Ha valaki mindig a figyelem középpontjában áll, nem nézhet ki akárhogyan, és két opcióval tudom megtartani az alakomat: edzek vagy nem iszok alkoholt, mert az borzalmas kalóriabomba. Időm az van, piára pedig szüksége van az embernek, hogy kiengedje a gőzt, így maradt a mozgás. Vigyük fel azt a pulzust, égjen a zsír és épüljön az állóképesség. Ébresztőre keltem reggel nyolckor, készülődés közben rádiót hallgattam és beengedtem a friss reggeli időt a lakásba. Teljes öltözetben még maradt egy kis időm a futópajtásommal megbeszélt időpontig (mindig is volt mindenre emberem, különböző szerepeket osztottam az életemben lévőnek: volt, akivel csakis kávézni találkoztam, akikkel csak buliztam, és történetesen Cillian, akivel csakis szigorúan futni jártam). Már két hónapja megszokássá vált, hogy a megbeszélt délelőttökön a szokásos park északi bejáratánál találkozunk az első padnál, két kört futunk és közben hol beszélgettünk, hol csendben maradtunk és csak a lépteinkre koncentráltunk. Kedveltem, már amennyire egy olyan embert, akit hetente látsz egy-másfél órára, és főleg filmekről, meg könyvekről, meg zenéről, meg arról beszélgetsz vele, hogy hová utazna, ha a választott helyen egy teljes hónapot kellene töltenie egyedül és minél több mindent felfedezni ott. Semmi személyesebb, szóba se jön gyerekkori trauma, vagy első szerelem, meg hogy nyomasztja-e bármilyen mentális betegség, és ez így van rendjén. Übert hívok és útközben végigpörgetem a közösségi médiát, egy bizonyos nevet keresek, úgy akarok felmenni az oldalára, mintha véletlen lenne, magamat is be szeretném csapni, de sehol nincs. Rákeresek, nézegetem a képeit és halkan sóhajtok fel. Boldogan pattanok ki a kocsiból, mert már az ablakból meglátom Cilliant, és tudom, hogy most elterelhetem a szerelemi problémáimról a gondolataimat, majd beszéltetem és figyelek, hogy minden infót megjegyezzek róla, mert így esélyem sincs más fele álmodozni. - Sikerült felkelni? – vetem oda vigyorogva, amikor már csak pár lépésre vagyok tőle. – Gyere, ácsorogtál már eleget – intek a fejemmel és már meg is indulok a szokásos utunkon, amint mellém ér, közepes kocogásra váltok. – Mi a helyzet a MacSween rezidencián, minden boldog és békés? – dobom egyből neki a labdát, meséljen csak. Talán ma még azt is megkérdezem, mi volt az első plüssállata.
A szokásos időben ébredek, ami nálam a reggel 5 órát jelenti. Kikelek az ágyból, s mielőtt még a lakótársaim felébrednének, addig én lezuhanyozok. Felöltözök, azonban nem utcai ruhába, hanem a futósba. Nem kapkodok el semmit, mert bőven van időm találkozni a futótársammal Rosemary-vel. Bekapcsolom 6 óra környékén a számítógépet, s megnézem, hogy nincs-e valami feladat, amit elvégezhetnék ilyen korán. Döntök pár kérdésben az egyik megrendelésemnél, azonban nem hívom fel az illetőt, mert lehet, jelenleg még mélyen alszik. Ránézek a tegnap esti munkáimra, s mivel elégedett vagyok a végeredménnyel, így ki is kapcsolom a gépet. Fél hét környékén sétálok ki a konyhába, hogy készítsek magamnak egy igazán könnyű reggelit. Utána elindulok, hogy a megbeszélt találka helyre megérkezzek, ráadásul időben. Nem szép dolog nőket megvárakoztatni. Megérkezek a megbeszélt helyre, s ráadásul én vagyok az, aki hamarabb ideért. Mivel a saját irataimon, s futóórámon kívül nem hoztam mást magammal, nincs más lehetőségem, mint leülni a padra és nézni az embereket, akik előttem elhaladnak. Vannak családok, párok és magányosok. Megfordul 1-1 futó, akik róják a saját köreiket. Bevallom, hogy feszélyez engem a látvány, mikor szerelmes párokat látok. Ennek pedig az a oka, hogy én szingli vagyok és nem sikerült még olyan nőt találnom, akivel leélhetném az életem. Szép lenne egy saját lakás, gyerekek és a többi. Ez jelenleg számomra távoli jövő, hiszen tudom jól, hogy mennyire benne vagyok a rossz dolgok sűrűjében. Megfenyegetek másokat, pénzt viszek egyik pontból a másikba. Szerencsére még nem kellett ölnöm, ami megnyugtató. Valójában kezdem megszokni, ezt a maffiás tevékenységet. Arra kell ügyelnem, hogy ne szóljam el magam. Hosszúra nyúlik a várakozás, mikor végül megjelenik a Rosemary. - Szia, mint láthatod, sikerült. Szokásos időben 5 órakor. - mosolygok rá vissza, mert látom, hogy jókedve van. Azzal nincs semmi baj. Felkelek a helyemről, azonban nincs időm bemelegíteni, mert ő rögtön megindul a szokásos útvonalon. Felzárkózok hozzá, sőt mi több felveszem a tempóját. Abban nem csalódok, hogy rögtön hozzáfog feltenni a kérdéseit. - Békés lakóközösség vagyunk, minden rendben zajlik. Nem hinném, hogy bármivel fel kellene hívnunk mások figyelmét. Én festek, s számítógép előtt ülök, s esténként sétálok egy jót. Vagy esetleg nap közben többször megyek tárgyalni az ügyfeleimmel. - nézek rá futás közben, többször is. Azonban annyira nem vagyok merész, hogy csak rá nézzek. Az útvonal kanyargós, s ha nem szeretnék valakit elgázolni, úgy nekem kutya kötelességem előre is figyelni. - Veled minden rendben? Nekem bármit elmondhatsz, ami csak nyomja a lelked.
- Legalább viszed valamire – hajnali ötkor csakis a szorgalmas emberek kelnek, és három embertípus halad előre az életben: a szorgalmasak, a tehetségesek és a ravaszok. Egyelőre a szorgalmas kategóriába tudom sorolni Cilliant, mert azt, hogy tehetséges, csak sejtem a munkájából adódóan, a ravaszra pedig nem szeretnék rájönni. Rájönni, hogy valaki ravasz, mindig kellemetlen élmény. - Toleráns egy ember vagy – mosolygok rá és magamban áldom az eget, amiért nekem az egyetlen „lakóközösség”, amit el kellett viselnem, az a családom volt. Még az is nehezemre esett, állandóan lerázni anyát, amikor családi programokat akart, nem túlzottan forgatni a szemem, amikor Clemi teljes elvakultsággal mutatta be az első barátját és már egy hét után esküvői videókat nézett róla és néha még apám komor ábrázatát is nehezemre esett nézni. Szerencsére ő volt az, aki nem erőltette rám magát, ő nem akart se társasozni, se körmöt lakkozni egymásnak és nem nyomott esküvői magazinokat az arcomba éjt nappallá téve. – Nem egyszerű együtt lakni emberekkel. Együtt dolgozni sem, főleg nem valakinek dolgozni – ahogyan kimondom, leesik, hogy Cillan sem feltétlenül jókedvében teszi, a legtöbb ember számára létezik olyan, hogy a szükség nagy úr, és míg nekem ez annyit jelent, hogy olykor olyanokkal kell beszélgetnem, akikkel nincs kedvem, másoknak négy idegennel kell osztozniuk egy lakáson. A reggeli levegő friss, a nap süt, a madarak csiripelnek és úgy érzem magam, mint aki furcsa álomból ébredt, amiben egy rocker elvitt a bordó Mustangjában egy tópartra, ami az ő társaságától hemzsegett, csupán azért, hogy egy kicsit felpezsdítsem a mindennapjaimat. Vagy ez a furcsa álom? - Tudom – mosolyognom kell, élvezem, hogy olyan emberekkel vettem körbe magam mostanában, akik teljesen más körökben mozognak; akiknek csak egy idegen vagyok, akivel rövid időt töltenek, majd mind a ketten hazamegyünk és visszatérünk a saját életünkbe. – Csak egy kis fennforgás van, hazaköltözött a nővérem, a párjával – akaratlanul is gúnyosan ejtem ki az utolsó szót. Kicsit elgondolkodok, mielőtt folytatnám, majd arra jutok, hogy akár többet is megoszthatok vele. – Két éve jegyesek, a szüleim már zaklatják őket az esküvővel, és tudom, hogy nem Clemin múlik, de szerintem még magának is hazudik arról, hogy ők össze fognak házasodni – vázolom fel a jelenleg fennálló helyzetet. - Szerinted meg lehet még javítani egy olyan kapcsolatot, amiben megcsalnak valakit? – kíváncsi vagyok, futópajtásom melyik tábort erősíti; én határozott nemleges választ adnék, de ki tudja.
Ránézek Rosemary-re, hogy tényleg jól hallottam, amit mondott a korai kelésemre? A legtöbb nő biztosan azt mondaná, hogy minek kelek fel olyan korán? Egyszerűen nem látnák hasznosnak, de úgy tűnik, hogy a beszélgetőtársam igen. Nálam most nyert egy pontot, s a mostani futásunk alatt, vajon meddig fog eljutni? 10 vagy 20 pontig? Nem szeretnék találgatni. Nem kell sokat várnom, hogy újra mosolyogjak magamban. Tudom jól magamról, hogy sok mindent eltűrök, de nálam szintén van egy bizonyos határ. Szerencsére eddig senki sem érte el, s szerintem úgy a legjobb. - Köszönöm, igyekszem – viszonozom a gesztusát, miközben haladunk az útvonalon. Nem mindig tudunk egymás mellett futni, néha kénytelen vagyok mögé húzódni, hogy elférjünk a járdán. Kifejezetten ügyelek arra, hogy ne maradjak le. Ciki helyzetbe kerülne Rosemary, ha csak maga mögé beszélne, de nem jönne rá válasz. - Nekem kifejezetten tetszik, hogy vannak körülöttem. Egyedül szerintem unalmas. - anyagiakba nem mennék bele, mert szerintem ő szintén tudja, hogy a magányos emberek nehezen élnek meg. Minden pénzük elmegy az albérletre, s alig marad többire. Szűkösen élni napról napra, szerintem nem kifizetődő. Csendesen haladunk egy darabig, mindketten tartalékoljuk a távolság megtételére felhalmozott energiát. Mikor hozzáfog a mesélésnek, s nincs nagy forgalom a járdán, úgy mellé sorolok, s úgy iszom a szavait. - S ennyire nem bírod őket? Mármint a nővéred, vagy a párját, vagy esetleg mindkettőt egyszerre? - ébred fel bennem a kíváncsiság, hogy Rosemary-nek akkor most teljesen feje tetejére fog állni a világ? - Szóval hirtelen fellángolásról van szó, semmi egyébről. Egyszer megvolt a tűz. Ehhez hozzájön még a szüleitek nyomása. Én erre azt tudom mondani, hogy egyszer ki fog durranni a lufi, s nagyot fog szólni. - futótársamra nézek, s ha már volt annyira rendes, hogy megosszon magáról információt, akkor követem a példáját. - Az én szüleim már nem élnek, így nincs nyomás rajtam. Bevallom néha eljátszok a gondolattal, hogy lesz barátnőm, meg a többi. Annyi különbséggel, hogy nem nagyon feszülők rá. - azután marad a kérdése, amire nem szeretnék elkapkodott választ adni. Mikor kellőképpen átgondoltam, akkor nyitom ki a szám. - Szerintem nem lehet megjavítani, főleg egy megcsalás esetnél. Mindig ott lesz a kételkedés. Idegőrlő lehet, ahogy saját magad emészted, s olyan dolgokat képzelsz el, amit nem kellene. Mert egy megcsalás után oda a bizalom, amit addigra felépítettél. - fejezem be a mondandóm, s nézem is Rosemary arcának vonásait.
Jó érzés kiszabadulni a tavaszba a hosszas sötét hónapok után, amikor minden állandóan nyirkos volt, a hideg marta az arcomat, valahányszor elértem a lakóház bejáratától a taximig, ha stílusosan akart kinézni az ember, akkor megfagyott és a new yorki tömeg még a szokásosnál is morcosabban közlekedett, kapucnival, zsebre vágott kézzel elszigetelődve egymástól. - Hm – mosolyodok el kissé és elkönyvelem, hogy az eddig kiszedett információk alapján Cillian az optimista emberek táborát bővíti. Magamat realistának vallom, sokáig a nővéremet tartottam optimistának, de aztán rájöttem, hogy ő csak naiv. - Néha unalmas – fűzöm hozzá a témához, burkoltan megosztva az információmorzsát, miszerint én egyedül lakok. Nem kezdem el sorolni, hogy mik az előnyei annak, hogy egyedül lakok, mert bunkóságnak érezném, de az biztos, hogy nem mondanék le erről a békés egyedüllétről csak azért, mert elunom magam. Inkább elmenekülök otthonról és teszem, ami mindig a legjobban ment, gyártom a káoszt. - A párjával nincs problémám, ha az öt év alatt, mióta együtt vannak, öt órát eltöltöttünk egymás társaságában, sokat mondok – azt az infót, hogy egy mennyire eseményteli órát töltöttem el a férfival, meghagyom magamnak, felesleges bemutatni ezt az oldalamat Cilliannak. – A nővéremmel soha nem jöttünk ki, mióta csak az eszemet tudom – így kimondva ezt egy idegennek furcsa, hallani még furcsább lehet. – Egyszerűen összeegyeztethetetlenek vagyunk – adok cseppnyi magyarázatot. - Az a lufi hatalmasat fog durranni – szívom a fogam. A családi béke kedvéért el kellene engednem az egész ügyet, de az agyamnak az a része, ami versenylázban ég, ezt nem hajlandó megengedni; ha nem szerzem meg magamnak, akkor évekig feszült leszek miatta, és ezt nővérem, vagy sem, nem engedhetek meg magamnak. Figyelek Cillianre, érdeklődve hallgatom és sajnálom, amiért a szülei már meghaltak. Fogalmam nincs, mit kezdenék a tudattal, hogy nincs többé apa, és már nem vagyok a kedvenc kicsi lánya, nem megyünk el többet kettesben vitorlázni, nem vágunk együtt pofákat Clemi megjegyzéseire… anyával nem állunk közel egymáshoz, de azért őt sem mostanában szeretném elveszíteni. - Mire vágysz? Milyen partnerre? – kérdezem, beszéljen csak magáról, nem szeretnék túlontúl mélyre merülni a „nővérem vőlegénye” témában, mert túl sokat elárulna rólam, csupa-csupa negatívumot. Inkább merüljünk el az álomnőjében, mert jelenleg elképzelni sem tudom, milyen lehet. - Igen… én is így gondoltam – értek vele egyet és kicsit elcsendesedek, gondolataimba merülve futok tovább mellette, emelem a tempót, hogy ne legyen időnk sem cseverészni. Nem fogom soha elmondani Clementinenak, hogy mit csináltunk a pasijával, mert bárhogyan forgatnánk, én jönnék ki belőle szarul, ő pedig biztosan meg tudná magyarázni, így ez a mi kis titkunk marad, mégis, egy részem szeretné felnyitni a nővérem szemét. Van szívem, még ha legtöbbször úgy is tűnik, hogy nincs, de nem aranyból van, hogy ezt a szívességet megtegyem Cleminek. - E.T. vagy Alien vs. Predator? – dobom fel a kérdést, mikor eszembe jut Chace kifakadása és muszáj elvigyorodnom; már akkor is nagyon jól szórakoztatott, ahogyan kiakadt a dolgon, annyira váratlan és szürreális volt, mint ahogyan az egész dolog, amit vele folytatok. Most pedig kapóra jön, mielőtt túlságosan belemerülnénk a Clementine vőlegénye témába.
Feltűnik kedvenc futótársam hümmögése, s kíváncsian nézek rá, hogy mit talál ennyire finomnak? Vagy esetleg más miatt csinálja? Fogalmam sincs, egyelőre nem igazán akadok fenn ilyen apróságon, mert úgy vagyok vele, hogy idővel értelmet nyer minden, csak győzzön az ember várni. Addig is élvezni fogom a társaságát, míg együtt edzünk. - Valóban, én szintén annak éreztem. Most meg egyáltalán nem az. Ha hiszed, ha nem, akkor szoktam velük menni, sétára, bevásárolni és csinálunk közös sorozat nézést. A néha unalmas egyáltalán nem jellemző a mostani állapotra, sokkal inkább a pezsgés. Mindig történik valami esemény, ami felhívja magára a figyelmet.- ezzel egyetemben ránézek a futótársamra, aki hasonló látvány. Ezzel egyetemben, így előzetesen kellemes társaságnak vélem, s ki tudja, hogy meddig jutunk el. Végül csak megkezdődik a komolyabb téma. Megragadom az alkalmat, hogy kérdezősködjek, mert férfi emberből szintén elő lehet csalogatni a kíváncsiságot. - Magyarán a párjával jobban kijössz, mint a tulajdon nővéreddel. Érdekes – nézem Rosemary arckifejezését közben, hogy milyen reakciót ad a szavaimra. Hagyom egy kisebb időt, hogy elteljen közöttünk, aztán folytatom a mondandóm. - Ami azt illeti, én sem vagyok valami túlságosan jóban a öcsémmel. Kifejezetten utáljuk egymást, ráadásul ő elintézte a család többi tagjánál, hogy amolyan gyilkosnak tekintsenek a történtek miatt. Én nem neheztelek rá, mert felesleges. Egy idő múlva úgyis mindenki rájön az igazságra, ami pontosan az, hogy szüleim döntése volt felszállni a repülőgépre, ami aztán lezuhant az óceánba. Viharos idő, tán a repülőgép sem volt 100%-san épp. Nem fogom a részleteken aggódni. - tárom fel előtte az éltem ezen szeletkéjét. Hasonló cipőben járunk, annyi különbséggel, hogy én nem hinném, hogy ezek után bármilyen kapcsolatot ápoljak az öcsémmel, vagy annak leendő párjával. Nincs az a pénz, amiért én újra szeretnék találkozni vele. - Itt pontosan ez a helyzet. Nincs az a pénz, amiért én egyáltalán találkozzak a testvéremmel. Jobb is, hogy hazament a nagyszülőkhöz Írországba. Legalább nem zavarja fel itt az állóvizet. Fejezem ki itt magam. Belegondolva, hogy mennyi fejtörést okozna nekem azzal a kiállhatatlan stílussal. Végül rám hárul a figyelem, ami nem gond. Szívesen válaszolok a partneremnek, mert megadom neki ezt a bizalmat. - Nincs túlságosan nagy igényem. Adjon magára, legyen egy normális állása, s szeressen engem úgy, ahogy vagyok jelen állapotban. Itt nem térek ki külön rá, hogy nem biztos előny nálam, hogy a maffia tagja vagyok, legalábbis én lassan annak tartom magam. Nem mindenki orrára kötöm rá. - Ráadásul én szintén elviselném az ő dolgait. Valamit, valamiért. - mosolygok rá, miközben futunk. Haladunk előre, néha kerülgetem a sétáló embereket, s próbálom olykor visszanyerni a ritmust. Szokatlan kérdést tesz fel nekem, amire egyértelműen válaszolok: - Alien vs Pradator.
- Jobb, mintha utálnátok egymást – bólogatok a kis beszámolója után a lakótársairól; még mindig jobban járt, mintha kiállhatatlan idiótákkal kellene osztoznia a lakáson, úgy hangzik, egészen baráti a viszony. Végiggondolom, hajlandó lennék-e bármelyik közeli barátnőmmel összeköltözni, végigveszem a neveket és arra jutok, hogy biztosan és semmiképpen sem, mert egymáshoz kötve és egymásra kényszerülve előbb vagy utóbb az egyikünk biztosan kést állítana a másik hátába, míg az zuhanyozik. - Azért az erős kifejezés – mosolygok a megállapításán; Timothyval egyáltalán nem mondanám, hogy kijövünk, egyszer próbáltuk meg, és annak is az lett a vége, hogy a nyakunkon ül egy hatalmas titok, ami nem derülhet ki. Soha nem beszéltük ezt meg, mármint, a soha nem derülhet ki részét, de bízok benne, hogy ő is így gondolja, mert ha nem, meg kell, hogy fojtsam egy kanál vízben. – de igen, azt hiszem, a nővéremnél mindenkivel jobban kijövök – bólintok végül rá, mert valamilyen szinten rátapintott az igazságra. Nem számítok rá, hogy miféle információk ömlenek majd a nyakamba Cillianről, az öccséről, meg a szüleikről, meg arról, hogyan haltak meg, így egy ideig csendben maradok és hagyom magamnak feldolgozni. Mindig sokkoló ehhez hasonló történeteket megismerni közvetlen ismerőseidről, mert azt hiszi az ember, a híradóban hallottak, a szomorú sztorik, amiket a neten olvasol, az csakis szigorúan másokkal történhetnek meg, így már nem is annyira valósak. Több mindent szeretnék mondani erre, egyrészt, hogy tényleg nem az ő hibája, másrészt, hogy biztos vagyok abban, hogy az öccse idővel rájön, mekkora baromság őt okolni valamiért, ami felett semmi hatalmas nincs, de mindent magamban tartok, mert túlzottan klisésnek érzem az összes választ. Mégis mit lehet erre mondani? Tudtam, hogy a szülei meghaltak, de azt nem, hogy ennyire borzalmas körülmények között, mindenféle lezárás után, és úgy mondanék valami hasznosat, mert biztosra veszem, hogy ezt nem lehet hamar feldolgozni, és most megosztotta velem, mégsem töröm meg sokáig a ránk telepedő csendet. - Nem is tudom, mit mondjak – ezekben az esetekben a legjobb és egyszerre legnehezebb út az őszinteség. – Gondolom sokszor megkaptad már, de sajnálom, nem fair egy ilyen dolog – futólag pillantok csak rá, könnyebbnek találom, ha magunk elé nézünk, míg ezt vitatjuk meg. – Nehéz az embereken kiigazodni, főleg a saját vérünkön – zárom le a témát részemről, és nem bolygatom tovább, amennyiben ő nem szeretné jobban kibeszélni. Leszek a pszichológusa. - Te aztán nem szűkíted le nagyon a kört, mi? – mosolygok rá, mikor beszámol az összes elvárásáról, amit vár egy partnertől; talán ő csinálja jól, az én listám, ha megbolondulnék és szerelemre, meg örökké tartó kötelékre vágynék, az jóval hosszabb lenne, minimum száz kikötéssel. Talán túlontúl felszínes vagyok, talán túlzottan zárkózott, de jó ez nekem így, ahogy van. – New York hatalmas, biztosan találsz valakit – teszem hozzá bíztatóan. Ha valaki szerelmet keres, hát az itt élők közt biztos, hogy legalább egy idióta akad, aki vevő lesz rá és még passzolnak is, csak keresni kell. - Miért? – faggatom tovább, amint megkapja a válaszát. Nem tudom, miért fogott meg ennyire ez a téma, mindig távol állt tőlem az effajta kultúra, de most valamiért küldetésemnek érzem, hogy felmérést készítsek arról, kinek melyik szerethető földönkívüli áll közelebb a szívéhez.
- Igen, jobb mint ha az ember állandóan kommandós sisakban, álca arcfestéssel a saját lakásában harcolna. Nem fegyverrel, hanem éles szavakkal, nagy hanggal és néha egy-egy ütés. Úgy vélem, hogy akkor elköltöznék onnan, vagy kidobnám azokat az alakokat. Nem vagyok egy háborúzós fajta, jobb a békesség, már ha lehetséges. - sóhajtok egyet, s haladok Rosemary mellett. Szerintem a velem az élet eléggé kegyes, hogy olyan lakótársakat szereztem, hogy nincsen velük baj. Ráadásul mindegyikük nő, így alapból nem tudnám őket fizikálisan bántalmazni. Még sosem ütöttem meg nőt, s úgy vélem, hogy sosem lesz rá alkalom. - Szóval jól elvagytok, s semmi más. - értem a nővére pasijára. Ha meg nővérével nem jön ki túlságosan jól, akkor nincs mit az ellen tenni. Nem fogok belegázolni az életükbe, vagy okos szavakkal rávenni olyanra, amit valójában nem szeretne. S mivel emlegette a nővérét, így nekem eszembe jut a tulajdon öcsém, s a vele való kapcsolatom. Alapjában véve nem túlságosan rózsás a helyzet, de ha egyszer megjelenne, akkor én tuti egy baromi nagy öklössel kezdeném. Úgy vélem az helyretenné az agyában a dolgokat, s utána lehetne tárgyalni. Ezt természetesen meghagyom magamnak, egyik részről mert nem hinném, hogy újra Amerikába eljönne, másik részt pedig nem festene rólam túlságosan jó képet. A fontosat elmondom a futótársamnak, hogy legyen tisztába a helyzetükkel. Látom rajta, hogy sokáig hallgat, s próbálja feldolgozni a tényeket, így nem zavarom meg. A tekintetem a környezetet kezdi el nézni, emellett próbálok odafigyelni a légzésemre is. Nem kell sokat várnom ahhoz, hogy megszólaljon. Egy mosolyt küldök neki, hogy lássa én azóta eléggé rendben vagyok. - Nem is kell mondanod semmit, én már megjártam emiatt a saját poklát, de régóta túl vagyok rajta. Ahányszor említenénk most, vagy más futáskor, akkor nem fogok sírni, vagy kedvetlen lenni miatta. Vagy morcos – adom tudtára ezt a tényt. Mikor meghallom tőle, hogy nem fair dolog, akkor elnevetem magam. - Tudod az élet már ilyen, valakivel kegyes, valakivel nem. De úgy érzem, hogy valamit, valamiért. Jól kijövök cserébe másokkal – nem kötöm az orrára, hogy a női nemmel, mert még udvarlásnak venné. Nem folytatjuk ezt a témát, amivel teljesen egyet tudok érteni. Helyette az én elvárásaimról van szó, ami nem nagy lista. - Miért tenném? Mindenkinek meg kell adnom az esélyt. Persze vannak bizonyos nők, akiktől a hideg futkosna a hátamon, de a legtöbb nőnek nem tudnék ellent mondani. Megpróbálnék velük élni, s idővel kiderülne, hogy mennyire bírjuk egymást, hogy aztán örökre lehorgonyozzunk a másiknál. Próbálok nem elítélni másokat. S köszönöm a jókívánságod - sóhajtok egyet, mert egyelőre még nem találtam meg azt a nőt. Tovább lépek, s a fura kérdésére válaszolok. - Mert az olyan összebújós film. - vigyorodok el, mert bizony van egy pár jelenet benne, amitől jómagam is összerezzenek.
Kezdőlap
