„Bradley. Fleming. Jelenleg harminhat éves, tíz éves NFL karrierrel a háta mögött döntött a visszavonulás mellett. Megfordult többek között a San Francisco 49ers, Miami Dolphins, Pittsburgh Steelers és Carolina Panthers csapataiban is. Volt alkohol- és drogelvonón is, jelenleg munkanélküli és egy hete rúgták ki az albérletéből, amit nem tudott tovább fizetni. Az ügynökénél lakik, cserébe átmenetileg gondnoként dolgozik az épületben. Ha velünk tartanak, megtudhatják miként jutott idáig.” – Az érem másik oldala: tönkrement karrierek. (pár részes dokumentumsorozat 2020-ből)

Bradley jelenleg 38 éves, két éve ”rugalmas józan”, ahogy ő nevezi magát. Az alkohol és drogproblémái a publicitást kapó médiumokban kissé túlzók, Bradley ugyanis némi plusz pénzért, amit egy-egy epizód, vagy róla megjelent cikk után kapott, hajlandó volt belemenni, hogy ”zseniálisan szánalmasnak” tűnjön, ahogy az ügynöke fogalmaz ilyenkor. Bradley inkább úgy fogja fel, hogy minden centet kiprésel abból a narratívából, hogy NFL játékos volt, ha már a karrierje mellékvágányra futott.
Finoman szólva sem áll megfontolt ember hírében, világéletében csak úszott az árral, ami már futballistaként sem volt kedvező hatással a pályájára, utána pedig azt eredményezte, hogy több-kevesebb sikerrel alkalmi munkákból tartotta fent magát, ameddig csak lehet abból próbálva megélni, hogy NFL játékos volt. A nemtörődőm, de mindig kedves mosolyú, hedonista figura sokáig jól állt neki, de már érezhetően kiöregedett belőle, ráadásul a fizikai állapota is lényegesen leromlott a rengeteg kisebb-nagyobb sérülésnek köszönhetően, ami a pályán és edzéseken érte őt.
Nárcisztikus személyiség, még elviselhető mértékig, amíg nem iszik túl sokat, hogy kellemetlenné és nevetségessé váljon. Szeret ügyeskedni és kihúzni magát az érdemi munka alól, a szorgalom sosem volt a legfőbb erőssége, ahogy a magatartásában is mindig inkább egy rossz gyerekre hajazott. Az utóbbi pár évben kezdi elfogadni, hogy már senkit se érdekel, hogy egykor játszott az NFL-ben és nem tud többet kihozni belőle sem erkölcsileg, sem anyagilag.
Anyagi és szociális helyzetét a leginkább egy szóval lehetne jellemezni: csőd. Habár barátai akadnak, de a legtöbb mostanra megutálta a vissza nem adott kölcsönök és a folyamatos ígérgetés miatt, míg a maradék megütné valami olyan sérelme miatt, amire Bradley talán már nem is emlékezne, ha találkoznának. Egy garzonban lakik meglehetősen rendezetlen környezetben, az egyetlen, aki tényleg felnéz rá, a két emelettel lejjebb lakó Timothy nevű fiú, akit focizni tanít szabadidejében, ha éppen nem merül el az önsajnálatban.

Nem rossz ember, csak tudod, mint egy kóborkutya, akit mindig elkergetnek, nehogy a fejedre nőjjön. – Marisa Thompson, Bradley egykori játékosügynöke, aki a kettőjük közötti jó kapcsolat jegyében a visszavonulását követően is foglalkozik vele.

Bradley mindig is hajlamos volt elkényelmesedni. Fiatalon fedezték fel és már akkor sem szenvedett hiányt önbizalom terén, így könnyen a fejébe szállt a siker, de sose értette meg, hogy a tehetség önmagában nem elég, ha nem párosul megfelelő szorgalommal, ami belőle mindig is hiányzott. Amíg lehetett, meg is tudott úszni mindent azzal, hogy tehetséges, majd azzal, hogy NFL játékos, míg el nem fogyott a szerencséje. Nem volt sikeres játékos, de a képességei miatt a visszavonulásáig mindig látott benne valamelyik csapat szakvezetője lehetőséget. Néhány elvakult NFL szurkolón kívül, aligha emlékszik bárki is arra a néhány szép pillanatra, amit megélt a karrierje alatt.
Önsorsrontó, talán ez a szó írja őt le legjobban. Ha éppen jól mentek a dolgai, mindig csinált valamit, amivel csak maga alatt vágta a fát. Sokszor késett az edzésekről, vagy jelent meg másnaposan, lekéste a csapatgépet és konfliktusai voltak a többi játékossal és a szakvezetéssel is. Tulajdonképpen időzített bomba volt mindig is. Az életet mindig is tudta élvezni, de felelősséget vállalni már sosem tudott, a következmények viszont mindig elérték, hiába futott előlük.
Alapvetően rendes, kissé szórakozott jellem, ezt nem tudta sosem teljesen kinőni. Az utóbbi időben mutatja némi jelét annak, hogy felnőtt, de több mindenben is ugyanaz a srác maradt, aki volt: karizmatikus, sokat mosolyog, megnyerő természet, akiben az ember tudja, hogy nem szabad megbízni, mégsem tud teljesen haragudni rá, ha cserbenhagyja, mert valamilyen kifogással, indokkal mindig elő tud állni. Szereti közönyös ábrázattal, vagy szarkazmussal csorbítani az őt ért kritikák és megjegyzések élét, több-kevesebb sikerrel, de számára ez mind-mind sok apró késszúrással egyenértékű. Nem mutatja ki, de nehezen viseli, hogy az élete teljes vakvágány ahhoz képest, amit megénekeltek a számára, főként, ha olyanokkal találkozik, akik ismerték korábbról. Ebből adódik, hogy úgy tűnik lepattan róla a kritika, de valójában nagyon is könnyű az elevenére tapintani. Félteni viszont nem kell, ki tud magáért állni, ilyenkor gyakran sértő tud lenni és goromba. Tipikus férfi: nem gondolkodik sokat, ösztönlény. Aztán megállás nélkül panaszkodik.
Összességében nézve Bradley egy soha be nem teljesülő ígéret. Tehetséges sportoló, aki azt hitte ez mindenre elég az életben, majd mikor kiderült, hogy ez nincs így, csak lefelé csúszott, míg már a gödör alján találta magát, ahonnét felfelé kapaszkodik jelenleg is.

Újra megmostam az arcom. Felnéztem a tükörbe. Majd újra és újra, de akárhányszor néztem a tükörbe ugyanazt láttam: egy másnapos, zavarodott seggfejt, akinek gőze sincs arról, hogyan magyarázza el a szülőknek, akik a nappaliban vártak, hogy a fiúk mégsem elég jó.
-  Ez egyszeri, kihagyhatatlan lehetőség – sulykolta Thomas az asztal fölé hajolva. – De egyet mondhatok. Ha én dönthetnék, nem hagynám veszni ezt a lehetőséget. Olyan adottságaid vannak, amik nagyon ritkák külön-külön is, hát még így egyben.
-  Visszavonják az ösztöndíját? – értetlenkedett az édesanya, mikor közöltem a rossz hírt. – De hát azt mondták, hogy tehetséges. Sztár lesz belőle, semmi kétség. Ezt mondta!
-  Ezt – bólintottam komoran.
-  Mi változott akkor azóta?
Jó kérdés. Ezt én is rengetegszer megkérdeztem magam, míg játszottam, és azután is. Egy futball játékos élete nem egyszerű a profivá válás előtt sem. Sok lemondással jár, kockáztatással. Az ország legnépszerűbb sportjáról van szó, rengeteg a tehetséges játékos, akikből aztán nem lesz végül semmi, mert vagy nem voltak elég motiváltak, vagy túl sokat láttak beléjük. Mások meg csak simán szerencsétlenek. – Semmi. Ez szerencsejáték. A srácnak elfogyott a szerencséje. Sajnálom.
-  Mit gondolsz? – pillantott rám Thomas oldalra, megállítva a felvételt, amit néztünk.
-  Statikus. A mozgása, nem elég dinamikus. Ráadásul állandóan jobbra mozog a zsebben.
-  Erős az ott lévő falember, bízik benne.
-  Attól még kiszámítható, könnyű hibára kényszeríteni.
-  De tűpontos. Nézd meg azt a dobást – tovább engedte a felvételt, amin a srác valóban megdob egy óriási passzt. A közönség ujjong, a srác extázisban. Ha lehunytam a szemem még éreztem, hogy milyen is ez.
-  Szerintem mellé nyúlás. Két, inkább három körrel később, ha még bent van, akkor jó választás, de ennyire elől nem. Vannak nála jobbak.
-  Szerintem meg a srácban ott van a sztárfaktor – kötötte az ebet a karóhoz Thomas továbbra is.
-  Ott volt az előzőben is, nem? Meg az azelőttiben. Beállhatna a sorba.
-  Mit akarsz mondani kölyök? – kérdezte feljebb tornászva magát a székben, a hangján érződött, hogy kicsit érzékeny pontjára tapintottam. A körülöttünk ülőkre pillantottam, de ők csak csendben várták a választ. Mind régóta ebben dolgoztak, elemzők és játékosmegfigyelők, akik próbálták megtalálni a következő Tom Bradyt, Peyton Manninget.
-  Azt, hogy nem tudod megjósolni egy huszonegy éves srác jövőjét egy felvételből, meg az adatokból. Senki se tudja. Nincs valami kibaszott varázsgömböd, ami megmondja, hogy igen, ez a gyerek lesz az. Ez nem így működik.
Éreztem a feszültséget a levegőben. Elég sokat vitáztunk, elvégre ez nem egzakt tudomány, de most bennem is túl sok minden felgyülemlett. Hányszor mondtam, hogy nem, ebben a gyerekben nincs annyi. De csak azért is addig simogattuk az egóját, míg elhitte magáról. Aztán egy évvel később közöltük, hogy mégse kellesz, repül az ösztöndíjad.
-  Hány ilyen beszélgetést ültem veled végig? Te, csak te tudhatod, hogy akarod-e ezt, nem beszélhetünk rá, de annyit mondanék, ha a helyedben lennék én nem hagynám veszi ezt a tehetséget – idéztem Thomas szinte állandó panelmondatát, amit végig hallgattam minden kurva alkalommal, pedig legszívesebben a dobhártyámat is kiszúrtam volna már. -  Benned minden meg van, amit keresünk, de ez a lehetőség csak itt és most áll. Ha kimegyünk keresünk tovább és talán találunk valakit, talán nem, de lesz aki kockáztatni fog. Nyerteseket akarunk, azok viszont élnek a lehetőséggel, nem passzolják tovább. De a te döntésed – az utolsó mondatot már csak én vetem oda flegmán, Thomasra pillantva, akinek az arcáról könnyen leolvasható volt, hogy legszívesebben az asztal közepén heverő vezetékes telefonnal ütne, amíg mozgok.
-  Szóval erről van szó? Hogy valaki évekkel ezelőtt tévedett és most rajtunk akarod leverni?
-  Elmész a picsába, tudod, hogy nem erről van szó! -dobtam mérgesen az asztalra a kezemben szorongatott tollat.
-  Biztos? Tudod láttalak játszani Brad, elég régóta benne vagyok már ebben. Akarod tudni, mit gondolok?
-  A legkevésbé sem.
-  Hogy szartál az egészbe, tehetséges voltál, de megelégedtél ennyivel. A te hibád. Az, aki akkor ott volt és azt mondta lehet belőled valaki, nem mondott hülyeséget. Lehetett volna. De belénk állni ennyi idő után emiatt, már ne is haragudj, de gyerekes.
Vettem egy mély levegőt, próbálva legyűrni a késztetést, hogy Thomas után nyúljak az asztal másik oldalára és a szomszéd épületbe hajítsam át.
-Komolyan mondja, hogy lát benne esélyt? – kérdezte apám, izgatottan forgatva az ujjai között a poharat.
-  Nemcsak esélyt. Potenciált, nagyot. Sok meccsed láttam Bradley. Remekül mozogsz, jó a térlátásod, pontosan passzolsz és nem ijedsz meg attól sem, ha futnod kell. Ez lehet az egész játék jövője. Az irányítók most még csak passzolnak, de képzeld el, ha úgy tudnának futni, mint a futójátékosok. Egy ilyen fegyverért ölni tudna bármelyik csapat. Ezt látom a fiúkban. A liga változik, az ilyen játékosok sokat érnek.
-  Na és az ösztöndíj? A futball mellett …
-  Sajnos nem – rázta meg a fejét az ügynök. – Ha ezzel a lehetőséggel élni szeretnél, akkor csak ezzel kell foglalkozz. A te érdekedben. Választanod kell a kettő között – beszélt ezúttal már hozzám. Anyám aggódó pillantásomat magamon éreztem, apám mellettem inkább izgatottnak tűnt. – Nem akarlak rábeszélni. Ezt neked kell akarnod. De egy dolgot mondanék – emelte fel a mutatóujját felém, miközben felállt az asztaltól. – Sok játékost láttam már. A többségük negyed annyira se volt tehetséges, mint te és eljutottak az NFL-be. A tehetség, az jó alapok ott vannak, csak egy kis munka kell, hogy birodalmat építs rá. Ha döntöttek…
- Elfogadjuk – szólalt meg apám, majd a vállamra tette a kezét. – Igaz, fiam?
-  Igen. Elfogadom.
-  Baszódj meg.
Thomas horkantott egyet, majd elmosolyodott. Pont, ahogy a játékosügynök is, azzal az elégedett, mindent tudó mosollyal, mikor rábólintottam az ajánlatukra.  - Gondolom sejted, de azért a biztonság kedvéért elárulom. Ki vagy rúgva.

-  Mr. Fleming! Mr. Fleming!
Hallottam, hogy szólongatnak, de nem voltam hajlandó jelét adni, hogy érdekel. Fáradt voltam, a fejem majd szétrobbant, és teljesen érzéketlenné vált az arcom baloldala, annyit feküdhettem rajta.
-  Hé! – kiáltottam fel egyből a hátamra fordulva, őszintén felháborodottan.
-  Maga mondta a múltkor, hogy megtehetem, ha nem akar felkelni.
Timothy egy üres kancsóval a kezében állt előttem, aminek a tartalmát pillanatokkal ezelőtt öntötte rám. Szárazra töröltem volna a karommal legalább a szemem tájékát, de az is tiszta víz volt, úgyhogy végül csak morogva dőltem előre, az arcomat a kezembe temetve, már mindegy alapon.
-  Ivott?
-  Nem.
-  Akkor azok mik? – követtem az ujjaim között Timothy tekintetét a sarokban heverő üvegek felé.
-  Terhelő bizonyítékok – sóhajtottam. Őszintén szólva, tényleg úgy rémlett, hogy azok nem tegnap fogytak el. – Mi a fenét akarsz egyébként? Sőt, nem. Inkább arra válaszolj, hogy a francba jutottál be?
-  Nem zárta be az ajtót.
Hát ez elég kínos. Ezt Timothy is tudja, úgyhogy kifejezetten hálás vagyok, amiért nem erőlteti a témát. Pár hónapja mikor ideköltöztem még hozzám se mert szólni. Igaz, én sem voltam valami túl kedves. Aztán mikor jöttem hazafelé elzavartam néhány korabelit, akik vegzálták. Pár héttel rá pedig a lakásuk padlóján ébredtem fel, az anyja meglehetősen rosszalló tekintetének célpontjában. Valószínűleg eléggé taccsra ittam magam, nem volt nálam pénz, a taxis pedig, akit leakartam kidobott. Talán meg is ütött, mert egy szép kis monoklival ébredtem, de az is lehet, hogy azt még a kocsmában kaptam ajándékba.
-  Na és mit akarsz?
-  Azt mondta, hogy segít bekerülnöm a csapatba – emelte felém a tojásalakú labdát. Haloványan rémlik, hogy mondtam ilyet. Az viszont határozottan rémlik, hogy volt egy ”majd” is benne. – Kint megvárom, míg felöltözik!
Nem akartam megváratni szerencsétlent, de mindkettőnk érdeke volt, hogy ne siessem el a dolgokat. Miközben készülődtem benyomtam a rögzítőt. Csak a szokásos dolgok. Néhány régi ismerős felhívja rá a figyelmem, hogy még mindig tartozom nekik, van, aki megkér, hogy ne adjam meg a számát vadidegeneknek, akik férfi prostit keresnek, mert sem ő, sem a felesége nem találja viccesnek. Én egy kicsit azért annak találom.
Már éppen indulnék lefelé, mikor megszólal a telefonom és ha nem Marisa hívna, simán kinyomnám.
-  Megint megcsináltam.
-  Ennek örülök, de nem kell mindenről tudnom – jegyeztem meg somolyogva, a vállammal nyomva a telefont a fülembe, miközben próbáltam bezárni az ajtót. Próbáltam, mert egyetlen jól működő zár sem volt rajta.
-  Nem, te idióta. Szereztem neked munkát. Azonnali választ várnak.
-  Miről van szó? – kérdeztem, még mindig a zárral vacakolva.
-  Az nem teljesen mindegy?
-  Dehogynem – ismertem be kelletlenül. – De gondoltam megpróbálok úgy tenni, mintha lenne még méltóságom.
-  Edzői állás – már majdnem mondtam volna, hogy ne szórakozzon velem, mikor folytatta. – Középiskolai, ráadásul a régi középiskoládban. Az ottani edző elment valami egyetemre és hirtelen kell nekik ember.
-  Szóval tanítanom kéne?
Örültem a lehetőségnek, amit Marisa felhajtott, de a tanítás lehetősége valahogy nem igazán hozott lázba.
-  Csak futballt. Az még talán menni fog. Csütörtök reggel kilencre bemész és kedves leszel, elbűvölő, abban a kék öltönyben, amit a múltkor is mondtam neked.
-  Rendben, de akkor Dave megint kölcsön kell adja – hallottam, ahogy a vonal másik végén Marisa felsóhajt. Dave a férje volt, akivel szerencsére nagyjából azonos volt a méretünk.

-  Megismételné?
Dalton igazgató nyugalmat erőltetett a hangjára, de láttam azon, ahogy a kezét tördelte, hogy nagyon is ideges.
- Mozgáskoordinációs gyakorlat volt. Régi iskola.
Dalton nyelt egy nagyot, kimért mozdulattal megigazította az orrnyergén a szemüvegét is.
-  Az, hogy labdával dobálta a diákokat?
-  Akármelyik panaszkodott, túloztak. Nem volt ez olyan kemény. Engem annak idején az apám székkel…
-  De most más idők járnak! – emelte kicsit meg a hangját Dalton. – Ösztönözném, hogy másfajta ”mozgáskoordinációs gyakorlatot” honosítson meg az óráin. Esetleg beszélhetne Mrs. Greenenel ezzel kapcsolatban, talán tud adni némi pedagógiai tippet, amit nem ártana megfogadnia.
Ugyanaz van, mint régen is. Ha behívnak az igazgatóhoz, akkor bajban vagyok, de most, idősebb fejjel valahogy csak még jobban szórakoztatott az, hogy Dalton mennyire igyekezett higgadtan és diplomatikusan fogalmazni.
-  Ez futball, a pályán se fognak finomkodni velük, én csak megkeményítem őket. Inkább ők törjék össze a másikat, mint az őket, nem?
Dalton csak mélyet sóhajtott.
-  Tudja Mr. Fleming …
-  Bradley – javítottam ki. Mr. Fleming az apám, akivel a kapcsolatom évek óta meglehetősen rossz. Ő is kikérné magának.
-  Mr. Fleming – ismételte meg Dalton, nem engedve a formalitásokból. – Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy kötelezzem-e a pszichológiai alkalmassági megismétlésére. Tudom, hogy Ön nem pedagógus, de kérem a diákokat a sportpályán is igyekezzen nevelni és tanítani. Mi itt a jövőt képezzük.
-  Melyik köpött be egyébként? – kérdeztem témát váltva inkább, mert nem akartam egy újabb kiselőadást végig hallgatni arról, hogy a pedagógiai pálya pontosan milyen eszmei értékeken is alapul, amelyekről gondoskodni kell, hogy gyökeret verjenek a diákokban. Elhiszem, hogy van, akinek ez fontos, de nekem inkább csak rizsa.
-  Meg vannak a forrásaim.
-  Lamar volt az, igaz? – Dalton néhány pillanatra megváltozó arckifejezése, mielőtt észreveszi magát hamar elárulja.
-  Nem.
-  Borzalmasan pókerezhet.
-  Nem pókerezem, elítélem a szerencsejáték minden formáját.
-  Jövő héten gondolkodom, hogy szervezzek egyet, eljöhetne.
-  Nem megyek el.
-  Gondolja meg.
-  Meggondoltam – rázta meg a fejét kissé ingerülten. Ráférne pedig valami lazítás, majd elpattan az a kidudorodó ér a homlokán. – Visszatérve a lényegre tehát…
-  Felkeresem Mrs Greenet, hogy adjon néhány tippet, emlékszem – bólintottam, jobbra-balra forogva a székben, ami Daltont meglehetősen idegesíthette, mert inkább összefonta a kezét az asztalon, de láttam, hogy megfeszülnek az ujjai. Szörnyű lehet ennyire rend és irányításmániásnak lenni.
-  Ismerik egymást egyébként is, jól tudom?
-  Fogjuk rá. Többé-kevésbé – vontam meg a vállamat. Ez nem az a téma, amit kiveséznék vele itt és most.
-  Ez mit jelent?
-  Ha eljön pókerezni elmondom – mosolyodtam el. A folyosón már találkoztam Scarlettel, illetve párszor beszéltem vele, de mindig voltak ott diákok körülöttünk, vagy más tanárok, úgyhogy nem igazán lehetett normálisan beszélgetni, csak bájcsevegni. Ezalatt a rövid idő alatt már rájöttem, hogy a diák pletykálkodásánál már csak a tanároké rosszabb.
-  Menjen, végeztünk – mutatott az ajtó felé, sóhajtva. -  Kérem, legközelebb ne dobálja a diákokat!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Meg kell, hogy bocsátsd, de nagyon jól szórakoztam a történeteden - hiába részben olyan tragikus is az. Elvégre nagyon nehéz azzal megbarátkozni, hogy az Isten adta tehetség, ami sokáig minden szempontból megadatott és előre vitt, nem elegendő. Hogy mások is lehetnek tehetségesek és ahhoz, hogy ez hosszú távon elegendő legyen, tenni kell érte. Meg kell lennie az akaraterőnek és kitartásnak, hogy a tehetség ne fogyjon el. Vagy talán soha nem fogy el, csak nem dédelgetjük eléggé? Magam sem tudom, elvégre ennek nem én vagyok a szakértője, hanem Te, aki több évnyi tapasztalattal a hátad mögött, most valami olyanba vágtad a fejszédet, ami lehet, hogy első körben kifog rajtad. Tudod, mindenki mondja, hogy ha egyszer szülő lesz, nem lesz majd olyan, mint a saját szülei és nem fogja elkövetni ugyanazokat a hibákat, mert tudja milyen egy-egy döntés másik végén lenni. Viszont akarva, vagy épp akaratlanul is előfordul, hogy megbotlunk ezen ígéretünk betartásában és mégis elkövetjük azokat a hibákat. Valahogy így látom azt, hogy milyen tanárnak lenni. Megpróbálhatjuk a legtöbbet adni, de akkor is becsúszik egy-két hiba - amivel semmi gond nincs, mert mindannyian emberből vagyunk, nem igaz? Úgy gondolom ez az, ami a Te szempontodból is nagyon fontos. Hogy tévedni és hibázni emberi dolog, néha elcsavargunk az útról, ami ki lett nekünk jelölve valahol, valaki nagykönyvében, de idő kérdése, hogy tapasztalatokkal, talán némileg bölcsebben visszatérjünk rá. Ha nem így lesz, legalább nyert egy jófej tanárt az iskolád - a labda elől pedig tanuljon meg mindenki futni, akinek nem megy, magára vessen.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!