Utálom a jótékonysági gálánkat. És utálattal nyitni az évet, nem túl szerencsés, szóval titokban reménykedem benne, hogy egyszer csak történik valami váratlan, mielőtt még belehalnék az unalomba. Mondjuk, a vezérigazgató bejelenti, hogy annyira elégedett a munkámmal, hogy a beszéde közben könnyek szöknek a szemébe. Vagy az igazgatói testület nőtagjai bevallják, hogy látens leszbikusok, és az emelvény közepén csókot cserélnek. Esetleg rám tapad egy szuperszexi beépített ügynök, aki a fülembe súgja, hogy csak miattam van itt ma este, és aki aztán a legkülönfélébb eszközökkel próbál meg rávenni, hogy rosszalkodjak vele egy kicsit.  
Most mondd meg, idáig süllyedtem, hogy ezek járnak a fejemben, miközben ujjbegyeimmel finom taktust dobolok a pultra, és az italomra várakozom. Egy hölgynek viszem, aki koránt sem az esetem, tekintve, hogy elmúlt már vagy ötven éves is talán – itt nálunk az igazgatóság tagjai valahogy varázslatosan kortalannak számítanak –, ezen felül a lehelete is olyan, mintha erjesztett kukoricát szagolnék, szóval a társalgásunk során nagyrészt azzal ütöm el az időt, hogy próbálgatom: meddig tudom visszatartani a lélegzetem, anélkül hogy bárki is észrevenné. Valamikor majd biztos hasznát veszem.
A szenvedésem tárgya pedig pontosan ez: az összes nagykutya jelen van, vagyis felelős márkavezetőként makulátlanul kell viselkednem, egy aprócska ballépés vagyis szórakozás sem fér bele. Csak ácsorogni, mosolyogni, érdektelen beszélgetésekbe elegyedni, és a végsőkig küzdeni, nehogy meg kelljen táncoltatnom valamelyik szipirtyót. Az idei kifogásom szerint éppen részleges meniscus rupturám van. Mert az év első napján, munkába igyekezvén, csúnyán elhasaltam egy ármányos jégtömbön. Tökéletes kifogás, mert hát az ilyen márpedig megesik, ha szomorú is, vitatkozni nem nagyon lehet vele. Pláne, hogy az emberek többsége azt se tudja, mit jelent, de rákérdezni sem mer, nehogy műveletlennek tűnjön. Ilyen körökben kínosan ügyelnek az ilyesmire.
Eddig efféle megjegyzéseket kaptam: ez nem hangzik jól, Benjamin – naná, hogy nem, szerintem is szörnyű neve van, épp ezért választottam –, micsoda balépéssel kezdte az évet, Henson, remélem, ez a statisztikákon nem fog látszani! – ő azt hitte, hogy ez szellemes volt, és inkább meg is hagytam ebben a hitében –; volt, aki roppant fondorlatos módon a „részlegesből” próbált kiindulni: rosszabbul is járhatott volna! – hát ez kétségtelen, mondjuk, ha magácskával kéne enyelegnem azon a tánctéren –, de a kedvencem az a dáma volt, aki tudtán kívül frankón rátapintott az igazságra: és mégis itt van, mintha semmi sem történt volna, maga egy hős, Henson, ilyen vezetőkre van szüksége a GM-nek – de most komolyan, ezen tényleg meghatódtam.
És mindezek után, tömény unalomban tocsorászva, még mindig a bárpultnál dobolva, egyszer csak gyanútlanul jobbra fordulok, és ezzel egy időben egy áramütésszerűen ismerős női hang rezeg végig a gerincemen. Az arcomon egyértelműen meglepettség játszik, a szemöldökeim a magasba szöknek.
- Nahát-nahát – ismétlem üdvözlésképp az ő nyitó szavait. – Úgy tűnik, az álmok mégis valóra válnak.
Határozottan az az érzésem, hogy a ma esti nyugalmamnak – mert amint megláttam, az unalom fogalma egyből jótékony nyugalommá avanzsált a szótáramban – ezzel a pillanattal ünnepélyesen lőttek, amiért talán még hálás is lehetnék, ha egy: nem ez lenne a helyszín, kettő: nem ismerném annyira, hogy halványan, de ösztönszerűen kételkedni kezdjek: a felbukkanása nem csupán a véletlen műve. De persze, lehet, hogy csak paranoia, és tényleg csak az egyik vendéggel érkezett. Régen volt már, mikor egy párost alkottunk.
- Annyira azért nem kicsi, hogy ne lehessen elrejtőzni benne. – Ha valaki el akar. Azt nem teszem hozzá, hogy előlem, bár volt, mikor pontosan úgy éreztem. Hét év, gyors fejszámolás után megállapítom, hogy idestova ennyi ideje nem találkoztunk, és bevallom, vegyes érzéseket kelt bennem ez a véletlen találkozó.
- És gondolom, nagyon hiányoztam. Azt mondják, az idő megszépíti az emlékeket, hát még, ha nem is voltak olyan rosszak – vizslatom bujkáló mosollyal, le nem venném róla a tekintetem. Ami azt illeti, több okból sem. – Jöhet a szokásos a hölgynek? – teszem hozzá pár másodperc után. Hogy hogy kerül ide, egyelőre nem kérdezem meg, inkább kivárok, ő hogyan hozza fel. Abból talán több mindent le tudok szűrni.

Ha hallanám a gondolatait, egész biztosan lelkem eldugott mélyéig meg lennék hatódva, hiszen én is életem egyik legizgalmasabb időszakaként gondolok vissza rá, és a közös bizniszünkre. Imádtam csinálni, ezt legalább magamnak be kell vallanom, soha nem éreztem magam annyira szabadnak és sikeresnek, élveztem a bűvös illúzió keltette eufóriát, hogy szinte bármire képesek vagyunk. Ám a legjobbak ismérve, hogy tudják, mikor kell abbahagyni, akkor is, ha éppen nagyon fut a szekér. Mindenki meglepődött, amikor hirtelen kiszálltam. Főleg Kay, hiszen ő volt a közvetlen társam, de voltak azért még néhányan, akik lazább kötelékkel, de mondhatni rendszeresen kapcsolódtak a projektekhez. És talán nem is volt olyan szép tőlem, hogy nem szóltam neki, pedig akkor már egy ideje erre készültem. Elő kellett készíteni a végjátékot. Kettőnk közül nem csak ő szereti a hatásos belépőket, és mint ilyen, a hatásos kilépőnek sem tudtam ellenállni.
- Efelől semmi kétség. De hát gondoskodtál is róla – viszonzom még mindig javarészt bujkáló mosollyal az övét, hogy ne lehessen magabiztossággal eldönteni, mire is célzok éppen: a kapcsolatunk valóban volt, sok-sok pozitívumára, elvégre nem akárkivel társul az ember, pláne egy ilyen kényes szakmában. Vagy éppen azokra a pillanatokra, amikor nem csekély fejfájást okoztunk egymásnak? Ha jobban belegondolok, leginkább mindkettő benne rejlik a szavaimban. Kayline Prescott olyan ember, még inkább olyan nő, akit lehetetlen elfelejteni. És ez gyakorta magával vonzza azt is, hogy lehetetlen figyelmen kívül hagyni a jelenlétét. vagyis pontosan tudom, hogy innentől lőttek az estémnek. Abban az értelemben biztosan, ahogy elterveztem.
- Ha tudnád mennyire – teszek rá egy lapáttal a cukkolására, és próbálok olyan arcot vágni, amiről ez akár hihetően le is olvasható. – De a tiéd biztos izgalmas. Mesélj! Milyen kalandokban van részed mostanában?
Hét év hosszú idő. Fogalmam sincs, benne van-e még igazán a szakmában. Szándékosan nem követem az eseményeket, nem szimatolok, nem járok utána semminek, mert akkor félő, hogy nem lennék képes olyan megingathatatlanul kitartani a döntésem mellett. Olyasmi ez számomra, mint egy speciális drog. Amit ugyan hét éve letettél, de valójában sosem szűnsz meg vágyakozni utána, minden csakis az akaraterődön múlik. Nekem pedig van. És eszem is. Ha logikusan nézzük, sosem bántam meg, hogy kiszálltam. Viszont ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy ő még mindig nem hagyott fel vele.
- Még ha okom lenne is, a képességeim most már nem tudnák tartani vele a lépést. – Azt mondják, pár év passzivitás, és kiesel belőle. Akit lecsuknak, sokszor ezért sem folytatja, legalábbis, nem ott, ahol abbahagyta. – De kettőnk közül ez a leírás rád szerintem sokkal jobban illik.
Ezzel finoman el is árulom, hogy gyanúm szerint még jócskán benne van a bizniszben, és így a felbukkanása is von maga után néhány jogos kérdőjelet. De hát a gyanú, az csak gyanú. Várom, hogy megerősítse, vagy cáfolja. Bár nem hinném, hogy ilyen könnyen túlesnénk ezen a részen. Tudja, hogy direktben nem fogok rákérdezni, az nem illene hozzám.
- Azért ezt jó hallani – mosolyodok el, még akkor is, ha sejtem: egy szavának sem tanácsos hinni. A szavai mázosak, de tartja velem a távolságot, ezt tisztán érzem. Óvatosság? Taktika? Játék? Talán még mindig neheztelne rám?
Mikor ő is kimondja, hogy örömmel tölti el a találkozónk, nem tartom tovább magamban a tósztot, épp csak megvárom, míg mindketten megkapjuk az italunkat, majd nyakon csípve a sajátomat, felé biccentem a poharat.
- Hát akkor, igyunk erre a csodás véletlenre. Nincs is kellemesebb, mint egy gyanútlan jótékonysági partin rábukkanni egy régen látott, kedves ismerősre – nézek egyenesen a szemébe, miközben ténylegesen kortyolok.
- Remélem, élvezhetem a társaságod az este folyamán, vagy kísérővel érkeztél? – kérdezősködöm inkább ilyen irányban. Az övét azért latolgatom néhány tizedmásodpercig. Lehetséges lenne, hogy nem tudja? Végül hamiskásan elmosolyodom. – Mint látod, nagymamákat szórakoztatok.  Nem mondanám, hogy ez a specialitásom, de azért ez sem megy olyan rosszul. És te mi járatban? – Csak kihúzta belőlem a kérdést. Ügyes. Úgy érzem, jobb, ha még időben felkötöm azt a nadrágot, és nem könnyelműsködöm el. Ha csakugyan a legrosszabb eshetőség van érvényben,  és azért van itt, mert akar tőlem valamit, akkor komoly hátránnyal indulok. De végül is bármely másik vendég is lehet a célpont. Egyelőre még nem lehet tudni.