Az, hogy az ember honnan jön, hogy hol vannak a gyökerei úgy vélem nagyon sok dolgot meghatároz. A nagymamám példának okáért japán szülők gyermeke, amíg a nagyapám igazi amerikai, oklahomai farmer család szülötte.
Nem sokkal Pearl Harbour után, 1942-ben aláírták a 9066-os elnöki rendeletet melynek értelmében az Amerikában élő japánok nagy részét internáló táborokba zárták. Ez az egész boszorkányüldözéssel felérő meghurcoltatás elsősorban Kaliforniát érintette, ahol a nagymamám és a családja éltek. A deportálás közepette az akkor két esztendős kislány egyedül ácsorgott aprócska bőröndjével a riverside-i állomás peronján. Lila fejkendőben és lika kabátkában, riadt szemekkel nézelődött körbe, nem is tudva, hogy mi történik körülötte.
Mason Witton, aki ezidőtájt éppen egy remek tenyészcsődört szerzett be Riverside városában, és az állomáson éppen a ló elszállításának papírjait intézte, hogy az oklahomai Clarksville-be szállíttassa, meglepődve tolta fel kalapját a feje tetejére, mikor megpillantotta a kislányt.Bár Oklahomát nem érintette a háború ezen őrülete, nagyon is tisztában volt azzal, hogy mi történik az országban.Televíziója ugyan nem volt, és hetente csak egyszer járt be a városi moziba megnézni a nemzeti híradásokat, az újságokból azért igyekezett tájékozódni.A japánokat ért megkülönböztetéssel nagyon nem értett egyet, ahogyan azzal sem tudott volna elszámolni saját lelkiismeretének, ha ott hagyja egyedül a kislányt. Mielőtt a hatóságoknak feltűnt volna az elkóborolt gyerek, Mason pillanatok alatt kézen fogta a kíváncsi tekintetű apróságot, és hazavitte magukhoz, a farmra. Két fiát is elveszítette addigra már: a legidősebb Pearl Harbour után a haditengerészettel Oroszország felé indult, a kisebbik pedig beállt a légierőhöz, amely pilótákat toborozott az angol királyi légierőnek. Egyikükről sem hallott soha többé. A legkisebb Greyson pedig abban az évben kezdte meg az első elemi osztályt.Ő volt az én nagyapám.
A kislány nevéről senki nem tudott semmit, de találtak nála egy könyvet, amelyben javarészt japánul volt minden, kivéve a borítót, ahol latin betűkkel a következő állt: Kohana. Így lett az én későbbi nagymamám Kohana, ami mint később kiderül szabad fordításban virágocskát jelent. Illett is rá, és illik a mai napig is.
Nagyapa és nagymama együtt nőttek fel, habár nem volt egyszerű helyzetük. Kohana nem egyszer csúfolódás és gonosz gyermeki bántalmazás áldozata volt származása miatt, akit a legtöbben úgy emlegettek “a japó”. Ő azonban mosolyogva, alázatosan tűrte ezeket a bántó szavakat, magában arra gondolva, hogy ha egyedül maradt volna, sokkal rosszabb sora lenne. Bánthatják akár sok százan vagy ezren is, neki van egy családja aki szereti és aki mindentől védelmezi. Ezt az életszemléletet örököltem tőle, meg persze azt, hogy minden helyzetben megpróbálom elsősorban a pozitívumokat látni. Hiszen nem számít hol vagyok, vagy éppen mi történik velem, a legfontosabb az, hogy van egy családom akikhez bármikor visszamehetek. Egy otthon, egy farm ami visszavár, bárhol is járjak.
A nagyszüleim együtt nőttek fel, és a gyermekkori szinte testvéri szeretetet a középiskola elején tapogatózó kamasz szerelem, később szenvedélyessé váló lángolás, majd 1970. májusában egy házasság váltott fel. 1971. Karácsonyának előestéjén pedig megszületett a lányuk, a szemük fénye Michelle, az én anyám.
Különös de csak így tudok rá gondolni: Michelle. Sosem éreztem erősebb kötődést hozzá, ellenben sokkal erősebben Kohana, a nagymama iránt, aki gondoskodott rólam, aki felnevelt és aki mai napig odafigyel rám.Michelle vonásain nem volt észrevehető az édesanyjának japán származása, amely azonban rajtam újra visszaköszönt. Éppen úgy, ahogyan a nagyinak, nekem is meg kellett küzdenem az iskolában a kirekesztéssel, vagy azzal, hogy némely, magukat nagyon amerikainak valló, igazi vidéki barmok csak “korcs”-ként emlegettek, vagy “ferdeszemű zabigyerek” névvel illettek. Én azonban felszegett fejjel álltam a sértéseket, mert tudtam, hogy nem nekik akarok megfelelni, nem ők határozzák meg azt ki vagyok, sokkal inkább az,hogy hova tartozom és kik azok akiknek számítok.
Michelle 16 volt, amikor megszült engem, és 17 amikor lelépett otthonról az előző évi teljes bevétellel, és egy bőröndnyi ruhával. Nagyapának abban az évben hitelt kellett felvennie, hogy terményt tudjon vásárolni az állatoknak, és vetőmagot, valamint ki tudja fizetni az idénymunkásait, akik a marha hajtásban részt vettek. Valamint arra, hogy kifizethessék az apámat, valamint annak szüleit, akikre a gyámsági jogok szállhattak volna Michelle lelépése után.
Mindennek ellenére soha egy rossz szóval nem illették tékozló lányukat, ahogyan előttem sem beszéltek róla negatív módon. Én sem így gondoltam rá.Egyszerűen nem gondoltam rá sehogy.
Már egészen korán, hét évesen kivettem a részem a farmon zajló munkákból, szinte előbb tanultam meg pónin lovagolni, semmint járni.Értettem a kukorica szemezéshez, a kerítés javításhoz, a trágyázáshoz, és persze nyaranta az én dolgom volt az istállók rendben tartása. Nem munkának fogtam fel, sokkal inkább valaminek, ami közelebb visz majd a céljaimhoz. Merthogy időközben lettek azok is. A Cornell-re készültem, helyette azonban csupán Texas-ig jutottam, de egyáltalán nem bánom. Rengeteg élményt, boldog egyetemi éveket, barátokat és egy nagy szerelmet köszönhetek ennek az időszaknak. Egy olyan nagy szerelmet, amely nem tudott sokáig a Witton Ranch-en tartani, és amely pontosan tizenhat hónapja, öt napja, húsz órája,tizenkét perce és harminc másodperce ért véget. Abban a másodpercben, amikor belépve a közös lakásunkban ott találtam őt és a “soha-nem-láttam-azelőtt” Lisa-t az ágyunkban.
Egyedül maradtam New York-ban, de nézzük a mérleget: volt egy véget ért hat éves kapcsolatom, Armstrong a közös dalmata távozása az életemből(ez mondjuk mai napig a legnagyobb szívfájdalmam)és a tudat, hogy mostantól nem lesz mellettem senki, aki figyelmeztet arra, hogy vizsgáltassam ki végre az állandó, semmiből érkező ájulásos rosszulléteket. Mindig az orvos a legrosszabb beteg.A mérleg másik oldala: enyém maradt a manhattan-i garzon bérleti joga, az, hogy reggelente addig vagyok a fürdőszobában amíg akarok, és végre nem szól rám senki, ha ezredszer is megnézem a Benjamin Button-t aminek a végét (is) természetesen végigbőgöm, van egy remek munkám Dél-Manhattan-ben egy állatkórházban, és új célom is lett: terápiás kutyák kiképzésében veszek részt. Jobban mondva még csak tanulom a dolgot.Ez azért lett számomra fontos, mert a nagymama egyre gyengébb, egyre kevésbé képes kontrollálni az állapotát, és örülnék neki, ha egy olyan kutya lenne mellette, amely jelez jó előre ha baj van.Ebből a szempontból nekem sem ártana egy remek kis négylábú, de az igazat megvallva még nagyon bennem van Armstrong emléke. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nincs ahhoz semmi sem fogható, ha a lábamhoz heveredik egy hűséges jószág, és amikor rám néz ő tényleg csak engem lát, akkor tényleg én vagyok neki a világ közepe akit hazavárt. Az állatoknak még a tekintete is sokkal őszintébb mint az embereknek egyetlen egy szava.
Szóval azt hiszem kellene egy két kutya, egy jobb év mint az előző volt és egy pasas sem ártana az életembe.Ezen kívül azt hiszem megvan mindenem ami a boldogsághoz kell. Szerencsés embernek érzem magam. Átlagosnak de szerencsésnek.