Nem ez volt az első eset, hogy nekem kellett zárnom, másnap reggel meg majd nyitnom, így nyugodt szívvel raktam már a helyére mindent és takarítottam fel. A kávézó bejáratát már rég bezártam, de inkább megnéztem még egyszer, majd átöltöztem a rendes ruhámban és távoztam a hátsó kijáraton azt is bezárva. Az utcákat szerettem is éjszaka, meg nem is. Volt benne valami gyönyörű, főleg fotós szemmel nézve a dolgot. Rengeteg lehetősséget láttam benne, de meg volt a sötét oldala is az egésznek. A sötét utcák és sikátorok, a fura alakok, a részeg férfiak akik utánad szólogatnak, és akár még követnek is egy darabig, vagy határozottan rád próbálnak mászni. Viszont próbáltam nem erre koncentrálni. Inkább csak sétáltam a főbb utcákon, és hallgattam, ahogy néhány autó elhalad mellettem, meg pár ember is. Nem néztünk egymásra, csak elhagytuk a másikat, ahogy annak lenni kell. Minden egyes pillanatban, amikor valakit megpillantottam, és ő is engem nézett, mondjuk megállt bennem az ütő egy pillanatra, a gyomrom is összeszorult. Lehet csak a paranoiám okozta, mindig csak arra tudtam gondolni, hogy felismertek. Mondjuk az nem nagy változtatás volt a kinézetemen, hogy vörösből szőke lettem, de sokaknak ez is elég, hogy ne ismerjék fel. De mást mondjuk nem lennék hajlandó megváltoztatni magam. A hajamat bármikor, hiszen visszanő, az eredeti szín is visszajön, ha úgy van, de máshoz nem nyúlnék csak azért, hogy felismerhetetlen legyek. Ma mondjuk próbáltam nyugodt szívvel hazafelé menni. Nem törődni senkivel, és semmivel, maximum úgy, ha jól mutatnának egy képen. Ennyi, semmi több. Nem foglalkozunk senkivel, és semmivel. Kifújtam a levegőt, ahogy mentem tovább, és először végre tényleg sikerült elmenem úgy valaki mellett, hogy nem éreztem semmi idegességet. Egy győzedelmes mosollyal nyugtáztam a dolgot, amivel be is fordultam egy kisebb és szűkebb utcába. Eddig itt is mindig szinte átrohantam, szinte futottam, mert borzalmasan nyugtalanítónak találtam a helyet, viszont most az egyszer nem tettem. Csak szépen mentem, mint aki a lehető legbiztosabb. Csak talán pont most nem kellett volna, mert a balszerencsém úgy ért utol a lassú tempómban, ahogy még soha. Az egyik ajtó alól hirtelen egy férfi lépett elő, és az arckifejezése semmi jót nem ígért. - Hova, hova szépségem? - kérdezte röhögve, amitől az egész testemet átjárta a hideg. Nem válaszoltam csak tettem egy lépést hátra, majd futottam is volna el, de hirtelen megragadta a karomat, és nemes egyszerűséggel vágott neki a falnak, testével odaszorítva. - Engedjen el, vagy sikítok! - alig bírtam a szavakat suttogva is kimondani. Rettegtem, de talán úgy, ahogy eddig még soha az életemben. - Dehogy fogsz, különben még rosszabbul fogsz járni, mint eleve. - simított végig az arcomon, amitől teljes testemben megremegtem, a lehető legrosszabb értelemben. Elfogott a rosszul lét, rá se bírtam nézni. Fejemet oldalra vetve néztem ki az utca sarkára immár könnyes szemekkel, ahol megláttam egy férfit, aki épp talán befordulni készült. Kiabálni nem mertem, csak reménykedtem, hogy meglát.
Minden este úgy érzem, mintha egy részem meghalna. Mert hiába a nyomozás, hiába az állandó beépülés, még is úgy érzem, nem haladok. Pedig próbálok olyan ügyes lenni, ami nem feltűnő, hogy teperek azért az istenverte előléptetésért, a karteren belül. Még a főnök lányát is képes voltam haza vinni, hogy érezze, mennyire törődöm vele, és köt a hűség. Még is olyan, mintha egyhelyben toporognék, és a falak összezárnának. Talán ezért is dobbantottam a helyemről és egy kevés anyaggal elindultam, hogy az „utcán terítsem”. De ez valószínűleg egy folyóban vagy a wc-ben fog landolni. Esetleg keresek másik beépítetett, hogy leadjam biztonságosan. A kapucnit a fejembe húzva kezeimet a zsebembe mélyesztve sétáltam a biztonságosnak nem mondható utcán. Többen megszólítanak, ahogy a tömegben bolyongók. Mindenkinek az a válaszom, hogy nincs nálam semmi. Miközben úgy markolászom az anyagot, mintha az életem múlna rajta. Remélem, nem jön utánam senki. Nem akarok bajba keveredni. Rengeteg potenciális vevőt elhalasztottam. Csak, mert a jó szívem nem akar bajba kerülni. Az utcán hömpölygő tömeg már szinte egy masszává alakul a szemem előtt és nem is látok arcokat, csak lábakat, amik sietősen haladnak, előre és hátra. Mintha meglenne az ütem, amire az emberek kapkodhatják a lábukat. Vicces, hogy mennyire múlandó egy emberi élet, elég egy kis extra és a szíved feladja az örökös harcát, hogy tovább verjen, elfáradva, megpihen, és újra nem tud megindulni. Nem dobban, már a kimerültség elnyomja és az utolsó sóhajoddal elhaladsz az örökéjbe. A gondolatok kuszák voltak, csapongtak, a kialvatlanság, és a félelemmel keveredve már nem voltam olyan biztos minden lépésemben, mint két napja. Nem azt mondom, hogy fáradt vagyok, de ha már egy lámpaoszlopnak köszönök, akkor sejthető, hogy nem vagyok a toppon. Az egyik sikátornál belépve keresem az ismerősömet, aki megszabadít ettől a szartól, ami égeti a lelkemet és a tenyeremet. Soha nem ízleltem meg, hogy milyen ez a mámorító por, még is olyan szinten vágyakozik a testem, hogy megkóstoljam a bűnt, hogy az érzés kezd úrrá lenni rajtam. Ám mikor közelebb kerülök az utca másik oldalához, valami nem stimmel. Egy lány és egy férfi állnak. De nem úgy, mint mikor megzavarsz egy fiatal párt, hanem, mint aki bajban van. Lehúzva a kapucnit indulok meg. Ez a lány dolgozik nem messze tőlünk. Jobban szemügyre véve a helyet, ez pont a hátoldala annak az üzletnek. Megköszörülve a torkom lassan széttárom a karjaimat és elindulok feléjük. - Hé, haver! – dörrenek rá, mint aki épp olyat készül tenni, amire nem lesz büszke. Ezzel elérve, hogy a fickó ellépjen a faltól, de a lányt továbbra is maga előtt tartja. Mint valami pajzsot. Szánalmas, férfi nemnek a szégyene. Egy nőt használni védekezésnek. De sajnos ez előfordulhat. Nem szeretem a kötözködő embereket, akik kószanumerát várnak egy ilyen helyen, főleg nem ilyen lányoktól. - Nem szeretek osztozni, szóval rohadt gyorsan engedd el! – sétálok kicsit sem nyugodtan felé és oda nyújtom a kezem a lány felé. Majd a szemébe nézek, hogy vegye fel a játékot, mert más menekvés nem igen lesz. A szemei olyan félelemről árulkodtak, hogy a bennem rejtőző szuperhős már mocorogni kezdett. - Megoldhatjuk így is, okosba, elengeded, mész a dolgodra. Vagy, csúnyán. – felhúzva a pulóverem alját kivillantom a fegyvert, ami az oldalamhoz van tapasztva. Ez az egyetlendolog, amit soha a büdös életben nem hagyok otthon. Mert ilyenkor pontosan jól jön. - Engedd el! – morranok fel, egyre türelmetlenebbül és végül a lányhoz érve kirántom a kezei közül, úgy tűnik jobban megijedt, mint hittem. Bár az ilyen emberek csak a könnyű prédára utaznak és a lányt magamhoz vonva követem a szememmel a férfit. - Minden rendben? – tolom el annyira, hogy megnézhessem nem esett nagyobb baja. Nem akarom, hogy tovább féljen. - Rendőr vagyok. – húzom elő a jelvényemet a hátsó zsebemből. Körülményekhez képest, a lányon nem tűntek nagyobb bajok. Persze az arcán a vörös csík az ütéstől elég csúnya volt. De valószínűleg a lelke jobban fáj, mint az arca. - Amúgy Zach vagyok. – jut eszembe bemutatkozni.
Kezdőlap
