszanjon egyet, ahogyan én is. Ám nem hagyok túl sok időt, túl akarok esni rajta, hogy aztán mehessek és szellőztethessem a fejem. Megfogom jobb karját, hogy egy egészen kicsikét megemeljem azt és lejjebb tudjam húzni a póló másik ujját is. Próbálom lassan és finoman csinálni, míg végül a felső a kezemben is van. - Nem is volt ez olyan nehéz, ugye? - Mosolyodom el, miközben rá pillantok. Hiba volt. Ismét elönt a zavar ahogyan a meztelen felsőtestre tekintek, majd pedig a szempárba. Idegesen lépek hátrébb, hogy teret adjak magamnak, a közelsége csak mégjobban megőrjít. Mielőtt még esetleg elájulnék itt helyben, törekszem arra, hogy mielőbb kimentekítsem magam a helyzetből. - Oké, jöhet a kávé! - Mondom hirtelen felindulással és már fordulok is meg, hogy a konyhába menjek, bár időközben rájövök, hogy még mindig a kezemben van a póló amit az imént fejtegettem le róla, de mivel eszem ágában sincs visszafordulni, hogy átadjam neki, úgy döntök ez most velem tart a konyhába. Levágom azt az egyik székre, mintha csak ez a felső lenne az oka mindennek, majd a konyhapultnak dőlve veszek néhány mély levegőt. - Mi a fene... - Elmormogom az orrom alatt elég halkan ahhoz, hogy ne halhassa, majd szemforgatva fordulok a kávégép felé. Szemügyre veszem, ahogyan azt is, hogy hol találok kávét is hozzá, vagy éppen cukrot. A következő néhány percben, amíg várom, hogy kész legyen csak azon jár a fejem, hogy hogyan is lehetek ekkora egy idióta. Még mindig zavarban vagyok, ég az arcom, ég már mindenem, legszívesebben bedugnám a fejem a hűtőbe. De nem teszem. Ehelyett inkább előkészítem a bögréket amibe a kávé bele is kerül. Beleszórok az egyikbe egy kis cukrot ahogy azt Adam is kérte, majd mikor megfognám a bögrét remegő kezemmel az kicsúszik ujjaim közül, hogy aztán a bögre szilánkjaira törjön a padlón, a tartalma egy része pedig a hasamon landoljon. Konkrétan felvonyítok fájdalmamban mikor a forró ital bőrömet érinti a ruhán keresztül, na nem mintha eddig nem lett volna elég forró a bőröm. - Hogy az a... - Magamban elátkozom a fél világot, miközben ott állok egy rakás szilánkkal körülöttem és egy jókra kávéfolttal magamon ami éget mint a fene. Visszarakom a másik bögrét a kezemből, aminek a fülét időközben úgy szorítottam a fájdalom miatt, hogy ujjaim elfehéredtek és úgy állok ott mint aki éppen becsinálni készül.
Biztos vagyok benne, hogy senki nem örülne neki, ha tucat megmondó és megverő ember lógna a nyakán, ezzel csakis egyet tudok érteni, nem vitázom, nincs mivel, amúgy is erősen pacifista jellem vagyok, hogyan máshogy lehetnék a hit embere? Mélyen bólintok, miközben a gyógyszerek az agyamra telepednek, hatásuk masszívan kezdi gyúrni a szervezetem, hogy érezzem élek, de már nem sokáig leszek ébren, tény, ami való. Kérésemmel zavart pírt költöztettek a nő arcára, pedig nem szerettem volna, nem ezt terveztem, még csak azt sem, hogy félre értsen, nekem csak a segítsége kell, amit akár el is utasíthat, pedig tudom, hogy nem fog, a nők már csak ilyenek, vagyis inkább az emberek ilyenek. Hangjából is süt, hogy a helyzet kellemetlen számára, főleg, hogy ki is jelenti, elszégyellem magam. - Ne haragudjon, én tényleg nem… - akarom, hogy zavarban legyen, főleg, hogy így már abban vagyok jómagam is. Mi végre a kínzás, nem igaz? Felhúzom a póló alját, ő pedig már sereglik is elém, hogy segítő jobbot, illetve balt nyújtson. Nem is nagyon értem, hogy mi történik, mitől lesz a levegő tele elektromossággal? Felé lépek, hogy ne kelljen elém járulnia, teszik elegen és eleget, nem is nagyon szeretem, de nem mehet én el mindenkihez. Egész nap és éjszaka is úton lennék. Az azonban meglep, hogy ennyire összekutyulom a fejében a gondolatokat, pedig nem kértem semmi extrát, remélem, de én nem vagyok ebben egy Krőzus. Pillantásnak tüze megéget és loppal küldi a gondolatot az agyamnak, hogy nem kéne, békén kéne hagyni, vagy elmondani, hogy pap vagyok, neki is könnyebb lenne, nekem meg végkép, de valamiért nem akaródzik. Nem hazugság ez, csak féltve őrzött féligazság. Végül csak megérkezik elém, hogy megoldjuk eme emésztő problémát. Eddigre a póló a könyököm köré csavarodik, tolom felfelé, hogy a balom meg se moccanjon, minden apró kilengés apró sikolyt fakaszt a bensőmbe. Hősiesen küzdünk, de az ember már csak ilyen, semmit sem ad fel, akkor sem, amikor a padlón terpeszkedik és a kilátások a mélybe csábítanak. Tapasztalatból tudom, hogy onnan a legszebb felállni, a leg léleksimogatóbb azt mondani, hogy van tovább, igen erősek vagyunk. Ilyen lehet Janine is, aki feláll majd ebből a csapdából és kilép a félelem köréből, abból is, amibe én húzom most bele. Nyuszi lesz, aki kerüli a tekintetem, mintha bizony azonnal én lennék a farkas és tervezem felfalni őt, ha sejtené, hogy mennyire nem jelentek veszélyt a számára, még annyit sem, mint a nyári napsütés, ami megkapja bársony bőrét. Tőlem aztán lehet nyuszi, meg maga a megtestesült vadmacska is, nem érzem a vadászatra hívó vér szagát, egyszerűen nincs. Nem hazudom vannak napok, amikor megérint a vágy, forró lehelete a nyakamba csapódik, nekem siet és igyekszik legyűrni, olyankor az én Uram rohan a segítségemre, az ima erejével legyűröm a test pöre vágyait. Vagy a kezemével. Leküzdjük a póló okozta kellemetlenséget, végül átbújtatom a fejem rajta magamban felszisszenek, ahogy a balom előre mozdul, de ennek már csak a gyógyszerek az okai, az, hogy jószerivel szét vagyok esve, hogy a lábamon alig állok. - Persze, minden rendben. – megeresztek egy kedves mosolyt, kedvet érzek a vállára, arcára simítani, hogy ne izguljon annyira, itt ma senki nem fogja bántani, de kiindulva abból, hogy az imént is megzargattam vele az érzékeit, most kihagyom. A pólómmal, illetve a kapott pólóval a kezében menekülőre fogja mellőlem, előlem, pedig rossz szót nem sejtettem, még csak a nézésem sem hozhatta zavarba, lévén, hogy gőzöm nincs azt, hogyan is kéne csinálni. - Héj. – finoman utána nyúlok, tenyerem a vállára fektetem, onnan behajlított mutatóujjammal megpöccintem az állát, hogy nézzen csak a szemembe megint egyetlen pillanatra. - Nem kell félnie tőlem, semmilyen téren, becsületszavamat adom. - Útjára engedem, hogy menekülhessen, tegye, amit szeretne, én pedig becélozom a fürdőt, hogy vizet engedjek a kádba, lemossam magamról a nap mocskot, a nő bőrének finom puhaságnak emlékét és el is raktározom magamba, hogy soha többet nem érintem meg, csak a gyomromban gyűlik tőle valami keserű mézállagú folyadék. Nem kell ez nekem. Sietősen a fürdőbe osonok, már útközben kigombolom a farmerom gombját, hogy csak tolni kelljen lefelé. Rápillantok a kádra, magamra csukom az ajtót és letolom a farmerom, vele a boxert. Nem. Akármennyire is csalogat a kád nem lehet, ha beleülök, elalszom, vagy ami sokkal rosszabb, bele is fulladok. Megbéklyóz a mélységes fáradtság. Lábaimmal tolom le végül a nadrágot, a zoknit és belépek a kádba, hogy rájöjjek, nagyjából tudok csak zuhanyozni, hogy ne ázzon el a kötésem. Leguggolok, hogy előre tudjam hajtani a fejem, a hajamra folyatom a langyos vizet, onnan csorog a nyakamba, végig siet pár apró folyó a hátamon. Kínosan ügyelek a balomra. Nagyjából zuhanyozom, arcot mosok, lábat, hasat, a hátam is csak félig, onnan nehezen navigálom el a zuhanyt, minden másporcikám átöblítem, és marha hamar unom meg, ahogy egyre melegebbre állítom a vizet, annál álmosabb vagyok. Végül elhagyom a terepet, kínzottan dörgölöm magam, a kétperces zuhany után, végül a vizes testemre rángatom vissza a farmert, a zoknival bíbelődjön, aki még nem húzott nedves bőrére farmert és nem tudja milyen jó is az. A hajam szárítgatom a katasztrófa sújtotta konyhába lépve, pedig a kávé illata vonzott, mint egy molyt az éjjeli lámpa. Orccimpám kitágult, vadászkutyának már elmennék. - Mi…? – a fene történt, automatice indulok a nőhöz, hogy aztán megtorpanjak, hiszen szilánkokon járni még én sem tudok. - Öm..- ez egy jó tanács, a fejem jobbra balra ingatom, hogy keressek egy seprűt, vagy bármit, de lecövekelek kissé a látványtól, hiszen a felsője éppen a testére olvad, minden szempontból és engem lebutít a férfiból gyúrt énem, meg persze a sok gyógyszer, végül, sikerül kinyögnöm, hogy tán áztassa be a blúzát, magával vagy anélkül, nekem már semmi sem számít. Elé dobom a törölközőt,így vizes marad a hajam, a vállaim, sebaj, ha jól lépked az anyagra, nem vágja el semmi a lábát és ki tud jönni a saját szilánk börtönéből, amikor már látom is az apró seprűt a lapáttal, amit én teljesen biztos, hogy nem tudok használni, lévén kétkezes művelet.
Talán tényleg nem szándékosan hoz zavarba folyton. Talán tényleg akaratlanul teszi, ezt elismerem, viszont azt már nem, hogy nem élvezi a helyzetet. Még szép, hogy azt teszi. Legszívesebben a képembe vigyorogna, tudom, látom rajta még ha a szemkontaktust kerülöm is. De nem válaszolok erre semmit, azt hiszem mindketten jobban járunk ha inkább munkához állunk minél előbb. Szóval csak megrázom kicsit a fejem reakcióként, aztán már neki is állok a műtétnek, hogy leoperáljam róla a felsőjét. Igyekszem tényleg csak arra koncentrálni amire kell, hogy ne okozzak neki annál nagyobb fájdalmat, mint ami eredetileg van már neki. Próbálok lassú mozdulatokat tenni, egészen addig amíg sikerrel nem járunk. Ugyan látom, hogy nem volt ez neki teljesen fájdalommentes, mindenesetre nem esett össze, nem kezdett el sírni, nem ordított, szóval büszke vagyok rá, na meg egy egészen kicsikét talán magamra is. Már azért is, hogy képes voltam a célra koncentrálni és nem fagytam le, hogy tekintetem leakadjon a mellkasán. Mikor kijelenti, hogy minden rendben van, még el is mosolyodom lassan, mint aki jó munkát végzett. - Szívesen. - Bököm oda neki aranyos kis tekintettel, majd már indulnék is tovább, hogy mielőbb elmeneküljek, mielőtt még tényleg rátapadok a felsőtestére. Viszont mielőtt még esélyem lett volna menekülőre fogni, újra megérzem vállamon érintését, amitől szinte lecövekelek ott helyben. Az arcom ég, minden erőmmel próbálok még csak rá sem nézni, de ő nem hagyja. Gonoszul irányít, azt akarja, hogy szemébe nézzek, hiába nem akarok. Végül megteszem. Hiba volt. Az arcom csak még jobban lángol, legszívesebben behúznék neki egyet amiért erre kényszerít, miközben pontosan tudja, hogy menni akarok. - Én nem félek magától. - És tényleg nem. Egyszerűen csak zavarbaejtő a közelsége, de közel sem azért mert félek tőle. Végül elenged, én pedig úgy rohanok a konyhába a pólójával a kezemben, mintha az életem múlna rajta. Talán tényleg az életem is múlik rajta. Ha mégegy percet el kellene töltenem mellette, miközben arra kényszerít, hogy tartsam a szemkontaktust, lehet el is gondolkoznék azon, hogy kiugrom az ablakon. Végül ügyesen sikerül összesakkoznom a kávét is, ami végül ahelyett, hogy meginnánk most szépen nyugodtan, zavartságok nélkül, úgy dönt, hogy inkább a pólómon landol, a csésze pedig a földön. Hát mit ne mondjak, ez sem a szerencsenapom. Mikor Adam megérkezik, magam sem tudom, hogy a visításomra, vagy esetleg az illatokra, de látom rajta, hogy sikerül őt is lesokkolnom. Remélem nem a a kávéját sajnálja annyira, hanem engem. Elvégre én vagyok az akinek a fél mellkasa is lángol mostmár, nem csak az arca. Végül felajánlja számomra a törölközőjét, hogy hidat alkotva átjussak épségben a szilánkokon, aminek igazán hálás is vagyok, viszont úgy érzem lassan porrá égek. Nincs időm elszaladni, nincs időm kiugrani az ablakon szégyenemben, így hát egy gyors mozdulattal lekapom magamról a felsőt, hogy aztán azt jól bevágjam a mosogatóba és vizet eresszek rá. Csak én lehetek olyan hülye, hogy jobban aggódom a kávé utáni folt miatt a felsőmön, mint maga a vörös folton amit a mellkasomon hagyott. Viszont miután a pólóm elég hideg vizet kapott, már elég hasznosnak tűnik arra is, hogy hűtsön. Fogalmam sincs, hogy akad-e itt jég, nincs is időm arra, hogy keresni kezdjek, így aztán a felsőmet gyűröm össze és nyomom oda a vörös égési foltra, hogy lehűtsem azt, majd csak ez után fordulok ismét a férfi felé. - Sajnálom... - Bököm ki az első szót ami eszembe jut. Nem tudom mit sajnálok, a kávét, vagy azt hogy mostmár megalkothassuk a póló nélküliek klubbját, esetleg azt, hogy ismételten csak zavarban vagyok. - Esküszöm mindjárt nekiállok és csinálok egy új kávét, jobbat mint ez volt. Ezt pedig rögtön feltakarítom. - Mutatok a szilánkokra. - A csészét pedig természetesen kifizetem. - Csak úgy áradnak belőlem a szavak, ideges lettem, azt sem tudom mit csináljak, vagy mivel kezdjem, még levegőt is elfelejtek venni. - Mondja, hogy akad valahol egy tartalék pólója? - Mosolyodom el végül, majdhogynem fel is nevetek a helyzeten. - Igazán nem szeretném a magáét elvenni. - Ó, az istenit... fogd már be Janine!
Kezdőlap
