- Jó a kávéja, Miss Kaminski, de megválogathatná az embereket, akik betehetik ide a lábukat – jön oda Wallenberg a pulthoz mielőtt még elhagyná a terepet, mert hát én mióta Rose és Ben elment a kávézóból, nem tettem tiszteletem az asztalánál. Fogalmam sincs, Ben min húzta fel úgy magát, de valamin nagyon összekaphattak, mert mindkettő feje csak úgy füstölt a beszélgetés végére. Mondjuk azt sejtettem, hogy jó vége már nem lesz, mikor felhozta a lovaglást. Nem vagyunk együtt Bennel, de szerintem ő sem annyira csípi, amikor az orra előtt flörtöl bárki is velem, ahogy ez visszafelé is működik. - Köszönöm, Mr. Waldenberg, a vendégeim maximálisan meg vannak válogatva, a lányom apja pedig... - ... nagyon is szívesen látott vendég itt. Baszd meg! Baszd meg, baszd meg. A mondatot nem fejezem be, mert rájövök, hogy Wandelbergnek erről nagyon nem kellene tudnia, mielőtt még felhasználja Ben ellen. A pasas oldalra biccentett, értetlen fejjel éll előttem, én pedig helyben majdnem leütöm magam, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen? - ... a lányom apja pedig hol a francban van már Rosért? – köszörülöm meg a torkom és nagyon remélem, hogy ebből semmi nem esett le neki. – A ház vendége volt. – mondom, aztán mielőtt még bármi más nagy hülyeséget mondanék, egy intéssel jelzem, hogy már ott sem vagyok. Visszavonulok az irodába, onnan figyelem, ahogy a krapek elhagyja a terepet. Pfu, mekkora balek vagyok, majdnem elszóltam magam. Nagyon remélem, hogy sikerült jól kivágnom magam a szituációból. Várok még kicsit, miután elment, aztán kimegyek vissza a pulthoz, és épp ekkor ér vissza Ben Rosezal egyetemben. Mosoly fut az arcomra és megsimogatom a feje búbját és egy puszira is lehajolok hozzá. - Nagyon aranyos vagy drágám, köszönöm. Remélem van közte joghurtos – nézek le rá, és elveszem tőle a becsomagolt sütiket, mire Ben is odaér a lányom után. - Szia – mondom egy apró mosollyal óvatosan, mert nem tudom, sikerült-e lenyugodnia azóta, mióta elviharzott innen. Fogalmam sincs, mire kapta így fel a vizet, mert mire odaértem már csak a beszélgetés végét hallottam. – Megnyugodtál? – Érdekes, hogy Rosiet is magával vitte, főleg, hogy ilyen mérges volt. Nem tudom, Rosenak sikerült-e hatni Ben idegeire és ha igen, melyik irányba? Imádnivaló tud lenni, de azért ha belendül, akkor tud a pengeélen táncolni, de rendesen. - Nahát, Kate nagyon kedves. – De mégis ki az a Kate? Benre pillantok. Talán van valakije? Nem sokat beszéltünk az elmúlt hetekben, ki tudja, mi történhetett vele ezalatt. Jóképű, döglenek utána a nők, ezzel tisztában vagyok nagyon is, és azzal is, hogy sajnos semmi közöm nincs a dologhoz. - Nincs itt – nyugtatom meg mindkettejüket ezzel ahogy látom, bár Ben valószínűleg nem lenne nyugodt, ha megtudná, mit kottyantottam majdnem el. – Ó igazán? Ben jobb ajánlatot tett? – kérdezem a lányom és Ben közt jártatva a tekintetem. Telebeszélte szerintem Rose fejét mindenféle mesével, de nem bánom, tudom, hogy olyat úgysem mondana neki, amit nem kellene. – Ami azt illeti én is szívesebben mennék Bennel, mintsem a zoknissal – vigyorodom el kicsit próbálva oldani a hangulatot. Fene sem akarna ezzel a felfuvalkodott pasival menni sehova. Amúgy is nagyon gáz volt, amit itt leművelt Ben előtt. - Mi a terv mára? – Kate? Haha... Lassan vége a napnak, ami azt illeti, én mára végeztem is a kávézóban hála a jó égnek, szóval valószínűleg irány haza. Fürdés, alvás...
Kis híján visszaköpöm a kávét, mikor Rose egyszer csak a semmiből előáll ezzel a kérdéssel. Tetszik-e nekem Marilyn? Hát, végül is ebben még nincs semmi, nem igaz? - Naná, hogy tetszik. Különösen, ha szoknyában van – mosolyodom el, de aztán rájövök, hogy ezt meg is kellene indokolnom neki. Valahogy tudományosan. – Senki másnak nincsenek olyan szép hosszú lábai, és olyan formás, hófehér vállai. – Valóban ez a két legnagyobb gyengepontom, ha Marilynről van szó. Legalábbis, ami még elhangozhat egy gyerek előtt. Vagy már ezt sem kellett volna? Aztán közelebb hajolok hozzá, és egy kicsit halkabbra váltok, mintha valami nagyon titkosat akarnék hozzátenni. – Még az is lehet, hogy tényleg egy elveszett királylány. Csak mikor olyan pici volt, mint te, elrabolta egy sárkány. Mondjuk egy Hil bácsi féle. Szóval vigyázz, kinek mondasz igent. Ezt most még csak nem is Wandelberg miatt kezdtem, hanem mert vicces volt az ötlet, és szeretem azokat a nagy, kék, csillogó szemeit, mikor ilyenekről beszélek neki. Hil bácsi csak menet közben jutott eszembe, akkor már kössük össze a kellemeset a hasznossal alapon. A székből figyelem Rose-t és Kate-et, miképp zajlik a biznisz, aztán a nincs pénzem végszóra én is befutok. - Még szerencse, hogy van egy Ben a közelben. – Erről a bácsizásról amúgy is próbálom leszoktatni, még nem adtam fel, hogy egyszer sikerülhet. Majd én is vetek egy búcsúzó pillantást az újdonsült ismerősünkre, bizton tudva, hogy úgyis jövünk még ide. A kávézó felé haladva viszont ismét a fejem fölé költöznek a gondfelhők. Az előbb ugyanis sokkal inkább meglógtam a probléma elől, mintsem megoldottam volna. Ez pedig nem rám vall. Ami csak bonyolítja a helyzetet, hogy ezzel Marilyn is tisztában van. Mikor beérük, Rose nagyon fel van spannolva, kis híján körbepattogja az egész kávézót. Megpróbálom felidézni, hogy vajon én is így örültem az anyámnak annakidején, de nem igazán vannak már éles emlékeim. Én itt most igazából csak beköszönni akartam, meg bekísérni Rose-t, szóval már-már indulóban is vagyok, mikor Rose csacsogva megemlíti Kate-et meg Wandelberget is. O-Ó. Wandelbergre mondjuk én is kíváncsi vagyok, nagyon is furdalja az oldalam, hogy mi történt, miután leléptünk. És nekem is az első dolgom volt csekkolni, hogy itt van-e még. De örülök, hogy Rosie hozta fel helyettem. A Kate-témának már kevésbé, de azért halványan visszamosolygok rá, mikor rám pillant. - Az nem mondanám, de most már értem, mért tolnak magukba annyi sütit a csajok szakítás után. Tényleg jót tesz. – Nem tudom, miért nem csak egy egyszerű igennel vagy nemmel válaszolok, de cserébe a Kate-témára inkább nagyvonalúan nem is reagálok. A kérdő pillantásából úgyis látom rögtön, hogy mire gondol, de azt is, hogy nem fog rákérdezni. Legalábbis nem most, és talán nem is nálam. Másrészt ő is roppant jól szórakozott még a wandelerges ügyem előtt, mikor én firtattam hasonló témát, és le is koptatott vele, szóval összességében nem is bánom annyira, hogy ez így alakult. Az utolsó mondatára viszont nem tudok megállni egy halvány mosolyt. - Én mindig jobb ajánlatot teszek – mondom eljátszott nagyzolással, ahogy Rose-ra pillantok, majd végül a szám szegletében ragadt félmosollyal Marilynre. A válasza viszont meglep. Szívesebben jönne velem? Akkor még sem randizgat senkivel? Vagy csak Wandelbergre érti? Én most már abszolút megkavarodtam. De rákérdezni nem fogok többször. - Nekem épp az előbb futott be egy nem várt esti program – gondolok itt Wandelberg kavarására, és nem Kate-re. Jó kis plusz munkát okozott nekem mára, szóval valószínű, hogy az irodában töltöm az estét, ahelyett hogy tényleg randizásra adnám a fejem. Pedig az is rám férne mostanában. - Nektek? Hazavigyelek? – szökik ki a számon megszokásból, mielőtt még istenigazából végiggondolnám. De mielőtt még bárki válaszolna, Dasie lép oda hozzánk, ismerjük már egymást, hiszen majdnem egy éve Lynnek dolgozik, bár sejtem, hogy ehhez azért annak is van némi köze, hogy egyedül neveli a nagyjából Rosie-val egykorú kislányát. Mondjuk nekem minden gyerek egyforma, képtelen vagyok megtippelni a korukat, de azt tudom, hogy Lyn morgott már párszor Dasie pontatlansága miatt. Alapvetően viszont, amíg nem vagyok a munkaadója, jól kijövök vele. Amíg nem a gyerektémát kell hallgatnom tőle. - Nem akarok bekavarni semmibe, csak az előbb hallottam, hogy Rosie mennyire lelkesedik a lovakért, és igazából én és Masie pont egy lovas bemutatóra készülünk. Nem lovaglás, de talán ez is érdekes lehet, úgy volt, hogy a barátnője is eljön, de reggel szólt az anyukája, hogy lebetegedett, így van egy fölös jegyünk. Ha esetleg lenne kedve jönni a kisasszonynak, szívesen elviszem őt is, és olyan fél tízre haza is viszem, hogy időben ágyba bújjon – kacsint Rosie-ra. – De ha jön, akkor most rögtön el kellene indulnunk, hogy ne késsünk el. A gáz része viszont az, hogy el kellene kérnem a kocsidat, hogy még időben odaérjek Maisie-ért is – pillant fel Marilynre. Ugyan nem hozzám szól a kérdés, de ami engem illet, már válaszolok is. - Nem gond, majd én hazadobom Marilynt. – Rosie úgyis odáig lesz, és ha ma már sztornóztam neki egy lovas programot, legalább ez ne az én lelkemen száradjon.
Ben is bejön Rose után, de gondolom már megy is, csak bekísérte őt. Nem hinném, hogy az előbbiek után bármi marasztalná itt, amúgy sem vagyunk sajnos mostanában túlságosan jó viszonyban a múltkori összezördülés miatt. Naponta legalább kétszer gondolok arra, hogy talán fel kellene hívnom, de aztán vagy közbejött mindig valami, vagy egyszerűen lebeszéltem magam róla. - Ugye-ugye?! Mondjuk azért néha áldom az anyámat, hogy hasonló géneket adott tovább nekem, mert elképzelhető, hogy már egy nagy tehén lennék. – Noha nem szakítottam mostanában, tulajdonképpen nem is pasiztam nagyon –próbálkoztam egyszer, de az is kudarcba fulladt, ugyanis a fazon a randi alatt végig a telefonján mutogatta az elmúlt három év utazásos fotóit, ami nem igazán érdekelt-, de a magány néha arra késztet, hogy egy nagy bödön fagyihoz nyúljak. Lemosolygok Rosiera a „tehén” kifejezésnél, mert ezt biztos viccesnek fogja találni. Szóval nem várt esti program. Gondolom ezzel a Kate-tel. Jaj Lyn, ne agyalj már ilyen hülyeségeken. És ha igen? Kit érdekel? Engem biztos nem! Persze csak bizonygatom magamnak, egyébként megesz a fene, de tényleg nincs hozzá semmi közös. - Az jó – mondok csak ennyit egy apró mosollyal. – Ja, nem hi... – kezdek bele, de aztán Dasie belevág a szavamba, így esélyem sincs befejezni a mondatot. Azt akartam mondani, hogy még van némi elintéznivalóm az irodában, de igazából nincs is, csak Bennek sem akarok felesleges köröket csinálni, meg egyébként is autóval vagyok, bár igaz, szarakodik mostanában kicsit, nem tudom, mi lehet a baja. Az ajánlatra már látom lelki szemeimmel, ahogy Rose lelkesedni kezd az ötletért, amit az alkalmazottam feldob. - Hát... – kezdek ismét bele, de most meg Ben vág közbe. – Ha a kisasszony már megcsinált minden feladatot holnapra az iskolába, akkor részemről nincs akadálya – megyek bele a dologba. – Ha gond lenne a kocsival csörögj, valami fura zajt hallok állandóan pár hete, de eddig nem mutatta semmi jelét annak, hogy bedobná a törölközőt – mondom, miközben odadobom neki a slusszkulcsom, majd elrendezem Rosiet és csomagolok pár croassaint is nekik. - Tessék, jó szórakozást. Aztán időben hazaérni – mosolyodom el és egy puszit nyomok Rose arcára. – Bennek megköszönted a kis kiruccanást? – szólok még utána, de nem tudom, hallja-e. - Ha nem, akkor én köszi – fordulok vissza Benhez egy mosollyal. – Nem kell hazavinned igazából, majd hívok egy taxit, ha úgyis programod van – mondom neki, már így is elég sok időt töltött itt meg Rosezal, nem akarom feltartani egy percet sem. – Mindjárt jövök – hátra indulok az irodába, hogy összeszedjem a dolgaimat, már útra kész vagyok. Ha nagyon akar, nem ellenkezem, végül is abban semmi nincs, ha hazadob kocsival. Érdekelne, hogy miért viharzott el olyan gyorsan és miért lett olyan ingerült, de nem vagyok biztos benne, hogy újra fel kellene idegesítenem ezzel, bár tényleg nagyon furdalja az oldalam a kíváncsiság. Mire visszaérek nem is habozok tovább, kibököm a kérdést, nincs kedvem most kerülgetni a forró kását. - Min kaptad úgy fel a vizet? – kérdezem, miközben megkerülöm a pultot és intek hátra a dolgozóknak, aztán elindulok Bennel együtt kifelé a kávézóból. Kétlem, hogy csak maga Wandelberg személye idegesítette volna fel, biztos volt valami más is a dologban. Nem tudom, de nem is vagyok biztos benne, hogy megosztja velem a dolgot.
A megjegyzése után kedvem lenne rákérdezni, hogy miért? Ilyen sűrűn szakítasz mostanában? De inkább visszanyelem, az hiányzik még, hogy Rose megint felhozza ezt a társkeresős dumát. Vagy hogy feldobja az ötletet: ha már úgyis tetszik nekem Marilyn, miért nem velem randizik inkább? Milyen jó is gyereknek lenni, mikor az ember még megelégszik ezzel az egyszerű és kézenfekvő logikával. Csak aztán felnősz, és rájössz, hogy minden tízezerszer bonyolultabb. - Végül is. Indiában a tehén szent állat, csak egy kis arculatváltásra lenne szükség – nézek körbe bujkáló mosollyal a teremben, de valójában inkább kerülöm a tekintetét.– Az indiai kávézók is jól mennek manapság. – Viccelek, de azért rejlik benne egy kis szemtelenség, idegennél nem kockáztatnám meg, de ő ismer már. Túlságosan is. Az „az jó”-ból most már biztosra veszem, hogy Kate-re gondol nem várt esti program alatt. A munkára nem hiszem, hogy ezzel a megjegyzéssel élne. Ha momentán jobb viszonyban lennénk, eloszlatnám a tévedését, de így… a szenté avatásról, azt hiszem, már úgyis lecsúsztam, eggyel több vagy kevesebb apró vétek már nem sokat számít. Nem bánom, ha azt hiszi, randevúm lesz az este. Pláne az után, amit Wandelberggel alkotott az előbb. Dasie váratlanul csap közénk, és fel is forgatja a felállást. Mire feleszmélek, már el is szeleltek, mi pedig ketten maradtunk Marilynnel. - Nincs mit – illetődöm meg egy kicsit, hogy megköszöni, hogy elvittem Rose-t sütizni. Ezt sosem tudom jól kezelni. Zavarba hoz vele, mert olyan, mintha közben arra akarna emlékeztetni, hogy édeskevés, amit nyújtok. De az is lehet, hogy ezt csak én képzelem bele. Nem tudom. - Annyira azért nem sietek, hosszú még az éjszaka… - gondolok bele, hogy ki tudja, meddig ücsörgök majd az irodában, mire kitalálom, hogyan oldjam meg a ma született, nem kis volumenű problémát. Vagy inkább haza kéne vinnem az anyagokat, és otthon nekilátni? Míg várok rá, zsebre teszem a kezeimet, és a derekamat a pultnak támasztom. Talán nem is olyan nagy baj, hogy kettesben maradunk egy kicsit. Rá kellene kérdeznem Waldelbergre, bár sejtem, hogy úgyis lerázna. Pedig nagyon is érdekelne, mit művelt a fickó, miután leléptem Rosie-val. Vagyis mit műveltek itt ketten. Csak attól tartok, ha feljön ez a téma, nem lesz megállás, és számon fogom kérni rajta, hogy hogy volt képes a tárgyalásom kellős közepén randit lebeszélni az ügyfelemmel? És miért engedte Rose-nak, hogy szétbombázza az egészet? Érzem, hogy fortyognak bennem ezek a kérdések, és csak akarattal tartom vissza őket. Nem akarok megint veszekedni, de ha beülünk abba a kocsiba, nem biztos, hogy kibírom, hogy ne hozzam szóba. Az igazság az, hogy őrülten szeretnék beszélni róla, épp csak… talán a büszkeségem tart vissza. Nem akarom elárulni neki, hogy ennyire érdekel a dolog. Mikor visszatér, olyan hirtelen és olyan természetességgel szegezi nekem a kérdést, hogy nincs rá bekészített válszom. - Idegesített a fickó – vonok vállat futólag. Meg más is. Az egész idegpályám lángokban állt, mire eljutottunk addig a pontig, hogy rátette a sakk-mattot. Nem hallotta, amit mondott, de ha elmondom… Nem tudom, miért akarom ennyire makacsul letagadni előtte, hogy számít, mi van velük. Talán mindenkinek jobb, ha így él a fejében. Sokszor megbeszéltük már, hogy ennyiben maradunk. Semmi több. De azért ahogy belül mellém a kocsiba, a szemem sarkából átpillantok rá, míg az övvel bajlódik. Végig a térdén, a combjaira simuló vékony anyagon. Ahogy felém hajol, a haja ismerős, kellemesen hiányzó illata befurakszik az orromba, és váratlanul végigszalad rajtam egy apró borzongás. Nem kellene, hogy ilyesmire gondoljak, de... én ma este sok mindenre hajlandó lennék. Hiányzik. Pontosan ez az, amiről nem akarok tudomást venni. Beindítom a kocsit, és már indulunk is, mielőtt bármi hülyeséget hoznék szóba. Telnek. A. Másodpercek. Szótlanul. - Na és... - pörgetem a fejemben, hogy kéne úgy megtudni Wandelberget, hogy közben nem úgy érti majd, hogy kettőjükről kérdezem. Pedig de. - ... mi a helyzet a kocsiddal? Nem is mondtad, hogy zörög? Vagy mi baja van? - beszélem le magam mégis félúton.
Nem is Benről lenne szó, ha nem ragadta volna meg az alkalmat, hogy viccet csináljon abból, amit azt előbb a tehenekről mondtam. - Haha – mondok ennyit, de én is elmosolyodok a dolgon. Nem tudom, ki ez a Kate, de csak böki a csőrömet az egész, szóbahozni viszont biztos, hogy nem fogom, ugyanis semmi közöm nincs hozzá, hacsak... ahhoz esetleg lenne, hogy kivel találkozik, mikor Rose is ott van, de semmiképp sem akarok túllőni egy bizonyos határon, szóval inkább magamban tartom. Jobb is, hogy hátra indulok az irodába, mikor azt mondja, hogy hosszú az éjszaka. Hát csessze meg, először engem akar hazavinni, aztán utána megy a másik nőhöz?! Ez azért mégiscsak túlzás egy kicsit, jobb is lenne, ha elutasítanám ezt a fuvart, nem is értem, már megint miért megyek bele a játékaiba. A gondolatok ellenére végül mégis engedek a dolognak és úgy érzem, abban még semmi nincs, ha hazavisz. Kiszállok a kocsiból és kész. A múltkori összezördülés talán legalább elhalványodik kicsit. Nem bánnám, ha újra beszélnénk, mert be kell valljam, hiányzik a társasága, és nem feltétlen úgy, mint egy párkapcsolat, hanem csak úgy az egész... Az egész Ben. Abba már beletörődtem, hogy soha nem lesz más, aki iránt így fogok érezni, mint őiránta és talán jobb lenne, ha véget vetnénk mindennek egyszer, s mindenkorra, hiszen nem valószínű, hogy nekünk bármiféle jövőnk lenne egymással. - Idegesített? – vonom fel a szemöldököm. – Azért nem szoktál ilyen indulatosan reagálni, ha üzletről van szó csupán azért, mert idegesített a fickó – bolygatom kicsit a témát, mert nagyon gyanús, hogy ferdít. És ami azt illeti, ehhez igazából van némi közöm, mert az én kávézómban csinált majdnem balhét, nem mellesleg a gyerekem előtt. Beülök az autóba mellé, és valahogy hirtelen szűkösnek tűnik a hely. Túl közel vagyunk összezárva egymással megint, minden egyes alkalommal ezt érzem, amikor egy autóban vagyunk. Nem azért, mert kellemetlenül érintene a dolog vagy hasonló, egyszerűen csak túl közel van és rossz érzés, hogy nem mehetek hozzá még közelebb és fúrhatom az orrom a nyakához. Eltelik pár másodperc, mire megtöri a csendet, de valamiért azt érzem, hogy nem ezt akarta mondani, mint ami kijött a száján. - Nem tudom, mi baja, nem vagyok autószerelő, de még nem volt időm elvinni. Valami nyiknyik hangot ad ki – vonok vállat egy halvány mosollyal. Majd elviszem. – Nem mondtam, nem akarlak ilyen hülyeségekkel zaklatni, van neked elég problémád. – Mégis hogy a viharba mondtam volna, amikor nem beszéltünk jóideig? Hogy jött volna ki, ha felhívom azzal, hogy hülye hangot ad ki a kocsim? Ez körülbelül olyan lett volna, mintha ő azzal hívna fel, hogy nem lett elég jó állaga a capuccinonak a habja, mit csináljon vele? - Mivel tömted Rose fejét, hogy olyan gyorsan elfelejtette a rajongását Wandelberg iránt? – kérdezek rá, ugyanis az is furcsa volt nekem. Persze nem mintha bánnám, csak érdekel a dolog. Az egész érdekel, igazából így próbálom kideríteni, hogy mi miatt pattant fel olyan gyorsan? Ez nem vall Benre, nem vagyok hülye, ismerem őt. Azt sem értem igazán, miért kerülgeti a dolgot és miért nem mondja el. Nem hiszem, hogy akkora titok lenne, vagy igen? Kifelé bámulok az ablakon és figyelem a lámpákat, próbálom elterelni a figyelmem erről az egész Kate sztoriról is. Majd talán puhatolózom kicsit Rosienál, ő úgysem tagad le semmit, szóval vele egyszerű dolgom lesz. Persze, ha Ben nem kötötte a lelkére, hogy tartson titkot. Telnek a percek, már nem vagyunk messze a házunktól, amiért meg kell hagyni, hálás vagyok. Valamiért nem a megszokott oldott hangulat van, és utálom ezt, azt hiszem rá is nyomja a bélyegét az estémre. Oldalra sandítok Benre, és róla sem az süt, hogy túl nyugodt lenne, talán még mindig dolgozik benne ezt a Wandelberges ügy, amiről nem akar beszélni. Csak puhatolózom, valamiért az a sejtésem, hogy az nem tetszett neki, hogy Wandelberg flörtölni próbált velem, de... akkor sem értem teljes egészében a dolgot, én nem igazán viszonoztam szerintem, nem lenne miért felkapnia a vizet. - Jó lesz itt a sarkon, nem tartalak fel, Kate már biztos vár - csúszik ki a számon, még én magam is meglepődöm a dolgon, hogy ezt kimondtam. Basszus. Most aztán tényleg nem nézek Benre, csak összeszorítom a fogam és azt remélem, hogy valójában csak a gondolataimban hangzott el ez a mondat.
Nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy mire gondol, milyen hangulata van. Olykor elmosolyodik, és rám is úgy pillant, mintha nem is annyira haragudna, ahhoz képest, hogy a legutóbbi veszekedés alkalmával mennyi mindent egymás fejéhez vágtunk. Ez most különösen nagyra és rondára sikeredett, egy darabig abban sem voltam biztos, hogy látjuk-e még egymást ezek után. Utólag már sok mindent bánok, nem így kellett volna. Ezzel csak sebeket ejtünk a másikon, és a szép emlékeket is elhalványítja. De az érzelmek olykor annyira elsodornak, hogy azt sem tudom, mit művelek. Talán túl sok minden van, amit elzártunk magunkban, és sosem tudtunk beszélni róla. Azt sem tudom eldönteni, hogy én mennyire haragszom. Most, hogy itt ül mellettem, a jelenléte, a közelsége, a szituáció jól ismert meghittsége egy kicsit felpiszkálja bennem mindazt, ami történt: a vitát, a bűntudatot, a sérelmeket, Wandelberget, a múltat…, hiszen – kicsit sem meglepetés, ha azt mondom – erről sem beszéltünk azóta. Mindkettőnkben kavaroghat valami homályos, szubjektív verzió. De miért nem megy ez nekünk? Ennyire. Bezzeg mikor kifogásokról, vagy terelésről van szó, azt persze mindig kiszúrjuk. Most is könnyedén átlát rajtam. Valóban. Ha üzletről van szó, jól uralom az indulataimat, és Wandelberg sem tudott volna ennyire kibillenteni, ha… Ha nincs ott Rose, és nincs ott Marilyn, hogy megzavarjon, ha nem teszi rá a kezét a lányomra, ha nem flörtöl Lynnel az orrom előtt, és ha ők nem ennyire vevők az ajánlataira. Ha nem látom meg a tekintetében, hogy felismerte: mennyire nem semleges számomra, ami zajlik körülöttem, és ha nem tesz rá világos utalást, hogy zsarolni akar vele. Most hogy így végiggondolom, ismét elönt a düh, az arcizmaim megfeszülnek, és az ujjaim is erősebben fognak a kormányra. Ekkora egy szemétládát! Attól tartok, ha még egyszer meglátom, én nem… nem tudom, mennyire tudom, visszafogni magam. - Ő nagyon idegesített. De ahogy láttam, téged már sokkal kevésbé. – Egy apró utalás, mégsem tudom magamban tartani. Pontosan ettől tartottam, hogy ha elkezdjük kapirgálni a témát, szépen lassan peregnek majd a morzsák, amitől végül leomlik az egész fal. Nem kellene idáig eljutni, szóval inkább témát is váltok. A kocsija. Azt mondta, van vele valami gond. A válaszára viszont megforgatom a szemeim, és kicsit azért a vonásaim is ellazulnak. - Nem is azt vártam, hogy valószínűleg a stabilizátor gömbfejek kopása a ludas. Értek én a nyiknyikből – és erre egy halvány félmosoly is megjelenik az arcomon. Ebben éppenséggel igaza van. Probléma az bőven akad, de ez valahogy régebben kicsit sem zavarta, ha az volt a kérdés, hogy felhívjon-e valami aprósággal, amiért át kell ugranom, vagy azzal jár, hogy találkozzunk valahol. Vagy csak szimplán halljuk egymás hangját néhány percig. Sosem mondtam neki nemet semmire. Kivéve arra, hogy Rose-t behozza az irodámba, hogy vigyázzak rá néhány óráig, de még ebben is csak félig volt benne, hogy baromira tartok az ilyen helyzetektől, általában tényleg nem tudtam megoldani. Szerencsére azért csak ritkán került sor ilyesmire. A háttérben sokkal valószínűbb, hogy az összeveszés áll, így inkább erre nem is válaszolok. A következő kérdését viszont már nem tudom elengedni a fülem mellett. Wandelberg. Megint témánál vagyunk. Önkéntelenül azon kezdek töprengni, hogy vajon mi bujkálhat a kérdése mögött. Mivel tömtem tele Rose fejét, hogy már nem rajong a pasasért? Már-már úgy hangzik, mintha ezzel keresztülhúztam volna a számításait. De ha így is lenne, nem hiszem, hogy meg tudnám erőltetni magam annyira, hogy a leghalványabb sajnálatot is eljátsszam. - Miért tömtem volna bármivel is? – vonok vállat. – A lovaglásról beszélgettünk, de jobb is, hogy Daisie elvitte erre a szarra, legalább valami öröme is volt a mai napban – sóhajtok egy rövidet. Mert ezzel a lovaglásos sztornózással, és ezzel a gyenge cserébe-sütizéssel én aligha járultam hozzá bármi pozitívhoz. És látszik rajtam, hogy ezzel tisztában is vagyok. Bár éppenséggel ő is elszúrta a tárgyalásomat, csak engem senki sem fog megvigasztalni. Kate? Mikor kiejti a nevét, hirtelen azt sem tudom, kiről beszél, eddigre már bőven elfelejtettem, hogy az előbb Rose említette a nevét. És meglepettségemben felé is fordítom a fejem. Csak aztán esik le, hogy mire is gondol ezzel, de most már annyira nincs kedvem rájátszani erre az egészre. - Ami vár, az egy felejthetetlen éjszakázás az irodámban, míg kitalálom, hogy hogyan hozom helyre ezt az ügyet. – Szándékosan nem mondom ki most már a nevét, lassan hányingert kapok tőle. Úgyis tudja, miről beszélek. – Amihez jelenleg még egy kicsivel kevesebb kedvem van, mint levetni magam a GM újonnan felavatott tetőteraszáról. Egyébként egészen impozáns lett, David szavaival élve. – David az egyetlen közvetlen főnököm, egyidősek vagyunk, de amilyen karót nyelt figura, sok minden van, amiben nem annyira értünk egyet. Tippem szerint Marilynnek lehetnek sejtései arról, hogy milyen következményei lehetnek rám nézve ennek a félresiklott tárgyalásnak, főleg, ha ez a tetű tényleg perre viszi. De az is elég, ha csak súlyozottan panaszt tesz rám Davidnél és a vezetőségnél. Plusz az üzleti veszteségért sem fognak éppenséggel megdicsérni. Pláne ha nem csak ezt az autót kell visszavásárolnunk, hanem a továbbiakban elpártol tőlünk egy jelentős VIP ügyfél. Jó hülye voltam. Nem állok meg a sarkon, mire ezt végigmondom, már oda is értünk a lakásához. Leparkolok, és le is állítom az autót. - És te? Mit csinálsz? – pillantok át felé, az autóba csak a kinti lámpák fénye szűrődik be. Jobb is, hogy nem látja meg a szememben, hogy mennyivel jobban szeretném, ha inkább úgy végződne az este, hogy egymás csókjaiba, érintéseibe feledkezve hagynánk magunk mögött a gondokat. Szeretném magamhoz húzni, és a fülébe súgni, hogy akarom. Szeretnék felmenni, szeretném, ha egy kicsit megint minden a régi lenne. De ez nem lenne okos ötlet, már csak a megállapodásunk miatt sem. Vajon ő is gondol még ilyesmire? Vagy ő már rendületlen? És inkább Wandelberg, vagy valami hozzá hasonló pasas jár a fejében?
Bennem is ott van még a múltkori vita, persze, hogy ott van. Bolhából lett elefánt, és én azóta minden egyes nap elgondolkodtam rajta, hogy felhívjam-e. Mikor belépett a kávézóba két órával ezelőtt, akkor valahogy még erősebbnek éreztem a köztünk lévő feszültséget. Aztán halványodott picit, de ez a Wandelberges sztori ismét felbőszítette Bent, amiről még mindig nem tudom pontosan, mi is volt az ok, nekem pedig ez a Kate-es dolog bolygatta a fantáziám. Talán túlságosan is, nem kellene ennyire rápörögnöm erre a témára. Még akkor sem, ha valóban van Bennek valakije, hát akkor mi van? Nem halhat meg agglegényként azért, mert mi végül úgy döntöttünk, hogy nincs közös jövőnk. Valóban nem, csak ha belegondolok, hogy mással van, rögtön elszorul a torkom. - Áh, szóval nagyon idegesített – hangsúlyozom ki a „nagyon” szócskát. – Így már mindjárt más a szituáció. – Nem kezdek el ellenkezni, hogy engem idegesített-e vagy sem, hiszem az elején valóban nem keltett bennem ellenszenves érzéseket, ám amikor már Bennek konkrétan kárt akart okozni, akkor már közel sem szimpatizáltam vele annyira. Az pedig már csak a hab volt a tortán, amikor még a távozás előtt odaszúrt nekem Bennel kapcsolatban. Tulajdonképp akkorra már rendes ellenérzésem volt vele szemben. - Pedig pont most villant be a megoldás nálam is – mosolyodom el, de persze viccelek. Nem értek az autókhoz, attól, hogy szuperül adminisztráltam a dolgokat és bonyolítottam le a tárgyalásokat, nem azt a részét vittem a GM-nél, szóval halvány lila gőzöm sincs, mi az a stabilizátor gömbfej-kopás. Nem volt időm elvinni még szerelőhöz, és igazából azon nem is agyaltam, hogy majd ezzel felhívom Bent, pedig valóban jó kis indok lett volna arra, hogy újra beszélhessünk. Nem tudtam, hogy egyáltalán jó ötlet-e felhívni, mert valóban nem volt túl szép veszekedés, már ha létezik egyáltalán olyan, de ez az az igazi durva veszekedés volt. Az a „mindent egymás fejéhez vágunk” fajta. Újra szóba hozom azt a ficsúrt, hátha végre sikerül Bennek kiböknie, mi paprikázta fel őt annyira, de ezúttal kicsit másfelől közelítem meg a dolgot. - Mi? Most miért mondod ezt? – vonom össze a szemöldököm, hiszen most úgy csinál, mintha azzal nem tett volna jó a gyereknek, hogy elvitte sütizni, pedig elhiheti, hogy Rose még napokig fogja emlegetni. Szeret Bennel lenni, de kettesben nagyon ritkán vannak azért. – Hidd el, hogy az is hozzájárult a boldogságához, hogy elvitted sütizni. Nagyon is – bizonygatom neki, és nem csak azért, hogy ettől majd talán kicsit jobban érzi majd magát, hanem mert tényleg így van. Rose rajong Benért, nem tudom, ő ezzel mennyire van tisztában, de csak rá kell nézni, hogy felcsillan a szeme, mikor megjelenik Ben az ajtóban. Körülbelül, mintha magamat látnám… Ahogy közeledünk a lakáshoz, valami bekattan és olyan csúszik ki a számon, aminek nagyon nem kellene. Mekkora hülye vagyok, most pont azt árultam el, hogy még mindig érdekel, kivel randizik és együtt van-e valakivel. Mondjuk valószínűleg tisztában van vele, ugyanis átlát rajtam, mint a szitán. Fél szemmel érzékelem, ahogy felém fordul a név hallatán, amire nem igazán tudom eldönteni, hogy a meglepettségtől történik, vagy mert elszörnyülködik azon, hogy én kvázi miért kérem őt számon. Mert úgy hangzott, mint aki ezt teszi, pedig nem szándékoztam, esküszöm. Aztán ahogy megszólal, hirtelen én fordulok felé kissé meglepett arccal. Te jó ég! Mekkora hülyét csináltam magamból. - Úristen, ne haragudj, nem úgy értettem. Igazából ahhoz sem lenne közöm, ha vele találkoznál – vonok vállat és az orrnyergem masszírozom. Rá sem nézek inkább Benre, most annyira szégyellem magam. – Biztos kitalálod, hogy hozhatod helyre. Mindig kitalálod – mosolyodom el halványan, aztán már oda is érünk a házhoz. - Oh, szóval impozáns. Majd egyszer talán megnézem. – Majd egyszer talán visszamegyek dolgozni és akkor én is sokszor gondolkodhatok azon, hogy levetem-e magam az impozáns tetőteraszról vagy sem?! - Hogy én? – Mégis mit csinálnék? Megfürdök, megvárom, míg Rose hazaér, elteszem őt is holnapra, aztán meg irány az ágy. Ben leállítja az autót, amit nem igazán tudok mire vélni. Most azt várja, hogy felhívjam? Annak nem lesz jó vége, ezt mind a ketten nagyon jól tudjuk. Amúgy is sok a dolga, az imént mondta. Egy perc néma csend áll be, nem mozdulok, pedig már épp itt lenne az ideje válaszolnom a kérdésre vagy legalább kiszállni a kocsiból és bemenni a házba, vagy valami, de ez így kezd kissé érdekes szituáció lenni. – Semmit – vonok vállat végül és döntök amellett, hogy én most kiszállok és szépen besétálok a házba és ennyi. Ez lesz a legjobb mindkettőnknek. Pedig most valahogy annyira jól esne kicsit engedni a dolgoknak, áthágni a szabályokat és kibékülőst játszani. Ki is nyitom a kocsi ajtaját és a fél lábam már a talajon van, mire visszafordulok. - Tudom… - kezdek bele, de még én magam sem tudom, hogy akarom folytatni ezt a mondatot. - … tudom, hogy sok a dolgod, és azt is, hogy nem beszéltük meg múltkor a dolgokat higgadtan és azt is tudom, hogy ez szembe megy a szabályainkkal, de… - Nagyot nyelek, még mindig nem vagyok biztos ebben, de valahogy érzem, hogy erre most szükségem van. Szükségünk van rá. Mindkettőnknek. – Nem jönnél be egy kicsit? – pillantok rá és közben a szoknyám szélét birizgálom zavaromban. Nem jellemző rám ez, általában én szoktam észnél lenni és álljt parancsolni, ha kell, de ezúttal én vagyok a felbujtó. – Persze megértem, ha el kell intézned ezt az egész hülye ügyet, meg sok a dolgod is, igazából csak, én nem is tudom… - hablatyolok össze-vissza és próbálom kihozni a dolgot úgy, hogy ne tűnjek teljesen hülyének, de már majdnem mindegy, mert késő bánat. Most azonnal mennem kell, mielőtt még több meggondolatlan dolgot tennék. Ki is pattanok az autóból, de nem mondok semmi mást. Jobb lesz, ha hazamegy és újra visszatérünk a valóságba.
Nem válaszol. Nem válaszol, basszameg. Kicsit sem kerüli el a figyelmem, hogy a rá és Wandelbergre vonatkozó megjegyzésem csak úgy elsiklik a fülei mellett. Szóval hiába is feszegetem ezt a témát, mint a kávézóban az udvarlóit is, most is és akkor is, egyértelmű a jelzés, hogy semmi közöm hozzá, és a legrosszabb, hogy tényleg nincs. Mégis megőrülök ettől a bizonytalanságtól. Miért fáj elmondani, hogy van valakije és pont? Vagy hogy alakul valakivel. Akár azt, hogy randizni fog ezzel a Wandelberggel. Bár ez utóbbira fogalmam sincs, hogy reagálnék, de legalább tudnám. Hiába áltatom magam azzal, hogy nem érdekel. Persze, hogy érdekel. És tudom, hogy őt is érdekli fordítva. Csak játszunk egymás előtt, nem vagyunk őszinték, ebből lesznek a félreértések, amiből a viták, és ott vagyunk, ahol a part szakad, mint most is. Mint az előző vitánál is. Inkább veszek egy mély levegőt, és megpróbálom elengedni a témát. Megpróbálok megnyugodni, mert megint belelovaltam magam, még ha csak gondolatban is. - Hozd be a GM-be, megnézetem majd. Vagy küldjek ki érte valakit? – ajánlom fel, azért mégse közlekedjen balesetveszélyes kocsival. És itt azért biztos, hogy alaposabban átnézik, ha a főnök autójáról van szó. Nem annyira nézek rá út közben, inkább a szélvédőnek magyarázok, maximum néha a szemem sarkából, de a hangján ezúttal meglepetést érzek. Pedig igazam van. Ha örült is a sütinek... - Egy lovasfarm-élménnyel nyilván nem tud versenyezni – vonok vállat, mintha kész tényként kezelném, és annyira nem is érdekelne, de miután kimondom, hirtelen jövök rá, hogy ezt kicsit sem akartam hangosan. Nem akarom, hogy azt higgye, versenyezni akarok Wandelberggel, pedig ebből a mondatból pontosan ez szűrhető le. A picsába már. Nem kellett volna belemenni ebbe a témába. Vajon igaz lehet, amit mondott? Rose-nak tényleg sokat jelentett ez a kis program? Kate említése váratlanul ér. De csak megerősít abban, hogy ő is kattog azon, hogy mi van velem. De most már elegem van ebből a játszmából, nincs kedvem szívni a vérét azzal, hogy homályosítok, még ha ő ezt is teszi velem. Érzem rajta, hogy zavarba jön, és nyomban magyarázkodni kezd. Megint a semmi közöm hozzá dumába menekül, pedig mindketten tudjuk, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. És aligha igaz, maximum jogi értelemben. Bármennyire is próbáljuk elhitetni magunkkal, vagy éppen a másikkal, nem vagyunk idegenek. Valószínűleg sosem leszünk azok egymás számára. - Sajnos van, ami még rajtam is kifog – és most már azt sem tudom, a Wandelberg-üzletről beszélek-e, vagy a kettőnk történetéről. Leállítom a kocsit, mert annyira érezhetően a közepén járunk valaminek, hogy nem akarom csak úgy megszakítani, hogy hát akkor ideértünk, szia. És az az igazság, hogy tényleg fel szeretnék menni, bár annak hogy felhív, jelen pillanatban kábé nulla esélyét látom. De legalább itt az autóban van még néhány percnyi időnk. - Érdemes – mondok csak ennyit. – Ha valóban levetem magam az éjjel, holnaptól turista helyszínné is válik. Lehet, a brand még hálás is lenne érte – kanyarintom az egészet inkább a humor irányába, legalább egy kicsit. A következő, néma percben feltűnik, hogy nagyon sokáig gondolkodik azon a semmin. Nem tudom, mi járhat a fejében, de olykor olyan szívesen belepillantanék. Végül nyitja az ajtót, és félig már ki is száll. Én pedig elkezdem győzködni magam, hogy jól tettem, hogy leküzdöttem azt a gondolatot, hogy odahajolok, és megcsókolom, még mielőtt megtehetné. Ám ekkor visszafordul, és… úgy pillantok vissza rá, mintha valami életbevágóan fontos információt akarna közölni. Alig hiszem el, hogy mégis megteszi. De olyan katyvaszban vagyunk megint, hogy bizonyára ő is érzi, hogy jobb lenne oldanunk rajta valamennyit. Vagy egymáson. És Rose távollétével ez most egy olyan alkalom, amit talán bűn lenne kihagyni… Még mindig zavarban van, és úgy a monológja felénél, megérintem a csuklóját, és az ujjaim lágyan végigcsúsznak a bőrén, míg végül a szoknyáját gyűrögető kézfejére kulcsolódnak. Amit ki akarok vele fejezni, az túlságosan szerteágazó ahhoz, hogy felsoroljam. De leginkább meg szeretném nyugtatni, nem kell, hogy magyarázkodjon, vagy hülyén érezze magát. És egy kicsit az is benne van, amit szavakkal eddig még nem sikerült kimondanom. - Egy tea jól esne – vallom be, majd el is engedem a kezét, mielőtt még megijedne, hogy le akarom támadni. Ahogy kilép a kocsiból, én is kiszállok, és már úton is vagyok vele felfelé. Ezernyi dolog jár a fejemben. És végül úgy döntök, most már nem érdekel, rákérdezek direktben, legalább ezen legyünk túl, mire felérünk hozzá. - Mi történt, miután leléptünk Rosie-val? Mondta, hogy pert indít? Vagy bármit ami… nem kellene, hogy érdekeljen, de azért mégis szeretném tudni? – pillantok rá, miután beszállunk a liftbe, és szemtől szembe kerülünk egymással. A tekintetemben benne van a néma kérés, hogy ne játszadozzon tovább, mert megőrülök, ha megint nem válaszol. Tisztán érzem magamon, hogy féltékeny vagyok, és most már eltitkolni sem tudom. Nem jogos, de képtelen vagyok uralkodni rajta. Ahogy ránézek, és elképzelem, hogy Wandelberg érinti meg helyettem, a mellkasom ólomsúlyúvá válik, és az a kicsi, tompa fájdalom, ami a szívem irányából lüktet, keveredik a vággyal, hogy itt helyben leszúrjam a fazont.
Nem veszem a Wandelberges utalást túl komolyan, most mit kezdjek el össze-vissza magyarázkodni, az olyan hülyén jönne ki. Így egyszerűbb, ha úgy csinálok, mintha szinte meg sem hallanám. - Rendben, beviszem majd, nem kell küldeni, megoldom. Köszi! – Majd én beviszem. Az is egy indok arra, hogy újra összefuthassunk ha csak pár percre is. Így, hogy felajánlotta már nem lesz annyira gáz a szituáció és valószínűleg élni is fogok vele mielőtt még lerobbannék valahol a kocsival. Meglepődöm a kijelentésén. Versenyezni? Jó ég, akkor talán ez volt az ok, ami annyira felbosszantotta az asztalnál. Wandelberg ajánlkozása. - Jaj Ben, nem kell versenyezni senkinek senkivel. Különben is, Rose most éppen a lovakra van rákattanva, na és? Ilyenek a gyerekek, kapott a témára. A sütizés mindig nyerő lesz, ha engem kérdezel – pillantok rá egy apró mosollyal, de nem igazán értem, most mi játszódhat le benne. – Ha nekem állandóan azt kéne lesni, hogy milyen programot találhatok ki, ami übereli másét, valószínűleg már begolyóztam volna – vonok vállat, hisz ez így is van. Ez olyan körülbelül, mintha Rose és az osztálytársai között verseny lenne, kinek találnak ki a szülei menőbb programot vagy hasonló. Nem állítom, hogy nincs köztük ilyen verseny, de ez akkor is hülyeség. – Amúgy is kit érdekel, mit ajánlkozik ez az idegesítő pasas? – Senkit. Azért ez a mondata most tényleg meglepett. Mindenre számítottam, csak erre nem. Néha komolyan tud meglepetéseket okozni nekem. Ahogy én is magamnak, ugyanis nem akartam még csak megemlíteni sem ennek a Katenek a nevét és nagyon haragszom is magamra. Fenébe is. Tök hülye ez a helyzet, habár már párszor előfordult ilyesmi, az esetek többségében sikerült magamban tartani a dolgot és nem kvázi Ben orrára kötni, hogy piszkál a dolog, ha mással randizik. Nyilvánvaló, hogy sejti, de az sosem baj, ha nem száz százalékig biztos benne. - Áh, nem hiszem én azt – terelődik vissza végre a téma kicsit másfelé. Kicsit kétes értelmű nekem ez a mondat, de ha tudná, hogy igazából nem én fogok ki rajta, hanem ő magán, az talán előre tudná lendíteni a dolgokat. De ezt már annyiszor próbáltuk és jöttünk rá, hogy valami mindig akadályozza a kettőnk szerelmének beteljesedését, hogy már-már elengedtük a témát. Összeszorítva a fogunkat, de beletörődünk szépen lassan. Jó lassan. Leáll az autó és rögtön ólomsúly nehezedik a lábaimtól kezdve a karjaimig. Mintha az isten se akarná, hogy én most kiszálljak a kocsiból. A kis viccére halkan nevetek miközben rápillantok. - Kár lenne érted. – Tudom, hogy nem egyszerű ez az egész ügy. Ha Wandelberg perre viszi a dolgot, akkor tényleg nyakig benne lesz a slamasztikában, de Ben kreatív ember, általában mindig megoldja a nehézségeket. Vagy így vagy úgy, de megoldja. Most is menni fog neki valószínűleg, csak még most realizálódik benne, hogy mekkora szarban van és még nem kezdett el komolyan azon gondolkodni, hogy miként kellene kimászni belőle. Egyik láb, másik láb. Gyerünk Lyn, menj be. Nem gyengülhetsz el már megint, emlékszel, mi történt a legutóbbi alkalommal is? Emlékszel, hogy úgy kellet kikaparni az anyádnak az ágyból, mert nem voltál hajlandó semmit csinálni? Csak az önsajnálat. A belső énem habár teljes egészében szembe megy a mostani cselekedeteimmel, de nem akaródzik itt hagynom Bent, sőt. Mikor már belekezdek, tudom, hogy nincs visszaút, ha már elkezdtem akkor ezt be is fejezem és nem fogok visszatáncolni az elhatározástól. Mikor hozzám ér meg is akad a szó a torkomon egy pillanatra és nem is nézek rá, de valahogy aztán olyan löketet ad, hogy egy pillanat alatt kihúzom magam és határozottá válok. - Remek, egész repertoárom van teákból – mosolygok Benre, aztán ki is pattanok az autóból és elindulok vele a ház felé. A szívem a torkomban dobog, nem tudom eldönteni, hogy attól, mert valahol azért tisztában vagyok azzal, hogy ennek nem lesz „jó” vége, vagy azért, mert még mindig az előbbi zavarba létem hatása alatt vagyok. Beszállok a liftbe és kérdez. Megint Wandelberg kerül szóba, én nem értem, esküszöm. - Nem mondott semmit, csak hogy megválogathatnám, kit engedek be a kávézómba, mire én mondtam, hogy jó alaposan meg vannak válogatva – vonok vállat egy halvány mosollyal. – De majd ezentúl biztos kiszűröm az ilyen féléket – folytatom, de aztán ahogy a szemébe nézek, fejbe kólint a felismerés. Nem igazán erre kíváncsi. Az arcomra is kiül, hogy leesett a kérdése, de aztán megingatom a fejem. – Nem, Ben hova gondolsz? Eszemben sincs randizni az ügyfeleiddel – oszlatom el a kételyeit, de még mindig meg vagyok lepődve és amikor elfordulok, hogy kiszálljak a liftből, halvány mosoly ül ki az arcomra. Azért néha jó érzéssel tölt el, ha megbizonyosodhatok róla, még mindig érdeklem. Csak azt nem tudom, mégis mi értelme van ennek?! Jól nézünk ki, én Katere, ő Wandelbergre. – Akkor ennek volt valami köze ahhoz, hogy füstölgő fejjel viharzottál el a Rosából? – kérdezek én is ezúttal, habár az még nem tiszta, hogy Roset miért vitte magával. Ez nem annyira vall rá, de ez az utolsó kérdésem, egyáltalán nem akarom tovább bolygatni a témát. Kinyitom az ajtót és belépve a lakásba ledobom a cuccaim, majd rögtön a konyhát veszem célba és fel is teszem a vizet forralni. Ekkora naivitást. Közben elhaladva a hangszóró mellett benyomom a rádiót is halkan. - Milyen teát kérsz? – teszem ki elé a dobozt, amiből választhat és egy hirtelen ötlettől vezérelve egy gyors puszit nyomok az arcára. Próbálom áltatni magam még egy kicsit, hogy működik a dolog köztünk úgy, mintha barátok lennénk. Vagy mik. – Már hiányoztál – mondom, ugyanis az ilyesmiket nem szoktam rejtegetni előle sem. Úgyis tudja, nincs értelme.
Azért én is nyugodtabb vagyok, ha nem esik szét alatta a kocsi, de azért felsejlik bennem a kérdés: vajon csak ezért ajánlottam fel? Vagy a magam módján próbálom helyrehozni a múltkori vitát? A bocsánatkérés nekem sosem ment annyira, és ha jobban belegondolok… Nem akarok jobban belegondolni. Ahogy abba sem, amit ő kezd el feszegetni. - Jól van, váltsunk inkább témát – préselek ki magamból csak ennyit. Nem tetszik, hogy úgy van beállítva, hogy Waldelberggel versengek Rosie kegyeiért. Mert nem így van. Nem akarok én senkivel sem versenyezni. Pláne nem ezzel a rózsaszín zoknis majommal. Ami zavar, az talán inkább az, hogy most szembesültem vele először, mennyire könnyen a helyembe kerülhet valaki. De még csak nem is ezért borítottam asztalt, vastagon benne volt, de ami az utolsó csepp volt, azt még mindig nem esik jól kimondani. - Nekem ez a munkám – teszem hozzá előbb csak csendes megállapításként, valóban a véremben van a késztetés, de a cégtől és önmagamtól is az az állandó elvárás, hogy én legyek a legjobb, mindegy, hogy miről van szó. Hát, ez most nagyon nem így sikerült. De aztán úgy döntök, megpróbálok elmosolyodni. A franc essen ebbe az egészbe már. – Végül is, ez a mai program is abszolút überelte az eddigi Rosá-s találkozásainkat, nem? – fordítok egyet az egészen, és csakugyan megjelenik egy sunyi kis félmosoly az ajkaimon. Az utolsó megjegyzésére viszont akaratlanul is felszalad a szemöldököm, még jó, hogy nem vagyunk szemben egymással. Idegesítő pasas? Kit érdekel? Csak beleképzeltem volna a dolgokat…? Jó lenne tudni, hogy ez a „nem hiszem én azt”, most a munkámnak szól, vagy a mi kusza kapcsolatunkra utal, de mostanra már kezdek összezavarodni, és egy kicsit hülyén is érzem magam ettől a bizonytalanságtól. Pedig igazából én kezdtem az egészet. A „kár lenne érted” viszont már sokkal egyértelműbb. A munkámról beszél, a gondolataim mégis konstans a másik téma felé araszolnak. Inkább az a kár, hogy ezt csak most gondolja így. A tearepertoáron én is elmosolyodom, mintha az érintésemre megváltozott volna. Már nem úgy tűnk, mint aki menekülni akar. Nekem viszont mennem kéne, megcsinálni ezt a hálátlan melót, de minden porcikám tiltakozik ellene. Amíg nem tisztázzuk a dolgokat úgyse nagyon tudnék koncentrálni. - Cöhh. Remélem, magára gondolt – vágom rá még mindig morogva. Nem lesz a kedvencem ez a fickó. De aztán látom rajta, hogy rájön, mit is kérdeztem valójában. Összességében tetszik, ahogy beszél róla. Minden szavával egyre inkább megnyugtat, hogy alaptalan ez a számomra is érthetetlen féltékenységi kirohanásom. Legalábbis, így hogy most már tudom, sokkal inkább annak tűnik. - Egy egészen kicsi – ismerem el halvány mosollyal, miközben már az ajtót nyitja a kulcsokkal, most már felesleges lenne tagadni. És azt is sejtem, hogy még mindig fúrja az oldalát a dolog, de nem itt a lépcsőházban akarom elmesélni. Ha egyáltalán el fogom. De el kellene, ez is csak távol tartaná ettől a pasastól. A gond csak az, hogy megint magamat is elárulom vele. Belépve, míg ő eltűnik a konyhában egy kis időre, én egy rövid körbe mustra után megállapítom, hogy még mindig túlságosan ismerős minden. Éppen az elém tett teásdobozzal ismerkedem, mert igazából soha az életben nem iszom teát – hacsak valaki nem csinál nekem –, így azt sem igazán tudom, melyik milyen lehet, de ez jutott eszembe először, mikor rákérdezett. - Jó lesz az a barna – döntök inkább szín alapján, remélve, hogy nem valami brutálrossz ízűbe választottam bele. A puszi viszont váratlanul ér, és magára is vonzza vele a figyelmem. – Te is hiányoztál – pillantok rá, próbálva megfejteni, hogy mi is járhat a fejében, és közben egy halvány mosoly is előbukkan az arcomon. Nem tudom, miért veszekszünk ennyit, de ilyenkor már mindig bánom utólag. – Rose azt mondta, mostanában különösen szomorú vagy. Van valami baj? – próbálok meg én is barátként közeledni, meglátjuk meddig tart ki az elhatározás. A késztetést most is érzem, hogy magamhoz húzzam, és bármiféle tea nélkül viszonozzam az előbb kapott üdvözlést. Egy kicsit a sajátommá formálva. Vágyom rá, hogy megérintsem, de nem történhet ez minden alkalommal. Vele se akarom ezt tenni. Nem hiába állapodtunk meg nemrég. Ez az első komoly próbatétele a dolognak. - Ne haragudj, hogy jelenetet csináltam a kávézóban – veszem le róla a pillantásom végül, és inkább az ablakhoz sétálok. Valahogy mániám, ha olyasmiről kezdek beszélni, ami nem annyira kényelmes. És folytatnám is, ha nem sípolna a vízforraló, hogy a vizünk előállt.
Nem annyira értem a reakcióját ezzel az egész üggyel kapcsolatban, amúgy is mindent úgy kell kihúzni belőle harapófogóval, ami nem annyira egyszerű persze. Eszemben sincs tovább feszegetni ezt a Wandelberges témát, nem szeretnék még ennél is rosszabb viszonyban lenni vele, így is sok van a kontómon már nála. Végül is nem igazán tudom, hogy a múltkori vitánknál kinek volt igaza vagy kinek nem, de szerintem mind a ketten kicsit messzebbre mentünk a kelleténél. Mindegy. Már túl vagyunk rajta, bár az biztos, hogy a nyomok még mindig ott vannak mindkettőnknél, és talán csak tovább lendültünk rajta. Vagyis úgy csinálunk. - Jól van, jól van, én nem akarom ezt bolygatni, már be is fejeztem – emelem a kezeim a fejem mellé védekezésképp. Nem szeretem, amikor morog, de aztán hála az égnek ő is rájön, hogy sokkal jobban kijövünk egymással, amikor már viccelődik - Nem is csoda, hogy ilyen bolond vagy – bökök neki oda, de persze csak csipkelődöm. Vele lehet, azért merem megtenni, de volt már, akibe belefutottam, hogy úgy tűnt, veszi a poénokat, közben meg nagyon nem így volt, aztán csodálkoztam, miért nem szól hozzám és néz rám úgy, ahogy. – Hát igen, ez valóban nem a megszokott volt – kúszik az arcomra egy apró mosoly. – Meglepett, hogy egyáltalán betetted a lábad hozzám. – Már azzal is kockáztatott és erre csak hab volt a tortán ez a Wandelberg. Megszokásról azonban szó sincs, ha kettőnket nézzük. Egyszer fent, egyszer lent, mint a hullámvasút, olyan ez. Néha már én magam sem tudom, mi történik, pont mint most. Az érintése rögtön tovaviszi a gondolataim erről a Kate és Wandelberg ügyről, a homályosításokról és máris másfelé kezd kalandozni a fantáziám. Arra, amerre nem nagyon kellene, de nem tudok megálljt parancsolni nekik. Ki is bököm a kérdést, amit annyira nem akartam –vagyis akartam, de nem kellett volna-. - Nyilván nem magára gondolt, de én rá gondoltam – vonok vállat, és ezzel lezártnak is tekinteném az ügyet, de aztán leesik a kérdése második felének az igazi miértje. A kérdésemre jól esik, hogy beismeri a dolgot. Tudhatná, hogy igazából senki más nem érdekel az ég egy adta világon, ha ő ott van. Mintha valami rózsaszín ködöt borítanának a fejem köré, rögtön elhomályosul még egy George Clooney is Ben mellett. Nem mintha Clooney jobb pasi lenne Bennél. Na tessék, már megint itt a köd. Kirakom a teásdobozt és felnevetek, amikor a barnára voksol. - Wintertee. Narancsos fahéjas. Nem egészen jó választás neked. Inkább ez – veszem elő az erdei gyümölcsöst, mert tudom, hogy a fahéjat ki nem állhatja. Ha már teát kért, megkapja. Tudom, hogy nem azért jött fel, nagyon is tisztában vagyok vele, nem vagyok hülye. Csak még egy kicsit várok, hátha mégis meggondolja magát, ha nem kezdeményez, nekem csak jó, mert nem kell visszautasítanom vagy éppen elgyengülnöm. Másrészt nem annyira jó, mert vágyom az érintését, a csókját. A kelleténél jobban. Már meg is teszem az első lépést afelé, amerre nem kellene, de gondolkodás nélkül jön a puszi az arcára és a vallomás is. Elmosolyodom, amikor viszonozza, nagyon jól esik. A következő mondatára azonban nem számítok. - Hm? Nem tudom miért gondolhatja így – vonok vállat. Nyilván azért nem vihogok és mosolygok állandóan mert néha már kurvára unom ezt a magányt, hogy nincs egy ember, akinek a nyakába borulhatok, ha úgy van vagy éppen elmesélhetem az engem ért jó és rossz dolgokat. Imádom Rosiet, de öt éves, nem fogom ilyenekkel traktálni, amúgy sem értené még, gyerek. – Sok a munka, állandóan rohanok, alig van egy szabad percem. Talán ez lehet a háttérben – magyarázom mégis valamivel, de aztán már nem érdekel, elmondom ami a lelkem nyomja. – Magányos vagyok, Ben. Utálom ezt az egészet, ami van. Utálok veszekedni, biztos még annak a hatása – húzom a szám halvány, egyáltalán nem őszinte mosolyra. Nem akarom én magam ráerőltetni, egyáltalán. Nem akarok senkinek sem púp lenni a hátán, csak már tényleg kellene valaki. Valaki, aki elfeledteti velem a múltat vagy esetleg Ben vissza. De tudjuk, hogy nem megy, képtelenek vagyunk túljutni a múlt árnyain, bárhogy is próbálkozunk, egyszerűen nem megy. És ez nagyon szomorú. Ez a szomorú. Figyelem, ahogy az ablak felé sétál, és már tudom, hogy most valami olyan jön, amiről igazából nem akarna beszélni. Folyton ezt csinálja, az ablak felé sétál és a várost szemléli, csak hogy ne kelljen rám néznie. - Ugyan, nekem nem kellett volna ott lenni. Fognom kellett volna Rose-t és hátra menni az irodába, akkor nincs ez az egész bonyodalom – próbálom levenni róla az érzést, hogy azt érezze, bármiben is hibás lenne. Hiszen erről szó sincs. Mi csesztük el az üzletét. Mondjuk ha lebeszéli a fazont, hogy a Rosába jöjjenek, akkor nincs ez, azzal talán megelőzhető lett volna minden, de végig vehetjük az összes lehetséges verziót, most már teljesen mindegy. – Amúgy sem volt akkora jelenet azért – vonok vállat, miközben mellé sétálok és összefont karral én is a nagy üvegablak túloldalán lévő világot szemlélem. Valószínűleg a vendégek semmit nem vettek észre belőle, csak nekem szúrt szemet, mert folyton odafigyeltem, hogy mi történik, csak éppen a lényegről maradtam le. Nem tiszta a kép, de én már biztos, hogy nem fogom ezt feszegetni, mert nem akarom tovább feszíteni a húrt. Majd ha akarja, elmondja, ahogy azt is, hogy miként folytatta volna, ha nem szól közbe a teafőző hangja. Mert szerintem akart mondani még valamit. - Emlékszel, amikor azon a padon ültem melletted félrészegen és elfelejtettem, hogy nincs támla? – mutatok le az innen fentről már elég kicsinek ható, de azért látható lócára felnevetve, aztán alig bírom folytatni a sztorit. – Te meg... mellém vetetted magad, hogy... ne nézzenek totál hülyének... az emberek. – Az emlékképre annyira felröhögök, hogy hamarosan a szemem sarkában megjelenik egy könnycsepp is. Az annyira vicces volt, hogy ott is csak fetrengtünk a röhögéstől a lábunk pedig az ég felé állt. Az pedig már csak hab volt a tortán, amikor felérve a lakásra hatalmasat szeretkeztünk. Letörlöm a kézfejemmel a kigördülő cseppet az arcomról, aztán végre abba tudom hagyni a nevetést. Úristen, mennyire hiányoznak azok az idők.
Még mindig kényelmetlen Rose-ról beszélnem, és őszintén szólva nem hinném, hogy ez valaha is változni fog. Bármit is gondolok erről az egészről, valamennyi bűntudatom azért mindig lesz miattuk. Jobb is, ha inkább nem feszegetjük a témát. Még magam sem tudom hova rakni a dolgot, de nem esett jól Rosie-t Waldelberggel látni az asztal túloldalán. Hát még akkor Lynt miylen lett volna… A megjegyzésére már csak mosolygok az orrom alatt, szerettem ezt a csipkelődős hangulatot kettőnk között. És hiányzik is. - Ebből fakad a sármom – biggyesztem hozzá még mindig somolyogva. – Wandelberg ragaszkodott a Rosához – adok egyszerű magyarázatot, hogy miért is ott kötöttünk ki ma délután, ha rajtam múlik, messze elkerültem volna, ebben kétségkívül igaza van. Mint ahogy egy ideje elkerülöm már, magánemberként is, nem hogy még tárgyalást szervezzek oda. És ez most hirtelen el is gondolkodtat. Tényleg. Vajon miért volt ilyen fontos épp ott találkozni? Lehet, hogy… - Láttad már máskor is a kávézóban? Törzsvendég, vagy valami ilyesmi? – vonom össze a szemöldököm, ahogy végiggondolom. Paranoia lenne? Bár nem feltétlen tűnt volna fel neki. Valamiért nehezen szakadok el ettől a témától, főleg Wandelberg személyétől, én is érzem, hogy mindenre rágyűrűzik, még akkor is, mikor már felfelé haladunk. De mentségemre szóljon, ritkán fordul elő, hogy valaki ennyire ügyesen, vagy ennyire vakvéletlenül képes így felforgatni az életem, röpke fél óra alatt. Mikor leesik végre, hogy Lyn nem akar tőle semmit, azért nagy kő esik le rólam. Szabályosan fellélegzek, míg ő az ajtóval bíbelődik. A teafűbe csodásan beleválasztok, kevés dolgot utálok jobban a fahéjnál, bár hogy teába is belerakják azt a vackot, ez nekem újdonság. - Gondoltam, hogy jobban járunk, ha inkább te választasz nekem – mosolyodok el, tudja, hogy nem teázom, nem is tudom, melyikünket akartam átvágni vele. A nevetése viszont olyasmi, ami szintén hiányzott. Az előbbi puszi, és az a néhány szó, mintha felhatalmazna rá, hogy én se tartsam olyan mereven a kettőnk közé szerződött falat, nem mintha egyébként annyira feszélyezném magam, én léptem át először a határt, még a kocsiban, de akkor még szinte biztos voltam benne, hogy nem fog felhívni magához. Így viszont mindketten tudjuk, hogy a legutóbbi megállapodásunkhoz képest csupa tilos dolgot művelünk, de a kísértés már most akkora, hogy nagyon nehéz visszafognom magam. Vajon ő hogy van vele? Azért hívott fel, mert ő is vágyik rá, vagy inkább a baráti vonalat akarja erősíteni ezzel a… késő esti randevúval? A lakásán? Egy csésze teával? Na jól van, ez azért kizárt. Vagy mégis? Elrontani nem akarom ezt a hangulatot most köztünk, annyira jól esik az elmúlt hetek, hónapok no-kontaktja után. Tudom, hogy nem mond igazat. De ahogy kiböki végül a lényeget, már jobban sejtem a választ a saját kérdéseimre is. - Ez igaz. Nem kellett volna – reagálok a veszekedés részére, az asztalon felejtett teásdobozokra pillantva. Már én is bánom, de másrészről az oka még mindig közöttünk feszül. Ez a mi legnagyobb gondunk. Nem tudjuk feloldani a problémákat, max egy idő után átlépni rajtuk, ami talán abból fakad, hogy általában nincsenek is problémáink, ami kevés mégis akad, az viszont megfojt mindent köztünk. És tessék, már megint ezen agyalok. Szívesen magamhoz húznám, és azt mondanám neki, hogy nincs egyedül, én mindig itt leszek neki, de nem tehetem, mert azzal talán többet ártanék, mint amit képes vagyok felfogni. Nem is tudom kezelni a helyzetet, ezt a külső-belső ellentétet, inkább az ablakhoz sétálok, és úgy döntök, mégis elmesélem, mi borított ki úgy a kávézóban. Mert ide vág, még ha nehezemre is esik. De aztán fütyül a vízforraló, és inkább ismét visszacsukom a szám. Arra számítok, hogy kimegy a konyhába, és elkészíti azt a nyamvadt teát, de ehelyett mellém sétál, és azt veszem észre, hogy ő fáradozik azon, hogy megnyugtasson engem. Hirtelen belém hasít, hogy mennyire is szeretem. Nem lesz ez így jó. - Végül is nem vertem be a képét – adok neki igazat, egy apró vállvonással. – Pedig megérdemelte volna. – És abban is igaza van, hogy be kellett volna mennie Rosie-val, vagy legalább is nem engedni neki, hogy odaüljön a megbeszélés alatt. De már nincs kedvem felhozni. Úgyis tudja. Úgysincs értelme. Úgyse hivatkozhatok erre a bíróságon, ha netán tényleg feljelentene, de perpill jobban zavar az a horribilis összeg, amitől elesett a cég, miattam és a privát idegbetegségem miatt. Mert meg tudtam volna csinálni. Ez dühít a legjobban. A gondolataimat viszont elsodorja az az emlék, amit mesélni kezd, és a padra pillantva, az én ajkaim is mosolyra húzódnak. - Ne, ne csináld – próbálok meg vigyorogva ellenállni a nevetésnek, de talán nem is annak, hanem a nosztalgiával együtt felbukkanó érzések ellen védekezek, kevés sikerrel, mert ahogy felnevet, én sem bírom megállni. Hátat is fordítok az ablaknak, így viszont ő kerül szembe, és egy óvatlan pillanatban ki is nyújtom felé a karom, hogy közelebb vonjam, mintha csak megtámogatni akarnám. - Nem is csoda, amilyen bolond vagy – suttogom a halántéka mellett, visszaadva a csipkelődést az autóból, de a hangomon hallatszik, hogy tele van érzelemmel. Az ujjaimmal lágyan hátrébb tűröm a haját az útból. A tenyerem viszont az arcán marad, hogy végül felfelé kormányozzam a tekintetét. Ha tiltakozna is, egy csókot talán még ő sem bán. Mire ezt végiggondolom, az ajkaim már az övét érintik, nem tépelődök sokat, nem kérek engedélyt, és nem is hagyok lehetőséget arra, hogy kihátráljon. Ennyi egyszerűen jár nekünk.
Isten őrizz, hogy feszegessem tovább ezt az egész sztorit, én nem akarok újabb összezördülést, bőven elég volt a múltkori. Sok is. Oldalra sandítok rá és ahogy látom mosolyogni, nekem is görbül a szám. Wandelberg ragaszkodott a Rosához? Ez érdekes. Pedig nem mi vagyunk az egyetlen jó kávézó az Upper East Side-on. Ha más mindenképp kávézóba akart menni, miért konkrétan a Rosát választotta? Nem vagyok beképzelt, nem mondom, hogy az én kávém New Yorkban a legjobb, szóval kizárhatjuk azért azt a lehetőséget, hogy emiatt akarta volna. - Egyszer láttam talán, nem sűrűn. De nem vagyok mindig kint a vendégtérben, szóval nem tudom megmondani. Dasie jobban tudja valószínűleg, ha ez fontos, majd este megkérdezem tőle – vonok vállat, bár nem tudom, miért lenne ez annyira számító tényező, hiszen már így is, úgy is el van cseszve ez az üzlet. Mit számít, hogy visszatérő vendég-e vagy sem? Mikor felérünk a lakásra és eléteszem a teásdobozt, természetesen beleválaszt abba, amit nem szeret, pedig az összes többi rendben lenne. Én sem vagyok nagy teás, de a barátnőim közül van egy-kettő aki igen, szóval kénytelen vagyok itthon tartani néhány félét, hogyha feltévedne valamelyik, legyen mivel kínálni őket. Igaz, általában a bor nyer ehelyett, de Ben ma még vezetni fog, szóval jó lesz neki a tea. Szolidaritásból én is iszok vele egyet... A puszival úgy érzem, lökök még egyet afelé, hogy a szabályokat fenekestül forgassuk fel, de igazából próbálok Ben felé közeledni kicsit, mint barát... vagy mi. Nagyon is érzem, hogy nem igazán megy, hiszen úgy vonz, mint a mágnes. Hiába mondjuk azt, hogy márpedig nem lehet semmi, a vonzalom nem fog megszűnni egyik pillanatról a másikra, sőt talán soha nem. A kérdése meglep, nem tudom, Rose honnan veszi ezt a szomorkodós történetet, de ettől függetlenül persze lehet, hogy így van és csak én nem veszem észre a nagy rohanásban, hogy búskomor vagyok. Most kicsit feloldódva érzem magam végre, de lehet, hogy ez lesz a vesztünk. - Sok mindent nem kellett volna – vonok vállat. – És sok mindent kellett volna – görbül a szám halvány mosolyra, de semmibe sem kezdek bele. Nagyon jól tudjuk mindketten, hogy kinek milyen sérelme gyűlt össze az évek során, nem fogjuk többet egymás fejéhez vagdosni. Megállapodtunk. Aztán meg is szegtük ezt a megállapodást. Remélem, attól még érvényben van és többet nem vagdalózunk semmivel. - Még szerencse – motyogom az orrom alatt. Akkor aztán tényleg kilátástalan lenne az egész helyzet, ha perel, akkor még nagyobb per lett volna, hiszen testi sértés is történt és még az is lehet, hogy Ben repült volna a Generalsból. Ahogy folytatja a mondandóját azonban újra felvillan bennem a kíváncsiság és most már nem tudom elfojtani. - Én esküszöm, nem akarok turkálni az üzleti dolgaidban, egyáltalán nem rám tartozik, de mégis mi a jó francért akartad beverni a képét? Mert odaszólt egy-két dolgot nekem? – vonom össze a szemöldököm és kicsit elmosolyodom. Ez önmagában szerintem még nem ok arra, hogy valakit meg akarjunk verni, és Benre sem jellemző ez a hozzáállás, szóval egész biztos van még valami a háttérben. Ha nem válaszol rá, annyiban is hagyom és nem bolygatom tovább a témát. Ehelyett nosztalgikus emlékek törnek a felszínre, ami tudom, hogy mihez fog vezetni. Talán kissé tudatosan is irányítom erre a történéseket, még ha nem kellene, akkor is. Ha régi emlékek jönnek fel azokból az időkből, amikor még együtt voltunk, akkor mindig elgyengül valamelyikünk. Vagy mindkettőnk. Az emlékre hangosan nevetek és amikor ő is enged a késztetésnek, csak még jobban előtör a jókedvem, aztán szépen lassan csendesik el minden, csak a teafőző fütyülése töri meg a csendet, aztán Ben hangja. Elmosolyodom a mondatán és beleborzongok az érintésébe. Engedem, hogy magához vonjon és megcsókoljon és valami rögtön kattan is az agyamban, ami most nem engedi leállítani a folyamatot, sőt még tovább lendíti. A tenyerem felfelé kúszik a mellkasán és meg sem áll az ingje gombjaiig, amit szépen lassan bontogat ki. Nem gondolkodom, csak cselekszem, pedig egy kis hang ott motoszkál az agyam hátsó zugában, ami azt suttogja „Állj”. Most viszont túl halk és elnyomja a fülemben dobogó szívem hangja. Nem szakadok el tőle, sőt egyre ragaszkodóbban csókolom és szépen lassan késztetem hátrálásra a hálószoba irányába. Meg kellene állnod! – Hiba, hiba, hiba! – Mit csinálsz, Lyn? – előtörnek a hangok a fejemben és egy pillanatra meg is szakítom a csókot mikor az utolsó gombnál járok. Most. Most képes vagyok megállni és lelkiismeretfurdalás nélkül lefeküdni majd aludni. - Erre most szükségem van. Szükségem van rád. - Még én is meglepődöm kicsit, hogy kimondom, amit csak gondolatban akartam magamnak megerősíteni.
- Naná, hogy fontos. Minden fontos, amit tudni lehet róla. – A gondolataim már közben a pernél járnak, pedig még el sem indította. És még csak az sem biztos, hogy egyáltalán el fogja. Talán kicsit paranoiásnak tűnhetek, de én már nem akarok több meglepetést ettől az embertől. Azt nem hozom szóba, hogy nem furcsállja-e, hogy miért épp a Rosa, a végén úgyis oda lyukadnánk ki, hogy összeesküvés elméletet szövök, csak mert nem akarom beismerni, hogy elvesztettem egy meccset. Tényleg igaz rám, hogy nem tudok veszíteni, és ezt ő is pontosan tudja. A két év alatt megkaptam már párszor, de ez az egész most akkor is olyan furcsa. Kell még egy kis idő, mire leülepszik bennem. Ahogy előkerül az egyedüllét téma, biztos vagyok benne, hogy az ő gondolatai között is felbukkan az együtt töltött időnk. A nosztalgia vagy épp a rossz emlékek, esetleg mindkettő. De azt nem tudom, hogy mennyire célzás, amit mond. Remélem, nem akarja újra előhozni, amit már ezerszer egyszer átbeszéltünk. Nekiveselkedtünk már néhányszor, de csak felesleges szócséplés lett belőle, mint a múltkor is. Ez a hajó már elúszott. Ezt mindketten sejtjük. És mégis. Egy részünk vágyik rá, hogy visszaállítsuk mindazt, ami kettőnk között volt, a másik viszont tudja, hogy soha semmi sem lehet már ugyanaz. Évek óta ez a kettő között ingázunk, de egyikünk sem annyira erős, hogy a másik elé álljon, és kimondja: most már tényleg mindennek vége, végleg és visszavonhatatlanul, vagy ha ki is mondjuk, egyszerűen nem tudjuk betartani. Ma sem. A hangja rángat vissza a valóságba. Miért akartam beverni a képét? - Nem az üzlet miatt – kezdek bele, még mindig habozva egy kicsit. Bárcsak üzleti kérdés lenne. Nem szoktam előtte titkot csinálni a GM-es ügyeimből, még jól is esik, ha valakinek kibeszélhetem magamból, aki érti is, nem csak meghallgatja. De végül csak kimondom. - Azt mondta, ha elmentek vele, akkor aláírja a papírokat. – Az utolsó, zsarolós kis köcsög. Mintha velem akart volna alkudozni. Ezen a ponton már nem nézek rá, az ablak mögötti várost kémlelem, de leginkább csak Wandelberg önelégült arcát látom magam előtt. A tartásom merev, az izmaim feszesek, még mindig felhúz, ha visszagondolok rá. Lyn viszont tereli a figyelmem, annyira hogy azt sem tudom, hogyan kerültünk a hálószoba ajtajához, mire észbe kapok, félig-meddig már az ing is lekerült rólam. Azt hittem, kikapok majd azért a csókért, de mintha gátat szakítottam volna át vele. Mint a szellem a palackból, érzem a belőle áradó, ébredő-többet kérő vágyat, ami pillanatok alatt engem is magával ragad. Rég volt már, hogy egymásnál kerestünk menedéket, és most annál hevesebben tör rám az érzés. Semmit sem akarok jobban jelenleg, mint őt, és ezt a helyzetet. A hálószobáját. A bőre érintését a bőrömön. Érezni, ahogy a teste megfeszül… Szavai hallatán az egyik kezem a derekára fut, hogy szorosabban magamhoz préseljem, és a ruhán keresztül is érezze, mennyire kívánom – már most. Az érzésre halkan belesóhajtok az ajkaiba. Halványan ott kering a gondolataim között minden ellenérv, de minden csókkal csak tovább halványodnak. A múltkor túlságosan belevájtunk a másikba, és a hatása még mindig érződik köztünk: óvatosak és gyanakvóak lettünk, tartjuk a távolságot, játszmázunk, és hülye feltételezésekbe bocsátkozunk. Talán épp ez kell most, hogy fel tudjuk oldani, amit a múltkor elrontottunk, ha megadjuk magunknak, és egymásnak, ami után annyira sóvárgunk. Nem tétovázok, a derekáról felsimítva, én is nekilátok kioldani a ruháit, gyakorlottan meglazítom a hátán, majd a válliról finoman lesöpörve, az anyag halk suhogással omlik a földre. Mire az ágyhoz értünk, már szinte meztelen, én pedig leplezetlen vágyódással, mohón barangolom be a jó ismert pontokat. Tetszik, hogy ő is heves, teszik, hogy őszinte, és egyikünk előtt sem akarja tagadni, hogy akarja. - Őrülten hiányzol… – súgom én is a fülébe, nem annyira gondolva át, mit is engedek ki az ajkaim közül, később talán bánni fogom, de most azt akarom, hogy tudja, és hogy nyomatékosítsam, hintek is egy csókot a füle tövére, majd végig a nyaka vonalára, az épphogy borostámmal végigkarcolva a leheletfinom bőrét. Tudom, hogy ezt mennyire élvezi, és egy másodpercnyi levegőt sem hagyva neki, a kulcscsontja fölött elmélyítem a csókot, ennek talán még nyoma is marad másnap, de minden józan gondolatot ki akarok üríteni a fejéből. Önző vagyok, vagy sem, de csakis magamnak akarom. És hogy engedjen el minden korlátot, vagy bizonytalanságot.
- Öhm... rendben van, majd akkor megkérdezem. De azért még ne agyalj ilyesmiket, az is lehet, hogy holnap bemegy és aláírja a papírt aztán akkor fátylat boríthattok erre az egész napra – próbálom nyugtatni egy kicsit, hátha sikerül, de igazából nagyon is értem, hogy idegeskedik emiatt. Tudom, milyen, ha az ember egy ilyen kukacoskodó ügyféllel fut össze, aki mindenen képes keresztülgázolni azért, hogy ő jöjjön ki nyertesként. Amíg a GM-nél dolgoztam, volt pár alkalom, amikor Grunak nem volt kedve tárgyalni és engem küldött. Persze párszor sikerült kifognom az ilyen embereket hála a jó istennek, szóval ha nincs a jó kis meggyőzőképességem, akkor cseszhettem volna az egészet. Volt rá alkalom, amikor nekem sem sikerült győztesen kijönni az ügyből azért. Nem akarok elkezdeni semmiféle dolgot, sőt, a múltkori veszekedést sem szeretném felhozni, mert tudom, hogy annak nem lenne jó vége. Csak utalok kicsit, de mindketten jól tudjuk az álláspontokat. És mivel a kíváncsiság is roppant mód furdalja az oldalam, rákérdezek utoljára a Wandelberges ügyre, a kiakadásra. Meglepődöm kicsit, mikor válaszol. Hogy nem az üzlet miatt? Megemelkedik a szemöldököm, és oldalra fordulok hogy lássam az arcát. Ha nem ez volt az indító ok, hát mi? Csak hallgatok, nem mondok semmit addig, amíg ki nem böki a lényeget, amire majdnem leesik az állam is. Na, bármire gondoltam, de erre nem igazán. - Tessék? – Ez az egész, ami egy percen belül kiszökik a számon. Csak meredek magam előtt egy pár pillanatig, hiszen fogalmam sincs, hogy most nekem kellene-e bocsánatot kérnem azért, hogy ott voltam vagy úgy egyáltalán. – Jézusom, ez egy barom! – ingatom a fejem. - Hogy lehet valaki ekkora faszkalap bunkó? Fúj! - Esküszöm, ez a dolog most felhúzott. Mélyeket lélegzem, de aztán úgy döntök, hogy ezt a témát kicsit másfelé kellene terelnem, mert nem vezet sehová. Legalábbis az biztos, hogy jófelé nagyon nem. A terelés pedig olyannyira jól sikerül, hogy hamar kerülünk a kellőnél közelebb egymáshoz, ahonnan már nagyon nincs is visszaút. A józan eszem üvölt, hogy álljak le, de ehelyett a kezeim már az ingjénél foglalatoskodnak és pillanatokon belül a hálószobába tereltem Bent. Ó, jóságos ég, mekkora hülyék vagyunk! Ám ezek a gondolatok szépen lassan halványodnak és magamban is nyugtázom, hogy most engednem kell a kísértésnek, mert ha nem teszem, holnap már bánni fogom. Ismerem magam, tudom, hogy így lenne. A csókjai hihetetlenül jól esnek, főleg a nyakamnál, így halkan sóhajtok, s mikor a fülembe súg, az alsóajkamba harapok. A két szó hallatán elszorul a torkom is, és mélyen, fájdalmasan mar belém ez az őszinteség. Basszus. Ezúttal én vagyok, aki felkorbácsolta az indulatokat, szóval egy szavam sem lehet. Megállíthattam volna, ha akarom. De nem akarom. Azt szeretném, hogy érezzem kicsit, hogy még mindig szeret. Ha csak kis időre is, de nagy szükségem van rá. Az ajka nyomán a bőröm libabőrös lesz, és minden egyes érintése most jobban esik, mint bármikor máskor. Pontosan, centire pontosan tudja, hogy kell érintenie és hol ahhoz, hogy pillanatokon belül izgalomba jöjjek. A borostája kellemesen csiklandozza a nyakam, mikor megtorpan egy ponton felsóhajtok. A húszon akárhány –már nem számolom- évem alatt nem volt egyetlen olyan férfi a bolygón, aki ennyire jól ismert volna, mint Benjamin Henson. Az ágyra dőlve felül kerekedek rajta és végig szántok a nyelvemmel a mellkasán, a nyakán egészen az ajkaiig. Hevesen csókolom meg, de hirtelen megállok, mikor valami motoszkálást hallok. - Te is hallottad? – suttogom az ajkaira, de a perzselő tekintete annyira vonz, hogy teljesen elveszem bennük. El is felejtem az előbbi hangot, ami félbeszakított. Annyira hiányzott már hogy így nézzen rám. Hogy újra engedjem, hogy megtörténjen. Most igazából úgy vagyok vele, hogy senki és semmi nem érdekel, a következményekkel egyetemben. - Ben... – suttogom, ugyanis a szeme annyira megbabonáz, hogy érzem, most fog kicsúszni a számon, aminek nem kellene. Jó ég, én még mindig annyira szeretem! – Mi ez? – Még szerencse, hogy újra meghallom a zajt, mert még túllőnék a célon...
- Hát azt őszintén kétlem. – Nincs jó előérzetem az ügyben, de hogy mennyi problémát fog még okozni ez a pasas, arról ekkor még halvány fogalmam sincs. Tudom, hogy Marilyn is csak nyugtatni próbál, de az igazság az, hogy bárhonnan nézem is, nincs olyan jó napom. Ezúttal már mindketten óvatosabbak vagyunk, egyikünknek sem hiányzik újabb veszekedés. És most nincs is benne a levegőben. Egészen másfajta feszültség kezdi apránként belengni a szobát. Az utóbbi egy órában többször hárítottam a kérdését, háromszor háromféleképpen kérdezett már rá, tudom, hogy fúrja az oldalát a rosás viselkedésem, ugyanis nem jellemző rám. De ezúttal már inkább nem kanyarodok ki. Tényleg jobb, ha ő is tud róla. Így hatékonyabban távol tarthatom Wandelbergtől is. - Szerinted kitalálta, hogy… van bármi érdekeltségem veletek kapcsolatban? – fogalmazzunk mondjuk így. Nem tudom megítélni, hogy kívülről ez mennyire látszik. Wandelberg nem hülye, ez azért átjött ebből a kis diskurzusból. – Vagy csak azt látta, hogy segíteni akarsz? – Mert valóban elhangzott tőle is egy referenciamondat a GM irányába. – Vagy Rose viselkedéséből indult ki? Vagy csak véletlen az egész. – sóhajtok fel végül egy kicsit fásultan. Már megint kezdek rápörögni, de valahogy akkor sem megy ki a fejemből ez az egész. Egészen addig, amíg meg nem csókolom. Talán egy kicsit őt is és magamat is meglepem vele, talán már fél órája épp erre várunk mindketten. A folytatás legalábbis inkább ez utóbbiról árulkodik. Olyan összhangban és simulékonyan jutunk el az ágyig, mintha végig ezt terveztük volna, és úgy esünk egymásnak, mintha hosszú hónapokat akarnánk bepótolni. Ha nem mondja, akkor is érzem rajta, hogy szüksége van erre, ahogy nekem is, különösen a mai események után. De amúgy is nap mint nap a fejemben járt, nem hívtam fel, mert a múltkor olyasmiket mondott, ami ellen a büszkeségem teljes erőbedobással tiltakozott, és a makacsságom is. Meg a józan eszem, meg még estig sorolhatnám, a tárgyalás nélkül ki tudja, mikor tettem volna be a lábam a Rosába. És akkor most nem tartanánk itt, hogy egy sóhajától máris forrong a vérem. Annyira vágyom az érintésére, hogy nehéz türtőztetni magam. - Hopsz. Ennek elképzelhető, hogy marad némi nyoma – mosolyodom el, miután elhúzódom a nyakától, ő pedig válaszként fölém kerekedik az ágyban. Imádok játszani vele, húzni-hergelni, amíg azt nem látom a szemében, hogy úgy néz rám, mint aki fel akarna falni, de ez most másról szól. Ezt mindketten érezzük. Egy pillanatra sem fordítom el róla a tekintetem, és láthatja, hogy egyre csak sötétebb és homályosabb az a kék. Még a ruhájából sincs türelmem kihámozni, a felső részét már meglazítottam, míg a nyelve a mellkasomon jár, felcsúsztatom rajta a szoknyát, és végigsimítok a bugyiján. Érzem, hogy máris nedves. Ó, te jó ég, hát még én mennyire feszülök már. - Mith? – suttogom két csók között, de annyira nem is akarom feszegetni a témát. Felőlem most még jegesmedve is potyoghatna a kéményből. – Csak az ágy… - Azt rögtön észrevettem, hogy új darab, nincs még hozzám szokva. Talán épp most avatjuk fel? Ahogy rám néz, és kimondja a nevem, apró borzongás fut végig rajtam, de valahogy nem erre a kérdésre számítok. Ezúttal már tényleg én is hallottam a zajt, de a továbbra sem igazán érdekel. Most nem. - Semmi. Ne törődj vele... – akasztom az ujjam a kis anyag pántjába, és néhány millimétert lejjebb is húzom, mikor egy hangosabb csattanás hangzik az ajtó mögül. Erre már én is odakapom a fejem. Egész pontosan úgy hangzott, mint egy kicsit erősre sikeredett bejárati ajtó csapódás. Mi a…? - Basszus, ez Rose – suttogom alig hallhatóan, ahogy hirtelen megvilágosodok. Még pedig egy olyan Rose, aki épp most jött be a lakásba. A hálószoba ajtaja pedig tárva nyitva. Lyn rajtam térdel, jócskán viharvert szerelésben, az ajtó felé pucsítva, én pedig ingevesztetten küzdök a bugyijával. Nem biztos, hogy ez olyan látvány, amire egy hat éves lelkületű kislány fel lenne készülve. Ezt azért én is belátom. Szóval, maradt még úgy öt egész másodpercünk, hogy bezárjuk az ajtót, amíg a cipőjét lerúgja, futva keresné az anyját – rólam nem tudva –, hogy beszámoljon neki a nagy lovas kalandról. Ha én lennék felül, bizonyára fel is ugranék, de így meglehetősen nehéz helyzetben vagyok. Kérdőn nézek Marilynre. Most mi a fene legyen?!
Azért van olyan, hogy egy ember képes meglepetést okozni. Az ilyesfajta, mint ez a Wandelberg ritkán, ezt meg kell vallani, de hátha! Azért én még nem adnám fel teljesen a reményt Ben helyében. Ben kérdése kicsit meglep. Hogy kitalálta-e? Hát, ha nem találta ki, akkor én majdnem száz százalék, hogy biztosítottam róla, hogy a végére már tisztában legyen a dolgokkal. Azért nem hiszem, hogy hülye lenne és arra a kis elszólásomra nem vette volna a lapot, de ezt nem szeretném egyelőre közölni Bennel. Biztos, hogy totál kiakadna, ha kiderülne, hogy „lebuktattam”. Vagyis vélhetőleg. - Nem tudom, én csak fél füllel voltam jelen. Elképzelhető, hogy elgondolkodott a dolgon Rose viselkedésén, de szerintem egy gyerek állhat így hozzá egy sűrűn látott vendéghez is, akivel amúgy sokszor találkozott már és jól el szoktak szórakozni. Passz – hümmögök, mert tényleg most száz meg egy verziót vázolhatnánk fel. – Bele lehet látni ebbe mindent. Az egészbe. Ahogy egymással viselkedtünk meg ahogy Rosie állt a dolgokhoz. – Megpróbálom megfejteni a dolgot, de tényleg sokféle verzió állhat fent. Azt pedig csak remélni merem, hogy nem kontárkodtam bele az üzletbe a „búcsúzkodáskor” még jobban, mert nem akarom, hogy Wandelberg majd így próbáljon fogást találni Benen. Valahol sejtettem és persze vágytam is erre a csókra, mégis meglep kicsit. Nem tudom, hogy ez az egész hangulat váltotta-e ki Benből a közeledést az irányomba vagy csak egyszerű hirtelen felindulásból lépett, de most valahogy egy pillanatig sem fut át az agyamon a gondolat, hogy le kellene állítanom. Jól esik az érintése és a csók is, most úgy vagyok vele, hogy engedek kicsit még akkor is, ha holnap meg holnapután majd kicsit bánni fogom. Tudat alatt tisztában vagyok vele, hogy nem kellene, de nem törnek feljebb a gondolatok, Ben pedig abszolút gondoskodik arról, hogy egy fikarcnyi kétely se kerüljön elő bennem. Borzasztóan hiányzott, most az érzelmeim szinte üvöltenek egy-egy érintéséért és csókjáért. Azt hiszem, hogy a „hátrány” abban, hogy egy ideig nem beszélünk az, hogy a kibékülés valahogy így végződik. Én ezt cseppet sem bánom még, csak tudom, hogy ez így nagyon nem normális… Halkan nevetek fel a megjegyzésére és jólesően sóhajtok fel, mikor itt-ott a bőrömhöz ér. Valami zajt, motoszkálást hallok kintről, de egy kis ideig nem törődöm vele. Biztos csak fúj a szél vagy valami hasonló. Ben szerint meg csak az ágy… Az biztos nem, mert már megvan egy hónapja és sosem adott ki ilyesmi hangokat, na meg nem is alólunk jön a zaj, de mindegy, meg is feledkezem róla két pillanaton belül. Az ujjaim a felsőtestén játszadoznak majd térnek le kissé délebbre, s mikor a nadrágjához érek halványan elmosolyodom, mikor érzem, hogy már mennyire be van indulva. El is kezdeném kioldani az övkarcot, mire a zaj újra felcsendül. Most már kicsit hangosabban. Ben hiába mondja, hogy ne törődjek vele, csak-csak idegesít, hogy mi lehet az. Mikor aztán tudatosodik bennem, hogy ez egy határozott ajtócsapódás volt, egyszerre világosodom meg Bennel. - Jézusom, ez Rose! – pattanok fel és rögtön az ajtóhoz rohanva csapom azt be. Háttal támaszkodom neki a falapnak, és teljes ziláltsággal állok ott és nézek Benre kérdőn. Nem tudom, most mit gondolhat a lányom, de jelenleg az a kérdés sokkal jobban foglalkoztat, hogy meglátott-e minket vagy sikerült időben felpattannom az ágyról. – Máris jövök! – kiáltok kifelé és összeszedem kicsit magam, mert így most kicsit érdekesen festek. Megigazítom a hajam és a ruhát is magamon, aztán Ben felé fordulok. – Mindjárt jövök – suttogom és futólag nyomok is egy csókot a szájára. Arról még fogalmam sincs, hogy mégis hova jövök vissza és mi lesz, mert Rose nem tudja, hogy Ben itt van és nyilvánvaló, hogy ennek az estének itt és most lőttek. Esélytelen ezt folytatni úgy, hogy itthon van Rose. Becsukom magam mögött az ajtót rendesen és Rosehoz igyekszem egy mosollyal az arcomon. - Na, milyen volt? Jó ég, tiszta kosz vagy – nézek végig rajta. Gondolom volt valami interaktív program is a lovakkal, ami miatt így nézhet ki és ez most kapóra is jön. Persze végighallgatom a kis élménybeszámolót, aztán mivel már amúgy is késő van –meg az sem mellékes, hogy Ben itt van és Rose erről nem tud- a fürdőbe irányítom. – Irány a kád, kisasszony! – jelentem ki határozottan és hogy még hatásosabb legyek, mutatok is a fürdőszoba irányába. Most nincs idő vitatkozni vagy ellenkezni, mert Ben éppen félmeztelenül fekszik az ágyamban, szóval nem lenne túl jó, ha Rose valami miatt berontana a hálóba. - Pattanj be a kádba és fürödj meg… van egy kis dolgom – mondom és most egy fél pillanat alatt, ahogy beszállt a fürdőkádba, már ott sem vagyok és visszatérek a hálószobába. Pár pillanatig csak szótlanul nézek Benre, mert most nem tudom, mit kellene csinálnunk. Nyilvánvaló, hogy ennek az egésznek most lőttek. Nem is néztünk az órára vagy csak hamarabb hazahozta Dasie Roset, mint gondoltam. - Öhm… - kezdek bele, de még én magam sem tudom, mit akarok mondani. Hülyén jön ki a dolog. – Hát most így nem tudom, mit kellene tennünk, de így, hogy Rose hazajött már gondolom, nem akarsz maradni… - Vagyis nyilván nem, hogy maradna?! Bújjon el vagy úgy mégis?! Rosenak meg amúgy sem igazán tudnám megmagyarázni mit keres itt Ben ilyenkor. Ez most egy olyan helyzet, ahol nincs megfelelő lépés. Lehuppanok mellé az ágy szélére. – Azt hiszem lőttek ennek az estének – mondom ki végül, amit valószínűleg már ő is gondol. Most nekem sem esik ez jól, de már ez van, nem tudunk ezzel nagyon mit kezdeni sajnos. Még ha rosszul is érint mindkettőnket, itt a mai nap vége…
A válaszától nem lettem sokkal okosabb. Én meg a gyerekek… ha egy darab paradicsomot kéne elemezgetni, sokkal nagyobb esélyekkel indulnék neki a feladatnak. Az én dolgom az lenne, hogy Wandelberget fejtsem meg, de valamiért nem látom át a fickót, mintha vele kapcsolatban cserbenhagyott volna az összes eddigi üzleti tapasztalatom. A megérzésem viszont nem sok jót sugall. Mindegy. Talán igaza van Lynnek, hiába is túráztatom magam rajta. A gondolatterelés pedig annyira jól sikerül, hogy a lakásán aztán már abszolút nem Wandelbergen jár az agyunk, ahogy ránézek, ahogy az ajkait csókolom, mintha végig erre vártam volna, mióta csak beléptem ma a Rosába. És valahol tényleg végig ott motoszkált a háttérben, hajt felé a vágy, ami az évek alatt kicsit sem halványodott, sőt, amikor különösen bonyolulttá válik körülöttünk a világ, inkább még fel is erősödik. Néha úgy érzem, egyedül ő ért hozzá, hogyan kell megnyugtatni, ha nagyon elvesznék a gondok között, hogyan kell kisimogatni belőlem a felgyűrődött stresszt, a görcse húzó feszültséget, a ki nem mondott aggodalmat, ő tudja egyedül, mire van szükségem, és itt most nem csak a szexre gondolok. Annyira csak rá koncentrálok, és annyira kizárom a külvilágot, hogy eleinte fel sem tűnik, hogy valami nem stimmel, csak mikor már a bejárati ajtó csapódik nagy lendülettel. Akkor esik le, hogy Rose bizony hazaért, mi pedig még nagyon nem voltunk rá felkészülve. Lyn szinte kiszakad a karjaimból, hogy még időben be tudja csukni a szobaajtót, és látom is az arcán, hogy nem annyira tudja, hogy legyen most tovább, de az az indulás előtti csók meggyőz róla, hogy vissza akar még jönni, és talán mégsem veszett oda az egész esténk. Mert végül is, oké, Rose hazajött, de ha sikerül hamar ágyba dugnia, bizonyára fáradt is már a lányka, ha elhadarta, amit akart, nem lesz nehéz dolga, még folytathatnánk, amit elkezdtünk. Végül is miért ne? Ha figyelünk rá, áthallani úgysem hallana semmit, és ha csakugyan hármasban élnénk, ilyen azért elég sűrűn előfordulna. Visszaülök az ágyra, és hallgatom, miről beszélnek, de a testem nem akar megnyugodni, ahhoz túlságosan kívántam most Lynt és ezt az egészet. Csak remélni tudom, hogy ezzel ő is így van, és nem azzal jön vissza, hogy akkor ennyi volt, osonjak ki a hátsó ajtón. Mikor valóban visszatér, és az ajtónak veti a hátát, kíváncsian nézek rá, bár nem akarom mutatni, biztos leszűri az arcomról, hogy reménykedek valamiben, ahhoz túlságosan ismeri már a vonásaimat. - Ezek szerint tényleg bejött ez a lovacskázós program - húzom félmosolyra a szám. - De azért te is szép időt futottál az ajtóig - próbálok oldani a szituáción. De mikor az az öhm… elhangzik, már tudom, mit akar mondani. Le is siklik róla a pillantásom, és a szőnyeg bolyhos fürtjein állapodik meg. Jobb is, mert a következő mondata után már olyat látna a tekintetemben, amit még kevésbé szeretném, hogy kiolvasson. Gondolja, nem akarok maradni…? Vagyis nem akarja, hogy maradjak. Világos. A vonásaim megkeményednek. Nem tudok mit tenni ellene, a mellkasomban ismét feltornázza magát az ismerős gombóc, ami általában a Rose-témánál jelentkezik, nem is tudom, miben reménykedtem. Ha Rose felbukkan, akkor nekem itt már nincs helyem. - Nem. Így már tényleg nem – válaszolom halkan, mikor leül mellém az ágyra, de a hangom már más. Nem tudok ránézni. Teleszívom a tüdőm levegővel, majd fel is állok. Sebtében összegombolom az ingem. - Akkor gondolom, menjek, mielőtt még végez – és amint kimondom, rá is jövök, hogy ez a legjobb, nincs értelme itt már beszélgetni semmiről, nem akarom végighallgatni, hogy eljátssza, hogy mennyire sajnálja, meg hogy milyen szerencsétlen helyzet. Nem a helyzet szerencsétlen, hanem mi. De leginkább én, hogy újra és újra ilyen helyzetekbe sodrom magam. Totál idióta vagyok, és a tetejébe úgy is érzem magam. - Kitalálok. Nem kell kikísérni – lépek ki az ajtón, a víz csobogása biztosít róla, hogy Rose még nagyban a kacsák és a fürdőhabok társaságában élvezkedik. Az előszobában belebújok a cipőmbe, és már nyitom is a bejárati ajtót. De még mielőtt eltűnnék mögötte, mégis visszapillantok, nem tudom legyőzni a késztetést, hogy ne nézzek rá még egyszer. - Köszönöm a teát. – Nincs kedvem liftezni, ezúttal inkább a lépcsőt választom.
Kezdőlap
