Mostanában egy kissé bemocskoltam a kezem. Apámnak mindig az volt a tanácsa, hogy ne folyjak bele semmibe se, maradjak hátul a sötétbe és onnan irányítsam a dolgokat, mert így a legbiztonságosabb. És én jó darabig meg is fogadtam ezt a tanácsot és semmi gondom nem volt, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a saját embereimben se lehet teljesen megbízni, egyre több volt az elrontott átadás, egyre több mindent tudott meg a rendőrség és egyre inkább rezgett a léc alattunk, a kezembe kellett vennem az ügyeket.
Igen, nagyon sok embert megöltem, mindenféle érzelem nélkül, de ezt kellett tennem, visszakellet állítani a cégben a rendet. Ezzel kivívtam magamnak egy kis tiszteletet apám emberei körében.
Egy szürke kis szobában ülök a rendőr-kapitányságon, behoztak kihallgatásra, de egyszerű kis testi sértésen kívül, nem hinném, hogy sok vád van a kezükben. Több mint egy fél órája egyedül vagyok idebenn, még nem érkezett meg az a személy, aki kikérdez, el akarok szívni egy cigit, még mielőtt ideér. A zsaruk régebben mind a zsebünkben voltak, New York összes rendőrkapitánysága lepaktált apámmal, de most biztos valami belső változás történt, ugyanis majdnem minden belsős emberünket, vagy áthelyezték, vagy pedig nyugdíjazták. Unalmamban az ujjammal dobolok az asztalon, egy kissé ideges vagyok. Az informátoruk Jack még életben van, abba nem szívesen mennék bele, hogy milyen állapotban, de életben van, és ezt csak nekem köszönheti! Ha nem róla lenne szó, valószínűleg már a Hudson alján feküdne a holteste, de ő szinte a jobb kezem volt, az egyik legjobb és legmegbízhatóbb emberem, legalább én eddig így vélekedtem róla. Napok óta azon töröm az agyam, hogy mit tegyek, hisz nem engedhetem el, nem azért mert attól félnék, hogy köpne, mert tudom, hogy ezek után már nem tenné, hanem azért, mert példát kell mutatnom vele. De egyszerűen nem tudom megtenni, nem tudom megöletni.
Felállok a kihallgató asztaltól és az ajtóhoz lépek, pont, ahogy sejtettem, ott áll egy rendőr előtte, vigyázz rám nehogy elszökjek, milyen figyelmes.
- Elszívhatok egy cigit? – kérdezem meg az ürgét, olyan negyven év körüli lehet, hasára ráfeszül az egyenruha, a szája szélén pedig még ott vannak a reggeli fánk maradékai. Csak bólint egyet és velem jön ő is ki, nem a főbejárat előtt gyújtunk rá, hanem a dolgozóknak fenntartott hátsó kertben, a külön erre elkerített részen. Ő is elszív egy szállat, tudom a cigi rossz szokás, de a nikotin nyugtat. Mélyeket szívok és le is tüdőzöm, percek alatt érzem a hatását, mostanában jobban rászoktam a kelleténél, mióta kiderült, hogy Jack volt az informátor napi nyolc-tíz szállat is elszívok.
Néha azon agyalok, hogy mi lenne, ha a húgom megtudna rólam mindent. Minden olyan dolgot, amit rejtegetek előle. Vajon akkor is felnézne rám? Akkor is a bátyjának tartana? Vagy inkább undorodna tőlem? Csúnya így fogalmazni, de Mia a családunk „fekete báránya”. Ő naphosszat azon küzd, hogy emberéleteket mentsen, mi emberéleteket oltunk ki és teszünk tönkre. Bár szerintem, ha a cigire rájönne, akkor már haragudna rám. Elnyomom a csikket, majd automatikusan nyúlok a következő szálért, de mivel a doboz üres, összegyűröm és kidobom, haza felé mindenféleképpen vennem kell. Megvárom a rendőrt is, de közbe megakad a szemem egy másik egyenruháson, ismerős nekem. Felém közeledik, a kezében lévő üres papírpoharat a kukába dobja, és a kuka mellé egy félbehajtott szalvétát hajít és jelentőségteljesen rám néz. Amíg az engem felügyelő rendőr nem figyel, felveszem és feltűnésmentesen elolvasom. „Nincsen semmijük ellened!” Szóval ő a mi emberünk, király! A felügyelőmmel együtt visszamegyünk a kihallgató szobába, remélem, már akire eddig vártunk az is végre ideért. Visszaülök a kényelmetlen fém székre és várok, mire végre valahára kinyílik az ajtó.